A téli Formula-1. Egyre gyakrabban emlegetik így a síugrást, ami az utóbbi években az egyik legnépszerűbb téli sporttá nőtte ki magát. Népszerűsége alatt persze nem a síugrást űzők nagy számát kell érteni. Ez a sport sohasem lesz tömegsport, ahhoz túl veszélyes és túl sok gyakorlást igényel. Viszont épp a veszélyessége és látványos mivolta az, ami miatt kedveltté vált. Sajnos ahhoz, hogy élőben láthassuk, legalább az Alpokig el kell utaznunk. A múlt században még volt a Normafánál is egy sánc, ma már csak egy tábla jelzi a helyét, kopjafaként. Az utolsó magyar síugró végvár Kőszeg, ahol Szilágyi János edző vezetésével edz a maroknyi magyar síugrócsapat.
Amíg itthon a kihalás veszélyezteti a Sasokat, ahogy a síugrókat nevezik, addig például Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Finnországban vagy Norvégiában a síugrók népszerűsége a focistákéval vetekszik. Németországban például a jelenleg legsikeresebb német síugrót, Sven Hannawaldot 2002-ben az év sportolójának választották. (A 2. Michael Schumacher, a 3. az NBA-ben játszó Dirk Nowitzky lett.) Hannawald az elismerést azzal érdemelte ki, hogy a legnívósabb versenysorozatot, a Négysáncversenyt úgy nyerte meg, hogy annak mind a négy versenyén győzni tudott. (Ez a - Grand Slamnek nevezett sorozat - a verseny 50 éves történetében egyedül neki sikerült. A Grand Slam nehézségét az adja, hogy a Négysáncversenyen nyolc nap alatt kell nyolcszor nagyobbat ugrani mindenki másnál, és a legutolsó versenyen már akkora nyomás nehezedik a versenyzőre, hogy lábra állni is alig tud, nemhogy ugrani. (Hannawaldnak 2003-ban nem is sikerült a címvédés, a finn Janne Ahonennek jött ki a legjobban a lépés, igaz Grand Slam nélkül.)
A fáma szerint a síugrás történetének hajnala a 18. század végére tehető. A norvég Telemark tartományban a hosszú és hóban gazdag téli hónapokat a helybéliek síeléssel töltötték. A lejtők buckáit ugratták át először, aztán rájöttek, hogy minél nagyobb a bucka, annál nagyobb az élvezet. A katonák is szívesen edzettek így, az első feljegyzett ugrás, 9,5 méter is egy katona, Olaf Rye hadnagy nevéhez fűződik. A 19. században amolyan cirkuszi látványosságnak számított ez a sport, még a híres Barum & Bailey cirkuszban is felléptek vele Amerikában. Európa délebbi részein csak a XX. század elején kezdett elterjedni. A leghíresebb versenysorozatot, a Négysáncversenyt, ami a síugróknál a világbajnokság rangjával vetekszik, 1953 óta rendezik. A nőknek máig nem sikerült az egyenjogúság kiharcolása. Az olimpián csak fiúk indulhatnak és világkupát is csak nekik rendeznek.
Persze nem csak a németeknél övezi kultusz a legjobbakat. Lengyelországban az első számú síugróból, Adam Malyszból pár év alatt nemzeti hős lett. Ha valaki testközelből akarja látni, amint közel százezer néző a mínusz fokokban, karneváli hangulatban őrjöng a síugrókért, annak mindenképpen érdemes 2004. január 17-én és 18-án Zakopanéba utaznia a világkupa lengyel színhelyére. Egy gombostűt sem lehet ilyenkor a sánc környékén leejteni, szinte vörösben izzik a hó a görögtüzek és a rengeteg lengyel zászló miatt.
A tévé is élőben közvetíti a legtöbb versenyt, az Eurosporton magyar kommentátorral nézhetők a világkupafutamok, a német RTL pedig hét évre szóló szerződést kötött a német síszövetséggel (DSV), amelynek keretében sztárműsorvezetővel, versenyenként akár 3-4 órás közvetítéssel, tucatnyi kamerával és persze rengeteg reklámmal közvetítik a versenyeket. Az RTL ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy télre is kellene egy sport, ami annyira vonzza a nézőket, mint a Formula-1 nyáron. Mivel a németeknél a síugrás mindig is húzóágazat volt a téli sportok között, ráadásul két síugrójuk, Martin Schmitt és Sven Hannawald nem csak a sportban, de a tinilányok között is nagyon sikeres, volt kiből sztárt is csinálni.
Hogy mit tudnak így őrjöngeni pár csont és bőrré fogyasztott, pár másodpercig a levegőben suhanó ugró miatt? A megoldás valószínűleg a sport veszélyességében rejlik. Elég egy pillantást vetni a sánc tetejéről a mélybe - akár a tévé képernyőjén keresztül -, és máris összeszorul az ember gyomra. Ezért is nagyon ritka, hogy valaki felnőttkorában vágjon bele ebbe a sportba. Már 4-5 éves korban elkezdődik az utánpótlás nevelése. Először megtanítják őket nagyon jól síelni, aztán pedig először 20-30 méteres, majd egyre nagyobb sáncokról küldik le őket. Ebben a korban még nem alakult ki bennük a magasságtól való félelem, így mire felnőnek, már hozzászoktak ahhoz, hogy 90, 120 vagy akár 185 méteres sáncokról ugorjanak le. Nem bénítja meg őket a félelem, mert már sokszor leugrottak, ezért tudják, hogy képesek rá. Legtöbbjüket bentlakásos iskolákban nevelik, ahol naponta akár száz ugrást is elvégeztetnek velük, hogy az izomzatuk megfelelően kifejlődjön.
A Kritikus- vagy Konstukciós-pont távolsága alapján a következő sánckategóriák léteznek:
Lássuk, hogy is néz ki egy ugrás. Mi is olyan nagy kunszt ebben? A síugró sífelvonóval vagy gyalog felmegy a sánc tetejére, a lécekkel a lábán óvatosan kiül a sáncon keresztben kitett pallóra, beteszi a léceket a nyomvonalba, ráhelyezkedik a lécekre, a kezével eltolja magát, ezzel lendületet vesz, a lejtős nyomvonalon felgyorsul, és a sánc vége előtt felugrik a levegőbe (dobbant). Innentől jön a repülőszakasz. Amióta Jan Boklöv a 80-as években feltalálta a V stílust (lásd a keretes írást), azóta már mindenki ebben a helyzetben ugrik. A síugró a lábát csak közvetlenül leszállás előtt helyezi megint egymás mellé. Landolásnál az egyik láb kicsit előrébb van, mint a másik (ez a szabályos Telemark-landolás). Aztán már csak talpon kell maradnia. Mindez a sánc magasságától függően nem tart tovább 6-8 másodpercnél.
A V stílus A V stílust a svéd Jan Boklöv 1984-ben "találta fel". Rájött, hogy ha szakít az addigi párhuzamos sítartás technikájával, és V alakban szétterpeszti lábát, a két lába közé előretolja a felsőtestét, aerodinamikailag sokkal jobban jár, és jóval messzebbre tud repülni. Először persze a bírók nem nézték jó szemmel az újítást és nagyon lehúzták a svéd stíluspontjait, aki annyival messzebbre jutott az új technikával, hogy még így is jó eredményeket ért el. Az 1988-89-es szezon világkupa-sorozatát meg is nyerte, és egyre többen lettek a követői. Az 1992-93-as szezon óta már nem vonnak le stíluspontokat a V alak miatt, így ma már minden ugró ezzel a technikával repül.
Nagyon pontos technikai tudás kell ahhoz, hogy az ugró elég messzire repüljön, és talpon maradjon a végén. Vegyük például a dobbantószakaszt. Ha túl korán ugrik el, nem gyorsul fel eléggé, túl rövid lesz az ugrása. Ha túl későn, akkor már nem tud elég magasra felugrani, rossz lesz a repülési íve, ez megintcsak métereket jelenthet mínuszban. A sánc végéhez mintegy 90 km/h-val érkezve a jó elugrási pontot félméteres pontossággal kell eltalálnia. Ekkora sebességnél másodpercek törtrésze alatt kell döntenie, ami csak rengeteg gyakorlással fejleszthető. Aztán ott a szél problémája. Nagyon sokat számít, hogy honnan és milyen erősségű szél fúj. Egy jó pillanatban, jó irányból érkező széllökés métereket javíthat a teljesítményén. (Egy 1 m/s-os szembeszél a nagysáncon akár 5-7 méter pluszt jelenthet.) Egy erős oldalirányú lökés azonban akár fel is boríthatja, vagy kiviheti a landolási zóna szélére, ahol már ott állnak tömött sorokban a nézők. Egy berepülő síugró rakétaként zuhanhat a nézőkre. A felborult síugró pedig már szinte tehetetlen. Ha a hátára esik, csak reménykedhet, hogy a jéggé fagyott hó nem zúzza halálra. Azért nem kell megijedni, ma már halálesetek szinte soha nem történnek. Ebben nagy szerepe van a technika fejlődésének, az egyre jobb felszerelésnek, a jól tartó kötéseknek. Ez persze állandó fejlesztést, sok pénzt igényel, amit csak a legsikeresebb nemzetek engedhetnek meg maguknak.
Akinek a fentiek nem tűntek elég veszélyesnek, annak ott a síugrás extrém formája, a sírepülés. Ez aztán tényleg nem olyasmi, amit bárki kipróbálhat. A sírepülősáncokra (K185) csak olyanokat engednek fel, akik a kisebb sáncokon (K90, K120) már profiként bizonyítottak. Ez már valóban nem gyerekjáték. Az öt másodpercnyi lefelé csúszás alatt nulláról 100 km/h-ra gyorsulnak, aztán hét-nyolc másodperc repülés után kb. 200 méterrel arrébb landolnak, és persze baj esetén nincs mivel, vagy hova katapultálni. (A sírepülő világcsúcs jelenleg 231 méter, ezt a finn Matti Hautamaeki ugrotta idén a szlovéniai Planicában.) A síugrók szerint, aki sírepülés közben nem fél, az őrült. A sírepülés nem csak veszélyes, de tovább nehezíti az ugrók helyzetét, hogy gyakorlásra sincs nagyon lehetőségük. A világon jelenleg csak öt működő sírepülősánc található. Az egyik a már említett sánc Planicában, van egy az osztrákoknál Bad Mitterndorf és Tauplitz között. Németországban, Oberstdorfban is építettek egyet, és a csehek is büszkélkednek saját sánccal Harrachovban (itt rendezték a legutóbbi sírepülő-vb-t 2002-ben, amit Hannawald nyert). Az ötödik sírepülősánc Norvégiában, Vikersundban található. Így a síugrók is leginkább csak a versenyeken tudnak repülni. Az egyik legígéretesebb új tehetség, a jelenleg még csak 16 éves osztrák Thomas Morgenstern például első világkupaszezonjának egyik versenyén, élesben ugrott először repülősáncról. Túlélte. (Morgenstern azóta annyira jó formába került, hogy megnyerte többek között a nyári versenysorozatot is. Igen, nyárit, merthogy a síugrókat az augusztusi 40 fokban sem hagyják pihenni, persze akkor nem havon, hanem kerámiasáncról műfűre kell ugraniuk.)
Akinek a fentiek után kedve támad Ikarosz kései utódait élőben is megnézni, annak a 2003-2004-es szezonban leginkább a két sírepülőversenyt tudjuk ajánlani. Az elsőt Oberstdorfban 2004. február 7-8-án, a másikat pedig február 20-22. között Planicában rendezik majd, ez utóbbi lesz a sírepülő-vb. Közel lesz, érdemes kilátogatni rá.
A nehezebb testet kevésbé lassitja a közeg (lég) ellenállás, mint a könnyebet! Ezért a nehezebb repül messzebbre.
Itt valami másról lehet szó - pl. olyasmi, hogy az ugrót a légáramlás tartja / nyomja felfele, mint a repülőt ...