Val Thorens - Les Menuires: Big Size menü

Vajon melyik a legjobb, a legszebb, a leghóbiztosabb, a legizgalmasabb síterep? Nincs erre objektív válasz, de a legnagyobb kérdésében nincs vita: Les Trois Vallées, azaz a Három Völgy a francia Alpokban. Ha valaki van olyan fanatikus, hogy minden egyes pályát végig akar síelni mindhárom völgyben, mondjuk anélkül, hogy lecsatolná a léceket, nos, a helyi instruktorok szerint egy teljes hétre lesz szüksége, azaz valószínűleg mégiscsak le kell csatolni azokat a léceket esténként. Nem gondolnám, hogy elsősorban ezt a célt kitűzve érdemes ide elindulni, úgysem nekünk való minden pálya. Igaz, a régió közel fele, azaz 160 pálya piros jelölésű, ami a tényleges sítudással rendelkezőknek több mint ideális mozgástér. Mindez szerény 400 négyzetkilométeres fehér placcon, amit 82 db (!) ratrak puhít minden áldott nap maximálisan tökéletes felületté, és itt a maximális jelzőt szó szerint kéretik érteni!

Ha valami megkülönbözteti a francia pályákat ezen a vidéken az osztrák vagy olasz mezőktől, az feltehetően az az apró, de jelentőségteljes momentum, hogy itt mind a 400 négyzetkilométer tökéletesen elő van készítve. Ez alól talán csak az éjfekete mogullejtők jelentenek kivételt, nem mintha ott bárhol is kilátszanának a sziklák a hó alól. Elsőre hihetetlenül soknak tűnik, de éjszakánként 20 ezer euróba kerül csak Val Thorens pályáinak kisimítása, ami mégiscsak 5 milliót jelent a mi megszűnni nem akaró valutánkban mérve. Igaz, 3-4 éve, amikor még volt Bánkúton hó, ott is elfüstöltek 30-40 ezret esténként egy jobb szombat előtt, így nézve 140 kilométernyi pályára már elfogadhatóbb az összeg. A három völgy legnagyobbikában, a Belleville-völgyben fölfelé haladva találjuk szépen sorban először a völgy névadóját, Saint Martin de Belleville városkát, majd jön a méretesebb Les Menuires, aztán a felfelé kanyargó zsákutca végén megjelenik a velem kis túlzással egyidős Val Thorens, a város, ami a semmiből, 2300 méteren nőtt ki. Tekintve, hogy a sípályák ebből a magasságból indulnak felfelé, Val Thorens hóbiztossága messze felülmúlja szinte minden más terepét szerte a nagyvilágban, olyannyira, hogy a fent említett irdatlan mennyiségű hóágyúból ide kell a legkevesebb.

Egy 23 ezer szálláshelyet nyújtó városka található most itt, ahol a hatvanas években csak a madár meg talán a jeti járt, amíg 1972-ben egyszer csak el nem készült a huszadik századi Franciaország minden bizonnyal egyik legnagyobb mesterséges települése, mely mellesleg Európa hivatalosan legmagasabban fekvő síterülete.

A magyar síelők erősen megosztottak Franciaországot illetően. Az egyik tábornak túl messze van. Nemhogy busszal, de kocsival sem vállal be érte 12-15 órás utazgatást. A másik – és hívjuk ezt a rajongótábornak – viszont csak a francia Alpok lejtőit tartja méltónak a sísporthoz, kiemelve az itteni megakomplexumok jól ismert előnyeit. Van persze egy harmadik csoport is, azok a főleg fiatal iskolásokból, egyetemistákból vagy egyszerűen csak kispénzű sírajongókból verbuvált csoportok, akik bevállalják a 24 órás buszos tortúrát, és az egyértelműen olcsó, igaz röhejesen zsúfolt szálláshelyekre fókuszálva érkeznek a sport magas szintű élvezetéért.
Meg kell jegyeznem gyorsan, a Három Völgy nem az utóbbiak célpontja lesz, ez egészen biztos. Val Thorens és Les Menuires még úgy ahogy megfizethető közepes büdzsével is, a Meribel völgye viszont már nem igazán magyar célpont, Courchevel pedig annyira nonszensz, hogy vendéglátóink is csak mosolyogva csóválják a fejüket, ha szóba hozzuk. Persze az összvonalas kombinált bérlettel mindenki abban a völgyben síel, ahol akar, de ha netán valaki a két kisebbik völgyben kívánja álomra hajtani fejét esténként, akkor vigye az aranykártyáját is.
Példának okáért Les Menuiresben vehetünk magunknak saját lakást, apartmant úgy 5000 euro/nm áron, Meribelben ez 15000-et kóstál (bő 3,5 millió forint egy négyzetméterért!), Courchevelben már nincs ár, ajánlatot lehet tenni, aztán vagy elküldenek vagy nem.
Végül is az talán még rendben van, hogy a francia Alpoknak is megvan a maga Saint Tropez-ja, Courchevel személyében, de ami mégis borzolgatja az öntudatos franciák kedélyét, az az, amikor Courchevel völgyének egyes lejtőit lezárják a nép elől, mert valamelyik szerény „olajarab” vagy éppen dél-koreai iparmágnás kibérli magának, meg esetleg a családjának egy hétre, nehogy már valami kóbor síző bezavarjon a gyakorlásban…

Mi azonban térjünk vissza a nagy völgyhöz, végül is ide jöttünk síelni, luxus éppen jut itt is, van kínálat finom négycsillagosokból mindkét nagyobb városban. Val Thorens 23 ezres vendégágy-kapacitásából kétezret 12, különböző kategóriájú hotel kínál, de az apartmankedvelőknek is lesz miből válogatni. Olyan lehetőségekre, mint a wellness, nem fecsérelném a szót, ekkora helyen nyilván van bő kínálat, az már izgalmasabb, hogy 150 bolt, étterem és bár biztosítja, hogy ne csak a síbérletre költsük keservesen keresett forintjainkat.
Egy apró tanács: a francia konyha nem ok nélkül világhíres, szóval, ha már eljut ide valaki, ne éljen minden este hazain. Megéri a pénzét, amit az itteni szakácsok az általunk is jól ismert alapanyagokból képesek kihozni, ha semmi másnak nem, de a gasztronómiai felsőbbrendűségüknek bizony be kell időnként hódolni!

Les Menuires városa hasonló attrakció, egy leheletnyivel alacsonyabban, de hasonló pályamennyiséggel és nagyjából ugyanannyi szálláslehetőséggel. Kicsit kevésbé megtervezett település, mint a semmi közepére odavarázsolt Val Thorens, de komoly érv nemigen szól sem ellene, sem mellette, ha inkább Les Menuires-t választjuk. Sílécen úgyis oda jutunk, ahová akarunk. A két települést 15 perces felvonózás is összeköti, de Val Thorensből 45 perc alatt a Meribel völgye, úgy másfél óra síeléssel-liftezéssel pedig Courchevel pályái is elérhetőek, szóval a 600 km sípálya nem legenda. Láthatóan nem az a kérdés, hogyan jutunk el egyik völgyből a másikba, hanem inkább az, hogyan jutunk el szeretett hazánkból a Három Völgybe.

Buszos utat ide kevesebbet szerveznek, autóval nem túl bonyolult, de hosszú lehet a 12-15 óra, szóval legjobb a repülő. Lassan már meg lehet csípni jutányos árú repülőjáratokat Genfbe vagy Lyonba, utóbbiból már csak 3 órányi buszozást vagy netán taxizást kell kibírni a völgyeinkig. Ami a sífelszerelést illeti, nos, ez utóbbi esetben én nem bajlódnék vele, a kölcsönzés ilyenkor kézenfekvő megoldás, legalább csúcsmodelleken tölthetjük a hetet anélkül, hogy a saját felszerelésünk csúnya értékvesztésén töprengjünk.

És ha már itt vagyunk, és felcsatoltuk a világot jelentő deszkákat, első utunk a Cime Caron 3200 méteres csúcsára vezessen, ami nemcsak attól különleges, hogy a Les Trois Vallées összesen 25 sílécen elérhető hegycsúcsa közül a legmagasabb, hanem valóban egyedülálló, 360 fokos körpanorámával rendelkezik. Ha már itt is fent vagyunk, és eltekintünk a két testvéri völgy felé, történetesen a Mount Blanc csúcsa fogja zárni az elénk táruló fenséges képet. Innen aztán igazi katarzis visszasíelni a szállásunkhoz, csak győzzük lábizomzattal. Ha oktatást igénylünk – amit tízből kilenc sízőnek amúgy néha illene –, állítólag 15 különböző nyelven kaphatunk instruktort, de hogy a magyar is köztük lenne, arra azért nem fogadnék.

És ha már unalmas a pályasízés? Kisebb-nagyobb snowpark, azaz különböző ugratókkal, félcsövekkel és egyéb mesterséges objektumokkal bolondított parkokat már Alpok-szerte sok helyen találunk, Val Thorens-ban azonban rögtön három is van, kezdőtől a haladóig, sőt több boardercross-pálya is megbújik itt, az egyik majd egy kilométeres. Bárcsak ne próbáltam volna ki őket, most egyfolytában ácsingózhatok utánuk, napokat képes lennék ilyen hócsatornákban tölteni, hát még hasonlóan rajongó játszótársakkal...!

Ami viszont még csak itt található kunszt az egész francia Alpokban, az a Jump’air névre hallgat, és a lényege, hogy egy ugratót bevállalva egy hatalmas felfújt matracra landolunk, vagyis büntetlenül ki lehet próbálni olyan mozdulatsorokat, mint mondjuk egy backflip (hátraszaltó) vagy egy laza 360 fok. A Jump’air ugyan még fizetős újdonság, de jelentéktelen a költség az élményhez képest.

Nem úgy, mint Les Menuires legveszettebb "aprés-ski" lehetősége, az autóversenyzés jégpályán! Közel sem csak annyiról van szó, hogy jó pénzért beülhetünk valamelyik exversenyző mellé, aztán kapaszkodunk visítva, hanem magunk is gyakorolhatunk, nem is akárhogyan. Ha befizetjük kb. az egyhetes síelésünk árát mégegyszer, akkor egyhetes kurzuson vehetünk részt, át-átülve egyre erősebb verdákba, és a végén versenyzői engedélyhez juthatunk, amivel állítólag más francia jégautóversenyekre is jogosultak leszünk benevezni.

Kétségtelenül túlzásnak tűnhet a napi síelés után minden este az autóversenyzést gyakorolni, de végül is miért ne, így már egészen biztosan felejthetetlen lesz az a hetecske, amit a Három Völgyben töltöttünk. Aki esetleg attól félne, hogy magányos lesz a hét itt a sziklás hósivatag közepén, nos, annak talán megnyugtató, hogy csak ebben a völgyben 3 és fél millió vendégéjszakát regisztráltak az elmúlt szezonban. A völgy településeiben az átlagos szobakihasználtság szezonban 76 százalékos, Val Thorensben ez 80 százalék fölé is kerül néha. Aki viszont ezen újabb számok láttán pedig attól ijedne meg, hogy ekkora tömeg hogyan tud sorban állás nélkül felvonózni, annak hadd áruljam el, hogy a Három Völgy 200 felvonójából itt található 67 db ilyen-olyan lift óránként 114 ezer síelőt képes szállítani.

Ha valamelyik kedves olvasónk e számok és a leírt tapasztalatok alapján sem kapott kedvet a nagy kalandra a világ legnagyobb síparadicsomába, azt hiszem, annak tényleg nem való Franciaország.