Hideghegy - Egy 50 éves szerelem

50 évvel ezelőtt egy szombat kora délután, a munkahelyről elkéredzkedve indultam útnak, feledhetetlen barátommal, Márton Péterrel. Épp elértük a vonatot, ami Hozzá vitt. Péter is vágyott megismerni azt, akiről csak azt tudtuk, hogy szinte megközelíthetetlen. A vonat után egy kisebb vonatra kellett átszállni, és még várt ránk közel három óra gyaloglás, hegynek fölfelé, csomagjainkat cipelve. Mások is versenyeztek velünk, de mi fiatalabbak voltunk, űzött a kíváncsiság és a vágy, megelőztük őket. Már besötétedett, de Őt messziről, a csillagok fényében is láttuk, vagy csak látni véltük. Végre egy utolsó kaptató, lihegünk, de törjük a mély havat, és ott állunk előtte, megbabonázva. Talpig fehérben fogad bennünket. A Börzsöny teteje, Nagy-Hideghegy, a maga 856 méterével. A szürkés lávakőből épült turistaház ajtaja nyitva, a folyosó falára erősített állvány tele sílécekkel, az épültben füstszag. Az étterem már zsúfolt, a korábban érkezett tisztelők beszélgetnek, öltözködnek, esznek. Nekünk szerencsére van foglalásunk egy négyágyas szobára, ahol két nálunk valamivel idősebb férfi már rakja a kályhát, hogy a hideget elkergesse. Az emeletes ágyakra leheveredünk, olyan, mintha egy teknőbe feküdnénk bele. Fő, hogy nem az étterem kőpadlóján, felfújhatatlan gumimatracon kell aludnunk, mint azoknak, akik csak úgy vaktában, szállásfoglalás nélkül jöttek föl a hegyre. Társainkat rögtön kérdezzük, milyen a hó? „Nagy, taposni kell,” volt a válasz. „És a sífelvonó, amiről a turistakalauzban olvastunk?”- kérdezzük izgatottan. Kacagás a válasz. „Négy éve nem működik. Kezelője a forradalom után lelépett, a hűtővíz ott maradt a Diesel-motorban, és a fagy szétrepesztette az egész berendezést.” Ez bizony nagy csalódás volt, de az éhség másfelé terelte a gondolatainkat. A magunkkal hozott élelemből megvacsoráztunk, és a fölmászás nagy vízveszteségét a teának nevezett sívízzel jól eloltottuk. Ki is volt írva az étteremben, hogy tömény alkoholos italt a turistaházban nem szolgálnak föl, és az épületbe bevinni is tilos. Nem voltunk iszákosak, nem is bántuk. Laki gondnoknál nem volt kötelező ételt rendelni, pedig az élelem ott kapirgált és röfögött a ház körül. Másnap először a ház előtti enyhébb lejtőn, a „délin” kezdtük a sízést. A terep jól be volt taposva, a Tabánban szerzett technikánkkal is elboldogultunk. Egy óra után szobatársaink bíztatására átmentünk a híres nagy északira. A ködtől csak annyit láttunk, hogy mély a hó és alig van sínyom. Elindultunk lefelé, de hamar kanyarodni kellett, mert veszedelmesen gyorsultunk a meredek lejtőn. Ilyen mély havat még sosem láttunk, nem csoda, hogy a kanyarból nagy esés lett. Minden kanyarból. Egy órai küzdelem után beláttuk, hogy a szűzhavas sízéshez még sokat kell tanulni, ezért visszamentünk a déli lejtőre. Vasárnap kora délután a háborúból maradt katonai hátizsákjainkat felvéve sível vágtunk neki az útikalauzban beharangozott nagy élménynek, a Királyrétre vezető jó kilométeres „lefutás”-nak. Az első, meredek részt az erdőben kanyarogva, azaz a fordulókat átlépéssel megoldva, nagyobb nehézség nélkül abszolváltuk, majd egy kényelmes úton eljutottunk a Magas Tax alatti rétre. Az akkor még vadászháznak nevezett földszintes épület nem állt nyitva a közönség előtt, pedig ablakai hívogatóak voltak. A réten végigcsúszva jött azonban a „rókaút,” egy keskeny, de meredek szakasz. Itt oldalazva, a mély havat kotorva, csak nehezen tudtunk leereszkedni. Utána viszont egy enyhébb lejtésű, mélyút következett, ezen óvatosan, fékezve, de folyamatosan lehetett csúszni. Időnként felgyorsultunk, ennek a vége általában egy esés volt. Az út közben kiszélesedett, ez volt a híres „taxi nyiladék,” ezen már nyugodtabban lehetett ereszteni a léceket. Helyenként botozni kellett, de végül alig egy óra alatt megérkeztünk Királyrétre, ahol még éppen fölfértünk a kisvasútra. A kocsik közepén árasztotta a meleget egy-egy jó vaskályha, ezt rács vette körül, amin jól lehetett szárítani a vizes kesztyűket. A Kismarosig tartó tíz kilométeres utat az erdei vonat alig ötven perc alatt meg is tette, ez mégis gyorsabb volt, mintha gyalog mentünk volta. Viszont legalább fél órát kellett várni a nagyvasúti csatlakozásra a jéghideg váróteremben, még szerencse, hogy a főként sízőkből álló tömeg melege kissé megemelte a terem hőmérsékletét. De végül befutott Szob felől a személyvonat, jó sok kocsival, Vác előtt még elég üresek voltak, mindenkinek jutott bennük ülőhely, és a jóleső melegben Budapestig aludni is lehetett. Az elmúlt ötven évben hányszor tettem meg ezt az utat! Barátokkal, egyetemi diáktársakkal, lányismerősökkel, feleséggel, gyermekeinkkel, az ugyancsak feledhetetlen Szebényi Géza által rendezett amatőr síversenyek résztvevőivel, újabban pedig az ötvenes-hatvanas éveiket taposó szenvedélyes sí-barátokkal. Nagy-Hideghegy, az egykori szépasszony, semmit sem öregedett, sőt egyre szebb lett. A tönkrement régi felvonó helyén előbb egy kistestvér született, amit egy síző őstehetség, „a Kopasz” (a szokolyai Mekli József) kezelt, majd 1986-ban a Dunakanyar Intéző Bizottság és a Síszövetség jóvoltából a nagy északi tönkrement felvonója korszerűbb formában újjászületett. Azóta két további sípálya ékesíti a hegy tetejét. A régebben annyira nehezen megközelíthető hölgy közben engedékenyebbé vált. Ma már nem Királyréten végződik az út, hanem négy kilométerrel tovább, a Nagy-Vasfazék patak melletti, a Nagy-Inóc alatti ún. Cseresznyafai autóparkolóban. Vagy tíz éve hétvégeken síbusznak nevezett matuzsálemi korú járművek szállítják föl a turistákat és sízőket. Én a változásoknak tanúja, sőt nagy mértékben szorgalmazója és előmozdítója voltam, ezt a birtokomban lévő és folyóméterekben kifejezhető levelezés és egyéb dokumentáció tanúsítja. 1992 és 1994 között a hazai diplomáciai testületet is megismertettem Hidegheggyel, meg is szerették, volt alpesi és északi verseny. Ezután a Siker 2000 Kft. (Láng Róbert és társai) vette át a síközpontot, ratrakot is hozatott. Tele volt nagy tervekkel, de ezeket idővel elfújta a szél – szó szerint, mert Robi átpártolt a vitorlázáshoz. Öt évvel ezelőtt fölkérésére a vezetésem alatt álló patinás turistaegyesület, a Magyarországi Kárpát Egyesület vette át a felvonók kezelését. Szerencsénk volt, december közepétől március végéig majd egy méteres volt a hótakaró, hétvégeken a Sargent cég iskolabuszai alig győzték fölszállítani a rengeteg érdeklődőt. 2006-ban új tulajdonost kapott a hegy. A szlovákiai magyar hátterű, amerikai illetőségű üzletember, Hites György komoly befektetéseket eszközölt: a turistaház belső berendezését kicserélve minden szobában központi fűtés és hideg-meleg folyóvíz fogadja a vendégeket, az étterem új bútorzatot és kandallót kapott, ráadásnak egy „konditerem”-nek nevezett titokzatos létesítmény került az egykori 14 ágyas szoba helyére. A konyha megfelel a szigorú európai uniós normáknak, talán jó pár városi vendéglőnél is jobban. Ami még fontosabb: ma már négy korszerű, szlovák gyártmányú tárcsás Poma-lift áll a sízők rendelkezésére, egy ötödik pedig a taxi réten húzza kezdőket. Ha sikerül az értelmetlen és indokolatlan ellenkezést leküzdeni, jövőre már mesterséges hóval lehet beteríteni legalább a déli pályát, így egész télre garantálva a havat. A keskeny erdészeti úton a látogatók felszállítását és a ház ellátását télen, a nagy hóban is biztosító személyszállító teherautók ugyan jobbak, mint ötven évvel ezelőtt Szabó fuvaros kétlovas szánja volt, de ennél jobb megoldást is el tudok képzelni. A taxi rétig az utat rendesen ki kellene építeni két sávosra (továbbra is elzárva a közforgalom elől, de hóekével takarítva, buszokkal oldva meg a reggeli csúcsigényt), onnan pedig egy székes felvonóval szállítani föl a közönséget a hideghegyi házig, a sípályákig. A felvonó alatt egyúttal létrejönne egy remek, népszerű, napos sípálya. Az új tulajdonos az 1986 óta működő nagy felvonót annyira elavultnak és nem biztonságosnak találta, hogy lebontatta. A helyére került új felvonó építése három évig tartott, de idén télre végre elkészült. Én most szombaton, február 13-án próbáltam ki. Működik, ez a lényeg. Pályáján még van javítani való, a tárcsák is lehetnének nagyobbak, és a nagy északi pálya előkészítését is meg lehetne oldani, ha azt is lehetne hóágyúzni. Volna rá helyi vízforrás, de vannak, akiknek a gondolattól is égnek áll a hajuk. E természetvédők nem éppen az emberek, az ifjúság, az egészséges élet támogatói. Jó lenne meggyőzni őket arról, ami már rég sikerült az Alpokban és a világ legtöbb hegyvidékén: a mesterséges hótakaró nemhogy károsítja, de védi a természetet – a tavaszi szárazságtól, a tűzveszélytől, és a gyepszőnyeg téli rongálásától. Barátaimmal együtt megöregedtünk, a Berda József által megénekelt Hideghegy, „kicsiny hazánk Jóreménység-foka” azonban csak változik, de nem öregszik. Bennünk, régi tisztelőiben, hódolóiban nem halványul az iránta érzett szerelem. Mi nem vagyunk féltékenyek rá, sőt azt kívánjuk, hogy minél több szeretője legyen, kivált az ifjú nemzedék soraiból. Noha mi is el-elkalandozunk nagyobb hegyekbe, hódolunk a hatalmas sípálya-rendszerek előtt, de minden télen hűségesen visszatérünk az első szerelemhez. Havas ölelésében úgy érezzük magunkat, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor ott fönn, a tiszta levegőn és a fehér lejtőkön felvonó nélkül tapostuk a pályákat, esténként pedig még a folyosó is tele volt az Alpesi Rózsa matracon vagy a kövön aludni próbáló hegymászóival, akik itt készültek a Himalájára. (Egyikük el is jutott oda, sajnos vissza már nem tért.) A jövőt nem láttuk, de a hangulat a nehéz körülmények ellenére nagyszerű volt, és bíztunk nemcsak Hideghegy, de Magyarország jobb jövőjében is. Szerencsénk volt, december közepétől március végéig majd egy méteres volt a hótakaró, hétvégeken a Sargent cég iskolabuszai alig győzték fölszállítani a rengeteg érdeklődőt. Nem kevés munkával helyreállítottuk a csúcsról az autóparkolóig vezető síutat, több változatot is kialakítva, a Vasfazék-patakon ehhez hidat is építettünk. Hazánkban egyedülálló élmény ez a jó nyolc kilométeres lesiklás.