Élménybeszámolók síterepekről: Katschberg

2026.03.10.

Bárányvágós túránk 2. és 3. napját itt töltöttük. Több lépcsőben értünk ki, amikor összeverődtünk Balázzsal mentünk egy próbakört a szokásos helyünkön a Silverjet2 alatt az erdőben. Próbáltuk minden fele, de nagyon nem volt jó. Fent még elment, de lejjebb egyre nehezebb lett. Kimentünk a felvonó alá is, de hiába, így ezt elengedtük.
Ezek után úgy döntöttünk, hogy átnézünk a túloldalra, ahol a szeles lassú visszajövetel miatt évek óta nem jártunk, de most hogy van új kabinos miért ne. Fentről ki a piroson, ki a feketén ment, azzal, hogy nyilván az átcsúszás után összevárjuk egymást. Lefele mondom a drágámnak, hogy a végét jól engedd meg. Megtette, elzúgott mellettem, majd nem észrevéve a már várakozó többieket ment tovább. Annyi jó volt, hogy legalább láttam, így nem kellett keresni. A többiek úgy döntöttek, hogy ennyi elég volt, inkább mennek vissza, én meg nyilván mentem utána. Ha már így alakult, gondoltuk bejárjuk ezt az oldalt is, hátul a csákányosok emlékeink szerint nagyon jók. Felfele a Tschneckra azt néztem, hogy egész bizalomgerjesztő a pálya melletti hegyoldal. Így felérve, a 8a pályáról be is vágtam hamar. Az eleje jó volt, de egy komoly letörésben végződött, ahonnan már csak jobbra volt út. Aztán ott találtuk magunkat a három sor lavinafogónál. Nem volt más megoldás, mint a legfelső felett vízszintesen lépegetve áttraverzálni. Szerencsére utána már ki lehetett csúszni a pályára.
Elmentünk a rendszer végéig, és megint bejött, hogy a szélső csákányosok mindenhol jók. Meg kell mondanom, hogy pályasí régen esett ilyen jól.
Ebédünket a szokásos Branntweineralmban fogyasztottuk. Találtunk itt egy nagyon jó kaját, alul saláták, felül rántott hús.
Ebéd után egyedül maradván mentem két kört a Gipfelbahnon, egyszer bepróbálva a felvonó alatti részt is. Jó kompakt hó volt rajta. Végül az A1-en le. Közben megálltam fent a kis útnál, és úgy láttam, ha más nem is, ez a felső rész jó lesz talán holnap. De iparkodni kellett haza, mert még meg kellett csinálni a báránypörköltet kapros túros csuszával.
Másnap többségünk megint idejött. Lent esegetett az eső, de ez különösebben nem aggasztott, mert látszott, hogy ez fent inkább már hó. Az első körben egyedül készültem kipróbálni a szokásos helyünket, amikor a kabinos tetején rám köszönt néhány fókacsoportból ismert srác, akik persze ugyanoda készültek, mint én. Hívtak is, hogy tartsak velük, de nekem még össze kellett készülődnöm, nem akartam őket feltartani. (Igazából a lécemmel már egészen jól összeszoktam, de a pin-es kötéssel még nem annyira, sokszor elég sokat elmolyoltam, mire sikerült belelépnem.) Így egyedül mentem egy bemelegítő kört, viszonylag közel az A1-h, teljesen jó volt.
Miután végre összeverődtünk azt találtuk ki, hogy felmegyünk a Gipfelbahnon, és utána ki a pályán, ki a pálya mellett lejön, ott ahol tegnap és is mentem már egyet. Ebből viszont nem lett semmi, mert felérve szinte nulla látási viszonyok fogadtak, így nagy nehezen leegerésztünk az A1 tetején. A hídnál már kicsit jobbak lettek a viszonyok, így el is dőlt, hogy feljebb nem megyünk. Végül összeállt a freeride csapat. Zóra úgy döntött, hogy az apukájával marad, helyette jött a húga Miléna, így hármasban Balázzsal csaptunk bele. Nekem mindig nagy élmény, ha gyerekek jönnek velünk. Hihetetlen jó látni, ahogy összeszedetten, koncentráltan teszik a dolgukat. Nemegyszer láttam, hogy a pályán szinte unatkoznak, itt ennek nyoma sincs.
Aztán ebéd előtt, jött egy kör, ahol nekem minden összejött. Az első esés után a hátamra érkeztem, a lécek az égnek. OK, ez nem gond. Utána sikerült egy olyat esnem, hogy a lécem eltörte a teleszkópos botomat. Szerencsére jó fent, így helyben lehetett volna orvosolni, ha multi eszközöm, ott lett volna, de reggel kiraktam. Ezért a törött véget Balázs betűzte a zsákomba. Na, ez az antenna nemsokára beleakadt egy fába, így jött a harmadik. Majd a kiszállásnál beleakadtam egy fába, négy. Ráadásul a bal lábam meg is húzódott, igencsak fájdogált, érdekes módon nem a terhelésnél, hanem a mellézárásnál.
A nem túl korai ebéd után úgy gondoltuk, hogy mára ennyi volt, lecsúszunk és kész. Ahogy csorogtunk lefele, egészen kitisztult, és jött a kérdés, megyünk még egyet? Gondolkodás nélkül mondtam, hogy persze. (Szerencsére az előző kör végén a szervizpontnál sikerült a botomat megcsinálni.) Ketten Balázzsal vágtunk bele, és egy elképesztően jó kört hoztunk össze. Bementünk a felvonó alá, meg még azon is túl, és mindenhol jó volt. Sajnos közben négy óra lett, így még egy nem fért bele, de hiányérzetünk egy csöpp sem volt. Érdekes, a lábam sem fájt közben. Nem indult jól ez a nap, de végül úgy jöttünk el, hogy a bérlet minden centje megérte.
Ezzel három napos túrán véget ért, jövőre jövünk újra.