Március 12-től 19-ig síeltünk Valloire – Valmeinier síterepen, és összességében jó szívvel tudom ajánlani bárkinek ezt a terepet, bár talán egy fokkal inkább a kezdőknek és középhaladóknak, mint a haladóknak, de azért a haladók sem fognak unatkozni.

Buszos úton voltunk, és megdöbbentően hamar, 17 óra alatt odaértünk, bár ez ezúttal inkább hátrány volt, mint előny, mert hiába érkeztünk meg már kettőre, négyig nem lehetett becsekkolni a szállásokon, így addig ácsoroghattunk a hidegben a csomagjaink mellett. A szállásunk Valmeinier 1800 sífaluban, a Grand Panorama 2 egyik hatszemélyes chalet-jában volt, és bár tágas volt, jól elfértünk és gyönyörű volt a kilátás, mégsem ajánlanám ezt a szállást, és még csak nem is azért, mert borzasztó mocskosan vettük át (még megszáradt sonkát is találtunk az ágy alatt a rengeteg arasznyi porcica mellett), hanem mert eléggé félreeső helyen fekszik: az utazási iroda busza meg se tudta közelíteni, legalább egy kilométerrel arrébb tettek ki minket, és még a központból induló síbusz is csak félútig visz, onnan mindenképp gyalogolni kell a csomagokkal, reggel pedig egy kisebb hegymászás után még vagy 200 métert kell sétálni síbakancsban, amíg rá tudsz csatlakozni az Épilobes pályára, ami persze bőven kibírható, de Franciaországban azért sok olyan szállást találni, ahol az ajtóból már csúszhatsz a pályára. (Autós érkezők számára pedig hatalmas volt a káosz szombaton, kábé ötödannyi parkolóhely van, mint ahány férőhely a szálláson.) A szokottnál nagyobb és jobban felszerelt közért a központban van, tőlünk úgy tízpercnyi sétára.

A 160 kilométeres pályarendszer három hegyből és négy (jóindulattal öt) hegyoldalból áll, és ami az egyik legjobb tulajdonsága, hogy ennek ellenére nagyon könnyen el lehet jutni az egyik végéből a másikba: több olyan napunk is volt, amit Valmeinier 1800-ban kezdtünk, már dél körül eljutottunk a legmesszebbi csúcsra, Setazra, aztán délután még síeltünk a középső csúcs, a Le Crey du Quart közelében, végül aztán különösebben még sietnünk sem kellett, hogy elérjük a felvonókat hazafelé. (Ez persze részben azért is van, mert francia viszonyokhoz képest ez a 160 kilométer nem számít nagyon hosszúnak: azért itt nem érzed úgy, hogy még hat nap után is új pályákat lehetne felfedezni.)
Az egyetlen, ami nem igazán tetszett a terep adottságaiban, hogy itt kevesebb a tényleg meredek és igazán hosszú piros pálya: vagy a meredekség olyan, hogy más terepen simán kéknek jelölnék, vagy ha elég meredekek, akkor maximum két kilométeresek. De így is akadnak azért jó pirosak, amiken jól lehet körözgetni pár óráig: talán a legjobb ezek közül a Setaz felvonó alatt tekergő JB Grange, a Brive 2 felvonó alatt lévő összes piros pálya (Rose, Gentiane, Aigle, Pervenche és a többi). Illetve van két pálya, amelyeket csak az elmúlt években avattak fel, az új Sandoniere felvonó alatti két piros, a Carline és a Moraine. Ezek a rendszer szerintem legjobb pirosai, pusztán ezekkel is el lehetne lenni egész héten. Illetve bemelegítésnek nagyon kellemes volt a valmeinier-i oldalon, a Roi felvonó alatt lévő Églantiers nevű piros pálya, de szerintem ezt más rendszeren simán kékkel jelölnék.

Viszont nemcsak a kék pályák között vannak olyanok, amelyeket valójában zölddel kéne jelölni, a zöldek között egy-két kék (pl. a zöld Épilobes is húzós lehet a párnapos kezdőknek) és a pirosak között valójában kékek, de a feketékről sem szabad mindről elhinni, hogy feketék: a szintén a Setaz alatt lévő Olympique szerintem az egész rendszer legjobb pályája, az ég adta világon semmi fekete nincs benne, még a pirosak között sem számítana nehéznek, sőt, akkor már a Campanule piros pályán, amiben folytatódik, vannak meredekebb lejtők. Az Olympique pályát semmiképp sem szabad kihagyni. Szintén nem nevezhető feketének a középső hegyen, a Grandes Drozes alatti, azonos nevű fekete, sem a Setaz hegycsúcs alatt induló Cascade: pirosra elegendő tudással ezek nem okoznak problémát senkinek, legfeljebb egy idő után be tudnak buckásodni, de ottjártunkkor még ez sem történt meg igazán.

Több gyönyörű kilátással rendelkező, nagyon hosszú (4-5-6 kilométeres) kék panorámapálya is van itt, de ezek közül én igazán jó szívvel csak az Armérát ajánlanám a Le Crey du Quart csúcs alatt: a kilátás mellett vannak benne nagyon kellemes lejtők is, csak a legvégén, az erdőben válik nagyon lankássá; érdemes többször is végigmenni rajta. Az öt kilométeres Selles-en ugyan nagyon szép a kilátás, de az egész egy szinte vízszintes lanka, ahogy a Primevere/Lutins is, és ott még a kilátás sem olyan nagy szám. A pálya legszebbjének nevezett Combe Orsiere-ről viszont nem tudok érdemben nyilatkozni, mert a tavaszi időpont miatt borzasztó volt rajta a hó, iszonyú latyak mellett az amúgy is keskeny pálya két oldalára volt gyűrve minden hó, így horror volt rajta lejönni, normálisan nem tudom, milyen lett volna.

Tavaszra egyébként nem ajánlanám pont ezt a pályarendszert, hiába írják a honlapon, hogy a pályák 70 százaléka 2000 méter felett van: mi sajnos egész héten az időjárással küzdöttünk, még a hegyek középső részén, 1500 méter körül is 12-13 fokok voltak, és ez szinte mindenütt meg is látszott a hó állapotán, még a csúcsokról induló pályáknak is csak az első egy-kétszáz méterén volt kifogástalan a hó. Ráadásul itt meglehetősen furcsa elveket követnek, ami a pályakarbantartást illeti: ez volt az egyetlen dolog, amivel komoly gondunk volt ezen a héten. Előfordult minden, ami ilyen téren rossznak nevezhető: volt olyan nap, hogy egyszerűen nem ment át a ratrak a pályák nagy részén, és a délutáni buckás, kisíelt, göröngyös állapotok maradtak meg másnapra is; volt, hogy a nagy meleg ellenére is fél méternyi műhavat szórtak a központi helyeken lévő kék pályákra, amelyeket mindenki használt, így a nap végére a legzöldfülűbbeknek is derékig érő, egybefüggő buckarengetegen kellett átküzdeniük magukat (utolsó nap a Valmeinierbe visszavezető kék – azaz kezdőknek is ajánlott – Pierre du Midi pályán még haladóként is pokoli volt leküzdeni magunkat, sokkal durvább, derékig érő buckákból állt a több kilométer hosszú pálya, mint egy fekete, fogalmam sincs, a kezdők hogyan küzdötték át magukat rajta; ez a pálya megkerülhető, ha az ember az Armera felvonóval kel át a két hegy között, én rossz hóviszonyok között inkább ezt ajánlanám). De volt olyan is, hogy a ratrak a meglévő hibákat döngölte bele a pályába, és reggelre kemény, tömörített, de egyenetlen, buckás, göröngyös pályák fogadtak mindenhol.

A pályarendszer másik, kisebb problémája, hogy a szokottnál több az elavult, régimódi lift, amelyeknek csak egy-egy tárcsája van lent és fent, azaz beszálláskor nagyon gyorsak, jó eséllyel combon-fenéken billentenek, menet közben viszont lassúak. Cserébe legalább alig van tányéros felvonó. És még van egy-két szimpatikus vonása a terepnek, pl. az átlagosnál jóval több a vécé (még a legmagasabb csúcsokra is telepítettek környezetbarát illemhelyeket), minden központban elérhető ingyenes wifi, és csak akkor zárják le a felvonókat/pályákat, ha tényleg muszáj: a mi első napunk 60 km/h-s szélviharban telt, és tényleg addig nyitva tartottak mindent, amíg csak fizikailag elképzelhető volt, már hintázott velünk a felvonó, de még felengedtek. Egy-két helyen (pl. a Grand Drozes felvonó lábánál) fedett, fűtött, ingyenes melegedő is van wifivel, olcsó étel-italautomatával, és szinte minden lift végén ki van téve a pályatérkép, nagyon könnyen átlátható az egész rendszer.

Tehát a középkategóriából abszolút ajánlom bárkinek ezt a terepet, noha talán tavasszal jobb egy még magasabban lévőt választani; igaz, cserébe egyetlen egyszer sem álltunk sorba egyik felvonónál egy percet sem, nem tudom, főszezonban mi a helyzet ezzel. Lehet, hogy nem ez lett a kedvenc síterepünk, de abszolút jól éreztük magunkat itt.

Sziasztok!
2013-ban voltunk itt barátaimmal.
Beleszerettem!
Elég tagolt terep, sok átfelvonózással bejárható, de minket a gyönyörű fenyőerdők érdekeltek. És itt volt az gazdagon.
Az az érzés, mikor km-ekre a pályáktól néma csöndben, csak a gondolataiddal összezárva, fenyőket kerülgetsz, átbújsz az ágak alatt, nézed az állatok nyomait, és ezt a barátaiddal teszed, na annál többet nem igazán lehet kihozni a saját létezésedből.
Valami ilyesmit érezhetnek a zen meditáció végén.
Itt döntöttem el, hogy amíg élek, minden évben, egy hét hó terápia a barátaimmal kell nekem.
Kb. 40 pályarendszeren jártam, de ilyen csodában nem igazán volt részem.
Tervben van, hogy visszalátogatok, de nem szeretek kétszer ugyan oda menni. :D
Balázs

14 év után tértünk vissza erre a síterepre a SKINET szervezésében, szállásunk ezúttal Valmeinier-ben, a Residence Vermont-ban volt. A ház elhelyezkedése ideális, közvetlenül az Inversins felvonóhoz vezető pálya mellett fekszik.

Az idővel szerencsénk volt, öt napsütéses napunk volt, és a nagy hideg miatt a pályák is jó állapotban voltak, bár néhány helyen azért elég kemény - helyenként jeges - volt rajtuk a hó. Leginkább jellemző ez az Armera "le-felvonóhoz" levezető Églantiers alsó szakaszára.

Nagy tömeg nem volt, sok pálya szinte kihalt volt. Ilyen volt a kedvenceink közül pl. az egyik legnépszerűbb felvonó, a Brive 2 melletti Stade és Gentiane, vagy a Plan Palais nevű - egyébként elég rángatósan induló - húzós lift melletti Stade és Goulet, de nagyon jó volt a Grand Plateau tetejéről induló Gerboise is. És nem volt sok ember az igazi kedvenceinken, a Setaz kabinos tetejétől induló fekete Olympique és piros JB Grange nevű pályákon sem. Ezeken kívül még nagyon jó volt a Valloire-ba levezető hosszú kék Lutins is.

Van két kék panorámaút, a Selles és Arméra, ez utóbbi különösen alkalmas a fotózásra.

És még egy infó: a térkép alapján nem teljesen egyértelmű, de a Crey du Quart tetejéről közvetlenül nem érhető el a Valmeinier-be visszavezető Combe Orsiére pálya, az első nap így kénytelenek voltunk leküzdeni magunkat az erősen buckás Cotérieux pályán.

Néhány fotó:
https://sielok.hu/fotoalbum/20928/galeria/

Síelők,
most pár napja jöttünk meg a terepről (márc 31). Nehogy elhiggyetek mindent az itt előttem frusztráltan megszólalóknak..
A Vermont-ban laktunk, Valmeinier 1800-on, volt nyolcasunk, hatosunk, négyesünk. Egyik sem bizonyult kicsinek, főleg, hogy a 21 fős haderő esténként a roppant tágas és kényelmes, kanapékkal, fotelekkel, biliárdasztallal felfegyverzett földszinti társalgót szállta meg. Reggel épp 20 métert kellett cipekedni a csúszható pályáig, ami azonnal ülős lifthez vitt. Du ugyanígy, csak fékezni kellett a sarkon.
A pályarendszer: elismerem, az idén szerencsénk volt a hóval, még így március utolsó hetében is csak hullt, csak hullt reánk. Inkább már azon imádkoztunk, hagyná abba.. az összes pálya járható volt, legtöbbjük frissen kezelt - naponta. Rengeteg húzós pirossal, és széles-kellemes-haladós kékkel. De zöld is akad bőven, egy nullkilométeres hölgy is talált magának élvezhető pályákat egész hétre. Feketére csak két lökött fiam ment, lihegve jöttek le a derékig érő buckarengetegben..
Nem tudom, a kollega merre járt, de mi jó pár hangulatos, panorámás, központi helyeken fekvő hüttébe botlottunk. Tán nem az erdőben kell keresni.
Felvonók? Igen, van néhány lassú is. Az pont arra való, hogy kiélvezd a táj szépségeit, meg kipihend a néhol 80-as tempót. Amúgy számos újba-gyorsba botlottunk.
Szóval kedves sítársak, én nagyon bátran ajánlom a helyszínt, tehetem, 2004 óta járom a francia Alpokot. A top 3 helyünk között van, de az is lehet, hogy az idén összejött szenzációs társaság szépíti meg..
Megyünk még ide, szinte bizonyosan mondhatom.
Aki bővebb infót szeretne, keressen bátran.

Sziasztok Sielők!
Ott voltam, eltöltöttem egy hetet, és a friss élmény hatására bátran ki merem jelenteni: ez az első síterep a franciáknál, ahova biztos soha nem megyek vissza.
Nézzük sorban:
1. Pályák, időjárás
Hivatalosan tömörített 80 cm-es hó, 29/30 lift üzemben, hát persze, hiszem fiam, hiszem……… Tényleges jeges pályák, kövekkel 0 és 20 cm közötti hó-jég burkolattal. A hat napból kettőn szinte az összes pálya le volt zárva, az alján volt nyitva egy két libalegelő, ha pedig valahogy felküzdötted magad a hegytetőre, tükörfényes jégpálya fogadott vízszintesen metsző széllel. Persze köd is volt rendesen egy két napig. Jó, az időjárásról nem tehetnek, de elgondolkodtató, hogy a régi beszámolókat visszaolvasva sokan írnak pár napos síelhetetlen viszonyokról. Bennem az a kép alakult ki, hogy ennek a helynek a lokális meteorológiai adottságai nagyon kedvezőtlenek.
2. A falu
Az nincs. Valmeinier üdülőházakból álló laza csoportosulás, aminek egyes részei nincsenek közel egymáshoz. Villageban, ahol laktunk, egy darab Proxy nevű élelmiszerbolt, és egy darab étterem volt. Én elfogadom, hogy az icetea, a kakaó, a péksüti és a 100 %-os narilé nem nélkülözhetetlen eleme az emberi létnek, de itthon hozzászoktam ezekhez és sajna ott a boltban az egy hét alatt igen csak nehezen lehetett fentieket beszerezni. Az ingyenes síbusz 18.15-kor jön vissza és ezt követően gyalogolj, ahogy tudsz! Na a közlekedés is megér egy misét:
3. Közlekedés
Ugye jól hangzik a 150 km sípálya? Egész addig, míg ki nem derül, hogy a jelenleg nyitvatartó Sétaz hegyi pályák csak Valloireből megközelíthetőek és oda nem megy semmi! Ugye ezt most ülve olvassátok? Nem megy vonat, oké. Nem megy ingyenes síbusz, oké (de hát csak 12 km, istenem, miért is nem?). A slusszpoén: fizetős busz se megy! Szóval tényleg nem megy semmi, de semmi Valloire és Valmeinier nincs egy térképen Franciaországban.
4. Szállás
Itt nincs komoly gond, szokásos francia tömegszállás, kisebb érdekességekkel: ha nyitva van az erkélyajtó, a szoba fűtése leáll. A keretbe van beépítve egy nyomógomb, amire még azt is mondanám, hogy értelmes gondolat, ha nem kellett volna minden erkéklyajtó nyitás után ellenőrizni a kapcsoló állapotát, mert az ajtó néha nem nyomta be és ezért kis távtartót kellett beügyeskednünk a helyes működéshez. Erre viszonylag hamar, egy nap alatt rájöttünk, arra már nem, miért nem volt az utolsó napon melegvíz, csak langyos.

Még zizeghetnék a kevés hegyi hüttékről, amiknek olyan hangulata van, mint egy magyar falusi temetőnek, a találd meg az ügyesen elrejtett WC-t játékról, ami igazán izgalmas, ha egyszer menned kell, de ezek már csak szőrözések, tényleg nem komoly problémák.