Via által küldött hozzászólások listája

Március 16-tól csodás időben és csodás helyen 5 napot síeltem a paganellai síterepen. Már az odaút is elvarázsolt a környező sziklák, hegyek között a Brenner-hágón keresztül.
Közben több kisebb-nagyobb sípálya mellett is elhaladtunk, ahol már ott szívesen bakancsot húztam volna 1-2 órára abban a környezetben.

Szállásunk a Hotel Stella Alpinában volt, ami a síbusz megállóhelye is egyben.
Autóval 3 percnyire voltak a felvonók, de többször előfordult, hogy hazafelé a síbuszt vettem igénybe, mert zárásig síeltem és a többiek már hazamentek. Reggel a parkolóban történő átöltözéshez nagyon praktikusnak találtam az elválasztó betonelemeket.

Középhaladó tudástól felfelé mindenki számára élvezhetőek, szélesek és jól kezeltek még a fekete pálya is, amitől tartottam egy kicsit.
Bár véleményem szerint a fentről induló „V” piros két rövid, meredekebb szakasza nem volt könnyebb a feketétől.

Folyamatosan zajlottak az oktatások, edzések, mégis elfértünk egymás mellett.
Viszont csütörtökön megszállták a versenyzők az egész hegyet. Pörögtek ezerrel mindenfelé egész nap. Délben pedig az étkezőhelyek is telve lettek velük. Azonban péntektől már a verseny várt rájuk. És akkor csak a számukra kijelölt pályákon keringhettek /D, E, N/, ami hétvégéig tartott.

Mivel bármelyik felvonóval lefelé is lehetett közlekedni, így hiába a piros jelzések zöme, a kezdők számára nem okozott fennakadást a kék pályák elérhetősége.

Fantasztikus, hogy a gyerekek számára is létesítettek egy „Baby Express” nevű kabinos felvonót. De a legkisebbeknek - akiknek talán még léc sem volt a lábukon -, egy kis csúszda állt a rendelkezésükre, ahonnan akár a szülővel is lecsúszhattak egy gumikeréken.

Hóban nem volt hiány: 85/50 cm volt végig, az érkezéskor a hegyen esett +15 cm-nek köszönhetően. A felvonókról szép látványt nyújtottak a „cukormázas” szűz hókupacok.
Egyik alkalommal fentről a „V” jelzésen elindulva szerettünk volna a panoráma kilátóhoz kitérőt tenni, de akkora hó volt, hogy a síléccel elakadtunk, de még lecsatolva is képtelenség volt pár métert megtenni akkor. Egyébként szintén fentről a „D” jelzésen lankásan haladva bámulatos a tájkép egy másik szemszögből is. A hegy túlsó feléről pedig a Garda-tavat is látni, ami kb.30 km távolságra volt légvonalban és előtte a Molveno-tó.

Étkezésben a Rifugio La Rodában a szarvassal töltött ravioli olvasztott vajjal és gránátalmával valamint az almásrétesük igazán ízletes a Bombardinó mellé.
Ezen a helyen 4 dl italt /sör, radler/ szolgáltak fel. Bent fogyasztás esetén pedig +2,5 eurót számoltak fel.

Rifugio Dosso Larici helyre is érdemes làtogatàst tenni, ha másért nem, akkor a lámákért. Nagyon cukik!:) Már a felvonóhoz odaszűrődő zene is vendégcsalogató hozzájuk.

Chalet Paganella teraszáról pedig lenyűgöző a látvány. Be lehetett látni az egész térséget, a sízőket, a felvonózókat és a sziklás tájat is egyben. Kedvenc helyemmé vált.

A nap vége felé Meriznél gyűlt össze a kis csipet-csapat, ahol még iszogattak, cseverésztek a többiek elfáradva. Addíg én még mentem egy pár kört és az ott található kék pályát is többször igénybe vettem, ami még zárás előtt /16:15-ig volt nyitva a felvonója/ is tökéletes állapotban volt. Bár ez nem mondható el a felvonójáról, ami számomra nagyon lassúnak tűnt a többihez képest és vigyáznom kellett, hogy beüléskor ne csapódjon oda a lábamhoz az ülőkéje és az elválasztó műanyag részével se érintkezzek.

Én hétfőtől szerdáig nagyon jó erőben éreztem magam és jókat síeltem. Nem voltak megerőltetőek a pályák, mígnem szerdán a déli pihi után nem sokkal valami oknál fogva előrevágódtam és szétrepült rólam minden, pedig a botom is szabályosan a csuklómon lógott. A bordáimat alaposan megütöttem, de azért az esés nem szegte kedvem a további síeléstől. Azonban a nyújtózkodás, felállás, leülés, hajlongások, rázkódások napokig fájdalmasak voltak.
Csütörtökön ért el a fáradtság érzése is, ezért visszavéve a tempót, óvatosabban, de folytattam tovább a siklást. Péntekre, az utolsó napra újra fittebb lettem.

Még egy kellemetlen élmény, hogy a kabinos felvonókhoz történő lécek cipelése kikezdte a jobb felkaromat.

Első nap az egyik felvonó kiszállója után ráleltünk egy hóemberre, aki még a hétvégi hóesés következtében „születhetett”.
Sajnáltuk, hogy másnapra már nyoma veszett, ami nem az időjárásnak volt köszönhető.
Valószínű, egy ratrak „végezhetett” vele, pedig lett volna helye bőven forgolódni körülötte.

Egy magyar szervezésű csapathoz társulva, akik rendszeresen visszajárnak ide, végig remekül éreztem magam.
Örülök, hogy egy ilyen gyönyörű olasz helyen síelhettem először!