Dachstein West
2012. 01.31-02.04.
Valami retteneteset szimatolok a levegőben. Minden rendben van, s ez fölöttébb gyanús! Nem adtam fel elveimet, csak egy kicsit. Úgy döntöttem, hogy most a síelésnél viszonylag korán indulok, s majd néhány órát csúszkálunk valahol. Erre előző este viszonylag normális időben (este 7) hazaérek, 9-re a kocsiba minden bepakolva, s így áll ugrásra készen a garázsban. Otthon is gyűlnek a táskák, bőröndök, s a nagy felindulásban első feleségemmel kedélyesen elszopogatunk egy üveg bort. Látszólag semmit nem hagyunk itthon, minden rendben, se ez aggodalommal tölt el. Nem így szokott ez menni!
Reggel simán elindulunk Dachstein West irányába. Semmi baj, s ettől reszketni kezdek.
Régi barátaimmal leszek néhány napot. Ők hajnalban indultak, mert azért annyira nem régi barátok, hogy minden szokásomat átvegyék.
Az autó falja a kilométereket, az idő szép. A kocsiból kinézve az időjárás még melegnek is tűnik. Arcom derűs, még havat is látunk útközben.
A többiek Tauplitzban síelnek. Én kidagadó mellkassal döngetek tovább, valami másra vágyom. Már olyan utakon megyünk, hogy alig fér el az autó, s imádkozom, ne legyen senki szemben, mert akkor olyan nagy küzdelem lesz mint Litle John és Kevin Costner között a pataknál! Végül Krippensteinbe érünk. Beállok a parkírozóban lévő 12 autó mellé, s kiszállunk.
Kedves síelő barátaim és egyéb kihívásokkal küzdő egyedek, vessetek meg, köpjetek le, síbakimat öntsétek tele forró ólommal, léceimből faragjatok evőpálcikát, de én akkor már tudtam, hogy aznap nem síelek. A szél fújt, mint egy honvédzenekar, s a hegyről lecsúszó emberek arcára a piros pozsga mellé odafagyott a mosoly. Pedig az egész roppant kedves hely. Hegyek magasodnak szerteszét, csodálatos túraútvonalak vannak errefelé, s akad két sípálya is az egyik kicsit kezeletlen, a másik nem kicsit. Van itt minden időben minden. Sielés, túrasí, túrázás, klettersteig, vadvizelés, már a csónakos fajtából, s minden természetközeli földi jó. Mégis valami gyermeki báj leng be mindent. A pénztár olyan, mint Planaion a WC. Minden maga a természetesség és az egyszerűség. Valami érdekes gondolkodás vezet ahhoz, hogy oda építsenek hüttét, ami csak gyalog és túrasível közelíthető meg. A sportboltban (ami egyben egy másik hütte, posta, gépház és valószínű csillagvizsgáló is) mindjárt erős alkudozásba kezdtem két pár hótalpra. Egyszerű népek laknak itt, nem viszik túlzásba a dizájn elemeket, olyan nyelvet beszélnek, ami nem magyar, de a német anyanyelvűek sem értik szerintem. Mondjuk ezen felül lehet emelkedni, ha az ember egy forralt borért és egy sörért fizet 5 eurót. Akkor már az sem baj, ha nem értem. De azért furcsa a világ. Az első két ember akit megszólítottunk magyar volt, szóval mi azért ott vagyunk. A táj gyönyörű, én ma nem síelek, de még visszajövök ide időjárásilag nyugalmasabb időkben, amikor majd nem lesz minden rendben a fejemben.
A kitérő után megérkeztünk szálláshelyünkre Hallstadtba. Ez egy több mint 7000 éves bányásztelepülés, amely lepődjetek meg a Hallstadti tó partján terül el. (egyre nem jöttem rá, de a vadkacsák és a sirályok biztos tudják: miért nem fagy be ebben a cudar hidegben a tó?) A tó hatalmas sziklák szorításában hullámzik, helyzetéhez mérten nyugodtan. S egyik ilyen szikla oldalában kapaszkodik nagy elszántsággal Hallstadt városa. Első pillantásra őrület volt ilyen helyre várost építeni, de hát itt volt a bánya, itt volt a munka. A hely olyan kevés, hogy szinte egymásra támaszkodnak a házak. A temető is apró, s itt is alkalmazzák a hegyvidéki temetők szokásait. A halott a földbe kerül, majd néhány év múlva, ha kell a helye, csontjait kiássák, koponyájára ráfestik nevét, s egy kis kápolnában halmot képző többi csont és koponya közé helyezik. Első pillantásra borzongató, de belegondolva, hatalmas együttélést jelent a természettel, s az ősök maradéktalan tiszteletét. A városka nem nagy. Talán 15 percbe is beletelik, míg az ember komótosan végiglépdel egyetlen szélesebb utcáján. Itt nincs autó, csak ha a városban rakták össze. Komolyan a város határában sorompók, s senkit sem engednek be kocsival. Körben nagy parkírozók, s még egy alagutat is építettek, hogy a forgalom elkerülje a várost. Természetesen a világörökség része, s már a világökörség része is, mert a kínaiak mindent lemértek, s építenek maguknak egy Hallstadtot. Szóval az egyéb termékek koppintásán túl, már feltalálták a város koppintást is. Itt nem ez a főszezon, de most is sok turista van, s természetesen mind kínai. Gurulós bőröndjeiket sétáltatják az utcán, s közben fényképeznek. Van mit. Ha valakit erre vet síelési szenvedélye ne felejtse el megnézni ezt a kis ékszerdobozt.
S ha már síelésről beszéltünk közelítsünk is arrafelé. Beszámolóm csak hazaértem után jelenhet meg, mert a szállodában a recepciós az internet wo kérdésemre azt felelte, hogy turist büro. Ekkor ittam az első páleszt.
A síterep a szállástól vagy tízenegynehány kilométerre van. Könnyed kis kiruccanás, mire bemelegszik a vas, már ott is vagyunk. Első nap nagy lendülettel vetjük magunkat a küzdelembe. Kell is a lendület, hisz a kocsi hőmérő mínusz 14 fokot mutat. De sebaj, a nap néha kimászik a felhők mögül, s a szél (a síelők legnagyobb barátja, vagy ellensége, nem kívánt törlendő) most kegyes hangulatban leledzik, s nem nagyon strapálja magát. A terepet már verbálisan ismerő barátaim laza mozdulattal beállnak egy magánparkírozóba, de ott nincs hely. Irány a nagy parkírozó. Gosauban vagyunk. Tömeg nincs. Tanulópályák, elkerített részek, de már indulunk is felfelé. Egy négyüléses ülőszékes kapaszkodik délcegen felfelé. Majd meggondolja magát. S itt olyan történt velem, mint még soha. (pedig ez nagy szó) A hangosbemondó közli, hogy langsam, s a felvonó elindul hátrafelé. Nem sokat, vagy 100 métert. Nem mondom, hogy ez minden nap megesik velem. Végül nagy nehezen elindulunk.(ebben biztos szerepet játszott az is, hogy első feleségem már fizet fakasztott a kapaszkodóból) A hegy közepén vidáman kiszálltunk, s átcsúsztunk a következő felvonóhoz. (G1-G2) Ez már zökkenő nélkül felvitt a Hornspitzre. Gyönyörű pályák, növekvő remények. Gyakorlatilag az első egy-két órában mindenféle gondolkodás nélkül síeltünk amerre állt a lécünk eleje. Mindenfelé gyönyörűen kezelt remek piroskák terültek el. A hidegben gyönyör volt hallgatni a léc brummogását a fagyott havon, ilyent talán még Pege Aladár sem tudott pengetni a bőgőjén. (bár ő mindent tudott mi zenében szívemnek kellemes)
Az első órák bódulata után elhatároztuk, hogy körülnézünk.
Nekem is rendbe kellene szednem a gondolataimat, mint körülnézés után az irányvonal meghatározást, mert rendes beszámoló nem lesz ebből, legfeljebb egy örömóda.
Akkor szedjük sorba.
Három teljes napot csúszkáltunk a vidéken, ahol a népesség főleg cseh, szlovák, lengyel és magyar szórványokkal. Az első napon, mint azt már kikotyogtam a kocsi hőmérője -14 fokot mutatott. Második nap reggelinél a pincérlány kikotyogta, hogy a hegyen -19 fok van s közben reszketve rázta a bőrgatyás popóját. (mondjuk én nem fáztam, mert a sihutól kapott aláöltöző volt rajtam) Harmadik nap reggel éreztük, hogy hidegebb van, mint előző nap, a pincérlány sehol, biztos megfagyott. A rádió hideg rekordok megdőléséről regélt (Innsbruck -31 fok). Szóval a harmadik nap hosszabban nem lehetett csúszni, mert megfagyott az ember arca. De szerencsére egyik nap sem fújt nagy szél, néha a nap is kisütött, szóval némi belső fűtéses rásegítéssel minden elviselhető volt, sőt. Negyedik nap korán hazaindultunk, mert olyan hír jött, hogy a katasztrófavédelem riadót fújt, s embernyi havak lesznek otthon. Mire befejezem a beszámolót kiderül, hogy a katasztrófavédelem csak pozicionálja magát, vagy sikerült megvédenie a katasztrófát. Majd számolom útközben a hótolókat.
Ittlétünk alatt mindig remek hóviszonyokkal találkoztunk. Volt egy-két hely ahol délutánra kicsit lenyomták a havat, de komoly buckásodás és jegesedés nem volt. Mindenhol sok volt a hó, pályán s azon kívül egyaránt. Ahogy hidegedett az idő úgy váltak egyre csúszósabbá a pályák. - 20 fok fölött már úgy csúsztak, mint a román olaj. Komolyan, érezhető volt mennyivel jobban megy a léc a hidegebb havon. A pályamunkások remekül dolgoztak, ezért minden nap remekül előkészített pályák fogadtak bennünket. s mivel tömeg nem nagyon volt ez a nap végére is így maradt. Nagyon jó érzés egy pályának elvenni a szüzességét. Volt olyan, hogy még délben is találtunk olyan pályát amin aznap mi mentünk először. No igaz ez nem egy főközlekedési útvonal volt, hanem inkább amolyan Ho Sih Minh ösvény. De a perverzió akkor is perverzió.
Ahogy már említettem nem volt tömeg. Néha összejött egy-egy pályaszakaszra egy tanulócsoportnyi gyerek, de torlódás se a pályákon, se a lifteknél nem volt. Remekül esett amikor az ember szabadon, zavaró tényezők nélkül arra kanyarodott amerre akart. Még kedves első feleségem is nagy lendülettel kanyargott, s olyan önbizalmat szerzett a pályákon, hogy két hét múlva vissza kell jönnünk ide. Talán ez is jelez némi minőségi színvonalat.
A kezdetekről. Első nap Gosauban álltunk meg, s kezdtünk neki a napnak. Tapasztalataink szerint itt vannak a legtöbben. A parkírozó szép nagy, de a pálya alján mindenféle tanuló és gyerek pályák miatt lezárások vannak. Ha itt megy fel az ember másik pályarészekre az Edtalm kivételével csak úgy tud átmenni, hogy lecsúszik Gosau Hintertalba. A Gosauba lefelé vezető pálya alsó szakasza a nap végére kicsit véleményes, tehát célszerűbb a napot máshol kezdeni.
Második nap Gosau Hintertalban kezdtünk. Ez jobb választásnak tűnik. Szép nagy parkírozó, talán még kevesebb ember, s nem két nyitott felvonóval megy fel az ember a hegy tetejére, hanem kényelmesen fülkében utazik. Ha itt megy fel a síelő szabad útja van a többi pályarész felé. (Zwieselalm, Annaberg) A lefelé vezető út jobb, mint a gosaui, ez a nap végén nem hátrány. Csak egy meredekebb letörés van, de az kikerülhető. Sajnos alul csak egy körhütte van, de az remekül működik. Mi a továbbiakban itt is maradtunk. (ezt most a pályára értettem)
Másik komoly lehetőség még a felmenetelre Russbach. Remek fülkés felvonó araszol a hegyre, a lefelé jövő pálya kitűnő, de a továbbmenetel tekintetében éppen olyan kihívásokkal küzd az ember mint Gosaunál, lévén, hogy ez a felvonó is ugyanoda a Hornspitzre érkezik
Természetesen be lehet csatlakozni Annaberg mindkét végénél, de az nekünk kiesett az útvonalból, s ezen okok miatt nem néztük meg a különálló pályarészeket, mint Lungötz vagy St. Martin.
A pályákrul, s majd később a lovakrul (felvonókrul) is.
Ha eddig nem derült ki most nyomatékosítom én élvezeti síelő vagyok. Ez annyit jelent, hogy szeretem élvezni a síelést. S ehhez nekem nem kell 180 km-t csúszni egy nap, nem kell gyorsabban mennem, mint 378 ezer ember, nem kell az első képsíkban fekve 23 méter sugarú szabályos körívet rajzolnom, nem kell 10 órát kint lennem a pályán, nem kell a felvonón majszolgatnom a szendóm, s nem kell glatt jégen, átázott ruhában, fájó tagokkal síelnem. Ha nagyon le akarom sarkítani a dolgot egy méter síelés nélkül is tudom élvezni a síelést. Ennek megfelelően a pályákról alkotott véleményemet az előbbiek figyelembevételével tessék fenntartással kezelni. A pályák döntő része piros. Szerintem megfelelően piros. Nagyon jó vonalvezetés változatos kialakítás. Van lankásabb része is a piros pályáknak, de találkozunk embert próbáló letörésekkel is, amelyek enyhébb helyen feketék is lehetnének. A letörések általában kikerülhetők, így kis önbizalommal és még kisebb tudással rendelkező síelő is csúszhat a pályák nagy részén. Van néhány fekete, s pár kék is. A pályarendszer nem fekszik magasan, így döntő részben erdőben, fák között futnak a pályák, ami rendkívül hangulatossá és széppé teszi a pályákat. Tudott rólam, hogy utálom a botozást, s itt az egy-kétszer előfordul. De ennek a pályának ezt is elnézem. Egy jó csúszás után belefér egy kis lökködés, legalább egy kicsit közelebb kerül az ember régebbi korok síeléséhez. Nem minden a száguldozás. A környezet gyönyörű, a pályák jók és szépek, mi kell még? Én elégedett vagyok.
Személy szerint nekem a legjobban az 1-es piros pálya jött be. Ez a Hornspitzről visz le Russbachba. Nagyon széles és jó vonalvezetésű pálya. Elnyeli a tömeget, nyugodtan lehet rajta kalandozni. Aki akar húzhat ívet, de a mazsola is elbotorkálhat kedvére. Lehetőséget ad különféle nyomvonalak megsíelésére, szóval utána csak azt lehet mondani, hogy hühhhh..
Nagyon tetszett még a 17-es pálya. A Riedlkopfról Annabergig megy. Nagyrészt az erdőben kanyarogva, majd meglepetésként egy keményebb letöréssel borzongat, s egy hütténél ér véget. Nagyon tetszett még a 11-es piros vonala. Rövidebb, de kellemesen csúszható pálya. Jó a 9a, amely levisz Gosau Hintertalba. (a Gosauba vivő 2-esnek szerintem csak a felső fele jó, alul kicsit jegesebb volt.) Annabergben ha lehet mindig hidegebb volt egy kicsit, s a pályák is keményebb felszínűnek tűntek. Gyönyörű a deszkások parkja.
A pályajelölések nem a szokásosak. Kicsit el kell gondolkodnia a dolog logikáján az embernek. Ha erre vesz egy kis fáradtságot, s megérti, akkor onnantól már teljes biztonságban közlekedhet kedve szerinti irányba a pályákon.
A felvonók. Szegénykéket szintén érték már kritikák. Itt megtaláljuk szinte a teljes felvonóspektrumot. Talán csak olyan tolókaros nincs mint Visegrádon, de van fülkés, ülőszékes automata karfaállítással, ülőszékes bubival, ülőszékes simán, retró kétszemélyes alávágós, csákányos és tányéros is. Persze lehetne javítani, ahogy mindenen lehet, de sajátos hangulata van a több mint negyedóráig kapaszkodó kettesnek, vagy az állandóan szeles, s többször nekirugaszkodó Z3-asnak. Itt ez mind illeszkedik a tájhoz a hangulathoz. Az ember minden előítélete ellenére szinte természetesen cuppan fel a csákányosra, vagy esik hanyatt a kétszemélyes ülésében. Ez itt jó, mert itt minden arról szól, hogy érezd jól magad, s azt ebben a környezetben meg is teheted.
S ha már a jóérzésről van szó, beszéljünk a hüttékről is. Bevallom töredelmesen, hogy elkapott a hév, olyanyira belefeledkeztem a síelésbe, hogy alig gyűjtöttem hütte tapasztalatokat. Első nap fél egy felé tértem be az első sörre a Holzerhüttébe, de akkor nagyon jó társaságba kerültem, mert több magyar között Udvaros Dorottya is ott múlatta az időt. A hegy lábánál általában található a tipikus körhüttéből egy-egy, így lehet egy búcsúkortyot köszönteni a pályára. Szerte pedig megfelelő számban vannak klasszikus kivitelű hütték. Van nekik valami szútenyészetük, mert sok helyen használtak fel szúrágta fát az ajtókhoz, korlátokhoz, stb. Ez szépen néz ki és korosnak mutatja a csehót. Mi az ilyen fát kidobjuk, vagy jobb esetben eltüzeljük.
Az árak nem hanyatt döntőek. Pl. egy kis sör 2,60-2,70 Eur. Maga a síterep sem drága, hisz a napijegy a főszezonban sem éri el a 37 eurót.
Összefoglalva én ezt a terepet megszerettem. Megszerettem minden szépségével, jóságával, apró hibáival, természetességével egyetemben. Sőt első feleségem is megszerette, tehát két hét múlva újra ugyanitt!
Hazafelé láttam hómunkagépet. Nem is egyet. Kettőt, s egyik még sózott is. Ez régen azért nem volt szokás. Persze még mindig az osztrákok vezetnek, hisz náluk sokkal több hógépet láttam, s mindegyik elősózott, hisz ott még nem esett a hó, de szerintem tudták, hogy fog.
Csabor aki a természetest is kedveli
Keresés
