Sziasztok!
Linkelni nem szabad, ezért átmásolom a saját blogomból, ami illett akkor egy akkori lelkiállapotomhoz, és talán illik erre a helyzetre is.
"Hogyan is lehet írni egy olyan érzésről, melynek nem elhanyagolható hányada a lelkünket érinti? Talán a hangversenyterem utánozhatatlan hangulatának a hasonlata alkalmas lehet rá.
„Zenészek” a hegytetőn.
Állunk a hegytetőn, nézzük a kottát, és hangolunk. Ráhangoljuk magunkat a hóra, a fekete, a piros, a kék pályákra. A hosszú lendületekre, a rövid lendületekre, a carvingra. A gyorsításokra, lassításokra, a ride –ra, slide –ra, váltásokra. Ahogy a kotta előírja.
És improvizálunk is természetesen, ez azonban egy olyan improvizáció, mely nem nélkülözheti a kotta ismeretét. Jól felismerhető az a fajta improvizáció, melyben ez a készség hiányzik.
A versenyző típusú síelő, „leszáguld ezerrel”. A „vérbeli zenész játszik, és megpróbálja kihozni remekbe szabott hangszeréből mindazt, amit a készítője beletett. A hely, és a" megszólaló hangszer" együtt, egy olyan ünnepi varázslat, melyben elfelejtődnek a hétköznapok."
Síbarátsággal: Replaci
Keresés
21 cm
