Március 12-től 19-ig síeltünk Valloire – Valmeinier síterepen, és összességében jó szívvel tudom ajánlani bárkinek ezt a terepet, bár talán egy fokkal inkább a kezdőknek és középhaladóknak, mint a haladóknak, de azért a haladók sem fognak unatkozni.

Buszos úton voltunk, és megdöbbentően hamar, 17 óra alatt odaértünk, bár ez ezúttal inkább hátrány volt, mint előny, mert hiába érkeztünk meg már kettőre, négyig nem lehetett becsekkolni a szállásokon, így addig ácsoroghattunk a hidegben a csomagjaink mellett. A szállásunk Valmeinier 1800 sífaluban, a Grand Panorama 2 egyik hatszemélyes chalet-jában volt, és bár tágas volt, jól elfértünk és gyönyörű volt a kilátás, mégsem ajánlanám ezt a szállást, és még csak nem is azért, mert borzasztó mocskosan vettük át (még megszáradt sonkát is találtunk az ágy alatt a rengeteg arasznyi porcica mellett), hanem mert eléggé félreeső helyen fekszik: az utazási iroda busza meg se tudta közelíteni, legalább egy kilométerrel arrébb tettek ki minket, és még a központból induló síbusz is csak félútig visz, onnan mindenképp gyalogolni kell a csomagokkal, reggel pedig egy kisebb hegymászás után még vagy 200 métert kell sétálni síbakancsban, amíg rá tudsz csatlakozni az Épilobes pályára, ami persze bőven kibírható, de Franciaországban azért sok olyan szállást találni, ahol az ajtóból már csúszhatsz a pályára. (Autós érkezők számára pedig hatalmas volt a káosz szombaton, kábé ötödannyi parkolóhely van, mint ahány férőhely a szálláson.) A szokottnál nagyobb és jobban felszerelt közért a központban van, tőlünk úgy tízpercnyi sétára.

A 160 kilométeres pályarendszer három hegyből és négy (jóindulattal öt) hegyoldalból áll, és ami az egyik legjobb tulajdonsága, hogy ennek ellenére nagyon könnyen el lehet jutni az egyik végéből a másikba: több olyan napunk is volt, amit Valmeinier 1800-ban kezdtünk, már dél körül eljutottunk a legmesszebbi csúcsra, Setazra, aztán délután még síeltünk a középső csúcs, a Le Crey du Quart közelében, végül aztán különösebben még sietnünk sem kellett, hogy elérjük a felvonókat hazafelé. (Ez persze részben azért is van, mert francia viszonyokhoz képest ez a 160 kilométer nem számít nagyon hosszúnak: azért itt nem érzed úgy, hogy még hat nap után is új pályákat lehetne felfedezni.)
Az egyetlen, ami nem igazán tetszett a terep adottságaiban, hogy itt kevesebb a tényleg meredek és igazán hosszú piros pálya: vagy a meredekség olyan, hogy más terepen simán kéknek jelölnék, vagy ha elég meredekek, akkor maximum két kilométeresek. De így is akadnak azért jó pirosak, amiken jól lehet körözgetni pár óráig: talán a legjobb ezek közül a Setaz felvonó alatt tekergő JB Grange, a Brive 2 felvonó alatt lévő összes piros pálya (Rose, Gentiane, Aigle, Pervenche és a többi). Illetve van két pálya, amelyeket csak az elmúlt években avattak fel, az új Sandoniere felvonó alatti két piros, a Carline és a Moraine. Ezek a rendszer szerintem legjobb pirosai, pusztán ezekkel is el lehetne lenni egész héten. Illetve bemelegítésnek nagyon kellemes volt a valmeinier-i oldalon, a Roi felvonó alatt lévő Églantiers nevű piros pálya, de szerintem ezt más rendszeren simán kékkel jelölnék.

Viszont nemcsak a kék pályák között vannak olyanok, amelyeket valójában zölddel kéne jelölni, a zöldek között egy-két kék (pl. a zöld Épilobes is húzós lehet a párnapos kezdőknek) és a pirosak között valójában kékek, de a feketékről sem szabad mindről elhinni, hogy feketék: a szintén a Setaz alatt lévő Olympique szerintem az egész rendszer legjobb pályája, az ég adta világon semmi fekete nincs benne, még a pirosak között sem számítana nehéznek, sőt, akkor már a Campanule piros pályán, amiben folytatódik, vannak meredekebb lejtők. Az Olympique pályát semmiképp sem szabad kihagyni. Szintén nem nevezhető feketének a középső hegyen, a Grandes Drozes alatti, azonos nevű fekete, sem a Setaz hegycsúcs alatt induló Cascade: pirosra elegendő tudással ezek nem okoznak problémát senkinek, legfeljebb egy idő után be tudnak buckásodni, de ottjártunkkor még ez sem történt meg igazán.

Több gyönyörű kilátással rendelkező, nagyon hosszú (4-5-6 kilométeres) kék panorámapálya is van itt, de ezek közül én igazán jó szívvel csak az Armérát ajánlanám a Le Crey du Quart csúcs alatt: a kilátás mellett vannak benne nagyon kellemes lejtők is, csak a legvégén, az erdőben válik nagyon lankássá; érdemes többször is végigmenni rajta. Az öt kilométeres Selles-en ugyan nagyon szép a kilátás, de az egész egy szinte vízszintes lanka, ahogy a Primevere/Lutins is, és ott még a kilátás sem olyan nagy szám. A pálya legszebbjének nevezett Combe Orsiere-ről viszont nem tudok érdemben nyilatkozni, mert a tavaszi időpont miatt borzasztó volt rajta a hó, iszonyú latyak mellett az amúgy is keskeny pálya két oldalára volt gyűrve minden hó, így horror volt rajta lejönni, normálisan nem tudom, milyen lett volna.

Tavaszra egyébként nem ajánlanám pont ezt a pályarendszert, hiába írják a honlapon, hogy a pályák 70 százaléka 2000 méter felett van: mi sajnos egész héten az időjárással küzdöttünk, még a hegyek középső részén, 1500 méter körül is 12-13 fokok voltak, és ez szinte mindenütt meg is látszott a hó állapotán, még a csúcsokról induló pályáknak is csak az első egy-kétszáz méterén volt kifogástalan a hó. Ráadásul itt meglehetősen furcsa elveket követnek, ami a pályakarbantartást illeti: ez volt az egyetlen dolog, amivel komoly gondunk volt ezen a héten. Előfordult minden, ami ilyen téren rossznak nevezhető: volt olyan nap, hogy egyszerűen nem ment át a ratrak a pályák nagy részén, és a délutáni buckás, kisíelt, göröngyös állapotok maradtak meg másnapra is; volt, hogy a nagy meleg ellenére is fél méternyi műhavat szórtak a központi helyeken lévő kék pályákra, amelyeket mindenki használt, így a nap végére a legzöldfülűbbeknek is derékig érő, egybefüggő buckarengetegen kellett átküzdeniük magukat (utolsó nap a Valmeinierbe visszavezető kék – azaz kezdőknek is ajánlott – Pierre du Midi pályán még haladóként is pokoli volt leküzdeni magunkat, sokkal durvább, derékig érő buckákból állt a több kilométer hosszú pálya, mint egy fekete, fogalmam sincs, a kezdők hogyan küzdötték át magukat rajta; ez a pálya megkerülhető, ha az ember az Armera felvonóval kel át a két hegy között, én rossz hóviszonyok között inkább ezt ajánlanám). De volt olyan is, hogy a ratrak a meglévő hibákat döngölte bele a pályába, és reggelre kemény, tömörített, de egyenetlen, buckás, göröngyös pályák fogadtak mindenhol.

A pályarendszer másik, kisebb problémája, hogy a szokottnál több az elavult, régimódi lift, amelyeknek csak egy-egy tárcsája van lent és fent, azaz beszálláskor nagyon gyorsak, jó eséllyel combon-fenéken billentenek, menet közben viszont lassúak. Cserébe legalább alig van tányéros felvonó. És még van egy-két szimpatikus vonása a terepnek, pl. az átlagosnál jóval több a vécé (még a legmagasabb csúcsokra is telepítettek környezetbarát illemhelyeket), minden központban elérhető ingyenes wifi, és csak akkor zárják le a felvonókat/pályákat, ha tényleg muszáj: a mi első napunk 60 km/h-s szélviharban telt, és tényleg addig nyitva tartottak mindent, amíg csak fizikailag elképzelhető volt, már hintázott velünk a felvonó, de még felengedtek. Egy-két helyen (pl. a Grand Drozes felvonó lábánál) fedett, fűtött, ingyenes melegedő is van wifivel, olcsó étel-italautomatával, és szinte minden lift végén ki van téve a pályatérkép, nagyon könnyen átlátható az egész rendszer.

Tehát a középkategóriából abszolút ajánlom bárkinek ezt a terepet, noha talán tavasszal jobb egy még magasabban lévőt választani; igaz, cserébe egyetlen egyszer sem álltunk sorba egyik felvonónál egy percet sem, nem tudom, főszezonban mi a helyzet ezzel. Lehet, hogy nem ez lett a kedvenc síterepünk, de abszolút jól éreztük magunkat itt.