Én hallottam ár ezt is, azt, nyújtott és hajlított lábat, mindkét véleményt "szakembertől". Szóval én sem tudom igazán, bevallom. Emiatt kérdeztelek, hátha te valami olyat hallottál, amit eddig én nem.
Mindkettőben van valami logika. Amit írsz, az is lehet, de talán az is logikus, hogy egy kicsit hajlított térd többet kibír csavarásra.
Jó lenne tudni a "tutit". :-)
Én egyébként egyáltalán nem vagyok esés ellenes, sőt szerintem ha valaki túl ritkán esik, egyszerűen elfelejt normálisan esni. És akkor ha egyszer elszáll, akkor fogalma sincs, mit kellene tenni, annyira furcsa neki a dolog. Meg ugye aki ritkán esik, az általában jól síel, tehát tempósan, nagy önbizalommal, úgy pedig ráadásul sokkal gyorsabban történik minden.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
De hogy kicsit on is legyek, az én véleményem a "rettegés a lejtőtől" témában, hogy tapasztalatom szerint minden síelőnél nagyon nagyot lehet elég gyorsan fejlődni a meredekséget illetően.
A dolog kulcsa a fokozatosság és szakértelem. Tehát nem haverral kell menni két naposan a feketére, hogy aztán ott olyan negatív élményeket gyűjtsön az illető, amit talán soha nem sikerül teljesen kiirtani belőle.
A megoldás túlnyomórészt pedagógiai kérdés, másrészt síoktatói szakmai. Egy jó oktató pontosan, rutinosan látja, mikor kell valaki meredekebbre vinni, ott miket kell gyakorolni. Nem fogja se túl korán,se túl későn "meredekre" vinni a tanítványt, csak amikor látja, hogy már megvan hozzá a tudás. (felesleges egy zöld pályán lesíelni egy hetet, ha pár nap után akár egy erős piroson is szépen lejöhetne)
Ezen kívül pontosan látja, kinél mi okozza a "félelmet" a lejtőtől. Ez ugyanis nem mindenkinél ugyanaz. Van, aki az eséstől fél, van, aki az esésvonalba fordulástól, van aki mindentől, és van, aki semmitől, csak azt hiszi, hogy nem tudja megcsinálni, amit kell, netán csak a többiek "rettegése" ragad át rá.
Ezeket kell felismerni (rutin), és eszerint kezelni a problémákat.
Nálam rendszeres, hogy amikor először megyünk komolyabb lejtőre, akkor szakad szét a csapat. (akik előtte gyönyörűen együtt csináltak mindent a laposon) Ugyanazon a "merdeken" elsőre van aki 5 perc alatt szépen, önállóan lesíel, mással folyamatosan beszélgetve kell lerolózgatni 20 perc alatt.
(lecsatolás, legyaloglás természetesen nincsen, az brutális pedagógiai kudarc lenne, nem engedem meg magamnak... :-) )
Ja, és meredekre igenis kell menni, hiszen van, amit csak ott lehet tanulni, fejleszteni. Persze nem mindegy, hogy kivel, mikor.
De ez inkább az "oktatóval vagy anélkül" című topikba tartozna már... :-)
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ui: Saját példám magamnak is nagyon tanulságos volt egy-két éve. Előtte nem síeltem valóban extrém meredek terepen, de aztán úgy adódott, hogy egy osztrák helyi oktató-hegyimentő (és valóban nagyon jól síelő) fickóval mentünk pár kört. Hívott, hogy menjünk a spéci terepére, én persze próbáltam kibújni a dolog elől. (völgyből nézve nem volt bizalomgerjesztő a hely...)
Na, csak elvitt egy lezárt (ő akkor megnyitotta magunknak :-D ), brutálisan meredek részre. Tetején megálltunk, megbeszéltük, hogyan is kell lejönni, mire kell ügyelni, majd ő lesíelt. Én szépen összeraktam fejben a dolgokat, és lementem. Utána persze ha találkoztunk a pályán, mindig mentük egy-két menetet azon a részen, mindig nagy élmény. :-)
Ezt csak azért, mert jó példa arra, hogy ő jól látta, hogy meg tudom csinálni, jót tenne nekem, és azt is, hogy mit kell mondania, mutatnia, hogy rendben menjen a dolog.
Keresés
