Örülök a felvetésnek!
Engem jóapám 4-éves koromban ('79-et írunk) ráállított egy lécre Eresztvényben. Onnantól kezdve minden tél úgy telt el, hogy mentünk mindenfelé síelni, gyerekkoromban leginkább Szlovákiába és a hazai helyekre. A Szlovák pályák nagyon jó iskolának bizonyultak, így utólag. Tisztán emlékszem, arra az örömre (kb. 12- évesen) amit az okozott, hogy először ráéreztem a ritmusra és így produkáltam életem első rövid lendületét (hagyományos technikával). Rengetegszer előfordult, hogy én hazamentem suliból, apám meg melóból, be a kocsiba és irány a Normafa úgy este 8-ig. Sajnos volt 2 év amikor ki kellett hagynom, de hál' istennek rég elmúlt az az idő. Feleségem is az én hatásomra kezdett el rendesen síelni, a lányomat(4,5 éves) meg már egy hónapja viszem sísuliba. A 2 évvel ezelőtti nagyon hószegényes szezonban (amikor innen a fórumról jöttünk össze páran egy-egy napokra) képes voltam hajnal 3-kor felkelni, hogy 400-km-rel arrébb (Hochkaron) síeljek 9-16-ig, és jöjjek haza. (De nem voltam egyedül ezzel, mindig akadt társ hozzá :-) )
A síelés jelenti nekem a pihenét és a teljes kikapcsolódást. Tengerparton fekve, semmittevéssel nem tudok pihenni, mert az agyam nem kapcsol ki. Bezzeg a pályán megszűnnek a hétköznapok és egy más világba csöppenve nem lehet másra gondolni. Csak a pálya és én! Nyáron is előbb megyek túrázni valami magas hegyre, mint tengerpartra, és ebben a feleségem is partner, mert valamennyire sikerült megfertőznöm.
Agent által említett vasalás és kofixolás, élezés szintén a gyerekkori emlékek közé tartozik, apámmal mindent mi csiáltunk otthon. Sajnos most nincs helyem az ilyesmire, így marad a szervíz.
Sok havat mindenkinek!
Keresés
