51 évvel ezelőtt 4 évesen vitt először édesapám a Normafához. 1/2 órája síeltem, amikor odajött édesapámhoz egy férfi és azt kérdezte hány éve síelek. Nem akarta elhinni, hogy először van léc a lábamon. Azt hiszem ekkor el is dőlt minden. Szerencsés voltam, mert az Istenhegyi úton laktunk, így minden áldott nap iskola után irány a Normafa. (Érdekes, akkor telenként még volt hó.) Ratrak híján gyalogosan tapostuk le a pályát, hogy síelésre alkalmas legyen. Mint már SZAB is írta, akkor még volt felvonó és világítás is a Kisnorma és Nagynorma között, így este 9 előtt nem értem soha haza.(Szívem szerint kitekerném a nyakát annak a nagyokosnak, aki környezeti ártalmakra hivatkozva megszüntette) Azután elkezdtem komolyabban is foglalkozni a sporttal és Szalai Laci bácsi irányításával a MAFC csapatában síeltem, többek között a Detre testvérekkel, Szalai Petivel, Jaross Tamással, Schumitsch Gabival. Fantasztikus volt a Normafától lesízni a Harangvölgybe, majd az egyesület kisbusza hozott minket vissza. Azután jöttek a szlovákiai utak, majd amikor már lehetett, akkor irány az Alpok komolyabb terepei. A családi életben is döntő szerepe volt, bár az első feleségem nem szeretett síelni, így a 3 gyerekemmel jártam a sípályákat. Ők is megszállott síelők lettek, a legkisebb (17 éves) boardozik is, és szuperül síelnek, bár nem versenyeznek. (A 2006-os Telekom kupát a középső nyerte, a kicsi második lett). Jelenlegi páromat is a síelésnek köszönhetem, a megismerkedésünk is ennek köszönhető. Azóta közösen járjuk a hegyeket, sajnos kevesebbszer mint amennyit szívem szerint mennénk. Egy biztos, előbb leszek járóképtelen, mint hogy abbahagyom a síelést.
Keresés
