Hát, az én síelős múltam nem túlzottan patinás és viszonylag hosszú út vezetett az első csúszáshoz. A hegyek és túrázás(télen-nyáron) iránti szeretet hamar belém ivódott, gyermekkoromban sokat jártunk túrázni és ez egyre csak fokozódott, de emellett már általános iskolában szerettem volna legalább egyszer egy sítáborba elmenni. Akkor talán még nem is a síelés vonzott, hanem a hangulat. Később aztán prózai oka volt, hogy pl. főiskola alatt nem jutottam el: amikor lett volna kivel, akkor nem volt rá pénzem, amikor meg lett volna pénzem, akkor nem volt kivel, egyedül meg nem volt kedvem menni. Aztán egyre többször mentünk külföldi túrákra is és elkezdtem megideologizálni, hogy "dehátugyeén mégiscsakturistavagyok", csak nem fogom felvonóval cipeltetni magam! :-) Egyszer aztán kiderült, hogy az egyik szlovákiai kollégánk régebben gyakorló síoktató volt és még most is szokta a kollégákat oktatni és egy általa szervezett "eseménykor" Donovalyban találtam magam. Még ekkor is azon járt az eszem, hogy bár inkább mennék túrázni! De amikor először sikerült végigcsúszni valamelyik "hihetetlen" meredek (legalábbis akkor annak tűnt) gyakorlópályán akkor valami arra sarkallt, hogy ezt újra meg újra megtegyem. A 3. napon már a Nova Holára is felmerészkedtem. Ennyire még soha nem fáradtam el mozgásban mint akkor, de tudtam, hogy akarom még ezt csinálni. Közben aztán megismerkedtem a Párommal, akiről kiderült, hogy nem annyira elkötelezett híve a túrázásnak mint én, de reméltem, hogy a síelést még megkedveltethetem vele is. El is mentünk 2 napra ugyanazzal a társasággal mint korábban és az első napon, amíg Ő tanult a kollégámtól, én sikeresen eltörtem a kezemet. Gondoltam ez nem túl bíztató Neki, de másnap azért gyakorolt kitartóan és egy kedves barátommal (aki nagyon jól síel) egy meglehetősen fekete pályára kerültek. Fél órán keresztül figyeltem, ahogy evickélnek lefelé (esés-oldás-lécösszeszedés-pihenés-csatolás-esés...stb.) és gondoltam, hogy ha velem szóba is áll még valaha, síelni azt nem jön többet. Aztán amikor holtfáradtan leért, rámnézett és közölte, hogy "Nem tudtátok elvenni a kedvemet!", megkönnyebbültem... :-) Amikor levették a gipszemet, vettem saját felszerelést és 2 hét múlva már Hochkaron voltunk. Együtt. :-) Mostanra már mindenféle pályát tudunk élvezni, érdekes helyeken jártunk és egyre több barátunkat sikerül rávennünk, hogy lécet csatoljon a lábára. Azért továbbra is engem lelkesít jobban a dolog, de azért az együtt síelések sem maradhatnak el.
Tudom és érzem, hogy sosem fogok megtanulni úgy síelni, ahogy azok tudnak akik kicsi gyerekként tanulták, de ha lesznek gyerekeink, Ők valószínűleg már korán megismerkednek ezzel a sporttal. Annál is inkább, mert a megegyezés szerint a szabadtéri sportokra nevelés az én feladatom lesz! :-)
Ha meg "viszonylag normálisan", tényleg bármilyen terepen le tudok majd jönni, a sítúrázás lesz a következő amit kipróbálnék...
Keresés
