Nagyon érdekes kérdés, hogy milyen tevékenységhez kötik hozzá az emberek az oktató szükségességét és melyekhez nem:
Úszni gyakorlatilag mindenki oktatás keretében tanul meg, míg biciklizni szülőktől. Korcsolyázásnál szintén sokkal nagyobb a szülőktől-barátoktól tanulók aránya (én sem vettem soha egy órát sem belőle). Míg a futástechnikáját szinte senki nem javíttatja ki szakemberrel, addig a nordic-walkingot csoportos foglalkozásokkal kezdik.
Kicsit más típusú rekreációs tevékenységnél, például bármilyen közösségi táncnál (salsa, néptánc, vagy pl., kicsit hazabeszéljek: argentin tangó) senkinek eszébe nem jut, hogy oktatás nélkül lehet esélye élesben, egy buliban. Ezeknél mindenki először órára megy és amikor van elég önbizalma, némi tudása, akkor lép tovább... Bár vannak (ön)veszélyes részei ezeknek is, össze sem hasonlíthatók a síeléssel.
Valószínűleg az oktató szükségességének érzése inkább azzal függ össze, látszólag mennyire igényel bonyolult mozgáskoordinációt egy tevékenység: míg biciklizésnél és síelésnél az eszközön maradás esés nélkül egyfajta ügyességi feladatnak tűnik, ami pusztán x számú próbálkozás után valahogy sikerül, addig az úszásnál, táncnál vagy akár már a nordic walkingnál is úgy látszik egy laikus számára, hogy több testrész összehangolt mozgatására van szükség. Ehhez pedig kell tanár, aki összehangolja.
Az más kérdés, hogy síoktatóként eléggé tisztában van az ember, hogy itt is igencsak össze kell rakni a különböző testrészek a mozgatását és látja a pályán, hogy olyanok, akik a maguk módján nagyon élvezik a síelést, azok időnként milyen kockázatosan csúsznak.
Ehhez hozzájön még a síelés magas belépő költsége: utazni kell, felszerelést kell bérelni, hóálló nadrág kell, oktató nélkül valahogy majd megoldják. Bár az előző gondolatmenet alapján a (sokszor nem is olyan) magas ár inkább ürügy, pl. búvártúrára sem megy az ember képzett vezető nélkül, csakúgy a féltudású haverokkal.
Keresés
