Izomlázig teszteltük az eplényi Bringarénát

Hát használni akarja, élvezni akarja az ugratásokat, a csapatást a hegyoldalon. Még a legjobb összteleszkópos bringának is menet közben olyan csettegő-csattogó hangja van, mintha szét akarna esni. Na ezt a széteső zajt akarja hallani miközben hangosan nevet kifelé és befelé egyaránt, ha szerencséje van, akkor a füléből is adrenalin csorog és nem némi barnás lé a gatyájából az ijedség miatt.

De Fehérvár nem egy Semmering. De miért emlegetem Semmeringet? Ugyanis az osztrákok már rég rájöttek arra, hogy nyáron rá lehet gyúrni a gyalog túrázókra, kerékpáros túrázókra és a downhill/freeride szerelmeseire. Kiépített pályák, a libegő működik így nem is kap sérvet az ember mire feltolja a pálya elejére a könnyűnek éppen nem mondható kerékpárját. Mert a DH-s legnagyobb ellensége az emelkedő és legjobb barátja a lejtő. Még a szlovákoknál is van egy pálya Pozsony környékén. Nálunk meg? Hát nem igazán, és ahogy egy budapesti illetőségű ismerősöm megjegyezte ("Nem érdemes tisztességes bringát tartani, mióta a környéken fizetőssé tették a tekerést!"), ami eddig volt az sem biztos, hogy lesz. Főleg mióta fizetős (értsd.: bírságolnak, ha elkapnak, ha nem megfelelő helyen csapatsz a hegyről).

Viszont van, aki szerelmes a kerékpározás zúzósabb szakágába és ezért hódolni akar a szenvedélyének. Mit tehet? Utazik nem is keveset, vagy irány Eplény. Ugyanis a hazai síparadicsom (de fura leírni) épített felvonós/libegős pályával várja a nagyérdeműt. Ugyan a megnyitó kicsit csúszott, de azért egy OB-t gyorsan lezavartak. Felhívtam régi ismerősömet, hogy az OB után mondjon már pályáról pár dolgot nekem. Elmondása szerint az eleje könnyű, bárki által teljesíthető, de az alsóbb rész már durva. Volt ott pár ugrató, amit elsőre inkább ő is kikerült, pedig nem ma kezdte a szakmát. A pálya alsó szakaszáról mondottakat alátámasztja, hogy azóta a karbantartók kikerülő/menekülő útvonalat építettek. Így némi infóval a fejembe, jeggyel a zsebemben készültem. Előtúrtam a full face sisakot, a protektorokat, a régi telefont -, hogy ne az újat törjem el esés esetén – és rákészültem, hogy jön majd az érzés...

Fehérvárról Eplényig nem túl nehéz és bonyolult az útvonal, könnyű eljutni a településig. Viszont a pályát jelző tábla hiánya hamar feltűnt. Ha helyismeret nélkül jön az ember, akkor bolyonghat egy kicsit a környéken és megismerkedhet a falusi folklórral a helyiekkel lefolytatott társalgás keretein belül. Szerencsénkre a sofőr ismerte az utat így megkíméltük magunkat az eltévedés izgalmaitól. Érkezésünkkor az első feltűnő dolog volt, hogy csak egy kocsi állt a parkolóban. Ennek még örültünk is, mert így tuti nincs tumultus a hegyen és azt sem látják sokan, ahogy esés esetén talajmintát veszek. Kipakolás, védőfelszerelések összeszedése és irány bringát vételezni. A büfé előtt a helyi négylábú keverék fogadott minket, de túl nagy érdeklődést nem mutatott irányunkba. A bérelhető kerékpárok közül engem főleg a Specialized gépek érdekeltek és azok közül is főleg a leginkább "vasnak" tekinthető BigHit. Gurultam pár métert és miután a keréknyomást optimalizáltuk lehetett is betámadni a pénztárat. Itt lemondtunk a jogainkról (A pálya csak saját felelősségre használható!), és indulhattunk is a felvonóhoz. A kerékpár szállítására egy konzolt szereltek fel, amibe viszonylag egyszerű belehelyezni a gépet, feltéve, ha az ember meg tudja odáig emelni. A személyzet első alkalommal mindenkinek elmagyarázza, hogy a menetiránynak megfelelően álljanak, s csak egy embert enged egyszerre a felszállóterületre. Persze a matatóújj így is mindig a stopgombon. Egy négyszemélyes libegőre egy bringa rakható fel, így a "csúcsig" vezető út kissé unalmas és vagy társalgásmentes, vagy tágítja a tüdőt. A célhoz érve a bringát gyorsan leemeltem, ezzel a lendülettel sikerült is magam szájon vágni a kormánnyal. A hiányzó fogak nyújtotta élménytől egyedül a sisak állvédője mentett meg. Kicsit figyelni kell, s gyorsan ki kell ugrani az ülőkéből, aminek addig a középső részén kell csücsülni. A kiugrás után szapora futás félkörívben, s mire a befordulna az ülőszék még a bicót is ki kell tépni a tartóból. Aztán már csak le kell rohanni a buckáról, hogy a következő beülő ne üsse el az embert. Összetett cselekvéssor, s nem mindig sikerül mindenkinek. De innen már nem volt menekvés; a csúcsról le kell jutni! Elsőként indultam, és ahogy korábban említettem az eleje tényleg nem olyan problémás, leküzdhető még az olyan bokorugrók számára is mint én. A pálya nyomvonalát követtem és gondoltam, ha meglátom a menekülő útvonalat, akkor arra rátérek. Aztán amikor már az alsó meredek és technikás részhez értem jöttem rá, hogy azt már feltehetőleg magam mögött hagytam. Így rögtön az első körben kénytelen voltam valahogy lejönni a legnehezebb nyomvonalon. Itt nem csak a gyógyszerem gurult el.

Történt ugyanis, hogy lendületből sikerült is abszolválnom az első esést. Úgy 2-3 métert gurultam lefelé a domboldalon a BigHit-el együtt és általában nem én voltam felül. Jóleső érzés volt a tudat, hogy a protektorra és a sisakra kiadott pénz nem volt felesleges, ugyanis most kaptak rögtön egy kis ízelítőt. A talajmintavétel közben bemutatott fetrengésem kissé fájdalmasra sikerült. A vádlimról a pedálnak köszönhetően hiányzott némi bőr és a vállamat is éreztem rendesen. A bordáimmal semmi bajom sem volt, ha nem vettem levegőt, de ez a fájdalomcsillapító módszer nem tartható fenn sokáig. Innentől kezdve vált szenvedéssé a célig való lejutás. Még egyszer elestem lefelé (ekkor roppant olyat a bokám, hogy félő volt, hogy be is fejeztem a napot) és még két alkalommal sikerült a bringát eldobnom. Mindezt egy olyan 200-300 méteres szakaszon. Kínszenvedés árán lejutottam, de nem volt túl őszinte a mosolyom. Hiába húztam a fékeket, a kerékpárom nem feltétlenül akart megállni a domboldalon. Ráadásul, ha ezen az alsó technikás részen egyszer újra kell indulnod, akkor... nos azt felejtsd el. Nem biztos, hogy sikerülni fog. Szenvedésünket látva a felvonókezelő elárulta, hogy hol is van menekülő pálya. Örültünk neki, mert így még láttuk esélyét, hogy egyszer tisztességesen lejutunk. A második körben sikerült megtalálni a kívánt nyomvonalat. Az első nagy letörés előtt ahol van egy kis terelés a pályán ott kell elmenni balra az erdőbe. Ezzel csak az a gond, hogy nincs rendesen jelölve. Ugyan az erdőben a pálya szalagokkal van övezve, de a legelején ezt nem látja rendesen az ember. Feltűnőbbé kéne tenni, mert így az első kör egyben az utolsó is lehet, ha az ember nem kanyarodik le. Az erdős rész jó volt, bár volt pár olyan része az útnak, amit igencsak kihívás volt követni. Ráadásul az elszakadt szalagot elfelejtették kijavítani így volt olyan rész ahol nem voltam biztos abban, hogy a pályán vagyok-e vagy sem. Ekkor sikerült átesnem a bringán és a bal bokámat úgy bevágnom, hogy nem önszántamból, de elfeküdtem a pálya mellett. Majd összekapartam maradék önbecsülésem és valahogy legurultam a pályáról. A vége a sípálya alja így az oda levezető rész már tömény élvezet. Csak arra kell figyelni, hogy az ember időben elkezdjen fékezni és akkor nem akad fenn egy korláton. Ismét irány a felvonó és most a Cross County pályát vesszük szemügyre. Túlzás lenne kijelenteni, hogy egy hagyományos CC pálya. Inkább egy könnyebb DH pálya, aminek az útvonalába belehelyeztek két kis emelkedőt, hogy CC legyen. Viszont élvezetes és még nekünk is sikerült esés nélkül átjutni rajta. Végre fellélegezhettünk, hogy azért a kezdőknek is van itt jó pálya. Sokan nem hiszik el, hogy a lejtőzés igenis fárasztó. Az ember duplán küzd miközben ereszkedik lefelé; egyszer a bringával és egyszer azért, hogy a bringán maradjon. A folyamatos koncentrálás is fárasztó és a hiába a teleszkóp meg a rugóstag azért érzi az egyszeri halandó a terep egyenetlenségeit. Itt jegyezném meg, hogy egy alsó hangon is tizenöt kilós géppel megy az ember és azt terelgetni nem olyan egyszerű. Főleg ha még nem rutinból megy, hanem tényleg izomból próbálkozik az irányítással.

Külön kiemelném, hogy abban az esetben, ha az útvonal egy kidőlt félig elásott farönkön keresztül vezetett, akkor sem kellett feltétlenül bepánikolni. A pályamunkások ugyanis négyzetrácsos mintát vágtak a rönk tetejére, így a guminak van mibe kapaszkodnia. Az itt dolgozók kifejezetten kedvesek és segítőkészek voltak. Így rájuk panasz nem lehet. Törődtek velem. Egyik lejövetel után látva ruházatom megváltozott színét megkérdezték, hogy minden rendben van-e? Mondtam, hogy nagyon jól esik és én is. Azóta is azon gondolkodom, hogyan nézhettem ki? Székesfehérvár nem egy Semmering és láthatólag Eplény sem az. Viszont itt végre elkezdődött valami. A pálya egy kis odafigyeléssel sokat javulhat. Ha a kezdeti gyerekbetegségeket (pl.: útvonal jelölés, megfelelő táblázás a pályán) kinövi és megfelelő marketinggel sikerül eladni, akkor kifejezetten jó dolog jöhet ki belőle. Az infrastruktúra és pálya adott. Az utóbbit viszonylag kevés befektetéssel is jelentősen lehet fejleszteni. Nagyon tetszett, hogy az OB-n használt rajthelyet meghagyták, így legalább az első bukkanóig vérbeli versenyzőnek érezheti magát a delikvens.

A BigHit nem egy nagy tengelytávú kerékpár és a szimplavállas teleszkópnak is köszönhetően viszonylag fordulékony, de mindezek ellenére is volt olyan szakasza a pályáknak ahol csak üggyel-bajjal tudtam átnavigálni magam. Egy nagyobb tengelytávú, duplavállassal szerelt bringával esélyem nem lett volna befordulni. Ez is egy olyan dolog, amit egy kis változtatással simán ki lehet küszöbölni.

A Panoráma pályánál már a sima monti volt a fenék alatt. Míg a DH és a CC pályát rákészülés és kellő óvatosság nélkül nem nagyon ajánlom senkinek, a Panoráma pálya annak is jó, aki eddig csak aszfalton tekergett. Kellemes családi tekerést lehet előadni itt. Először sűrű erdőben vezet az út ahol néhány szederbokrot is lehet látni. Meresztettem a szemem, de a szedret csorda népek lelegelték. Az erdő olyan sűrű, hogy még több napi száraz időszak után is vannak tócsás részek, s itt közel kerülhet az ember a természethez. Végre jött egy nagy nyiladék, ahol a magasfeszültségű oszlopok állnak, s itt először saját akaratomból dobtam el műanyagpedálos bringámat. Átmentem maciba, s itt én eszegettem meg a szederbokrok termését. Nem is ártott a vitamin. A pályán vannak olyan részek is, ahol az útvonal bemegy a fák közé, itt az erdei úton tekerő mama boldogan sikongathat a csemete kanyarjai láttán. Ennek ellenére az egész családnak kellemes élményt adó pálya.

A program végén rendelkezésre áll az ötletesen kiépített biciklimosó, de egy heverészésre szolgáló kerevet még elférne. Természetesen az egész környéken nagyon kellemes erdei utak szolgálnak a gyalogos, vagy kerékpáros bóklászásra, s már csak kirándulásként is érdemes arra járni. (a Kemencésben hideg a sör)

Sajnos van feketeleves is. A korábban említett jelölések hiánya igen zavaró és már maga a Bringaréna megtalálása sem feltétlenül egyszerű a megfelelő kitáblázás hiányában. Ha valaki nem jár oda síelni, s nem olvasgatja a "szakmai" honlapokat nincs az az isten, hogy kíváncsiságból beforduljon a pályához vezető útra. Egyetlen 30x30 cm-es tábla hívja fel a figyelmet, hogy itt valami biciklivel kapcsolatos dolog lehet. De, hogy az ilyen szép, ennyi munka van benne, s mennyi szolgáltatást biztosít, annak semmi jele az úton. Nekem jó, mert nem volt tömeg, de valószínűleg nem azért építették a Bringaarénát, hogy üresen tátongjon. Már csak az ott dolgozó kedves, szorgalmas emberek is megérdemelnék, hogy sikerélményük legyen, látva, hogy munkájuk eredményét mennyien élvezik.

Továbbá számomra a másik fájó pont a kerékpároknál akadt. Kissé zavaró és számomra érthetetlen, hogy egy DH pályánál kölcsönözhető kerékpárra miért csak 180 mm-es tárcsát szereltek és miért nem a 203 mm-es nyújtotta előnyökkel éltek. Az Avid Juicy Three hidraulikus fékek jók, de erősebbet és jobbat is lehet kapni, ráadásul nem is sokkal drágábban. Gondolom gyárilag így kapják a bringákat és ezért nem nyúltak hozzá. A gépparkot lehet még fejleszteni, főleg ha ilyen technikás és nehéz a pálya alja. A 2.3 colos gumiknál is lehetne szélesebbet felhelyezni, mert már az is sokat tud jelenteni. A váltással nem volt bajom, ugyanis a váltókarhoz nem nyúltam. Azt a pár métert, amit tekeréssel kellett leküzdenem simán abszolváltam az átvételkor kapott áttétellel. De mivel Sram alkatrészről beszélünk rossz nem lehet.

Fontos megjegyeznem, nagyon komolyan kell venni azt az előírást, hogy megfelelő védőfelszerelés nélkül a DH és a CC pálya közelébe se menjen senki. Erre a honlapon és a helyszínen is külön felhívják a figyelmet és teljesen igazuk is van. Legalább az esélyt adja meg magának az ember arra, hogy épségben hazaérjen.

Nagyon nem tetszett a "nyilatkozat" amit a pálya használata előtt alá kellett írnom. Ezt röviden három pontba tudnám összefoglalni. Első: mindig csak én lehetek a hibás. Második: ha véletlenül a szolgáltató követ el hibát, akkor is én vagyok a hibás. Harmadik: ha a szolgáltató hibáját valamilyen módon szóvá teszem, akkor ezzel üzleti kárt okozok, amelynek megtérítésére kötelezhetnek, s ehhez nyilatkozatomat is felhasználhatják. Ha kicsit lesarkítom a dolgot, az előző mondatok miatt egy lelkes ügyvéd, aki eddig csak számlákat állított ki, de bringán még soha sem ült beperelhetne, s meg is nyerné a pert. Kicsit erősnek érzem a dolgot.

Zárógondolatként annyit mondanék, hogy azért rettentően élveztem. A végére fájt mindenem és elfáradtam, de azért mosolyogtam. Sikerült a féktárcsát addig "hevíteni", amíg elszíneződött és közben vigyorogva gurultam le a pálya aljára... Nem hittem volna, hogy ilyen kellemes dolgot hoznak létre Eplényben. Megint be kell vallanom, hogy néha élek a tévedés jogával, legfőképpen ami a bicikli tudásomat illeti. Mindenkinek, aki szereti a kerékpározást ajánlom, hogy minél többször látogasson el ide, mert ezt meg kell ismerni, ezt a fajta kerékpározást meg kell tanulni. Bár véleményem szerint az ember lába legfőképpen arra való, hogy sílécet csatoljon rá, de a jelek szerint egy bicikli nyergében ülve, s azt tekerve is lehet egy hegyről lefelé kezdeni valamit.

Bár a beszámoló egyes szám első személyben íródott, de a túrán négyen vettünk részt. Segítségül hívtam három fiatal, bringával közelebbi ismeretségben lévő fickót, hogy a tárgyilagos véleményalkotásban segítsenek. Közös élményeink esszenciája a beszámoló, kivéve az esésekről szóló részt, mert az legalább néggyel meg kell szorozni. Ma mindenkit körbetelefonáltam. Mindenki él, mindenki nyalogatja sebeit, s senki sem akar napokig biciklit látni. Ez eddig rendben, de azt nem értem miért van mindenkinek izomláza, amikor csak lefelé tekertünk.