Adatvédelmi tájékoztatónkat itt találod. A minőségi szolgáltatás érdekében sütiket használunk.
ELFOGADOM
Menü ≡
h i r d e t é s
h i r d e t é s

Vakok síoktatása, avagy a LÁSS csodája

2011.01.14. | Szerző: Horányi-Névy András
Kevés alkalom van az életben, mikor oktatóként többet kapsz a tanítványtól, mint amit adsz. A hála és az öröm persze legtöbbször megvan, ami fantasztikus, de ezúttal még mást is kaptam a sízni tanuló vakoktól.
Kilépés a vetítésből
másodpercenként
3
váltás
A sugárzó életöröm, a nevetések, és a látássérültként élt teljes élet olyan inspiráló és lenyűgöző volt, hogy én éreztem úgy, tartozom nekik. 3 napot töltöttünk Ausztriában a LÁSS – Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete – tagjaival a K2 Sí- és Snowboard Központ szervezte úton, tanítottuk őket síelni. Íme, e néhány nap rövid története.

Prológ

…vaksötét van. Egyre gyorsuló szívveréssel hallgatom a fölöttem zakatoló felvonó drótkötelének surrogását. A sílécek alatt ropog a hó, én pedig teljesen vakon közeledek valamihez, aminek nem szabad nekimennem. Vajon még jó felé haladok? Vagy már csak centiméterek választanak el a fenyőfával való összeütközéstől? Hideg izzadság borítja a tenyerem, és egyszerre kitör rajtam a pánik! Nem bírom tovább – és hirtelen kinyitom a szemem…

Pedig csak néhány másodpercre csuktam be, hogy átérezzem a helyzetet, amiben ők élnek. Előttem a tanítványom, Zsófi, nyílegyenesen halad a felvonón a kiszálló felé, pedig teljesen vak. Még a fényt sem érzékeli, csak a nap melegét érzi, ha derült időben süti az arcát. Rajta kívül még 8 társa jött velünk, legtöbbjük semmit sem lát, a többiek is csak foltokat és színeket. Mindenkivel egy oktató foglalkozik, reggeltől délutánig. Mi, az oktatók, síelni tanítjuk őket, ők pedig a legjobb tanítványként, azonnal és tökéletesen megcsinálják, amire kérjük őket. Érdekes, hogy egy látássérült ember mennyivel jobb test-tudatossággal, és fejlettebb mozgáskoordinációval rendelkezik, mint sok tökéletesen látó társa. Szinte még ki sem mondtam a feladatot, vagy hogy „most fordulunk”, máris végrehajtja. Én vagyok a pályán a „szeme”, és muszáj rám hallgatnia, hiszen a többi síző, a pálya közepén meredező felvonó-oszlopok, vagy az erdő fái valahol ott vannak, előttük, mellettük, a teljes sötétségben. Nem kis felelősség az a feltétlen bizalom, amivel megtiszteltek minket, hogy tanítsuk és vezessük őket a havas lejtőkön.

Első élményeink

Kalandjaink helyszíne az Ausztria szívében, Stájerországban található Grebenzen pályái voltak. Néhány percnyi autózásra volt csak a kényelmes szállás a pályáktól, ahol a Snowline csapata, Adri és Balázs jóvoltából minden este kényelmes ágyban pihenhettük ki a napi megpróbáltatásokat, és reggel-este igazi csemegékben volt részünk az asztalnál.

Megérkezésünk napján egy rövid ismerkedő-est keretein belül kiválasztottuk, ki-kivel fog tanulni. Néhányan már voltak sízni, de a legtöbben kezdők voltak, vagy csak műanyag pályán, néhány óráig ismerkedtek az alapokkal. Az álmosan beköszöntő péntek reggel már lázas készülődés közben találtam a társaságot, a reggeli befejeztével kaptuk a léceket, a sícipőket, és nekivágtunk az első nap izgalmainak.

Az első lépések mintha egy teljesen átlagos sítáborban zajlottak volna, ugyanolyan feladatokon mentünk végig tanítványainkkal, mint a tökéletesen látókkal. Volt léccel ismerkedés, egy léc felcsatolással csúszkálás, hóeke-gyakorlás a kezdő pályán. Talán az egyetlen különbséget a gyakran elhangzó „kicsit jobbra, jó, most vissza balra” vagy „még fél méter tőled a felvonókötél” szóbeli útmutatások jelentették, ám meglepően egyszerűen elboldogultunk így is. Biztosra veszem, hogy sok osztrák sízőnek fel se tűnt, hogy a mellettük sorban álló, vagy a pályán lecsúszó ember semmit sem lát a környezetéből. Számomra hatalmas meglepetés volt, mennyire hamar alkalmazkodtak az új környezethez és kihívásokhoz a LÁSS csapat tagjai. Zsófival aztán hamar kinőttük a bébi-pálya kihívásait, hiszen ő már volt évekkel ezelőtt többször is sízni, ezért megcéloztuk a szomszédos kék pályát, ahol talán a tányéros felvonó jelentette az első nap egyetlen kihívását - gondoltam én. Ám ezt az akadályt is könnyedén megoldottuk, legfeljebb néha apró kiigazításokkal irányítottam jobbra vagy balra, ha kicsúszott a felvonókötél alól. Ez is inkább az én lelkem megnyugtatására szolgált, hiszen előbb-utóbb az oldalra húzó felvonó-rudat követve visszament volna Zsófi a nyomvonalba. Nemsokára már a hóeke kanyarokat gyakoroltuk. A többiek is lassan érkeztek át a kezdő pályáról, ebéd után pedig már mindenfelé lázasan magyarázó oktatók, és a feladatokat tökéletesen végigcsináló, lelkes tanítványok népesítették be a pályát.

Játékok és tanulságok

A nap végén a kimerült társaság a szállásra visszaérkezve megbeszélte az aznapi kalandokat, Zsófit pedig izgatottan várta kutyája, Amál, aki a mindennapok során a szeme és a legjobb barátja. A kutyus a pályára nem jöhetett ki velünk, de annál nagyobb volt minden este a viszontlátás öröme.

A vacsora végeztével aztán elkezdődött egy ártatlan játék, ami aztán nekünk, oktatóknak igencsak tanulságosan végződött. Zita, az egyik tanítvány megérkezett az oktatók társaságához egy kicsit beszélgetni, amiből nemsokára tréfás túszul ejtés lett, akit a látássérülteknek egy vers írásával kellett kiszabadítaniuk. A vers igazán jól sikerült, és már vissza is adtuk a foglyot, mikor mi, oktatók is kaptunk néhány feladatot a nyakunkba. Elsőként egy dalt kellett költenünk, bizonyos szavak felhasználásával, majd mire ez megszületett, bekötött szemmel kellett megkeresnünk a közülünk szedett túszt, Adrit. Ijesztő és meglepő volt, ahogy mind a tízen, egymás mögött botladozva igyekeztünk nem nekimenni a falnak, felmenni a lépcsőn, és bejutni a helyiségekbe. Persze fogalmam sem volt, hol vagyok, merre tartok, honnan jöttem, és van-e valaki mellettem vagy előttem. A túsz kiszabadítása után aztán visszabotorkáltunk a földszintre, és nagy megkönnyebbüléssel levettük a sálat a szemünk elől. Ekkor tudatosult bennem igazán a látás, mint ajándék, és hogy mennyire nem értékeli a mindennapok során a látó ember ezt a csodát.

Ülőlifttel a csúcs felé

Maradék két napban már kinőttük tudásban a kék pálya lejtőit, és nekivágtunk az izgalmasabb, hosszabb és meredekebb pályáknak. Zsófi életében először ment ülőlifttel, ezért egy gyors eligazítást tartottam a használatról, a beszállónál működő mozgópadlóról, a lehajtható korlátról, és a kiszállásnál az időzítés fontosságáról. A beszállás tökéletesen sikerült, akár egy futóversenyen a rajtnál startoltunk el az előttünk kinyíló csapóajtó mögül, nehogy visszacsukódjon a lábunkra. Ahogy a felvonóra ültünk, minden rendben ment, vígan beszélgettük végig az utat. A kiszállónál azonban kicsit későn sikerült kilöknie magát az ülésből Zsófinak, ezért egy laza vetődéssel az időközben talajtól ismét elemelkedő felvonóból ugrottunk le a hóra, de biztos talajfogással talpra érkeztünk, és elsíztünk a pálya felé. Az első lesiklás bizonytalanságai után már párhuzamos léccel közlekedtünk a meredekebb szakaszokon is. Egyre rutinosabban mentek a körök, a hosszas magyarázatok helyett sokszor már csak annyit mondtam: „hopp” - és erre Zsófi irányt váltott. Gyakran összetalálkoztunk a többiekkel, akik szintén fantasztikusan gyors ütemben fejlődtek, mintha nem is látássérültekkel, hanem egy egészséges, válogatott tehetségekből álló csapattal érkeztünk volna. A nap végére érve szinte nem is akarták abbahagyni a sízést, nyoma sem volt az első nap bizonytalanságainak.

Búcsú és köszönet

Ahogy általában lenni szokott, elérkezett az utolsó nap utolsó lecsúszása is, és bár még bőven volt mindenkiben energia, elindultunk hazafelé. Az elégedett, mosolygó arcok láttán hálás voltam, hogy részese lehettem ennek a néhány napnak, a sok-sok vidámságnak, és egy életre szóló „útravalót”, tanulságot kaptam a LÁSS csapatától. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy látás híján is van teljes élet, munkahellyel, barátokkal, és sok-sok nevetéssel. Jó volt látni, hogy a nyilvánvaló nehézségekre, melyet a látás elvesztése okoz, nem csüggedéssel, depresszióval reagálnak, hanem tenni akarással, pozitív életszemlélettel többet hoznak ki a mindennapokból, mint a legtöbb látó ember. S bár elfogadják a segítségünket, de olyan nagyfokú önállóság és céltudatosság van bennük, ami igazán nem mindennapi. Köszönöm nektek, nagyon sokat tanultam, tanultunk tőletek. Köszönjük a K2 Sí- és Snowboard Központ csapatának a szervezést, a Snowline-osoknak a szállást, az ételt és a közbenjárást a sípályánál. Remélem, nemsokára megint megyünk. Hogy mikor és merre? MegLÁSSuk.
2011.01.14. 15:39:28 Tatonka
Respekt, de pár napja olvastam már erről egy viccesebb és érdekesebb beszámolót.
2011.01.14. 18:48:42 ilinavarro
Minden elismerésem! Megható,hogy vannak még ilyen lehetőségek! :)
2011.01.16. 16:07:18 Kobak
Ez nem semmi. Minden tisztelet azoké, akik ezt felvállalták. Van gyengén látó ismerősöm. Tudom mekkora feladat ez.
2011.01.18. 08:54:52 trlaci
Azt hiszem, van mit tanulni egészséges embertársainknak is bátorságból, elkötelezettségből, kitartásból... Minden elismerésem azoké az oktatóké, akik ezt felvállalják!
2011.01.19. 07:08:00 Petho Ildiko
SZENZÁCIÓS... A XX-DIK ÉS A XXI-DIK SZÁZAD CSODÁJA...kívánok minden síoktatónak, akik felvállalják a vakok oktatását, elégtétel mellett jó egészséget és örömteli életet, és ÁLDOM hozzáállásukat.
Szólj hozzá Te is!
Kapcsolódó címkék:
Kapcsolódó síiskolák:
Kapcsolódó fotóalbumok:
h i r d e t é s
h i r d e t é s
h i r d e t é s
h i r d e t é s
h i r d e t é s
UTASBIZTOSÍTÁS -10% » FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE » INGYENES TANÁCSADÁS » SÍELŐK NAPTÁRA »
A SIELOK.HU SZÁMOKBAN
A portált jelenleg 71 vendég és 7 regisztrált felhasználó látogatja.