Menü ≡

A síugrás története

2012.09.10. | Szerző: Édes Anna
A fáma szerint a síugrás történetének hajnala a 18. század végére tehető. A norvég Telemark tartományban a hosszú és hóban gazdag téli hónapokat a helybéliek síeléssel töltötték. A lejtők buckáit ugratták át először, aztán rájöttek, hogy minél nagyobb a bucka, annál nagyobb az élvezet.
1905 (Fotó: Wikipedia)
h i r d e t é s
Elsőként a holland Cornelius de Jong feljegyzéseiben találhatunk említést 1796-ból a síugrásról, aki leírta, hogy a norvég katonák hóval fedett farakásokon és a pajta tetejéről ugrálnak edzésként.

Az első feljegyzett ugrás, 9,5 méter is egy katona, Olaf Rye hadnagy nevéhez fűződik 1808-ból. A következő nagyobb állomás 1860 volt, amikor a norvég Sondre Nordheim 30,5 métert ért el ugrása során. Ezt a rekordot 30 éven keresztül nem is sikerült megdönteni. Az első versenyt 1862-ben a norvég Tyrsilben rendezték. Európa délebbi részein csak a 20. század elején kezdett el terjedni. Az 1880-as években újabb fordulópont következett: az ugrók elhagyták a síbotot. Egészen idáig ezzel gyorsították fel magukat az ugrás előtt, illetve ennek segítségével tartották meg az egyensúlyt érkezéskor az ugrók.

1883-ban Torju Torjussen megalkotta a napjainkban is használt Telemark érkezést. Ezzel a technikával sokkal biztosabban meg tudtak állni a landoláskor. Ma is ez a szabályos érkezési mód. 1879-ben rendeztek először olyan versenyt, ami utána minden évben megrendezésre került az oslói Huseby sáncon. Ezt a versenyt 1892-ben áthelyezték a híres Holmenkollen sáncra, és azóta is töretlen a népszerűsége: egyetlen szezonban sem maradhat ki a világkupa versenynaptárából.

A 19. században amolyan cirkuszi látványosságnak számított ez a sport. Az USA-ba norvég emigránsokon keresztül jutott el a sportág. Még a híres Barum & Bailey cirkuszban is felléptek vele.

A cél már a kezdetektől ugyanaz volt: minél messzebb ugrani. Ehhez egyre nagyobb sáncokat építettek, illetve az ugrás technikáját is változtatták az idők folyamán többször is. A síugrás már az első téli olimpián Chamonixban is jelen volt. A norvég dominancia akkoriban nagyon meglátszott a versenyek eredményein. 1924 más szempontból is érdekes dátum, hiszen akkor alakult meg a FIS (Nemzetközi Sí Szövetség) is. Az általuk rendezett versenyeken akkoriban a kongsbergi Birger Ruud dominált. Róla nevezték el a Kongsberg-stílust: a versenyző hajlított csípővel és előre mozgatott karokkal ugrott.
1924 Chamonix (Fotó: www.berkutschi.com)
1924 Chamonix (Fotó: www.berkutschi.com)
1936-ban sikerült megtörni a skandináv uralmat: az osztrák Sepp Bradl volt az első a történelem során, aki elérte a 100 méteres álomhatárt. A 40-es években egy újabb stílus tört be a sportágba. Ezt Däscher-stílusnak nevezték, mivel Andreas Däscher fejlesztette ki. Az új technika lényege az volt, hogy a kezeit nem mozgatta ugrás közben, hanem egyenes tartotta előre az ugrás közben.

Az 1953-as garmisch-partenkircheni újévi versennyel indult hódító útjára a Négysáncverseny, Oberstdorffal, Innsbruckkal és Bischofshofennel kiegészülve. Azóta minden évben december végén és január elején megrendezésre kerül. Ez a négy helyszínből álló versenysorozat nagyon fontos minden ugró számára, hatalmas presztízs a versenysorozat megnyerése. Sokan fontosabbnak tartják minden más címnél is. Nemhiába, hogy rengeteg nézőt vonzanak minden évben ezek a versenyek. Félelmetes hangulat és teltház (akár több mint 30 ezer néző!) várja a kilátogató vendégeket a négy helyszín közül bármelyiken. Idén már a 60. Négysáncversenyt rendezik.

A nyári síugrás lehetőségének kezdete az 50-es évekre tehető. Ekkor fedték le elsőként a németországi Zella-Mehlisben található sáncot műanyag borítással. Azóta a legtöbb sáncon, főleg a napjainkban épült létesítményeken megtalálható ez a speciális felület. Ezáltal a csapatok hó hiányában is tudnak gyakorolni, illetve nyáron is lehet versenyeket rendezni.
Zella-Mehlis sísáncai napjainkban (Fotó: www.skisprungschanzen.com)
Zella-Mehlis sísáncai napjainkban (Fotó: www.skisprungschanzen.com)
1962-ben a zakopanei világbajnokságon már normál- és nagysáncon is rendeztek versenyeket, 1972-ben pedig hódító útjára indult a téli sportok királya, a sírepülés is. Az első planicai világbajnokságon a svájci Walter Steiner diadalmaskodott. Egy újabb mérföldkövet jegyezhetünk az 1979/1980-as szezontól: elindult a világkupa sorozat. Az első versenyt az osztrák Toni Innauernek sikerült megnyernie, majd a honfitársa, Hubert Neuper győzött a szezon végén összetettben. 1993-tól indította a FIS a kontinentális kupát, ami a másodosztálynak számít.

A sportág területén úttörőnek számít a svéd Jan Boklöv, aki szakított az addig megszokott párhuzamos sítartás technikájával és megalkotta az úgynevezett V stílust 1985-ben. Rájött, hogy ha V alakban szétterpeszti lábát, a két lába közé előretolja a felsőtestét, aerodinamikailag sokkal jobban jár, és jóval messzebbre tud repülni. Először persze a bírók nem nézték jó szemmel az újítást és nagyon lehúzták a svéd stíluspontjait, aki annyival messzebbre jutott az új technikával, hogy még így is jó eredményeket ért el. Az 1988/1989-es szezon világkupa sorozatát meg is nyerte, és egyre többen lettek a követői. Az 1992/1993-as szezon óta már nem vonnak le stíluspontokat a V alak miatt, így ma már minden ugró ezzel a technikával repül. Csak néhány sportolónak sikerült mindkét technikával versenyt nyerni, úgy, mint: Jens Weissflog, Andreas Felder, Dieter Thoma, Ari-Pekka Nikkola és Ernst Vettori.
Jan Boklöv és a V stílus (Fotó: www.lotten.se)
Jan Boklöv és a V stílus (Fotó: www.lotten.se)
1994-ben az osztrák Andreas Goldberger egy újabb álomhatárt ért el: 203 méterrel ő volt az első, aki átugrotta a 200 métert. Sajnos a landolásnál nem tudott megállni, ezért ez az eredmény nem hivatalos. Azonban még aznap sikerült az új világrekord hivatalos jegyzése, hiszen a finn Toni Nieminen szintén 203 métert ugrott és neki sikerült megfognia az ugrást.

A női síugrás az utóbbi évtizedben nagyot lépett az egyenjogúság felé a sportág területén: a 2009-es libereci világbajnokságon már normál sáncon egyéniben rendeztek számukra versenyt és nem volt ez máshogy 2011-ben az oslói világbajnokságon sem. Habár a vancouveri téli olimpián még nem vehettek részt, 2014-ben Szocsiban már olimpiai bajnokot avathatunk normál sáncon a nők között is. Sőt már a 2012 januárjában Innsbruckban megrendezett első ifjúsági téli olimpián is láthattuk a 14 és 18 év közötti fiatal lányokat versenyezni. A 2011/2012-es szezontól a Nemzetközi Sí Szövetség indított női világkupát is. A 2012/2013-as szezontól pedig egy abszolút újdonságot vezettek be: vegyes csapatban versenyeznek az ugrók, azaz két nő és két férfi alkot egy csapatot.
Daniela Iraschko, az egyik legsikeresebb női síugró (Fotó: www.kleinezeitung.at)
Daniela Iraschko, az egyik legsikeresebb női síugró
(Fotó: www.kleinezeitung.at)
A síugrás területén folyamatosan vannak kisebb-nagyobb változások, a taktikában és technikában is egyaránt. Különböző módosítások a felszerelésben is megfigyelhetőek. Jó példa erre Simon Ammann meghajlított síkötése, amivel nagyon sikeres szezont produkált 2010-ben. A vancouveri olimpián mindkét egyéni számban nyerni tudott, a világkupa összetettben is első lett, sírepülő világbajnoki címet szerzett és az északi turnét is megnyerte. Vannak, akiknek bevált a hajlított kötés, de vannak, akik maradtak a hagyományos technikánál.

2009 nyarán a FIS megalkotott egy új szabályrendszert, amely több gondot okozó körülményt próbál megszüntetni a síugró versenyek során. Komoly problémát jelentett, hogy a közvetítések elhúzódtak, mert a rossz időjárási körülmények között nem engedték leugrani a versenyzőket, ezért vagy vártak, vagy újraindították a sorozatot. Az is sokszor előfordult, hogy egy ugró túl messzire repült és nem mertek kockáztatni a következő versenyzőnél. Másik probléma volt, hogy egyes ugrók nagy szembeszelet kaptak, másoknak kemény hátszéllel kellett megküzdeni és mivel ugyanolyan pontozás alá estek, így nem volt kompenzálva az, aki rosszabb szélben volt kénytelen ugrani. Az új rendszer arra épít, hogy egy sorozaton belül is lehet beülőt korrigálni szükség esetén, azaz feljebb vagy lejjebb is lehet mozdítani a pallót, amin ülnek a versenyzők induláskor. Ezáltal megnövelhetik, illetve megrövidíthetik a nekifutót és befolyásolhatják az ugrások hosszát. Változtatás esetén kapnak plusz illetve mínusz pontokat a sportolók, attól függően, hogy le- vagy felfelé mozdították a beülőt (beülőkompenzáció). A másik része a szabálynak, hogy mérik a szélerősséget és irányt az ugrások közben és ezáltal minden alkalommal mérnek egy plusz vagy mínusz kompenzációs pontot, attól függően, hogy szembeszél vagy hátszél volt-e (szélkompenzáció). Ezeket a kompenzációs pontokat beleszámítják az összpontszámba. Ebből kifolyólag nem biztos, hogy az kapja a legtöbb pontot, aki a legmesszebbre repült és a legszebben hajtotta végre az ugrást.

Ezt a rendszert először a 2009-es nyári grand prix sorozatban alkalmazták, majd mivel sikeresnek bizonyult, a 2009/2010-es téli szezonban is eszerint történt már a pontozás a csapat turnén, az északi turnén és a sírepülő világbajnokságon is. A 2010/2011-es szezonban már minden versenyre kiterjesztették a szabályrendszert.
Birger Ruud szobra Kongsbergben (Fotó: Wikipedia)
Birger Ruud szobra Kongsbergben (Fotó: Wikipedia)
Szólj hozzá, legyél az első!
h i r d e t é s
h i r d e t é s
INGYENES TANÁCSADÁS » UTASBIZTOSÍTÁS -10% » SÍELŐK NAPTÁRA »
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE »