Élménybeszámolók

Murau / Mölltall / Badhofgastein /Katschberg sítúra 4.nap (febr.22)

Vasárnap a társaság néhány tagja hazafelé fordította a szekér rúdját, de mi elszántan „ha már itt vagyunk, ki ne hagyjuk” elv alapján, még a Katschberg-Aineck síterepet is megcéloztuk, végül is hazafelé útba esett. A völgyben, a két hegy között parkoltunk le. A jegyet rendhagyó módon egy kis csúszás után lehet megszerezni, ugyanis a pénztár a Tschaneck felvonó alatt található közvetlenül. A 6os ülőssel egyből a magasba téptünk és mivel aznap minden síterepre felhőt, elszórva csapadékot ígért, így ebben nem is csalódtunk, mert ugyan a látótávolság még úgy ahogy megfelelő volt, de a ködös hideg meglehetősen rosszul esett. Bár akkor még nem tudtuk mi fog várni az Ainecken. Rögtön egy fotóval indítottunk volna a szív alakú fotóponton, de oly vaskosan volt a védőlencse berakódva belülről párával, hogy borítékoltuk a sikertelenséget. Nem is lett jó, mint itthon kiderült. A pályákra nem volt panasz, gyorsan csúsztunk néhányat, bemelegítésképpen a 6-7-8 pályákon, hogy az igazi nagy ágyút, az A1-t kellően fűtött izomzattal próbálhassuk. Sajnos az átvezetés sem oda, sem vissza nem tökéletes, egyik irányban ugyan van némi varázsszőnyeg rásegítés, de így sem ússza meg az ember a sífutást a liftig. A lift egyébként egy kőkori jelenség, és egyben egy ritkaság is. Soha nem láttam még 3 üléses liftet. Na mindegy, ez van, meg a köd. Igencsak örültünk a maszknak, mert a kőkorban sajnos a plexibúra még nem létezett. 1900-2000 m körül bele mentünk a tejfehérbe és az arcunkon szó szerint megdermedt a mosoly. Az már tisztán látszott, hogy idióta kell, hogy legyen az ember gyereke, ha a fekete 11en lejön, így csak a piros 11-en tapogattuk egymás lába- vagyis síléce nyomát. Persze a felhőhatár alatt tűrhetővé vált a látótávolság, de azért nem vágytunk rajta újabbat jönni, inkább egy új körrel az A1-et akartuk megjárni. A 10m látótávolsággal is kivehető volt, hogy „autópálya” felvezetőn jár az ember, mert táblák sora hirdette, hogy már csak 50m, már csak 10 és akkor…. Nem láttuk meg. Az ordenáré ködben egészen a 16os gondola kiszálló pontjáig, sűrű emberfogásban üldöztük egymást az egyébként jól karbantartott széles pályán. A ködből kiérve, ahogy nőt a látótáv, növelhettük a sebességet, és nem kellett csalódnunk. Nagyon kellemesen meredek, igazi élvezetes síeléshez készített pályán haladtunk. A felvonóról egyébként rengeteg középhaladó kék pályát láttunk, úgyhogy aki kezdő az bátran jöhet ide, nem fog csalódni. Mivel időnk vasárnap révén erősen fogytán volt, így visszacsúsztunk a Tschaneckre, hogy a Gamskogelhüttében bekapjunk egy házi specialitást, aminek valami tiroli kezdetű neve volt, de emberes adagnak bizonyult, mindenkinek csak ajánlani tudom, kis serpenyőben tálalják és az ára is baráti. Mázlinkra a felvonó jegyet itt is vissza lehetett váltani, így megspóroltuk a jegypénztártól való felgyaloglást a parkolóba. Összességében elégedettek voltunk a 4 napos sítúrával, bár pályaszállás esetében kétségtelenül kevesebbet vándoroltunk volna, ez a fajta túra szervezés egy másodpercre sem untatott bennünket. Ha rangsorolnom kellene, akkor Katschberg-Murau-Möltall-Badhofgastein sorrendet állítanék fel szubjektív módon, de egyenrangú időjárási feltételek mellett ez nyilván változhatna.

Murau / Mölltall / Badhofgastein /Katschberg sítúra 3.nap (febr.21)

Szóval eljött a szombat, hogy üdén és frissen a Mölltall-on megacélosodott (vagy bedurrant) izmokkal nekivágjunk a bad-gasteinni síterep felkutatásának. Igen, ez a jó szó, mert valahogy nem tűnt fel senkinek, hogy oda nem visz út. Flattachból csak 37-km, de hát merre? Kutattunk Mallnitzban jobbra, balra, de hát csak nem leltük az utat. Mígnem rájöttünk, hogy RORO terminál mintájára, a kocsikat vonaton viszik át a hegy alatt. Nagy élmény, bár a kocsikból sajnos ki kell szállni. Hamar összebútoroztunk 2 autóba, mert hát ez sincs ingyen ugyi, és röpke pár perc alatt már Böksteinben dokkoltunk ki a kompból, amit a tábla szerint itt Ferrynek neveznek, ami ugye komp. Szóval a kompról leszállva éreztük, hogy ez a nap nem a napsütésről és a szélcsendes időről fog szólni. Csak Bad-Gasteinben jöttünk rá, hogy ez egy fogyatékos nap lesz, mivel a gasteini pályarészen a 100km szél miatt a felvonók nagy részét lezárták, így csak Hof-Gasteinben próbálkozhatunk. Mint az ilyen időben megszokott, egy huncut petákot sem engednek az árból pedig csak a pályák 60%-a ment. A Kleine-Schartéra 2 menetben lehet feljutni egy-egy kiegyezéskori felvonóval. Az egyik egy sikló, jópofa szerkezet, csak a nagy tömeg miatt reggel nem egyszerű a célt elérni vele. Szóval kezdő testvérünket lent hagytuk, hogy majd üzenünk, ha olyan a terep. Nem volt olyan. A bébipályáról ne ide hozd másodszorra a tanulót. A kék H3on indultunk le, kissé karcos volt, és az eleje is fogósabb. Nem mindig tudtuk hol vagyunk, a táblák sokszor elmaradtak onnan, ahol azt gondolná az ember, hogy lenni kellettek volna. Egyetlen értékelhető pálya kapcsolatot jegyeztem meg az pedig a Hohe-Scharte Weltmoser közötti szakasz. Nagy reményekkel vártam a H1-H2 piros 6km-est. Voltak nagyon élvezetes részei, mígnem az 1/3-nál egy már-már feketébe hajló szűk jeges szakaszon gyötörtük magunkat keresztül, ahol is egy szerencsés esést követően az egyik lány csapattag az őt elgázoló férfitársunk arcába foglalt helyet. Mindezt persze menet közben, mivel megállni nem állt módjukban. Erre mondhatjuk, hogy a verebet röptében is… Utolsó menettel, már a hohe-schartéra nem jutottunk fel újra, mert 4 óra elmúlt így a kék H3, H8 (lezárva, így kihagyva) piros 4 (törölve mert a vezérkosok elmentek a kihajtó mellett), becsatlakozunk némi evezés mellett a H2-be. Lehet, ha a két hegyen végig gázolhattunk volna, más lenne a véleményem, de nekem nem jött át. Egyetlen pozitívum volt a Weltmoser hüttében a bivalyerős jagertee, amilyet még életemben nem ittam. Kipróbálásra javasolt. Este, ha már itt voltunk egy vacsi után meglátogattunk az Alpen-termált, kellemes hely, de aki a szaunában fürdőruhában bliccel (szigorúan tilos), azt a szaunamester verbálisan helyre teszi. Na!

Murau / Mölltall gleccser / Badhofgastein /Katschberg sítúra 2.nap (febr.20)

Szokás szerint az elsők között kelve, már 8 órakor indultam volna, ha a társaság (most már teljes létszámban) felbírt volna kelni. No mindegy inkább később, mint soha felkiáltással festői szerpentinen vettük célba a gleccser vasút parkolóját, ahol már meglehetősen nagy tömeg várakozott. Kellemes meglepetésemre a „csőgörény” 8 perc alatt felér és kettő van belőle, szóval sokat nem kellett várni, hogy sorra kerüljünk, bár a síbakancsban való álldogálás gorombán rombolta a hangulatomat. A zsúfoltságot egy számláló szabályozza, bár így is kimaradt pár ember a következő fordulóra. Leginkább egy hétfő 8 órai 2-es metrózáshoz hasonlít, csak ez nem áll meg menet közben. A felérkezést követően pályaszűz társunk vad oktatásába kezdtünk a gleccservasút érkezési oldalán. A pálya ehhez tökéletes, a nap tűzött, csak a tányéros lift volt irgalmatlan lassú, de hát én is voltam kezdő, legyen az ember gyereke megértő. A „mit csinálj és mit ne síelés közben” instrukciók átadása után társunkat magára hagyva az eisseebahnnal, majd a gleccserjettel a csúcsot vettük célba. A kilátás a Grossglocknerre félelmetes, már ha valaki felismeri, mert ugye hegycsúcsok mindenfelé, tábla meg egy szál se. Szóval itt tapasztaltuk meg, hogy jó helyre tette az „Úr” a pályarendszert, mert a csúcskereszt irányába felkapaszkodva orbitális északi szél támadott minket, úgyhogy a kötelező csúcsfotó után iszkiri lefelé a szélárnyékos pályára. Számsorrendben kezdtünk a pályákkal. A pályarendszer ezen oldala a naposabb, és jól is kezeltek a pályák, nagyon jó tempót lehetett menni. A második menet után feltévedt a már nem pályaszűz társunk is, és néhányan úgy gondolták, hogy itt az ideje, hogy a „training piste” kék 2/3-as pályán lekalauzoljuk. Warning, dangerous, felejtsd el!!! Nem a Mölltall a kezdők paradicsoma. A kék 2-3 legfeljebb Miklós Editnek gyakorló pálya. Szegény társunk néhány esés után úgy gondolta (tévesen), hogy visszasétál a felvonóhoz. Csakhogy ez a felvonó, csak felvon, de le nem, így társunk kénytelen volt már élemedett kora és zsenge sítudása ellenére a színvak pályatervező keze nyomán létrejött kéknek nem nevezhető pályán először csúszva-esve, majd gyalog leindulni. Nem részletezem, kb 1 óra múlva találkoztunk vele, hulla fáradtan az eisseebarnál. Ezen a hétvégén már lécen nem láttam többet. Pista! Ezer bocs! Mint említettem a pályarajzoló a jagerteetől megrészegedve húzta be a színeket a térképre. Mivel a pályák nagy része nem egyenletes lejtésű, így vannak benne néhol kék (a visszafelé lejtő pálya milyen színű??) néhol erős piros szakaszok. Az, hogy a térképen minek rajzolták, az mindegy. Szerintem fenti részen minden pálya piros besorolású kellene, hogy legyen. A kék 5, sem kék bár a végén lassú tempónál lapátolós, az eleje meg komoly esésű, csak biztosan fordulóknak ajánlom. Sajnos mire az Alteck oldalt megcéloztuk, az már teljesen árnyékba került így inkább az eiseebar és az alteck völgy közti részen csúsztunk egy párat. Aprópopó, eiseebar. Remek hely, a teraszt kihagyni felségárulás. Haza indulás előtt még a piros 9 és fekete 10es pályákat ellenőriztük, amik a fenti rejtély kapcsán újfent színtévesztés áldozatai. A fekete is jó eséllyel csak piros, oké-oké van egy szűkebb rész rajta, de a meredeksége elveszik a training piste mellett. Ahol a 9 és a 10 találkozik, van egy nagyon szűk rész, totál feltúrva, mintha több száz gigavakondok akarná az egyébként kellemes pályarendszert tönkretenni. Természetesen a tömeg is itt verődik össze bénázni.
Összefoglalva, Mölltall jó minősítésű (de nem a legjobb), nagyobb és keményebb terep, mint pl a Dachstein gleccser, és nagyon nem kezdőknek való a változatos pálya dinamika miatt. Itt rengeteget dolgozik a láb, szóval 4 órára készek voltunk. Mivel jó magasan van a terep a naptej nem ajánlás, hanem kötelező. Lefelé menet a „metróban” még megszemléltük, hogy lehet, néhány tömegben hógolyózó diák a közutálat elszenvedője. Szombatra (az erős felhősödés miatt) Bad-Gasteint terveztünk.

Murau / Mölltall / Badhofgastein /Katschberg sítúra 1.nap (febr.19)

Február utolsó előtti hetén egy 3 napos sítúrát terveztünk, néhány régóta összejáró társunkkal. Szokás szerint újak is csapódtak hozzánk így kilencen indultunk el, hogy a Mölltal gleccsert és környékét meghódítsuk. Nyughatatlan természetemből adódóan én már a nulladik napon is csúszni vágytam, így Murau Kreischbergen álltunk meg bemelegítés céljából. Ekkor még csak ketten. Délben a parkolók fullon, szabad helyet csak magyar leleménnyel találtunk. Nagy volt bennünk a tenni akarás és a napból hátralévő 4 órában a pályák nagy részét ki akartuk próbálni. Az előtt csak hallomásból tudtam erről a terepről, valahogy ide sose jutottam el. Kár. Első menetben az A –B gondolával (ami a valóságban 1) felmentünk a központi részre. Már felfelé látszott, hogy nem egy szokvány szélességű pályán (kék 2) kell lecsúszni. Nem állítom, hogy nincs ennél szélesebb pálya, de ha azt mondom, hogy 100m felett volt az átlaga, akkor nem mondok keveset. Bemelegítésre, és a tanuló pályát kinőtt középhaladóknak egy álom. Nagyon kellemes a lejtése és a nép is könnyen eloszlik egy ilyen kaliberű pályán. A fekete részt (1) egyelőre passzoltuk és a következő menettel a terep bal szélén lévő piros 9 és 10 jelű pályákat próbáltuk. A végén ugyan egy csöppet meredeken érkeznek a felvonóhoz, de azért nem lehetett rájuk panasz. Ugyan nem voltak 100m szélesek, de elfértünk rajtuk. A 7/18 szintén ajánlható, bár aki a 6a-ról beér a „csomópontba” meresztheti a szemét, hogy a sok pálya közül melyiken is óhajt lemenni. Egyébként a kék 6-ot nehéz pályának tekinteni, keskeny és esése se sok van, szóval gerinctúra síelésre nem ajánlott, bár nem is azért tették oda. A könnyed ebéd után a terep jobb oldalán a 15-16-17-es pályák kerültek megmérettetésre. A piros 15 egyenes folytatása a fekete 16, szóval akinek a sí tudása és a tájékozódása nem 100% az térjen le jobbra a piros 17-re. A fekete 16 a pályarendszer gyerekbarát volta ellenére sem gyerekbarát, bár érteném meg, hogy miért gondolja néhány szülő, hogy az 5-6 éves gyereket itt kell beavatni. Zavarja a gyakorlottabbakat és nem kicsit balesetveszélyes is. A végére hagytuk a fekete 1est. Piros és kék 3as, a repülőtér szélességű 2es után, utolsó menetben nekimentünk a fekete egyesnek is. Bár inkább mentünk volna gondolával. Mivel már 4 óra elmúlt, mindenki iparkodott lefelé a 4 évestől a 100ig, így a pálya tömve volt. Több helyen igen szűk, jeges foltokon hatalmas esések szemtanúi (és sajnos elszenvedői is voltunk). Lefelé inkább az „A” gondolát javaslom. Összességében a ragyogó napsütés, a tökéletes pályák (a pályák végig napsütöttek) csak ajánlani tudom olyanoknak is, akik még nem érzik magukat minden pályán biztonságban. Elindultunk Flattachba, hogy a másnapi gleccsertámadásra felkészüljünk.

Jó előre eldöntöttük, hogy a tavalyi remek maribori csúszás után idén ismét a kedvező árfekvésű és közeli síterepet választjuk. Fokozódó aggodalommal figyeltük, hogy az indulás előtt 2 héttel még mindig csak 5-10 cm műhó volt bejegyezve, de aztán az indulásunk előtti napokban leesett 30+ már némileg megnyugtatott bennünket.

Január 30-án érkeztünk, majd a szállás elfoglalása után inkább a társas kapcsolatokra helyeztük a hangsúlyt, s nem arra hogy lerohanjuk a pályát. Ezt a döntésünket (mármint, hogy nem csúsztunk) később hibának tudtuk be. Estére azért beterveztünk egy csúszást. Sajnos nem kalibráltuk bele, hogy a jegypénztár nem addig van nyitva, ameddig a pályák mennek, így ha már beöltöztük, pályaszűz társunk kezdő oktatásával múlattuk az időt, nem hiába. A szívtelen pályaüzemeltetők, nem véve figyelembe, hogy az aznapi síelésünk kútba esett, 21:00-kor megfosztottak bennünket a pályavilágítástól, így bérlet hiányában, a szemerkélő ónos esőben, és tök sötétben bandukoltunk vissza a szállásra (ami egyébként a Bolfenken volt). Kezdő társunk kezdeti lelkesedésével és elért eredményeivel tértünk nyugovóra azzal a fix elhatározással, hogy másnap megszálljuk a pályát, de a délig tartó ónos eső nem csak az utakat tette járhatatlanná, de a pályákat is egy masszív jégkéreggel vonta be. A kéreg vastagságáról csak annyit, hogy csak úgy lehetett közlekedni, hogy az ember a túracipője sarkával átszakította a jeget, máskülönben hamar gerincre vágta magát a delikvens. Természetesen a liftek nem mentek, a pályákon a csúszás lehetetlen volt, a ratrakok nyugodtan pihentek a parkolóban, mint megannyi sóbálvány.

Csúszás hiányában a közeli kilátót terveztük meglátogatni Stolpon, gyalogosan. Kemény munka volt a leratrakolt , de jégpáncéllal védett (9es pálya ) hegyoldalon felküzdeni csúszáshoz edzett testünket. A kilátót végül is nem értük el, mondhatni feladtuk (ekkor vált mondássá, hogy „A következő kanyarban lesz!”), és meggyőztük magunkat, hogy a masszív ködbe burkolódzott tájból amúgy sem láttunk volna semmit. Ez egyébként igaz is volt. Kisebb hó csatákkal és azt követő szaunával múlattuk a hátralévő időt, de csodák csodája estére elkészítették az 1-es pálya felső szakaszát (semmi mást!!) és tettvággyal tele, zsebünkben a következő 2 napra szóló bérlettel, nekivágtunk. Csak a pályán tudatosult, hogy csupán a „D” jelű 2 ülésesig volt kész a pálya. Arról tudomást sem véve, hogy a lift hol megy, hol nem, lesüvítettünk a felvonóig, ahol is tudatosult bennünk eme nem elhanyagolható tény. Feljutván e múlt évezredből itt maradt matuzsálemre, megkezdtük csaknem félórás utunkat a kiindulópontig. Valamilyen rejtélyes okból a felvonó 50 m-ként megállt és az utazó közönség hangos „ollézása” közepette 5m-es vertikális kilengésbe ment át. Aznap este, az amúgy sem hosszú pályaszakaszon kettő, azaz 2 alkalommal sikerült lecsúszni, majd „ojtották” a villanyt 9-kor, már-már kényes német precizitással. Szombatra letakarították a többi pályát is, de még így is csapni való minőség volt a bolfenken. Hatalmas tömeg arra a kevés pályaszakaszra koncentrálódott, amit a pályakezelők elkészítettek, a meredek részek (pl 4es) kőkemény jégtömbbé fagyva gyakran látványos esésekre késztették a gyanútlanul arra síelőket. Rövid tanakodás után átbuszoztunk az Arehre, mivel a közbenső pályák és az azokat összekötő kék szakaszok le voltak zárva. A piskeren múlattuk az időt, ahol remek volt a pálya, de tejföl köd volt és egy idő után az eső (később ónos) is áztatta ruházatunkat. Egyet még csúsztunk az arehről is a valamivel kisebb ködben, majd az utolsó előtti busszal visszamentünk a szállásra.

Kora esti programként az esti várost terveztük megtekinteni, így a nappali zárás előtti (4órás) kabinnal lementünk a völgybe, majd egy helyi járattal (6os) 1,1€-ért bementünk a belváros széléig. Ekkorra már az ónos eső ismét jégpáncélba öltöztette a várost, így a pingvinjárásban végrehajtott városnézést hamar meguntuk és forraltborozással tettük fel a cinikus „i”re a pontot. Az utak egy óra múlva sem csúsztak kevésbé, mint előtte, így balsejtelmemnek hangot adva vészmadárként jósoltam, hogy lehet, hogy a kabin sem megy. Sajnos igazam lett, így újabb 2 órát töltöttünk a nem épp legszebb arcát mutató Mariborban, arra várva, hogy a karbantartók megoldást találjanak a csaknem 2x-es vastagságra hízott függesztő kábel leolvasztására. Persze az ónos eső egy pillanatra sem hagyott alább a karbantartók elleni harcában, úgyhogy ezt megunva több forrás bevonásával taxit rendeltünk (figyelem: a taxi megrendelése nem jelenti annak feltétlen találkozási pontra való érkezését, legalább is az első cab, még 1 óra múlva sem érkezett meg). Nettó 45 perc vidám autókázást követően következett be az, amit egy magyar taxis szájából soha se hallanál. Ő a 25€-s fuvardíjat a szállodával elrendezi. Hihetetlen. A szálloda megvárt bennünket a vacsival, a pincérek mosolyogva tették elénk az addigra már kicsit viharvert, aznap esti fogásokat. Bevágtuk, mert éhes ember nem válogat, és ha már ez a nap ilyen szép kerek lett, kikértük a jobb pillanatokra tartogatott wellcome-drinkeket is.

Sajnos a másnapi síelésnek lőttek, mert még vasárnap délben sem tudták a felvonókat beindítani, így megpróbálkoztunk a bérlet visszacserélésével (2 naposról 1 naposra). Erről az üzemeltetés hallani sem akart, bárhogy bizonygattuk, hogy péntek éjjel akadozott a felvonó, vasárnap nem is járt, és egyébként is, mi nem is akartunk 2 napos bérletet venni csak a pénztáros rábeszélt, mert hogy havat mondanak, és nem esőt, higgyem el.

Összességében remekül szórakoztunk, csak kár volt ezért ennyit utazni. A síterep ettől elfogadható, no nem egy Nassfeld, de árértékben mindenképpen megfelelő. Mivel eddig nem sok hó esett kétségesnek ítélem, hogy rövid távon elfogadható pályaminőséget állítsanak elő.

Végezetül a 4 nap egyik kedvenc SK mondása: Hnyedí Moszkvics uzs trúbi v zákrutye pán policajt, nyevietye, kgye nájgyem toaletu? (A barna Moszkvics már a kanyarban dudál, biztos úr, nem tudja, hol van a legközelebbi toalett?)

Lelkes Ausztria "fun"-ságom ellenére a mai nap kilátogattam Eplénybe. Egyrészt mert a gyermekeim oktatáskorúak lettek, és itt azért valamivel olcsóbb, mint a sógoréknál (2000Ft/fő), másrészről, hogy teszteljük a hazait.
Az oktatópálya a maga 50 m hosszával és enyhe lejtésével, minden abszolút kezdőnek ideális lenne, HA nem lett volna néha tömegnyomor azon a kis zsebkendőnyi területen. Minden sporttárs türelmesen kivárta a sorát a húzós felvonónál, hiszen ez az a pályarész minden terepen, ahol az arcoskodásnak még annyira sincs helye, mint máshol, lévén, hogy 4 éves gyermek lehet, hogy hamarosan jobban síel, mint a 35 éves. Gyakori az ilyen, a szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban. Szóval volt rajta hó és csúszott is, bár kásás volt, de ez a gyerekeket nem zavarta. Véleményem szerint hiányzik az az átmeneti pálya, ami a tanuló és az 1es közötti szint lenne. A bátortalanabb kis és nagy tanulóknak elsőre lemenni a oktató pálya után az 1-esen, elnézve, hogy mennyire bizonytalanok még az asztallap lejtésű tanulón is, elég félelmetes lehet. Nem azért mert hogy meredek lenne, de a súlyponti kérdéseket egy 200m-es pályán jobban ki lehetne gyakorolni, picit nagyobb lejtszöggel. De hát nem élünk a jövőben, biztos nem fognak hozzá a kedvemért egy új tanuló pályát építeni.
A Sólyommal felküzdve magunkat a szédítő 500m-es magasságba (miért van az hogy minden körben 2x megálltunk??), üvöltő szél fogadott a völgy felől. Ezt felfelé is érezhető volt, de a galamb lelkemmel bíztam benne, hogy fönt majd angyali nyugalom fogad. Sajnos nem így volt. Amíg be nem csúsztunk a zártabb erdőbe, néhol az az érzésem volt, hogy visszafúj a tetőre a szél. Egyébként, a hóréteg elég vastag, inkább csak a csákányos becsatlakozásánál voltak nagyobb "fekete lyukak", de azok is síelhetőek voltak. Kisebb jégfoltok alkalmanként, de semmi komoly. Mitől is lenne jég +5fokban? Lent azért lehetett esni-kelni a "bisztró" körül, de hát a sícipőt nem gleccser mászásra találták ki. A felvonóról letekintve siralmasan hótalan a vidék, a többi pálya -ami felett elhalad- meg pláne. Egyébként sok volt a kezdő a pályán és a snowboardosok is rendszeresen „imádkoztak” a hóban térdelve izgalmas szlalom feladatokat adva a középhaladóknak. A vérprofik meg biztosan szívták a fogukat a csákányos becsatlakozó körül kialakult alkalmi forgalmi dugók láttán.
Aprópopó: A néhány felvonó kezelőt szívesen elküldenék trénigre, "hogy kezeljük a 4 üléses felvonót, ha kis gyerek akar beszállni". Minimum lassítsuk le egy csöppet, hiszen a beszálló ponttól csak egy nagyobb lépés a patak. És az 1m magasságú gyerekek a 70 cm magas ülésbe (ami mellesleg tempósan érkezik) nehezen ugranak be, még szülői segítséggel is. Ha lehet kérni, ilyenkor egy picit több odafigyelést és lassabban!!!!
Összességében nem volt egy rossz nap, aki nem akar 35-40€-kat fizetni az osztrák- egyébként nem mindig- high-tech pályákért, azoknak megéri. Egyébként mindenkinek javaslom a kiszállóhelytől cca 150m-re lévő fa kilátó megmászását. Nagyon szép a Bakony és még a Balaton is látszik. A hegyek meg olyanok amilyenek. Kicsit lankásak, kicsit hótalanok, de a mieink.

Dec 27-én én is megjártam (átvitt értelemben is) a Stuhlecket. Sajnos hiába kerestem magam mellé útitársat, kénytelen voltam egyedül menni. A pályák fantasztikusak. Már amennyiben valaki imádja a gleccser sízést. Az 1a indulásától a lentig (Az „A” felvonó tetejétől) a pályák az olvadás-visszafagyás gyakori ismétlődésétől teljesen keményre fagytak, de annyira, hogy nem volt hely ahol a síbotot le lehetett volna bökni. Még a liftekről is hallható volt a krrrrr-krrrrrr hang ahogy a síelők szinte vágták a jeget. Sajnos ezt a ratrak sem tudta összetörni. Az 1a teljes hosszában (az „A” felvonó tetejétől), a 2, 5, 6 bébipálya, 9, 3piros teljesen üveg keményre volt fagyva. Bár meg kell hagyni az 1B piros naposabb része egész jó volt. Ehhez jött hozzá délelőtt a lenti részeken a köd. Néha olyan vaskosan áramlott, hogy az 1es pálya miniliftén lévő részénél majdnem fellöktem egy kisebb sporttársat, olyan hirtelen "ugrott" elém. Kb 11-ig kísérleteztem ezeken a pályákon hátha jobb lesz. Nem tűnt fel, hogy téli szünet ellenére nincs nagy tömeg, pedig a parkolók rogyásig voltak kocsikkal. Aztán megértettem. A 6os "D"-vel felmentem az 1es tetejére. Azt nem mondom, hogy a pálya maga volt a csoda, de ég és föld különbség volt. Fagyásos foltok itt is voltak, A 10-es alsó szakasz (a "D" tetejétől lefelé) illetve a 11 piroson is lehetett csúsztatni hosszabban néhol a lécet. Gyakorlatilag elmondható, hogy a zéró szél mellett, a felső részeken tűző napsütésben ezeken a nem tökéletes pályák még elviselhetőek volt. Ami egy kezdőbb számára is elviselhető az a 10es teteje, az 1es kék az "A" felvonó tetejéig, illetve az 1b piros. A többit max a profik élvezhették. A többiek meg hatalmas ívekben próbáltak lejutni esés nélkül. Ritkán lehet tapasztalni olyan pálya simaságot délután 4kor, hogy nincs abszolút bucka rajta. Értető is, mert ahol nincs számottevő hó ott nehéz buckát építeni. Tömeg: Mivel lent nem voltak sokan, a 10ezer magyar (és egyéb nemzetiségű) honfitárs mind a C és D felvonókkal akart utazni. 15-20 perc várakozás mindig volt. Szereztem azért kedves emlékeket is. A mittelstationnál teát osztottak ingyen. Bár inkább gyilkolás célból adták, mert mikor a pohárba töltötték, csak éppen hogy nem forrt. Egy osztrák srác 0 fok ellenére egy szál pólóban snowboardozott, pusztán keménységből, gyanítom. Szerintem titokban mindenki vágyott rá, hogy lássa amikor elesik. Nekem volt a látványhoz szerencsém a 11 piroson. Vagy 20 m-n át törölte a pályát. Szép volt (taps-taps). Az 1-esen egy apuka 3m gumipókkal kötötte pórázra a 7 éves kislányát. Mókás volt nézni, ahogy a kislány vontatja apucit le a hegyről. Bár ha belegondolok, lehet hogy a lányommal én sem tettem volna másképp ezeken a pályákon.
Summa: A 36,50€-et egy kicsit sajnáltam a nap végére, bár elmondható a napsütéses-szélcsendes időben a nap második felében egész jól szórakoztam.

Ezzel egyetértek, max ott lehet 70 cm ahol előtte talicskával összehordták. A pályákon egyelőre csak néhol, de már kilátszott a gyep. Ami viszont egytől egyig jellemző volt az a hatalmas "lapaly" víz/hókása mezők a pályákon. Már 10 órakor rövid ujjúban kesztyű nélkül síelőket lehetett látni. Én is csak egyszál aláöltözőben nyomtam amíg tűzött a nap. Le is égett az arcom, naptej híjján. Még 16.30kor is 16fokot mutatott a kocsi külső hőmérője.
Buckák nem voltak jellemzőek, inkább az összetúrt kása-latyak. Zéró tömeg, volt hogy az ülős lifteken egyedül ültem. A piros 1b-n nyugodtan tudtunk kamerázni délután, úgy hogy senki sem ment át a kamera keresőjén.
Nagy felkiáltójel annak, aki még szándékozik menni: a kék 1. pálya alsó részén ahol a miniliftes tanulópálya alatt a pályát keresztezi egy műút (télen havas általában) inkább érdemes lecsatolni. Hó híjján a kaviccsal meghintett 2,5 m széles aszfalton való átcsúszás valószínű, hogy maradandó emlékeket hagy a lécben. Egy táblát azért kitehetnének figyelmeztetésül.
A szánkópálya már nem megy, és az 1b mellett lévő sebességmérő sem üzemelt. Úgy láttam, hogy a mittelstation előtt lévő számmal nem jelölt pálya sem működött ( a húzólift legalább is már állt mikor arra jártam).
Az 1b, 3a még mindig a legjobb állapotú pályák, véleményem szerint. (márc 15-i állapot)

Január 29-30-án többed magammal én is meglátogattam e közelsége miatt kedvelt sícentrumot. Idén már ez volt a 3. hétvége mikor tesztelhettem a sógorok által elkészített pályákat. Szombaton a verőfény mellett a csúcson igen erős szél volt, amit a völgyben is érezhetett az ember, ha egy kicsit sebesebben eresztette a készséget. Vasárnapra elült a szél, gyakorlatilag a csúcson sem kellett összefagyni, sőt dél körül az almás pitémet a „Fridrich” hütte teraszán egyszál aláöltözőben, egy nyugágyban fekve fogyasztottam el, amellett, hogy egyébként -5 fok volt a völgyben, és a napos oladon sem csöpögött az eresz. Az idei szezon eddigi legszebb sínapja volt. Vagy lett volna, ha a pályák nem volnának néhol egy befagyott tóhoz hasonlatosak. Sí tudásomnak megfelelően vasárnapig kizárólag a kék pályákon közlekedtem és csak a gyönyörű időnek köszönhetően szántam rá másodmagammal magam, hogy a járt utat a járatlanért otthagyjam. Néhány szó a pályákról. Aki kisgyerekkel jön parkoljon a P5-nél, a minilift (6, „béby”pálya) mellett lévő családi pálya (5) igazán kedvező a szárnyait próbálgató tanulóknak. Bár a teteje (ha tanuló szemmel nézném) kicsit meredek, de azért a kedvezőbb történelmi fejlődésű országok 3-5éves apróságai zéró félelemmel felvértezve toronyiránt vágtak neki a nyílegyenes pályának. Persze akadtak itt is akik sírva fakadtak a tetején, de hát nem születik mindenki léccel a lábán. A következő szintnek a kék 2-es pályát tekinteném, ha valakinek már uncsi a lapos familien. Hosszabb, meredekebb, egyenletes esésű, jó széles, és nincs rajta nagy tömeg. A 2 pályás csákányos felvonó előtt ugyan van némi népsűrűség, de az eloszlik a két felvonóra. Egy remek középhaladó pályának tartom, csak hát a csákányos felvonózás közben nem pihen az ember lába. Az eddigi pályákat (a minit kivéve) csak délutánra csúszkálták néhol jegesre, de inkább csak a tetejét. Nem tükörjég, de a léc azért hangot adott. Mindezek ellenére kezdőknek-középhaladóknak remek ahhoz, hogy a carving technikájukat elkezdjék gyakorolni.
Az egyik legnépszerűbb, a számában is előkelő helyen lévő 1 és 1a. Ezek még szintén kékek, bár az 1-es középszakaszán van egy rövid „halvány rózsaszín” rész, ami sajnos a meredeksége miatt buckásodásra is hajlamos, de végeredményben egy igen jól síelhető pálya, ami teljes hosszában (1+1a) 5 km. Sajnos az 1-es induló szakasza már igen hamar tükörjég, buckákkal megspékelve. Nem a síelők álma. Mint az sem, ahol az 1a elhalad a 2es pálya felett, ott szinte mindig koripálya. Az 1 aljában lévő 4üléses felvonót nem minősítem. Gyakran volt 20perc várakozás, de a következő menetben meg 5 se. Teljesen kiszámíthatatlan. Nagyon hiányzik oda egy 6 üléses. Ha valaki botor módon a csúcson lévő 10es pályát az 1es szintjéhez hasonlónak várja, azt nagy meglepetések érhetik. Az elején (a bergstationtól) több helyen egybefüggő jégmező, egyébként nagyon lankás, napos pálya, a weisenelfbahn előtt szembeszél esetén még evezni is kell. A 6-os „D” felvonótól a steinbachalmbahnig az elején bucka hegyek, a középső részén egy meredek letörés, majd egy kellemes lanka után ismét egy nagy letörés. Teljesíthető, de akinek az 1-es „lehetetlen küldetés” az a kék 10-re ne menjen. A kék 3a nekem túl keskenynek bizonyult több helyen, kellemetlen jégfoltokkal. A piros pályák nehézségüket tekintve néhol már a halvány fekete szintjét súrolják érzésem szerint. A piros 1b pálya szerintem nem is piros, inkább kék. Kellemesen járható. A 3as pálya délutánra már sok helyen buckás aki még csak tanulgat, az messziről kerülje el. Az igazi nagy meglepetés a 11-es pálya, ami a csúcsról indul. Már eleve hihetetlen jó idő fogadott fent. A felvonótól jobbra és balra is elindulhatsz, plusz ha imádod a keményre döngölt eltúratlan, hepe-hupás pályát, akkor a ratrakolt szakasz mellett balra van egy ilyen sáv. A teteje nem meglepetés, szimplán piros, bár a „steinbachalmbahn” felvonón ülve, az alsó szakasz igen meredeknek tűnik. Hát nem csak a felvonóról. Gyakorlatilag az alsó 1/3 előtt egy nagy tábla figyelmezti a sebesség megszállotjait, hogy "lassíts!" vagy bemutathatod, hogy szállnak fel az F-14-esek az anyahajókról. Döbbenetesen meredek letörést alkotott ide a természet. Ez valószínűleg nem csak engem lepett meg, mert vagy egy tucat ember mindig álldogált a letörés szélén és méregette az önbizalmát. Nyúlszívűeknek nem ajánlott. A kék 10 és a piros 11 kedvezőtlen időjárás (értsd szél) esetén szerintem a kitettsége miatt kibírhatatlan. Február végén, ha túlélem, egy Nassfeld beszámolóval visszajövök.
Bocs a sok rizsáért.