A Megré felügyelőknek
1. a meredek felület még fagyban is felpuhul, ha süt a nap. Állj ki minusz tíz fokba szélcsendbe a napra. Mit érzel: melegit. Na ezt érzi a hó is és felpuhul. Érezhetően, főleg, ha előtte pár napig enyhe idő volt. Minél meredekebb, annál jobban. Kicsi a szög télen.
2. nem én mondtam, hogy az illető síbajnok és nem kértem el az ifi válogatotti igazolványát
3. sajnos volt már mentés 50 percen túl is.
4. szar??? én nem ócsároltam senkit, csak leírtam egy történetet, hidegen, tárgyilagosan. Vagy ez elfogadott itt a szarozás?. Akkor nem szóltam.
5. majd legközlebb megcsipem magam, amikor rendezzük a versenyeket, mert lehet álmodom.
5. miért - hogy kiírjam magamból, mer dühített. Hova irtam volna, talán a főzőcskézös topikba?
Az előző hozzászóló biztatására ELTE-n dolgozó irodalmár anyukám egy kicsit felturbózta a történetet, csak a lengyel helyett ukránt írt, mer hogy szereti a lengyeleket. Pedig tényleg lengyel volt. Úgy hogy a történet e része nem igaz. Ja persze a többi se. Az újjamból szoptam. Én, aki korábban max. 1 oldalas leveleket irogattam. Most hirtelen felcsaptam írónak. Hát persze... persze...
Az alábbi történet kitalált. Ha felimeri valaki magát, véletlen.. Hát persze....
"Sajnos, igaz történet, (talán) tanulságokkal
Négy éve az a szerencse ért, hogy Ausztriába költözhettem, méghozzá annak is egy távoli csücskébe, síparadicsomok kellős közepébe. Nektek, akik hozzám hasonlóan imádjátok a síelést, nem kell külön ecsetelnem, hogy milyen jó a helyzetem ebből a szempontból. Na mindezt nem azért bocsátottam előre, hogy irigykedjetek, hanem hogy képet alkothassatok a sítudásomról. Az otthoninál háromszor hosszabb síszezonban heti 5 alkalommal járok síelni: háromszor héköznap esténként, a közeli kivilágított pályán, utána pedig hétvégén, extrémebb helyeken. Bár sohasem voltam síversenyző, azért az utóbbi időben a korábbi önmagamhoz képest igencsak magas szintre fejlődött a sítudásom. Tagja vagyok a helyi amatőr síklubnak, ahol kéthetente lesiklóversenyeket rendezünk. Bár arról egyelőre álmodni sem merek, hogy a helyieket csak egyáltalán megközelítsem (itt minden faluban kapásból lehetne találni 15-20 olyan embert, akik magasan vernék a teljes magyar válogatottat), azért én mégis nagyon élvezem az ittlétet, és igyekszem minél többet ellesni tőlük.
Az egyetlen problémám, hogy ide - érthetetlen módon - nagyon kevés magyar jár, és így igen-igen ritkán találkozhatom honfitársaimmal (otthon németül beszélünk, mivel ide nősültem).
Ezért aztán igyekszem minden ritka alkalmat kihasználni, hogy szóba elegyedjek magyar síelőkkel. Így történt ez egy hideg decemberi napon is, amikor magyar szót hallottam, miközben beszálltam a kabinos felvonóba. Csodálkozva állapítottam meg, hogy az egyik kedvelt klub TV szinte teljes stábja eljött ide síelni. Felfedeztem közöttük küzdősport-világbajnokunkat, aki annak idején még síelős műsort is vezetett a TV-ben, egy saját magáról elnevezett show-t vezető fiatalembert, és sok más bemondót is. Velük volt néhány kigyúrt kopasz testőrszerű jelenség és egy, ebbe a társaságba egyáltalán nem illő m…i síedző, aki még régebben Magyarországon arról híresült el, hogy mindenkit cseszegetett a mátraszentistváni pályán, különösen akkor, ha megtudta, hogy az illető pesti.
Már nem örültem annyira azonban, ahogy belehallgattam a beszélgetésünkbe, amelyben csak úgy repkedtek a káromkodások, a magyar nyelvet megcsúfoló beszólások. Ekkor döbbentem rá, hogy a TV-ben miért látszott az erőlködés ezeknek a bemondóknak az arcán, amikor egy szöveget szép magyarsággal kellett beolvasni: hát mert a magánéletben nem tudnak normálisan magyarul beszélni! Ami még jobban dühített, hogy szidták az osztrákokat, "paraszt" sípályának titulálták a helyet, továbbá gúnyolódtak az osztrák hölgyek szépségén.
Valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog: gondoltam, ha már itt vannak a honfitársaim, akik ráadásul ilyen híres emberek, szóba elegyedem velük. (Mint később kiderült, bár ne tettem volna!)
Mikor megtudták, hogy magyar vagyok, megint hangosan elkezdték szidni a helyet, mondván, hogy nincs itt olyan sípálya, amely kihívást jelentene a számukra.
Ezen egy kicsit elkerekedett a szemem és közöltem velük, hogy tudok nekik kapásból mutatni igen-igen élvezetesen síelhető, nagyon meredek és nagyon hosszú "off-piste" pályákat.
Nemigen akarták elhinni, de végül is megkértek, hogy mutassam meg nekik. A kabin felső állomásánál még megvártuk a többieket, így összegyűlt kb. 20 ember, akikkel elindultam a már említett pályához. Közben oda-oda pislantgattam, és próbáltam felmérni, hogy a sítudásuk alapján egyáltalán képesek-e lecsúszni ott. Az odavezető 2 fokos lejtőn többen egészen szépen síeltek, köztük a már említett m…i síedző, akit még Magyarországon többször is megcsodáltam a többiekhez való impozáns odacsúszása és az utolérhetetlen "síedző-beállása" miatt. Annak idején senki sem tudott olyan profi módon állni a téli napsütésben, mint ő, már a beállásával is éreztetve, hogy "én vagyok itt a síedző".
Amikor a hivatalos pályán odaértünk a meredek szakasz kezdetéhez, megmutattam nekik, hogy a pályához egy kb. 500 m hosszú, kis lejtésű, gyermekfej-nagyságú jégbuckákkal tarkított tükörjeges felületű jégmezőn kell odacsúszni, majd megmutattam a pályát is, amely így messziről inkább függőleges hófalnak tűnt. Mivel délután 3 óra volt és a gyengülő napsugarak miatt a délben felpuhult felület kezdett visszajegesedni, ezért felhívtam a figyelmüket, hogy csakis olyanok jöjjenek, akiknek a lécük tökéletesen meg van élezve, és biztosan képesek a rendkívül meredek, olykor 2-3 méterre leszűkülő, kiálló sziklákkal és apró, 1 méteres fenyőfákkal tarkított, soha nem kezelt pálya leküzdésére.
Közülük 8-an ekkor azonnal visszakoztak. Becsületükre legyen mondva elismerték, hogy ez a feladat meghaladja tudásukat.
12-en viszont velem együtt, engem követve nekivágtak. Sajnos, már a jégmezőn is elcsúsztak ketten és a jégen csúszva sodródni kezdtek egy szakadékszerű letörés felé. Az isteni gondviselés azonban a segítségükre sietett és valahogy nagy nehezen sikerült megállniuk még a veszélyes pont előtt. Szóltam nekik, hogy ne vegyék le a lábukról a lécet, hanem szép lassan oldalazva vagy halszálkában gyalogolva menjenek vissza a hivatalos pályára. Bakancsban ugyanis végképp nem lehetett volna megállni a tükörjeges felületen.
Na ez volt az a pont, amikor már kezdtem nagyon megbánni, hogy megszólítottam őket. Végül is rajtam kívül tízen minden baj nélkül elérték a pálya tetejét, de többek mozgása számomra nagyon-nagyon bizonytalannak tűnt. Mikor szóvá tettem ezt a síedző komának, a következő válasz kaptam: "Mit képzelsz, apafej, ahol te lemész, ott lemegyünk mi is! Különben is, a Ludmilla ukrán válogatott volt, majd ő megmutatja neked, hogy kell síelni" - azzal egy rendkívül szép, szabályos arcú, Barbibaba-típusú szőkeségre mutatott, aki megerősítette ukrán válogatottbeli tagságát, de olyan tört magyarsággal, hogy a felét sem értettem annak, amit mondott. Nagyon magas lóról beszélt, de találkoztam már pár emberrel, akik szintén el voltak telve sítudásukkal és a végén kiderült, hogy tényleg van mit tanulni tőlük.
"Na gyerünk, aranyapám, mutasd meg, mit tudsz" - mondta fensőbbséges magabiztossággal m…i barátunk, és lefelé mutatott, hogy induljak el.
Sajnos olyan típus vagyok, hogy ha bármilyen negatív hatás ér, ha versenyhelyzetbe kerülök, általában csődöt mondok, vagy sokkal rosszabbul teljesítek, mintha nem zavarna senki. Már előre láttam, hogy milyen csúfosan fogok lebukfencezni ezen a 800 méteren.
De valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a szerencse mellém állt és életem egyik legjobb teljesítményét produkálva sikeresen elértem a kb. 400 méterrel lejjebb található, mintegy 30 m széles vízszintes párkányt.
Meg kell említeni, hogy itt nem lehetett alibisízést produkálni, nem lehetett flatterolva lecsúszni, hanem igen-igen gyors, majdnem 180o-os forgatásokkal lehetett csak lefelé haladni. Közben figyelni kellett az egészen elkeskenyedő részekre, a kiálló sziklákra és a fenyőfákra.
A párkány után következett még egy körülbelül 4–500 méter hosszú, az előzőnél is meredekebb rész, amely egy hüttében végződött. A párkányon álldogálva felnéztem és szóltam nekik, hogy jöhetnek. Ekkor észrevettem, hogy a 12-ből heten visszafordulnak, és a jégmezőn keresztül elindulnak visszafelé a hivatalos pályára. A többiek valamiért csak álldogáltak fent a pálya elején. Már kezdtem fázni, hiszen napközben is csak -15 fok volt. Újból felkiáltottam nekik, mire M…i barátunk nagy nehezen elszánta magát és nekiindult. Sajnos mindössze két normális, de a kelleténél lassúbb forgatásra futotta erejéből, kisodródott a pálya szélére, flatterolni próbált, majd elesett, a lécei leoldódtak, ő meg kezdett csúszni lefelé, mint zsák a surrantóba. Felébredhetett benne az életösztön, mert még mielőtt nagyon begyorsult volna, sikerült megkapaszkodnia egy kiálló fenyőfában. A többiek fentről hangosan röhögtek. Utána indult ukrán síbajnoknőnk, akinek már valóban voltak értékelhető momentumai, sajnos azonban a léce sziklát fogott, elesett, egész testével többször átperdült és hátára feküdve nagyon gyorsan kezdett lefelé csúszni a lejtőn. Csúszás közben nagy sebességgel nekivágódott egy sziklának. A bukósisak a fejét még megvédte, de - mint később kiderült - a kezét törte és így csúszva, a fájdalomtól sikongatva érkezett le hozzám a párkányra.
Azonnal odamentem hozzá, próbáltam megnyugtatni, de ő csak hangosan, velőtrázóan sikongatva ismételgette: "mámocski, mámocski". Minden orosztudásomat összeszedve sikerült rájönnöm, hogy az anyukáját szólongatja. Próbáltam megnyugtatni, de eltorzult arccal csak orosz meg ukrán szavakat üvöltözött. A szépséges Ludmilla ekkor úgy nézett ki, hogy minden maszk nélkül eljátszhatta volna a gonosz nősténymajom szerepét a "Majmok bolygója" című filmben.
Torokhangú orosz beszédéből régvolt általános iskolai orosz tanulmányaim alapján egyedül a "jeri" hangot ismertem fel. Hálát adtam az Istennek, hogy nekem itt, Ausztriában, csak az osztrák akcentushoz kellett hozzászoknom.
Fentről közben küzdősport-bajnokunk a két illusztris TV-bemondóval együtt kiabálni kezdett lefelé, Ludmillát szólongatva. Felszóltam nekik, hogy forduljanak vissza, nehogy úgy járjanak, mint ők ketten. Sajnos szavaim falra hányt borsónak bizonyultak és mindhárman elindultak, bajnokunkkal az élen. A küzdősportok úgy látszik más izmokat mozgatnak meg, mert bajnokunk az első pár méter után iszonyú nagyot esett és szintén a még lábán lévő léceivel átpördülve igen gyors ütemben kezdett csúszni lefelé. Csúszás közben az egyik léce leoldott, de a másik kötése úgy látszik nagyon erősre volt állítva, mert lehetett látni, hogy esés közben többször is igencsak kifordult a lába. Zuhanásszerű esése közben többször ráment egy pár, a lejtőből kiálló kis fenyőfára, amelyek alaposan megszaggatták vadonatúj és igen-igen drága dzsekijét. Iszonyú zuhanását követően hason csúszva érkezett pontosan Ludmilla mellé. Úgy feküdtek ott egymás mellett, mint halak a szardíniás dobozban. Féltem, hogy bajnokunk is megsérült, mert a havon több helyen is vérfoltot pillantottam meg. Szerencsére csak az ajkát sértette meg, ahogy hason csúszott a havon és abból csöpögött a vér. Ezen kívül alaposan megütötte magát, de kemény fából faragták és remegő lábakkal bár, de sikerült talpra állnia.
A magukat igen machonak tartó bemondóinkat azonban ez sem tántorította el attól, hogy nekiinduljanak. A szombati bulikon elfogyasztott marihuánás cigaretták és a TV büféjében naponta legurítottt konyakok azonban most alaposan visszaütöttek: 1-2 méter szánalmas vergődés után mindketten - néha egymásba gabalyodva - a szó szoros értelmében golyóként zúdultak lefelé a jegesre kifagyott meredek lejtőn, szikláknak és fenyőfáknak többször nekiütődve és esés közben végig üvöltözve káromkodva. Szerencsére mindkettőjüknek leoldott a léce, azonban ilyen meredeken a lécen lévő fék mit sem ér, így azok - őket megelőzve - száguldottak lefelé, igen közel elhaladva a földön fekvő és sikoltozó Ludmilla mellett, tovább, egyenesen a hütte felé; az egyik léc berepült a hütte ablakán, betörve azt, a másik három pedig egyszerűen örökre eltűnt a hütte mögötti szakadékban.
Bemondóink bajnokunkhoz hasonló állapotban érkeztek a párkányra, csak azzal a különbséggel, hogy nemigen akaródzott nekik felkelni, hanem a mínusz 15 fokos hidegben a havon fekve folyamatosan káromkodva üvöltöztek.
Bevallom őszintén, hogy egy pillanatra a rémület lett úrrá rajtam: a lábaimnál feküdt egy súlyos sérült_ hárman ott voltak ramaty állapotban, de léc nélkül, a negyedik pedig háromszáz méterrel feljebb kapaszkodott egy fenyőfában és két percenként azt kiabálta, hogy "Hilfe!". Később, az adrenalinszint emelkedésével, a pánikreakció hatása alatt sikerült előbányásznia emlékezetéből egy majdnem épkézláb német mondatot: " Hilfen Sie bitte!".
Az adott szituációban valahogy átsiklottam e merész nyelvújítás ( helfen helyett hilfen) felett és felmértem a helyzetet: tudtam, hogy mind az öten csapdába estek, mivel majdnem az összes lécük elveszett vagy lecsúszott, léc nélkül pedig ( még azzal sem ) nemigen volt esélyük arra, hogy sérülés lejussanak a biztonságot jelentő hüttéhez, amihez a fentinél is meredekebb, igaz szélesebb lejtő vezetett. Tisztában voltam vele, hogy elég kritikus a helyzet, mivel a nap már lemenőfélben volt és a hőmérséklet úgy érzésre közelebb állt a -20 °C-hoz, mint a -15-höz. Levettem a dzsekimet és Ludmilla alá tettem, aki már szó szerint vacogott a földön. Tettem mindezt úgy, hogy a többiek folyamatosan üvöltve káromkodtak és engem okoltak a kialakult helyzetért, holott én többször is időben figyelmeztettem őket, hogy forduljanak vissza. Bajnokunk is üvöltve hadonászott az arcom előtt, bár szegény olyan megviselt állapotban volt, hogy ha akartam volna, hüvelyk- és mutatóujjamat erősen összeszorítva, mint egy legyet, elpöckölhettem volna. A bemondóktól olyan megjegyzés is elhangzott, hogy nekem is csak véletlenül sikerült lejönnöm, nincs olyan ember, aki ezen a lejtőn le tudna jönni. Még ezt a helyzetet is megpróbálták kidumálni! Hiába no, ők ebből élnek.
Megmondtam nekik, hogy ha lehet, bújjanak össze, én pedig lemegyek a hüttéhez, hozok segítséget és takarókat, csak sajnos legalább félóráig várniuk kell, amíg a felvonóval körbe visszaérek. Azzal - rácáfolva előbbi állításukra, miszerint itt nincs olyan ember, aki le tudna menni - leereszkedtem a hüttéhez, szaporázva a rövid lendületeket, ugyanis dzseki nélkül még síelés közben is fáztam.
A hütte személyzetét már jó előre riasztotta a berepülő síléc és - alulról felmérve a helyzetet - azonnal értesítették a hegyi mentőket, akik viszont éppen a hegy túloldalán, egy távoli pályán mentettek és legalább 40-50 percre lehetett számítani, amíg a helyszínre érnek. Sem a hüttében, sem pedig a környékén nem akadt olyan hobbisíelő, aki vállalta volna, hogy lecsúszik és segít a bajbajutottakon, ezért rám adtak egy óriási hátizsákot, amibe betettek három takarót és négy termoszt forró teával. Ezután fölmentem a lifttel és körülbelül 30 perc múlva, még a mentők megérkezése előtt leérkeztem a jajgató sérültekhez a párkányra. A helyzet még katasztrofálisabb volt, mint fél órával azelőtt.
Fent a fenyőfába kapaszkodva a mátraszentistváni síedző egyre kétségbeesettebben üvöltötte a "hilfe" szót. Lent a párkányon ukrán síbajnoknőnk egyre jobban reszketett és oroszul az anyukáját hívogatta. Érdekes módon, tanácsom ellenére nem bújtak össze, hogy melegítsék egymást, hanem duzzogva, egymásnak szinte hátat fordítva összekuporodtak. Egyedül bajnokunk, aki még úgy-ahogy lábra tudott állni, próbált különböző karlengetésekkel, tornagyakorlatokkal védekezni az akkor már mínusz 20 fokos hideg ellen.
Odaadtam nekik a takarókat, amin üvöltve összevesztek, ugyanis csak három takaró fért a hátizsákba, ők pedig négyen voltak. Az egyik termosz teát gyorsan Ludmillába töltöttem, amire szerencsésen elmúlt arcának kék elszíneződése. Kissé fellélegeztem, bár mindvégig elég nagy terror alatt álltam, ugyanis folyamatosan szidtak, hogy miért hoztam őket ide.
Eközben a lejtő tetejére megérkeztek a hegyi mentők négy darab úgynevezett "tepsivel". A síedzőt, aki körül belül 50 méterre lehetett a lejtő tetejétől, felhúzták egy kötéllel, amelyet ő a derekára hurkolt. Húzás közben valahogy átbillent a súlypontján, ezért végig fejjel lefelé lógva helyezkedett el és a bukósisakja többször odakoccant a kemény jéghez, de végül is körülbelül 10 perc alatt szerencsésen kimentették.
Őszintén szólva már a telepakolt hátizsákkal is nehéz volt lejönni itt, úgy hogy el sem tudtam képzelni, hogy egyáltalán hogyan tudnak majd lecsúszni a párkányra a tepsivel és onnan hogyan tudják majd leszállítani a sérülteket a hüttéhez. Aki már látott ilyen szerkezetet, az jól tudja, hogy használatához rendkívül jó sítudás szükséges, hiszen az embernek nemcsak a saját súlyát kell megtartania, hanem a "tepsiben" fekvő sérültét is.
Nos, mit mondjak: könnyedébben csúsztak le a tepsivel a párkányig, mint én egyedül a hátizsákkal. Szinte bemutató jellegű volt, ahogy egymással ellenkező irányba karcolva a rövid lendületeket, leérkeztek hozzánk. Legnagyobb ámulatomra a mentést is játszi könnyedséggel megoldották, igaz, mint mondtam, a hüttéhez vezető szakasz bár meredekebb, de szélesebb volt.
A hüttében az osztrákok azonnal hozzákezdtek a sérültek ellátásához, főleg ukrán bajnoknőnkre összpontosítva, hogy megfelelő állapotban legyen, mire megérkezik a mentőhelikopter. Az meg is jött tíz percen belül, és elrepült Ludmillával.
A többiek többnyire zúzódásokat, az arcon horzsolásos sérüléseket szenvedtek, illetve egyikük alaposan beütötte a könyökét, másikuk a vállát, de ezen kívül semmi komolyabb bajuk nem esett.
Mindannyian lábra tudtak állni és a meleg szobában kezdtek magukhoz térni, olyannyira, hogy kezdetleges angolsággal (nem bízva az én tolmácsolásomban) kezdték magyarázni az osztrákoknak, hogy mindenben én vagyok a hibás, ugyanis nem figyelmeztettem őket, nem közöltem velük, hogy hova viszem őket, meg különben is, pályán kívüli tiltott részre mentünk és a felelősség teljes mértékben engem terhel.
Közben megérkezett az osztrák üzemvezető és munkatársai, akik közül egy páran személyesen is ismertek engem és bár látszott rajtuk, hogy inkább nekem hisznek, azonban mégis kénytelenek voltak kivizsgálni a dolgot, hiszen valakinek fizetnie kellett a mentést, nem is beszélve az egyéb anyagi károkról: a hét darab elveszett sílécről, a tönkrement legdrágább kategóriájú síkabátokról ... Négy állítás állt az enyémmel szemben és úgy nézett ki a dolog, hogy itt engem euróban számolva is öt számjegyű összeggel fognak lehúzni. Hangulatom ekkor érhette el a mélypontját, de a sors ekkor váratlanul a segítségemre sietett, ugyanis az osztrákok kimentek a hütte elé és megkérdezték a többi TV-s között várakozó egyik igen-igen csinos bemondónőt, aki még időben visszafordul a kijelölt pályára, hogy ő hogyan emlékszik a dolgokra. Bemondónőnk, akinek még ekkor nem volt alkalma beszélnie a többiekkel, elmondta az igazságot, miszerint többször figyelmeztettem őket, hogy forduljanak vissza, mert sítudásuk nem teszi őket alkalmassá arra, hogy ezen a lejtőn lecsússzanak. Az érintettek magyarul üvöltözve próbálták hazugságra bírni, de ő becsületesen kitartott állítása iránt, talán azért is, mert szerintem nagyon tetszhettem neki (ez a dolog kölcsönös volt!). Mindenesetre köszi, édes, egy másik életben talán összejöhettünk volna.
Ezen a ponton eldőlt, hogy mindent nekik kell fizetniük. Ezt ők durva magyar káromkodással fogadták és a jelenlétemben magyarul szidták az ott lévő osztrákokat. Ettől nagyon kényelmetlenül kezdtem érezni magam, és mivel mondták, hogy elmehetek, megindultam kifelé a helységből. Ekkor m..i barátunk hangosan válogatott szitkokat kezdett rám zúdítani. Ezidáig türtőztettem magam, próbáltam megőrizni a nyugalmamat, de ez a mocskolódás kibillentett lelki egyensúlyomból, megfordultam és síedző barátunkra mosolyogva megborzoltam annak haját és azt mondtam neki: "Ezt a békát le kell nyelnetek, aranyapám!". Ezután sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé. Ő viszont, a hajborzolástól felbőszülve, rúgásra lendítette a lábát: síbakanccsal megpróbált fenékbe rúgni! Az osztrákok azonban, akik szemben álltak velem, még időben felismerték szándékát, és elrántottak. Így a rúgásra lendülő láb magasan a levegőbe emelkedett, sí-bemelegítésszerű mozdulathoz hasonlóan, hősünk támaszkodó lába azonban a hólétől nedves padlón kicsúszott alóla, ő pedig alaposan hanyatt esett, hátával egy megterített asztalra, újabb ezer euroval növelve az amúgy sem csekély számlájukat. Miután feltápászkodott, hangos üvöltözés és káromkodás közepette megindult felém, de az osztrákok lefogták. A többiek is fenyegetően közeledtek; már arra számítottam, hogy küzdősport-világbajnokuk is beszáll a küzdelembe, hiszen a síeléssel ellentétben ez aztán tényleg az ő "szakterülete". Szerencsére azonban az egykori sportolói múltból még visszamaradt némi fegyelem felülkerekedett és éppen ő volt az, aki csitítgatta a többieket, illetve megfenyegette mátraszentistváni barátunkat, hogy "leakaszt" neki egyet, ha tovább hőzöng.
Többet hál' istennek nem láttam őket, mert osztrák barátaim védelme mellet elhagytam a hüttét. Eléggé felzaklatott ez az eset. Az osztrákok, köztük egy pár barátom, akikkel gyakran síeltem ezen az off-piste pályán is, próbáltak megnyugtatni, vigasztalni, és többször értetlenül megkérdezték: hogy lehet, hogy én, ámbár egy nyelvet beszéltünk, mégis annyira különbözöm azoktól a nagyszájú, hőbörgő, az igazi síelőtől azonban igencsak távol álló alakoktól?
Keresés
12 cm
