Mölltal - Sportgastein freeride átcsúszás

Két kimaradt szezonzáró után töltöttünk itt három pazar napot április végén. Miután a pályán kívüli lehetőségek a szokatlanul kevés hó és a nappali intenzív napsütés, éjszakai fagyás miatt igencsak lecsökkentek, a második napon elkezdtem alternatív megoldásokat keresni. Persze adta magát ez a túra. Ki-ki nézegettem ide, és láttam is pár felfele igyekvőt, főleg reggel. Ők nyilván hajnalban indultak Sportgasteinből. Nagy örömömre és szerencsémre Balázs barátomnak tetszett az öltet. Nem is találhattam volna nála jobb túratársat, számtalan felejthetetlen kalandot éltünk meg együtt, magabiztos sítudás és egy igazán kedves, segítőkész személyiség.
A terv egyszerű, fel az első vasúttal, korai beszállás, majd délután 4-ig vissza. Az első porszem ott került a gépezetbe, hogy a JET fél kilenc körül elromlott. Szerencsére még nem ültünk benne. Némi tanácstalanság után egy jó fél óra elteltével elkezdték beüzemelni a régi kettes ülőst. Végül ezzel jutottunk fel, jól átfagyva. De hamar melegünk lett, és nemcsak a napsütés miatt. Igazából nem is tudom mire számítottunk, mitől lett volna jobb ezen a felén a hegynek a hó? Olyan elkeserítően rossz volt, hogy a visszafordulást fontolgattuk. Az igazi beszakadós, amibe minden forduló egy kaland. De végül csak mentünk tovább, nagyjából a nyomokat követve. Pár száz méterrel lejjebb valamivel jobb lett, néha már sízésehez hasonló lett a mozgás. Elértünk ahhoz a jellegzetes meredekebb részhez, ahol mindig van kis jég is. Ezen igen nehezen, volt ahol gyalog jutottam le. Lejjebb megint jobb lett, kezdtünk közeledni a két kuloárhoz. Emlékeztem, négy éve itt mentem jobbra az É-i tetejére. Ez most nem kecsegtetett sok jóval, azért inkább a kettő közét céloztuk meg, a végén megengedve, egy kis ellendombra fel. Innen körbenézve, úgy döntöttünk, hogy ennyi volt mára lefele. Nagyjából adta magát, hogy hol lehet a D-i lejáró. oda viszont valamennyit vissza kellet volna másznunk, az aktuális helyünkről. Nem igazán volt bíztató a lentebbi hóhelyzet sem. 950 méter szint várt ránk. Amennyire csak tudtam levetkőztem, mert iszonyat meleg lett, minden fehér, szél semmi. Ettünk, ittunk, átszereltünk és elindultunk. A meredekebb részig viszonylag sima volt minden, ott már az átfordulások nehezebben mentek. Folyamatosan élezni kellett. Az utolsó kb. 100 métert léccel a kézeben tettük meg. Más is így csinálhatta, mert találtunk lépéseket. Néha meg kellett állnom azért, hogy az izzadtságot kitöröljem a szememből, dől rólam a víz. Lassan, de azért haladunk. 50-100 lépés, pihenő. Kezemen az óra mutatja, hogy szépen lopjuk a szintet. A fordulóknál az elkopott jobb csípőm fájdalmasan jelez. (Elvileg két hónap múlva műtik.) Jobb így ketten, beszélgetünk, csodáljuk a tájat, bíztatjuk egymást. Néha látunk egy-két lecsúszó ridert. Lehet, hogy ők választottak jobban a késői indulással, szemmel láthatóan jobb a hó. (Viszont ehhez logisztikát kellett volna szervezni.) Néha fel-fel tűnik a csúcskereszt, még jó messze van. Egyértelmű, hogy bőven időben vagyunk. Telefon, lesz fogadó bizottságunk is. Valamikor két óra körül érünk fel. Megköszönjük egymásnak a túrát, majd kényelmesen szerelek át. Szedelőzködöm, már egyedül. Szeretem ezeket a perceket. Végül ólom lábakon csúszom le a Weissee házba a többiek után. Ebben ma ennyi volt, az hogy mi lesz majd később azt ráérünk kitalálni.

Köszönöm!

Berajzoltam a mai 11 órás képen.

Szia Golo!
Ha nem nagy kérés rajzold be a webképen a déli kuloárt!
Most mindenki itt jött fel. Én a felmenetben csak azzal a lánnyal találkoztam, akivel reggel is. Szerintem ő is a délin jött fel és az északin akart lemenni, aztán nem tudom, hogy bevállalta-e. Amikor benne voltam, nagyon durván nézett ki. Nézve róla egy csomó képet, egészen jónak néz ki, most nem ilyen volt. A nulla síélmény miatt nem próbálkoztam vele, meg azért mert egy kicsúszás végzetes lehetett volna. A hágóvas síbot kombó jó szokott lenni, de nem szabad hibázni, mert a kicsúszásnál a leszúrt vas azonnal átfordít. Nem hittem volna, hogy szerszámokra lesz szükség, ezért nem is vittem. Próbálok mindig minimál holmit vinni, most is csak pieps és ABS zsák volt nálam, szonda, lapát nem-mert egyedül voltam. Fél liter folyadék 2-3 csoki, műzli, ezek nem is kellettek.
Ez volt az útvonal:
http://www.movescount.com/moves/move215062250

Azt nem értem hogy a 288 m descent hogy jött össze. A leggyorsabb a visszacsúszásnál voltam

Szia Kálmán!

Van egy webkamera linkem
https://www.gasteinertal.com/webcam/sportgastein/current/1600.jpg
amin látható a déli kuloár, de sajnos az északi már nem. Szezonban erre gyakran rá szoktam nézni. Úgy emlékszem, hogy már húsvétkor is láttam a kuloárban a lavina nyomát.
Szerintem az északi, kis kuloár a biztonságosabb, de a felette levő kitett rész a platóig nagyon veszélyes, mert ha ott lejön valami, akkor az lesodorja az embert a szakadékba.

Jó volt olvasni a beszámolód, köszönet érte. Nekem is felelevenedtek az emlékeim. Akkor nem írtam róla ide, de megkerestem a levelem, amit utána egy kedves ismerősömnek írtam, és bemásolom ide azt a részt, hogy milyen volt a másik irányból, Sportgasteinből feljutni a csúcsig.

"Megírom, hogy volt. Jött ez a havazás és hideg. Figyeltem a webkamerákon. Ilyenkor nehéz nyugton maradni. Csütörtök este vonultak el a felhők. Csillagfényes hideg éjszaka. Hajnalban felkelt a Hold és bevilágította a völgyet. Eldöntöttem, vagyis még nem egészen, mert hihetetlennek tűnt, hogy én most kimenjek.
Már majdnem hajnalodott, amikor megérkeztem. Nehezen tudtam elaludni. Vittem hálózsákot és szivacsot. Ilyenkor ez a legjobb. Végül aludhattam egy órát.
Öt óra előtt jelzett a telefon, felöltöztem, készülődtem. Még fenn voltak a csillagok, de már világosodott. Érkezett még 1-2 autó. Állt ott egy ottalvós kisbusz is. Ők is készülődtek.
Az eleje jeges volt, mert előző nap olvadt. Gyorsan haladtam, aztán jobbra tartva letértem az útról a kis kuloár irányába. A meredek részen úgy tűnt, hogy nem tudok felmenni, mert annyira jeges volt. Kerestem egy követ, aminek a tövében lecsatoltam és felvettem a hágóvasat. Akkor értek oda a többiek. Ők nem jöttek fel a csúszós hegyoldalra, hanem az előző napi nyomokban haladtak. Senki nem csatolt le.
Ez is egy tapasztalat. Azért cikk-cakkban felmenni a splittel valószínűleg még úgysem tudtam volna. Így hát gyalogoltam 2 órát, mire felértem a platóra. A többiek már messze előttem jártak. Ekkor volt 9 óra. Sebaj, gyorsan átszereltem és a spliten folytattam.
A két meredek átjáró közül az elsővel még nem volt különösebb gond. A nyom profin volt vezetve, mindig úgy fordult, hogy állandó legyen az emelkedése. Minél meredekebb lett a terep, annál élesebbeket fordult. A második átjárónál, ami már 45-50 fokos, kezdődtek a bajok. Feltámadt a szél. Friss porhóval fújta be a nyomot. Emiatt könnyen kicsúsztam, nem tartott a fóka. A fordulókkal szenvedtem. Alig tudtam kirángatni a deszka lehajló orrát a mély, táblásodó hó alól. Közben volt, hogy a másik lábam kicsúszott és pár métert szánkáztam lefelé, mire meg tudtam fogni. Alig tudtam kitekeredett lábakkal felállni. A szél pedig egyre hevesebben fújt. Fázni kezdtem.
Végül sikerült feltornáznom magam a gleccserig. A szél veszettül fújt. Ekkor gondoltam arra, hogy visszafordulok. De szerencsére nem volt alkalmas a hely és az erős szél kikapta volna a kezemből a fókát, ha itt megpróbáltam volna átszerelni. Tehát tovább másztam, ami már innen nem annyira nehéz. Követtem a nyomot, ami a gleccsert kikerülve felment a gerincre és ott kanyargott tovább egyre feljebb. Kikerültem a szélcsatornából is, és már kellemesebbnek éreztem az időt. Már nem akartam visszafordulni.
Ekkor voltam kb. 2600m-en. Kezdtem fáradni. Az utolsó átjáróért túl sok energiával fizettem, amire itt lett volna még szükség, mert bár nem volt nagyon meredek, de azért könnyű sem. Még 500m volt a csúcsig. Ekkor már gyakran meg kellett állnom, hogy kifújjam magam, ahol fordult a nyom, ott megálltam és pihentem egy percet. Aztán a vége előtt már minden 10-15 lépés után. De közben elámulva gyönyörködtem a tájban és a gyorsan rohanó felhők fényjátékában. Már felülről láttam a környező hegycsúcsokra. Szemben ott volt Sportgastein csúcsa is, de már az is alattam.
2 órára voltam fenn. Nyugodtan átszereltem, közben pihentem. Azután még felmásztam a kereszthez, hogy tényleg a legmagasabb pontról indulhassak el lefelé. A völgyet éppen akkor érte el az árnyék. Jó lesz sietni!
A lecsúszás közben csak arra figyeltem, hogy mindig meglegyen a kontroll, és semmi váratlan ne történjen. Nem távolodtam el nagyon a nyomtól, amin felfelé jöttem. A kis kuloár felett még óvatosabb voltam, de odafigyelve nem kell tőle félni.
A hegy aljánál már elolvadt a reggeli hó, úgyhogy a végét gyalog tettem meg a parkolóig.
Utána: teljesen megnyugodtam, ezzel lett teljes ez a szezon, hogy ne legyen hiányérzetem. Ennek így kellett történnie."

Tettem egy kísérletet, összességében nem volt rossz.
A szokásos szezonzáró túránk megint Mölltal volt. Fejben már régen kész volt a terv, reggel fel a legelső vonattal, tovább a gleccserre, lecsúszás és fel. Ez elvileg ilyen egyszerű.
Az első nap későn mentünk fel, csak ki-ki néztem, de nem láttam egyértelmű nyomot és embert sem az útban. Az is egyértelmű lett, hogy egyedül kell mennem. Másnap ideális időben már fél kilenckor a beszálló helyen voltam, de nem voltam biztos az irányban, és továbbra sem volt jó nyom. Mentem egy bemelegítőt a gleccseren, és 15 perc múlva megint ugyanott álltam. És ekkor megláttam egy felfele jövő sítúrázót. A kérdés eldőlt. Pár perc múlva mellette voltam. Azt mondta, hogy teljesen jó, egyértelmű az út. Az is volt. Kicsit tavaszias hó, de simán vállalható. Kis idő múlva egy lánnyal találkoztam, aki igen nagy tempóban nyomta. Ő azt javasolta, hogy a (fentről nézve) jobb oldali kuloárban menjek le, mert a másikat már nagyon süti a nap, lavinás is lehet. Hittem neki és jobbra tartottam. Volt egy szűkebb átkelő egy kis jéggel, de semmi különösebb. A hó sajnos egyre olvadtabb lett. Nemsokára megláttam, hogy hol is kellene lemenni. Egy meredek, napos oldalág vezetett bele, a szélén egy sziklás, füves gerinccel. Nem tetszett az egész, de azért szép óvatosan leflatteroltam rajta, a főágba. Na ez legalább árnyékos volt, keményre összefagyott jéggel-hóval. Úgy nézett ki, mintha korábban lejött volna benne valami. Ha éppen nagyon kell, le lehetett volna rajta menni léccel, de teljesen értelmetlennek láttam, és főleg azért, mert utána itt kell feljönni, amihez egyértelműen hágóvas kell, és nem árt csákány se a kézbe. (Ezek az eszközök az autóban pihentek.) A kuloár alatt úgy láttam már nem is volt összefüggő hó. Felkötöttem a lécet, és az olvadt mellékágon át kihúztam a füves gerincre és azon mentem fel a platóra. Ott visszaváltottam fókára. A széles léc, öreg fóka, vizes hó kombináció igencsak megnehezítette a haladást. Az oldalmenetekben a lécek folyamatosan lecsúsztak, nehéz volt élezni.
Ha lassan is, de haladtam. Egy fordulónál a léceim elkezdtek lefele csúszni, hiába fékeztem, ahogy tudtam, az egész felszíni hó jött velem. Nem volt vészes, csak lejjebb kerültem száz méterrel. Ezen a részen egy ott rögtönzött technikával jutottam át, lépéseket rúgtam a hóba és a léceket kézzel löködtem feljebb. Ahogy enyhült a meredekség újra fókáztam. Szerencsére feljebb jobb lett valamivel a hó. Haladtam, és tudtam, hogyha valami fatális dolog nem jön, akkor bőven időben felérek. Feltámadt a szél, de ez inkább jól esett. Végül 3,5 óra alatt felértem a beszálló pontig. a társaimmal pont egyszerre értem Weissehausba. Itt végre megihattam az egész úton cipelt fóti sörömet.
Egy koraibb, hidegebb, havasabb időben talán érdemesebb próbálkozni, amikor a másik, talán egyszerűbb kuloár is biztonságos. Lehet, hogy jövőre mégis Sportgastein felől megyek?

:)

Én pedig itt láttam valakit, aki túraléccel ment fel és a hátán vitte a snowboardját.

most voltam British Columbiában sítúrázni, az egyik guidunk sznowboardos volt, ott most splitborddal situra cipőben nyomják és van rajta egy low tech situra kötés meg egy snowboard kötés

a situra cipőt egy pici átalakitassal tették snowboardozsra alkamassá - walk-ski-snowboard funkcióval

Köszönöm mindkettőtöknek.

A splitboard még új dolog, főleg nekem, aki soha nem állt sílécen. Annyira új ez a fajta mozgás, hogy még szoknom és gyakorolnom kell. Ez volt az első túra nehéz terepen. Egy teszt, a felszerelés és a magam lehetőségeit és határait próbálgatva.

"Seh' mal, ein Splitboard!" mondta meglepődve az egyik túrasíző a társának, amikor elhaladtak mellettem. Amikor pedig később újra találkoztunk a csúcson, csak annyit mondott: "Servus". :)

Gratulálok én is a beszámolóhoz, a képekhez, az egész túrához.
Írod, hogy egy olyan sarokrögzítésen gondolkodsz, ami a sarokemelővel együtt is használható.
Nem tudom, hogy jó megoldás lenne-e? Szerintem a sarokemelő nem emeli annyira fel a sarkat, hogy ne keljen ellépned róla. És akkor a rögzítés zavarna a lépéseknél. Nem csúsztatod, hanem emelgeted a deszkát. Vagy csak a fordulásnál rögzítenéd? Az meg szerintem túl macerás lenne. Szerintem majd a gyakorlás kialakítja a megfelelő mozdulatokat. Csak legyen minél több lehetőség rá!

Nem ismerem a splitboard kötését, de ránézésre hasonló rendszerű a túraléc kötésekhez.

Azzal mi úgy csináljuk a szűk cikk-cakk fordulókat, hogy a léc orrát fellendítjük a combunkig, befordítjuk irányba (ez ugye gyakran 160-170 fok) aztán visszalendítjük a hóra. Így nincs esélye elakadni.

Gratulálok mindkét mászásodhoz, évek óta tervezem én is. Szerintem jövőre Kálmánnal belevágunk :)

Hajrá :)

De igen, lefelé jobb a déli, de lavinaveszélyesebb, főleg a felső részén. Most azonban semmit nem kockáztattam, mert egyedül voltam, és ezért jöttem le ott, ahol fel.

Ezek azok a tapasztalatok, amikkel én még nem rendelkezem. A meredekség csak az egyik szempont, mert ha nagyon mély a hó és gyalogolva túl mélyre süllyed a láb, akkor nem biztos, hogy megéri lecsatolni. Sajnos a splitboarddal az éles fordulók a mély, táblás hóban nehezen sikerülnek. Ez lehet, hogy csak egy technikai probléma, ami idővel még javulni fog (már alakul). Azon még töröm a fejem, hogy lehetne-e egy olyan sarokrögzítést kitalálni, ami a sarokemelővel együtt is használható, mert az sokat segítene ebben.

Van ún. Flexlock-os (szíjas) hágóvas is, ami bármilyen bakancsra rögzíthető. Kicsit macerás ugyan felvenni, de utána már teljes értékű.

Köszönöm az infót, a képek nagyon jók. Ezek szerint most fel és le is az É-i kis kuloárban mentél. Ahogy olvastam,korábban a Déliben jöttetek le. Lefele nem jobb a Déli?

A felmenettől nem aggódom,az evidens,hogy viszek hágóvasat, esetleg csákányt is a no fall részre kézbe. Korábban sokat másztam a Tátrában, az összes klasszikust(Karcsmar, Téry, Sátán, Pokol, Vörös stb.) bejártam többször is. Ezzel párhuzamosan sí-túrázgattam is, és az volt a tapasztalatom, hogy bizonyos meredekség felett már nem érdemes a léccel bajmolódni, sokkal gyorsabb és energiatakarékosabb háton vinni.Szerintem a kondim is megvan hozzá. Az aggodalom inkább a lesiklás necces része miatt van.

Nem vagyok teljesen képben a splitboarddal, de ha a cipője ugyanaz, mint a normál boardnak, akkor arra milyen vasat lehet felvenni? Vagy kell másik cipő is a vashoz? Ebből a szempontból a léc jobb, a pattintós vasat pár perc alatt fel lehet venni. Ha nagyon gáz, ez lefele is működhet.

Gondolkoztam rajta, és működhet a terv. 8:00 indulás lentről, 9:00 indulás a csúcsról, 9:30 érkezés a hegy lábához (nem kell egészen a sportgasteini parkolóig elmenni), 9:45 indulás felfelé, 15:45-ig fel kell érni, 16:00 lecsúszás a metróhoz. A feljutásra tehát legfeljebb 6 óra áll rendelkezésre, és ez már elég.

Nekem sokkal tovább tartott a feljutás tapasztalathiány miatt: 1 óra kell a parkolótól a kuloárig, 1 óra plusz, mert a kuloár előtt hágóvasra váltottam és a platóig gyalogoltam, majd a legfelső meredek lépcsőnél sokat küszködtem a splitboarddal az átfordulásoknál, mert mindig leakadt az orra a táblásodó mély hó alá, közben 2x visszacsúsztam, és ez túl sok energiát kivett. Ezeket a hibákat kiküszöbölve, a lépéstechnikát és a kondíciót tovább javítva szerintem 6 órán belül nekem is sikerülhet. Persze az osztrák túrasízőknek ehhez jóval kevesebb is elég, de az egy más kategória.

Mi valamikor fél egy fele. Időben mekkora volt a felmenetel, és mennyi a lecsúszás ? Azon agyalok, hogy Mölltalból a legkorábbi felmenetellel belefér-e, hogy elérjem a fél ötös siklót. Ez esetben nem kell vasutazni. Fordítva biztos nincs ilyen gond, csak lehet, hogy 1500 szint után nem esne olyan jól a csúszás. Másrészt mindig itt zárjuk a szezon, úgyhogy innen lenne célszerű.

Én 14 és 15 óra között voltam ott fenn. Átszereltem, pihentem.

Oppá, milyen ismerős képek. Akár mi is állhattunk ott a beszállásnál.

Ha mindig a józan ész győzne, akkor most szombaton én is otthon maradtam volna. De nem! Ha megvan a terv, és jó az alkalom, akkor nem szabad kihasználatlanul hagyni!
https://sielok.hu/vetites/galeria/545558/1/

Azt már látom, hogy legalább két közös szenvedélyünk biztos van. Ahogy most szombaton ott álltunk Pálinkás kollégával a Schareck tetején és láttuk a nyomokat lefele, elhangzott a mondat: Csússzunk le. Aztán persze győzött a józan ész. Nincs nálunk semmi, késő is van, a logisztika stb. De már egy ideje ott motoszkál ez a terv.

A jövő szezont mászósra tervezem, remélem belefér.