Mivel későn döntöttünk, és nem kaptunk már Ausztriában szállást, elhatároztam, sok év után újra kipróbáljuk Szlovákiát (eltekintve kedvenc egynapos Chopokjaimtól, legalább 4-5 éve nem jártam itt hosszabb síelésen). Így ide indultunk szilveszterezni. Még mielőtt bárki lekapna a tíz körmömről, előre bocsátom: az értékelés a saját, SZUBJEKTÍV véleményem.

December 30-31-én Tártalomnicon síeltünk. Tekintettel a szeretetteljesnek gondolt ünnepekre és köszönhetően a hosszan gyakorolt buddhista-szintű belátásnak, elfogadásnak, nem zaklattam fel magam sem azon, hogy a liftektől csak több száz méterre lehetett parkolni, sem azon hogy ezt nem a közel sem kedves és kommunikatív sárgamellényes alkalmazottaktól tudtam meg, hanem saját kútfőből kellett kiokoskodnunk. Rezzenéstelen arccal álltam végig a pénztárnál a 40 perces, majd a narancssárga buborékos liftnél a pontosan 26 perces sort. Igaz ezen a második helyszínen néha elmormogtam egy-egy befelé fojtott értetlenséget, látva ahogy a hat személyes liftbe 2-3-4-esével szállnak az emberek és a liftkezelők semmit nem szólnak, miközben mögöttük a sohasorranemkerülés reménytelenségével várakoznak százszámra a sport- és sorstársak.
Egész nap (mindkét nap) riasztóan sűrű maradt a tömeg mind a hatszékes, mind a kabinos beszállásánál, szerencsére a kék buborékos nyolcszékes valahogy kiesett a nép látóköréből, így itt 1-2 perc alatt gyorsan tudtunk pörögni - igaz, az ide tartozó pálya elég rövidke és mindössze 140 méter szintkülönbségű.

Na de végre lécen álltunk és a kötések csattanásának hangja okozta boldogsághormon-felszabaduláson semmit nem tompított az előzetes procedúra. A pályamunkások kitettek magukért, szinte a semmiből varázsoltak egészen jó havat, természetes áldásban ugyanis nem nagyon volt része a környéknek. A kellemes téli hangulat megteremtéséhez elegendő a hó, de síelni a jelentős hóágyú-park nélkül bajosan lehetne. Tájképileg még mindig elég siralmas a látvány a néhány évvel ezelőtti erdőpusztító viharnak "köszönhetően".
A felső pályarész, amit a kabinossal lehet megközelíteni, csontkeményre fagyott, mesterséges havas felületéből sokhelyütt kikukucskáló köveivel inkább csak a bérelt léccel közlekedőknek ajánlott. A legfölső fekete természetesen még nem üzemel, és a pályán kívüli síelés is esélytelen, hisz kilátszanak a sziklák és törpefenyők az alig 30-40 centinyi természetes hótakaró alól.
Az alsó részek ugyan elég laposak, viszont a hatszékes alatti pálya legalább jó hosszú, van vagy 4 kilométer, így kezdő sízőknek tökéletes a gyakorlásra és a gyengébb erőnlétűek legalább pihenhetnek sorbanállás közben.

Ausztria után itt valahogy határozottan más síkultúrához kell gyorsan hozzászokni. Ennyi mormotapózban száguldozó, láthatóan leginkább csak az egyenes irányt tartani tudó és megállni csak a lejtő alján vagy eséssel képes önjelölt versenyzőt egy helyen én még nem láttam. Viszont a száguldozás szó szerint értendő. Először éreztem síelés után a nyakamban izomlázat, annyit forgattam a fejem folyamatosan jobbra-balra-hátra, minden pillanatban számítva a váratlan becsapódásra. Egy szőnyegbombázás közepén lehet hasonló érzése az embernek. Rengeteg ütközést és még több csúnya, bukfencezős zakót láttunk. Isteni szerencsével sikerült megúsznom egy kisebb karambollal, amikor már nem tudtam a letörés fölül előbukkanó (hátulról érkező) kamikaze elől maximálisan kitérni. Az orosz kolléga, miután feltápászkodtunk, bár sejtésem szerint értenie kellett a "slowly please, langsam bitte" intésemet, fülig érő vigyorral folytatta hasonló stílusban és sebességgel ön- és közveszélyes szórakozását. Már csak hab a tortán és érdekes kulturális tapasztalat, hogy az idők változásával hogyan nem változnak mégsem errefelé az emberiség sorban állási szokásai: az újonnan érkezők nem a sor végére, hanem az elejére igyekeznek állni, fittyet hányva rá, hány "konkurensükön" kell ehhez keresztülküzdeniük magukat.

Pénztárcánkat ez a három napos kaland sokkal kevésbé viselte meg, mint ha ugyanezt Ausztriában műveltük volna. Eleve jóval kevesebb útiköltség jutott a csupán 250 kilométernyi távolságra, igaz ezt megtenni oda és vissza is több mint 4 órába telt. Apartmanunk színvonala bőven hozta (sőt sok esethez képest meg is haladta) az Ausztriában szokásos magánszállások minőségét, és mindössze 10 Eurót fizettünk fejenként egy éjszakára még ebben a frekventált időszakban is a Tátralomnictól 8 kilométerre fekvő Nova Lesna faluban. Az esti étkezéseket pedig megúsztuk ketten 15-20 Euro között, levessel, főétellel és az emelkedett ünnepi körülményekre tekintettel elfogyasztott jópár sör-becherovkával együtt is (egyébként ugye nem iszom ilyesmit, mert nem szeretem az alkoholtartalmú italok ízét). Mindezt összeadva még az sem billenti át a financiális mérleget, hogy a bérlet már-már eléri az ausztriai árakat - 93 Eurót fizettünk a három napos Magas-Tátra passért (ezzel több környékbeli sípálya használható).

A közvélekedéssel ellentétben magyarságunknak semmi hátrányát nem tapasztaltuk, inkább azt láttuk, hogy az ottani síturizmus-biznisz szereplői minden vendégre hasonlóan reagálnak. Mintha kicsit nyűg lenne nekik ez a nagy forgatag - valahogy úgy vannak bedrótozva, hogy alaphelyzetben egyfajta nemtörődömséget sugároznak, viszont ha helyzetbe kerülnek, a lehetséges jófej és rosszfej megoldások közül leggyakrabban az utóbbit választják.

Aki szeret síelni és árérzékeny, azaz nem különösebben zavarja, hogy mit kap a pénzéért cserébe és nem rendítik meg a viszontagságosabb körülmények, hanem a költségek alacsonyan tartása a cél, az itt ugyanúgy megtalálja az örömét kedvenc sportjában, mint a világ boldogabbik felén (ez esetben azonban illik az utólagos fikázást mellőzni). Aki viszont mérlegeli az ár-érték arányt, fontosak neki a kiegészítő szolgáltatások és hogy valóban vendégnek érezhesse magát, az jobban teszi, ha még egy darabig inkább a nyugatabbra fekvő országokat választja.
Mi nagyszerűen éreztük magunkat és nem bántuk meg, hogy újra belekóstolhattunk ebbe a fajta síélménybe is.
(Az új év első napját Csorba-tónál töltöttük, arról majd a vonatkozó topicban, ott már szigorúan a síterepre koncentrálva..)