Már jó pár éve történt meg ez az eset, mikor apuval a mátraszentistváni pályán síeltünk.
Biztosan ismerősök vagytok a terepen. A hosszú (1km-es) kék pályán csúsztunk le a felvonókhoz. Mikor elindultunk a csákányossal már messzebbről láttuk, hogy egy fél pár gyerekléc hever a nyomvonal mellett, kicsit be is lógott a pályára. Apu jószándékához híven gondolta, hogy majd felveszi és fennt letesszük valahol. Így biztosan megtalálja majd a tulaj. Igen ám, de a kis akciónk balul sült el. Mikor apu lehajolt a lécért, hirtelen kibillentünk mindketten az egyensúlyból és már nem tudtuk konrollálni a dolgot. Kiborultunk a csákányosból, persze tudni kell, hogy mindez a lehető legmeredekebb részen történt, a hó kicsit jeges is volt, ráadásul a sok síléc meglehetősen kikoptatta a nyomvonalat, ezért rendkívül csúszott és ehhez még hozzájön a síruha is, ami kb. kétszeresére növeli a lefelé csúszás sebességét. Magyarul, ilyen körülmények között szinte lehetetlen megállni. Nem is kell mondanom, hogy a mögöttünk haladó körülbelül 5. felvonózó letarolása után sikerült megállnunk. A felvonó természetesen leállt. A sílécek kereszbe kasul, a síelők a földön fetrengve. Beletellt egy kis időbe mire mindenki összeszedelőzködött és elindult újra a felvonó. Mivel hóágyúzták a pályákat, a felvonó melletti feketén nem lehetett visszacsúszni, hisz' az kimaradt a szórásból. A felvonóba való visszaszálás lehetősége is elúszott, mert olyan meredekségnél szinte lehetetlen. Az egyetlen választás a fölfelé gyaloglás volt (kb. a pálya 2/3-ánál voltunk), de rendes kaptató volt még fölfelé. Mit ne mondjak nem lehettünk valami népszerűek abban a pillanatban...
De ennek ellenére akárhányszor eszünkbe jut ez a történet, mindig szerez egy pár vidám percet nekünk. Még most is sokszor elmosolyodok rajta.
Keresés
