Meg kell érni rá. Ahogy a kerékpározáshoz is. Egy kerékpár értékesítő/ szerelő /kerékpáros amatőr versenyző barátom fia tíz evesen tanult meg bicózni, az iskolai biciklis kirándulásra autóval hozták. Teljesen egészséges, intelligens, nyugodt gyermek, ( nem tejbetök)ám természetkedvelő( túrázós család). A húga négy évesen ( előbb mint a bátyja, két év van köztük) tanult meg bicózni. Az én kisebbik lányomat hat éves kora óta visszük sielni, felváltva ültünk vele a hütteben, nem érdekelte. Ö is sokat sírt.( Valószínű az egyik magyar oktatás volt számára megrázó lentebb írtam az élményről). Tavaly kilenc évesen, az egyik szlovák pályán végig sírt, úgy , hogy nem erőltettük soha. Nem akart velünk sem jönni, mondván ez nem az ő sportja. Nehezen rávettük, nem kell síelned, a család többi tagja kedvéjért , hogy együtt legyünk, gyere velünk Donovaly ba. (az előző kudarctól három nap telt el). Mikor kiszálltunk a kocsiból, az első kérdése az volt, hogy hoztam e neki is lécet. Hát hogyne! Felcsatoltuk, mintha egy másik gyerek lett volna! Azt csinálta amit mondtam, nem hittem a szememnek. Olyan egyensúly érzéke van, forgolódik közben előre sem néz, a hóekét három csúszás után elhagyta. És soha senkinek a lécére rá nem lép. Sőt sisakon koppintja a botja nyelével, ha valaki túl közel jön. Rend a lelke mindennek. A másik két gyermekem kettő és nyolc évvel idősebbek tőle, könnyebben kezdték, viszont lassabban fejlődtek. A felszerelésüket ők is óvják védik, a pályát és eszközeit rendeltetésének megfelelően használják. Nagyobbik fiamtól nem áll távol kilépni a kötésből, és pár lapát havat dobni a felvonó induló pontján lévő megsüllyedt hóra. ( valaki megtanította neki). Bárhová is megyünk, a körülötte lévő dolgokat magáénak érzi. Ahol lehet hozzátesz nem elvesz.
Keresés
