Bocs, de nem találtam ilyen topicot!
Alba di Canazei 2011,03,20.
Ebben a szezonban már másodszor élvezkedem a Dolomitokban. A januári látogatáshoz hasonlóan ugyanabban a szállodában, ugyanazzal az utazási irodával. Lehet, hogy jó volt az első etap?
A síelés többféle.
Az ember vagy a barátaival megy, vagy a feleségével. Ha a baráti síelés a téma, akkor megvadult farkas falkaként száguldozunk hegyen völgyön. Bár én, mint korosodó omega hím, óvatosan csúszkálok a falka után, nem kockáztatok, s nekem az is elég, hogy mire én is beérek az odúba, a többiek kikérik a koncomat.
Bezzeg az első feleséggel. Ott más az érzés. Gyakran elhangzanak a számból olyan kezdetű mondatok, hogy: Ilyen lejtőn már a múltkor is…, vagy Próbáld meg menni fog...
De mindkét fajta síelést szeretem, mert mindkettőnek meg van a maga varázsa. Varázsló pediglen sok van, ezért nem kívánok rangsort állítani a kettő közé.
Reggel ráncosodott a homlokom, hogy mi legyen a mai úti cél. Vasárnap van, reggel mínusz 4 fok. Ez biztos melegedni fog, kérdés, hogy mennyire.
Végül döntöttem. Fehérvári vagyok, így Alba síterepét nem hagyhatom ki. Ez egy pici 25 km-es, 13 liftes terepecske a nagyok árnyékában. Nem akartam tolakodni (első feleségem kijelentette, hogy a felvonó fülkéjében ablak mellett kíván állni), ezért gondoltam, hogy egy kieső kis síterepen vasárnap sem lesznek sokan. Általában mindenki a nagyokat szereti. Legyen több száz lift, ezernyi kilométer pálya, s legyen jól csengő neve. Itt is a márkát kell megfizetni, mint a boltban.
De egy kedves, emberi léptékű, családias (ahol az ember az elvesztés veszélye nélkül ott tudja hagyni az első feleségét) síterepnek is számtalan előnye van. Albán még nem voltam, de azt hiszem egy kis, apró gyöngyszemet találtam.
Ha az ember tovább hajt a nagy Sella Ronda feljárókon (Campitello, Canazei) át Penia felé, talál egy szinte üres parkírozót, ahol Ciampac van kiírva. Négy idegen nyelv használatával megkérdezi, hogy ez Alba. Si a válasz, s lehet is beirányozni a liftet.
Egy fülke kapaszkodik fel 2100 méter magasba. Kiszáll az ember, ragyogó napsütés, s kellemes pályák látványa fogadja.
Én az ilyen pályarendszereket egyutcásnak szoktam hívni. Megy az ember síelője hegyen völgyön egy irányba, majd vissza. Itt is az történt. Gyors kb. 200 m-es csúszás (de megerőltető is volt) után beültünk egy kellemes felvonóba, amely útvonalán középtájon menetből ki is lehetett szállni. Akkor még arcomon megengedő mosollyal nyugtáztam a mazsik számára kiépített lehetőséget. Így nem kell nekik felmenni a hegytetőre, s leküzdeni magukat a pirosok meredekebb letörésein. Bár gondoltam úgy sem lehet menetközben kiszállni. De a nap folyamán elvetemültségem ki is próbálta, s láss csodát, kényelmes, s sima kiszállás lehetséges.
A felvonó felvitt bennünket 2428 méter magasra, s itt végre egy kis csúszás is következett. A 12-es piros a meredek kezdés ellenére, később szelíden simul a lécek alá, mindenki nagy megelégedésére. A pálya végén a 207-es felvonó felvitt bennünk Col de Valvacin 2354 méteres magasságába. Érdekes módon itt fújt a szél. Az első feleség közölte, hogy ez már sok, s így kéz a kézben lesíeltünk a kicsit jeges tetejű 5-ös piroson. Visszavittem a kiindulási pontunkra, s tudva, hogy majd úgy is megtalálom indultam neki újra a hegynek. Col de Valvacin két kellemes piros kiindulópontja. Eddig még nem mondtam, de a kellemes napsütéshez csodálatos hó is társult. Élvezve a havat, s azt hogy nagyon kevesen voltak ereszkedtem a piroson. Az 1-es pályát szándékoztam meghódítani, amely levezet a völgybe Pozza di Fassába. A nagy lelkesedésben az 1-es helyett a 3-as pirosokra tévedtem. Rövid, jó vonalvezetésű pályák, kitűnő edzési lehetőséget adva, mert ide csak a madár téved. Ha lehet a hó ezen az oldalon még jobb volt. Érezni lehetet a hatalmas alapot, amire rárakódott a közelmúltban esett friss hó.
Végül az 1-es lecsúszóhoz egy kis, keskeny átjárón jutottam el. A térképen az 1-es pirosnak van jelölve, a pályán lévő táblán a felétől kék. Maradjunk az általános halványrózsaszínben. Az 5100 méter hosszú pálya jobb napokon csodálatos lehet. Most változatos volt. Árnyékban jeges, napos részen vizes hó, s a közepétől lefelé csak vizes hó. Hiába az 1320 méteren lévő völgyben már sok hó nincs, van viszont annál nagyobb meleg. Csoda, hogy még a lecsúszási lehetőség viszonylag normális körülmények között biztosított.
Indultam visszafelé. A tetőn fújó szél levitte a havat az 5-ös piros tetejéről, de a többi élvezhető volt.
A 12-es piros fölötti felvonóból csodálatos látványban lehetett gyönyörködni. A sziklákat hó borította, de mintha márványból csiszolta volna ki valami gigantikus mester. Szép kerek formák, ragyogó fehérség, szélein megcsipkedve a szűzhó szerelmeseinek nyomaival. Ha nem szeretnék síelni, itt csak a felvonón ücsörögnék.
Viszont így lecsúsztam a 11-es piroson. Kicsit meredek kezdés, amely mellett elkerülőként van egy még meredekebb szakasz. Jó hóval szépen járható.
Gyors üdvözlés az első feleséggel, s indultam is le a völgybe a fekete 10-esen. Ez a pálya normál körülmények között egy jó vonalvezetésű, bizseregtető fekete lehet. Most sajnálatomra nem korcsolyával jöttem. Nagy tömeg nem volt a pályán, így nyugodtan hallgathattam léceim alatt a jég sértődött harsogását. Egy nap egyszer elég.
Visszatérve a hegyre elkanyarodtam még a 136-os kétüléses retró felvonóhoz. Ez az a fajta, amely legényesen alád vág, némi himbával elaltatja az éberséged, s mire felérsz, addig kirázza fogadból a tömést.
Olyan szép volt, hogy nem tudtam ellenállni s tányéros felvonó volta ellenére felkapaszkodtam a piros 13-as pályákhoz. Pedig ha én ilyent csinálok, akkor annak nagyon szépnek kell lenni.
Ez a kis 25 km-es terep igazán kellemes napot szerzett. Csendes, nyugodt, semmi felesleges hivalkodás. Gyönyörű táj, kitűnő hó. Remek családi terep egy napos használatra, de arra vétek lenne kihagyni.
Késő délután az egyik hütte teraszán egy gitáros pengette a húrokat. A hangok lágyan omlottak szét a csodálatos táj hóval kerekre formázott halmai között.
Lehet jönni van még hó!
Csabor
Keresés
