Sza klaci!
Örömmel válaszolok, megjegyezve, hogy csak a saját (Kanyarsí Klub) nevünkben beszélhetek, lehet, mások másként gondolják.
Az eredeti felvetés kisgyerekek oktatására vonatkozott, de úgy érzem, hogy ez a kérdésed nem erről szól, a válasz sem erre vonatkozik.
Mi szigorú terv szerint haladunk. Amikor úgy ítéljük, hogy „az újdonság tantusza” már nem csak leesett, hanem legalább annyira rögzült, hogy a továbblépésnél a még újabb dolgok tanulása közben lehetséges (egyfajta) kevesebb odafigyelés a korábbira, azonnal lépünk tovább.
Fékezés és sebességszabályozás: A hozzászoktató gyakorlatok után (természetesen ezen a szinten) azonnal elkezdjük. Ez kb. 2 órával az első csatolás után szokott következni.
Kanyarképzés: Terv szerint a második nap anyaga szokott lenni, az összes addig tanult technikákkal együttesen.
Ez azt jelenti, hogy az „általam kívánatosnak tartott” fékezés, sebességszabályozás és kanyarképzés szorosan kapcsolódik (összefügg) a tanuló éppen aktuális tudásszintjéhez. És ahogy lépünk tovább, (megyünk feljebb a hegyen), úgy változnak – módosulnak az addig megtanult dolgok.
Következetesen alkalmazzuk a képzett síoktatók elvét, egyszerűtől a komplikált felé, könnyűtől a nehéz felé.
Mi napi 3 órás foglalkozásra építettük fel a tantervünket. A második nap 6. órájában könnyű kék pályán, a tanuló már megtanulta a sebességszabályozás két legfontosabb elemét, és gyönyörű, kerek, hóekével befordult és párhuzamos lécekkel kivezetett íveken (alaplendület) közlekedik. És a 3. napon megyünk feljebb.
Nem túl ritkán előfordul, hogy a délutáni szabad gyakorlás során barátok – családtagok révén „hű de ügyes vagy”, feljebb csábul a tanuló. Ez aztán nagyon rossz hatással (elbizonytalanodás) lesz a másnapi munkára. Ami ugyanis működik a könnyű kék pályán, az másként működik meredekebben.
Nagyjából ennyi kérdésedre a válasz. Látom, hogy az átlagosnál komolyabban foglalkozol a témával, így remélem, hogy érted, amiről beszéltem.
Keresés
