A lavina fogságában

Az iskolai síszünetet kihasználva családi síelésre indultunk, melynek helyszínéül a stájerországi Planneralmot néztük ki, ami jó választásnak tűnt a hely hóbiztosságát, megközelíthetőségét és egyéb adottságait tekintve. Érdekes, hogy miközben manapság az alpesi síterepek egyik legfőbb értékmérője a műhóval ellátott pályák aránya lett, Stájerország legmagasabban fekvő sífalva éppen arra büszke, hogy egyetlen hóágyúval sem rendelkezik. "Nálunk nincs szükség hóágyúkra: december végétől április közepéig 100% természetes hóval várjuk a téli sportok szerelmeseit" - hirdetik az egyébként valóban idillikus családi síterepet reklámozó prospektusok. Azt, hogy a reklámszlogen nem ámítás már érkezésünk napján megtapasztaltuk (hóvastagság: 190 cm), de akkor még nem sejtettük, hogy az ottlétünk alatt mintegy 120 órán át folyamatosan zuhogó hó még a helyi ratrakpilótákat is jócskán próbára teszi, és hogy sítáborunk helyszíne hamarosan egyenruhásoktól (katonák, tűzoltók és STEWAG, ld. osztrák ELMÜ szakemberek) és folyamatosan cikázó helikopterektől zsongó "katasztrófaövezetté", üdülésünk pedig egyfajta "túlélőtáborrá" válik. Pedig olyan biztatóan indult minden ... A hétvégén időben érkező vendégek kihasználva a ragyogó napsütést örömsízéssel töltötték a vasárnapot. Este csodás hóviszonyokról és a levegőben úszkáló, sohasem látott meseszép csillámokról számoltak be. Mi, akik csak estére futottunk be szálláshelyünkre, a Landgut Plannerhof panzióba kicsit irigykedve hallgattuk őket, de azzal vigasztalódtunk, hogy lesz még elég időnk sízni a következő 6 nap. Nos, ebben sajnos tévedtünk. A finom vacsora után körbesétáltuk a 20-25 házból álló picinyke téli üdülőhelyet, gyönyörködtünk a hósipkákban, jégcsapkölteményekben és akkor még örültünk az este hullani kezdő friss hónak. Lelkesedésünk napról napra csökkent, ugyanis hétfőn, kedden és szerdán is folytatódott a kiadós hóesés, ráadásul viharos szél tombolt a hegyen, így a felsőbb pályákra csak a legelszántabbak merészkedtek, ők is csak addig, amíg le nem állt az ülőszékes felvonó. Maradt az alsó csákányos lift, ahol egy darabig élveztük a szűzhavas lesiklásokat, de a jeges szél és a rossz látási viszonyok miatt fel kellett adnunk a küzdelmet. A zord időjárás igencsak próbára tett minden síelőt, aminek biztos jele volt, hogy délutánra dugig teltek forraltborozó vendégekkel a pályák alján lévő menedékházak. A szieszta után, dacolva a hideg szembeszéllel hősiesen bevállaltunk még néhány arcfagyasztó lesiklást, aztán irány a szauna és gőzfürdő. Már elegünk volt az égi áldásból, de a sűrű hóesés nem maradt abba, éjjel is szakadatlanul esett. Amikor csütörtök reggel kinéztem az ablakon rossz előérzetem támadt. Az előző nap 2 órás munkával gondosan kiásott autónknak nyoma sem volt, a házikók első szintje eltűnt és az utat méteres szűzhó borította. Az étteremből egy női sikoly és izgatott gyerekhangok hallatszottak: Lavina! Lavina!!! Azért ekkora baj nem volt, csupán annyi történt, hogy egy valószínűleg rosszul bezárt ablakot kinyitott a hótömeg és betódult az étterembe, embermagasságig elárasztva egy sarokboxot. Gyors lapátolás, és már túl is voltunk a dolgon, de aztán sorban jöttek a rossz hírek. Sajnálattal közölte a személyzet, hogy a pék nem tudott feljönni a hegyre, így a reggeli friss zsömlék helyett piritóssal kell beérnünk, de azzal is takarékoskodnunk kell, mert az út ki tudja meddig lesz járhatatlan. A síelést pedig mára jobb ha elfelejtjük, egyelőre a házból is alig lehet kijutni. Aztán egy egy kattanás, és megszűnt az áramszolgáltatás az egész településen. Estére tudtuk meg - amikor közölték velünk, hogy az áramszünet napokig is eltarthat - , hogy ezekben a percekben zúdult le az alattunk lévő hegyen egy óriási erejű lavina. A spontán meginduló hógörgeteg emberéletet ugyan nem veszélyeztetett, de egy hegyoldalnyi erdőt, követ, sziklát - na meg a villanyoszlopokat - magával rántva napokig áthatolhatatlan, mintegy 10 méter magas torlaszt emelt a külvilággal való egyetlen összeköttetést biztosító szerpentinúton. Félő volt, hogy egy híd is áldozatul esett, de senki nem tudta pontosan, mi van a tömör hófal alatt. A lavina tehát elvágott minket a külvilágtól, és miután megszűnt a mobil térerő is, így már az otthoniakkal való kommunikálés sem segítette oldani a feszültségeket. Miközben a gyerekek vígan hócsatáztak, hemperegtek, bunkereket, alagutakat vájtak a hatalmas hóba, a felnőttek fő outdoor tevékenysége az autók újbóli kisásása és az estére való felkészülés, azaz a tüzifa beszerzése lett. Szerencsére a panzióban volt egy fatüzelésű kazán, amellyel ha nem is tökéletes, de elfogadható módon megoldódott a ház melegen tartása. Este romantikus gyertyafénynél vacsoráztunk és múlattuk a lassan vánszorgó időt kártyával, társasjátékokkal. A lapát után az elemlámpa lépett elő kincset érő szerszámmá. Péntek reggel a síközpont vezetői összeírták a hegyen tartózkodók létszámát, és felmérték az igényeket. Délelőtt megérkeztek az osztrák hadsereg helikopterei, és elszállítottak több száz vendéget, köztük egy 200 fős osztrák gyerekcsoportot, akik a velünk szomszédos házban fűtés nélkül maradtak. Délutánra áramfejlesztőket hoztak a hegyre, így péntek estére - kimaradásokkal ugyan - de lett világítás a házunkban, viszont az internet, a telefon továbbra sem működött. Az egész helyzetben a tehetetlenség mellett a legrosszabb a bizonytalanság volt. Senki nem tudta megmondani, hány napig tarthat a műút felszabadítása, mikor fogunk végre lejutni a hegyről. Óráról órára vadásztuk a hírmorzsákat, már a helikopteres lejutás + buszos hazaút szervezésén tanakodtunk. A szombati turnusváltással indult volna a főszezon a Planneralmon, mivel ez a nap volt a tartományi síszünet kezdete, így a helyiek lázasan dolgoztak azon, hogy használhatóvá tegyék a pályákat és megtisztítsák a parkolókat. A sífaluba vezető út továbbra is le volt zárva, így se le, se fel nem lehetett közlekedni. Dél körül aztán megérkeztek az első guruló járművek a völgyből: egy bikaerős hókotró és egy kamion vontatta óriás aggregátor, mellyel a felvonók beüzemelését próbálták megoldani. Felettünk helikopterek köröztek, és a hegyekből robbantásokat hallottunk. Üdülőhelyünk biztonságos volt, de az útnak indulást nem ajánlotta senki a nagy lavinaveszély miatt. Öt nap után végre elállt a hóesés, és megmutatta legszebb arcát a Planneralm. Szikrázó napsütés festette át a tájat és hangulatunk is optimistább lett, de hiába, a katonák hallani nem akartak az út megnyitásáról. Már lemondtunk a hazautazáról, amikor este mégis adódott egy lehetőség, és néhányan a szerencsésebb helyen parkolók közül hóláncokkal felszerelve, konvojban leindulhattunk a szerpentinen. Fantasztikus látványt nyújtott a hófal, és a lebontott lavinatorlasz, ami az út mentén láttunk. A többiek, akik aznap sem autóval sem helikopterrel nem tudtak lejutni, szabadságuk kényszerű meghosszabbítására voltak ítélve és még bónusz síeléssel sem vigasztalódhattak, mivel a síliftek továbbra sem jártak. A legfrissebb hírek szerint ma (febr. 7. hétfő) hivatalosan is megnyitották a Donnersbach-Planneralm közötti szerpentint, a felvonókat pedig várhatóan kedden (febr. 8.) állítják üzembe. Szerencsések, akik utánunk jönnek erre a valóban "hóbiztos" helyre.