Svájc leghosszabb via ferrata útvonalát másztuk meg, sikeresen meghódítva a Leukerbad fölötti Daubenhorn csúcsot. A teljesítmény számokban: 1000 méter szintkülönbség (felfelé), 2100 méter drótkötél, 10 hosszabb-rövidebb vaslétra, hatos skálán hatos fokozatú nehézség.
h i r d e t é s
MI IS AZ A VIA FERRATA?
Svájci utunk második napján lehetőség adódott kipróbálni, milyen is egy
via ferrata. A szó nekem nem sokat mondott, szegényes olasz tudásom
vasutat sejtetett, és többé kevésbé igazam is volt. A via ferrata nem más,
mint egy hegymászó út, melyekbe a meredekebb, nehezebben járható részeken
drótköteleket, létrákat, láncokat, fém-lépéseket
helyeznek el fixen a vakmerő útépítők, s ezek segítséget
nyújtanak nekünk e szakaszok leküzdésében.
Tulajdonképp a Rám-szakadékra gondol a
magyar rögtön, s valóban: ő a mi mini via ferratánk. Míg a Rám-szakadékban
néhány lánc segíti a feljutást, a nagyobb alpesi utakon több száz, esetleg
ezer méternyi drótkötél, létra támogat minket.
Rám-szakadék nagyban? Ezt ki kellett próbálni!
SAAS-FEE - MITTAGHORN MÁSZÁS
A via ferrátákat különböző nehézségi fokokba sorolják, mi egy kettes
fokozatúnak indultunk neki a hatos skálán, amit az 'enyhén nehéz' szavakkal
festettek elénk. Ez az út Saas-Fee-ből indult, 1800 méterről kabinos
lifttel jutottunk percek alatt 2550-re. A következő mintegy hatszáz
méternyi szintkülönbség már nehezebbnek ígérkezett. A felvonó állomásától
a Mittaghorn 3144 méteres csúcsának indultunk neki. Egy morénamező
leküzdése után indult a tényleges mászás, kezdődtek a drótkötelek, amiket
kezdetben csak pszichés támasznak tekintettünk, de ahogy meredekedett a
hegy, csattantak a karabínerek.
BIZTONSÁGOS-E A VIA FERRATA?
Még egy kis alapképzés a hasonló kezdőknek, mint amilyen én vagyok:
az ember az út elején felcibál magára egy úgynevezett beülőt, amin lóg két
kötéldarab az elején, egy-egy karabínerrel a végén, úgy néz ki az emberfia
mint valami fura jószág, aminek két farka nőtt elől. Ezt a két karabínert
rá lehet csattintani a drótkötélre, s ha lecsúszik a láb egy rossz
pillanatban, nem zuhanunk a mélybe, az elől nőtt farkunk a beülő
segítségével megfog, ott himbálózhatunk a drótkötélen vígan, majd
indulhatunk tovább. Én ezt a produkciót nem próbáltam ki, de állítólag
működik. Ahol a drótkötél a sziklába van rögzítve, ott először az egyik,
majd a másik karabinert átkattintva a következő szakaszra juthatunk előre,
így minden pillanatban biztosítva vagyunk, valamelyik farkunk biztosan
megtart, ha baj van.
AZ ELSŐ PRÓBÁLKOZÁS SIKERÜLT
Azt kell mondjam, a mászás csodás élmény! Gyönyörű a kilátás, és kalandos
a feljutás. Nekem szerencsére egy csöppnyi tériszonyom sincs, ezért nem
okoz gondot, hogy kiálljak egy százméteres függőleges sziklafal peremére
egy tízcentis létrafokra. Akinek ennek hallatán fordul egyet a gyomra, az
inkább ne induljon ilyen mókára. Kis csapatunk majdnem csak tapasztalatlan
kirándulókból állt, de mindenkinek sikerült leküzdenie a meredélyeket,
felmászni a vaslépcsőkön, meghódítani a sziklafalakat. Első próbálkozásnak
finom volt ez a hatszáz méternyi szintkülönbséges, kettes nehézségi
fokozatú 'vasutazás'.
LEUKERBAD - DAUBENHORN
De hogy mondjak valami eredetit: evés közben jön meg az étvágy. A másnap
Leukerbadban talált minket, ahol mint kiderült, a falu fölött meredező
rettentő sziklafalról figyelt ránk Svájc leghosszabb via ferrata útvonala
a Daubenhorn csúcsra:
1000 méter szintkülönbség (felfelé), 2100 méter drótkötél,
10 hosszabb-rövidebb
vaslétra, minderre kb. 8 órát mond az utikönyv.
Vendéglátóink mosolyogva mutattak egy pici piros pöttyöt a sziklameredély
közepén: az ott egy 3x3 méteres svájci zászló, ott megy a hegymászóút
mellette. Akkor még mosolyogtak, de mikor Timi bajtársnőmmel addig-addig
noszogattuk egymást, míg mindketten legyőztük a cidrizést, és bejelentettük,
hogy szerezzenek nekünk felszerelést, mert mi holnap ennek nekiindulnánk,
lefagyott a mosoly az arcukról.
HATOS SKÁLÁN HATOS FOKOZATÚ ÚTVONAL
Előszedtek több B kategóriás holivudi filmre elegendő horror sztorit, hogy
hogyan szoktak fenn ragadni a falon még tapasztalt mászók is, hogyan
gyönyörködnek a helyiek lábukat kellemes termálvízben áztatva
a mentőhelikopterek attrakcióiban rendszeresen langy vasárnapi délutánokon,
de mi konok magyarok ha a fejünkbe veszünk valamit,
akkor nincs az a furmányos helvét, aki lebeszélhetne minket.
Mentségünkre legyen mondva: Timi tapasztalt sziklamászónak számít,
leküzdött már több via ferratát a Dolomitokban, bár ilyen hosszún, és
nehézen még ő sem volt.
(Én nem tudok mentséget felhozni.)
Ja, azt talán elfelejtettem közölni, hogy a hatos
skálán ez az út megkapta a hatos minősítést: ED besorolás, ami biza
az 'Extremely Difficult' biztató angol szószerkezetet takarja.
HÁROMEZRES CSÚCSOK KARÉJÁBAN
Másnap reggel, forgolódós, önmegkérdőjelezős éjszaka után a 8:30-as
felvonóval nekiindultunk, merthogy a túra a Gemmi nevezetű felvonó tetejéről
indul, ami 2350 méteres magasságban van. Hogy megtámogassák az ember jó
kedvét az útvonal azonnal 300 méteres szintkülönbség legyűrésével kezdődik: lefelé! Annyira jó érzés tudni, hogy most csak azért megyünk lefelé ezen a
kényelmes, kiépített gyalogösvényen, hogy utána ugyanezt a szintkülönbséget
felfelé is leküzdhessük a sziklafalon felfelé kapaszkodva. A via ferrata
valójában 2030 méterről indul, ahova egy röpke séta után meg is érkeztünk.
NINCS VISSZAÚT
Innen az ösvény fokozatosan keskenyedett, a sziklafal egyre meredekebb lett,
s nemsokára megjelentek az első drótkötelek, hogy biztosítsák az akkor még
kellemes sétánkat. A biztató az volt mindkettőnk számára, hogy az útvonal
első szakasza után, 350 méter szintkülönbség leküzdését követően van egy
elágazás, s ha az emberfiának már nincs ereje, ideje felfelé menni tovább,
onnan vissza tud menni a faluba egy gyalogúton. Igaz, hogy ezer méter szint
lefele, de még mindig jobb, mint a helikopteres mentés, amit néhány tízezer
euró alatt nem úszik meg az ember. Ja, azt talán elfelejtettem mondani, hogy
visszafordulni nem lehet. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad, de ezeket
a sziklákat, falakat felfelé sem könnyű leküzdeni, de lefelé tízszer
nehezebb és veszélyesebb: tehát ha elindultál, csak felfelé mehetsz!
ELTÖRPÜLVE A SZIKLAFALON
Az első igazi mászós szakasznál úgy éreztem, értem, mi a különbség a tegnapi
kettes, és a mai hatos nehézség között. Erősen remegett a lábam, mikor
csecsemőzsebkendőnyi kis sziklaperemecskékre kellett lépni a kétszáz
méternyi függőleges fal fölött, s mászni oldalra, vagy éppen felfelé.
Különösen annak tudata volt kissé elgondolkodtató, hogy kb 30 méternyi
szintkülönbségen vagyunk túl, és nekem már 180 körül van a pulzusom.
Felnéztem, s irdatlan magasságokba emelkedett fölöttünk a fal.
Ezt képtelenség legyőzni, mondtam magamban. Nem is nézek fel többet!
Lenéztem. Hát az sem volt sokkal jobb!
A DÖNTÉS
Szerencsére a mászás első fél órája után aklimatizálódtam a sziklafalhoz,
a magassághoz, a mászáshoz, s azon vettem észre magam, hogy gyönyörködöm
a tájban, és élvezem a mászást! Egyre vidámabb, és lelkesebb lettem, és
azért jó kis mászás után végre elértük a svájci zászlót, amit lentről
láttunk, s a létra tetején megérkeztünk az első fokozat tetejére,
leküzdöttünk 350 méternyi szintet, végre ledőlhettünk egy piciny mezőn,
s kifújhattuk magunkat. De teljesen leengedni nem lehetett, gyorsan döntést
kellett hoznunk: bevállaljuk-e a következő 650 méter szintet, vagy
visszabattyogunk a faluba? Az égiekhez fordultam, akik nem is voltak olyan
messze ettől a sziklapárkánytól, és azt sugallták: menj csak nem lesz baj!
Menjünk fel! - mondtam. Menjünk fel! - mondta Timi. Menjetek fel! - mondták
az égi hangok. Hát nekiindultunk.
A CSÚCS
Folyamatosan azt vártuk, mikor jönnek majd azok az áthajló sziklafalak,
megtalálhatatlan fogások, túl hosszú lépések, amik kifognak rajtunk,
s kétségbe esve nézünk majd egymásra, de nem jöttek. Az út egy
barlangon át vezetett, majd felértünk egy újabb platóra, ahol egy kis
pihizés után végre megpillantottuk a keresztet a csúcson, ahova igyekeztünk.
Egy irdatlan hosszú létrát láttunk a távolban, az volt az utolsó
megpróbáltatás. Tudtuk, ha oda elérünk: megcsináltuk.
Azért itt 3000 méteren erősen lassultak a mozdulataim, fáradt a karom,
lábam, de lelkes voltam, mert éreztem, nem fog ki rajtam ez a hegy.
Végül elértük az utolsó, a 70 fokos létrát, s bár a tetején már alig
éreztem a kezem, boldogan léptem a bércre, s öleltük át a keresztet.
Megcsináltuk!
VISSZAÚTON
A lefelé út hó-, kő-, és jégmezőkön vezetett keresztül, de mi inkább csak
lebegtünk fölöttük a boldogságtól, annak tudatában, hogy leküzdöttük
Svájc leghosszabb via ferratáját, sőt, még élveztük is.
Azt nem ajánlom, hogy bárki ész nélkül egy hatos kategóriájú útvonallal
kezdjen, de a fokozatosság betartásával nagy élményekben lehet része
bárkinek, aki azért valamennyire edzett, nem fél a magasságtól, szereti
a hegyeket, és a kihívásoktól sem retten vissza. Ha ilyenek vagytok, élvezni
fogjátok, ahogy mi is tettük!
Kapcsolódó oldalak: