Via Ferrata élmények Svájcban - Saas-Fee, Leukerbad

h i r d e t é s

MI IS AZ A VIA FERRATA?

Svájci utunk második napján lehetőség adódott kipróbálni, milyen is egy via ferrata. A szó nekem nem sokat mondott, szegényes olasz tudásom vasutat sejtetett, és többé kevésbé igazam is volt. A via ferrata nem más, mint egy hegymászó út, melyekbe a meredekebb, nehezebben járható részeken drótköteleket, létrákat, láncokat, fém-lépéseket helyeznek el fixen a vakmerő útépítők, s ezek segítséget nyújtanak nekünk e szakaszok leküzdésében. Tulajdonképp a Rám-szakadékra gondol a magyar rögtön, s valóban: ő a mi mini via ferratánk. Míg a Rám-szakadékban néhány lánc segíti a feljutást, a nagyobb alpesi utakon több száz, esetleg ezer méternyi drótkötél, létra támogat minket. Rám-szakadék nagyban? Ezt ki kellett próbálni!

SAAS-FEE - MITTAGHORN MÁSZÁS

A via ferrátákat különböző nehézségi fokokba sorolják, mi egy kettes fokozatúnak indultunk neki a hatos skálán, amit az 'enyhén nehéz' szavakkal festettek elénk. Ez az út Saas-Fee-ből indult, 1800 méterről kabinos lifttel jutottunk percek alatt 2550-re. A következő mintegy hatszáz méternyi szintkülönbség már nehezebbnek ígérkezett. A felvonó állomásától a Mittaghorn 3144 méteres csúcsának indultunk neki. Egy morénamező leküzdése után indult a tényleges mászás, kezdődtek a drótkötelek, amiket kezdetben csak pszichés támasznak tekintettünk, de ahogy meredekedett a hegy, csattantak a karabínerek.

BIZTONSÁGOS-E A VIA FERRATA?

Még egy kis alapképzés a hasonló kezdőknek, mint amilyen én vagyok: az ember az út elején felcibál magára egy úgynevezett beülőt, amin lóg két kötéldarab az elején, egy-egy karabínerrel a végén, úgy néz ki az emberfia mint valami fura jószág, aminek két farka nőtt elől. Ezt a két karabínert rá lehet csattintani a drótkötélre, s ha lecsúszik a láb egy rossz pillanatban, nem zuhanunk a mélybe, az elől nőtt farkunk a beülő segítségével megfog, ott himbálózhatunk a drótkötélen vígan, majd indulhatunk tovább. Én ezt a produkciót nem próbáltam ki, de állítólag működik. Ahol a drótkötél a sziklába van rögzítve, ott először az egyik, majd a másik karabinert átkattintva a következő szakaszra juthatunk előre, így minden pillanatban biztosítva vagyunk, valamelyik farkunk biztosan megtart, ha baj van.

AZ ELSŐ PRÓBÁLKOZÁS SIKERÜLT

Azt kell mondjam, a mászás csodás élmény! Gyönyörű a kilátás, és kalandos a feljutás. Nekem szerencsére egy csöppnyi tériszonyom sincs, ezért nem okoz gondot, hogy kiálljak egy százméteres függőleges sziklafal peremére egy tízcentis létrafokra. Akinek ennek hallatán fordul egyet a gyomra, az inkább ne induljon ilyen mókára. Kis csapatunk majdnem csak tapasztalatlan kirándulókból állt, de mindenkinek sikerült leküzdenie a meredélyeket, felmászni a vaslépcsőkön, meghódítani a sziklafalakat. Első próbálkozásnak finom volt ez a hatszáz méternyi szintkülönbséges, kettes nehézségi fokozatú 'vasutazás'.

LEUKERBAD - DAUBENHORN

De hogy mondjak valami eredetit: evés közben jön meg az étvágy. A másnap Leukerbadban talált minket, ahol mint kiderült, a falu fölött meredező rettentő sziklafalról figyelt ránk Svájc leghosszabb via ferrata útvonala a Daubenhorn csúcsra: 1000 méter szintkülönbség (felfelé), 2100 méter drótkötél, 10 hosszabb-rövidebb vaslétra, minderre kb. 8 órát mond az utikönyv. Vendéglátóink mosolyogva mutattak egy pici piros pöttyöt a sziklameredély közepén: az ott egy 3x3 méteres svájci zászló, ott megy a hegymászóút mellette. Akkor még mosolyogtak, de mikor Timi bajtársnőmmel addig-addig noszogattuk egymást, míg mindketten legyőztük a cidrizést, és bejelentettük, hogy szerezzenek nekünk felszerelést, mert mi holnap ennek nekiindulnánk, lefagyott a mosoly az arcukról.

HATOS SKÁLÁN HATOS FOKOZATÚ ÚTVONAL

Előszedtek több B kategóriás holivudi filmre elegendő horror sztorit, hogy hogyan szoktak fenn ragadni a falon még tapasztalt mászók is, hogyan gyönyörködnek a helyiek lábukat kellemes termálvízben áztatva a mentőhelikopterek attrakcióiban rendszeresen langy vasárnapi délutánokon, de mi konok magyarok ha a fejünkbe veszünk valamit, akkor nincs az a furmányos helvét, aki lebeszélhetne minket. Mentségünkre legyen mondva: Timi tapasztalt sziklamászónak számít, leküzdött már több via ferratát a Dolomitokban, bár ilyen hosszún, és nehézen még ő sem volt. (Én nem tudok mentséget felhozni.) Ja, azt talán elfelejtettem közölni, hogy a hatos skálán ez az út megkapta a hatos minősítést: ED besorolás, ami biza az 'Extremely Difficult' biztató angol szószerkezetet takarja.

HÁROMEZRES CSÚCSOK KARÉJÁBAN

Másnap reggel, forgolódós, önmegkérdőjelezős éjszaka után a 8:30-as felvonóval nekiindultunk, merthogy a túra a Gemmi nevezetű felvonó tetejéről indul, ami 2350 méteres magasságban van. Hogy megtámogassák az ember jó kedvét az útvonal azonnal 300 méteres szintkülönbség legyűrésével kezdődik: lefelé! Annyira jó érzés tudni, hogy most csak azért megyünk lefelé ezen a kényelmes, kiépített gyalogösvényen, hogy utána ugyanezt a szintkülönbséget felfelé is leküzdhessük a sziklafalon felfelé kapaszkodva. A via ferrata valójában 2030 méterről indul, ahova egy röpke séta után meg is érkeztünk.

NINCS VISSZAÚT

Innen az ösvény fokozatosan keskenyedett, a sziklafal egyre meredekebb lett, s nemsokára megjelentek az első drótkötelek, hogy biztosítsák az akkor még kellemes sétánkat. A biztató az volt mindkettőnk számára, hogy az útvonal első szakasza után, 350 méter szintkülönbség leküzdését követően van egy elágazás, s ha az emberfiának már nincs ereje, ideje felfelé menni tovább, onnan vissza tud menni a faluba egy gyalogúton. Igaz, hogy ezer méter szint lefele, de még mindig jobb, mint a helikopteres mentés, amit néhány tízezer euró alatt nem úszik meg az ember. Ja, azt talán elfelejtettem mondani, hogy visszafordulni nem lehet. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad, de ezeket a sziklákat, falakat felfelé sem könnyű leküzdeni, de lefelé tízszer nehezebb és veszélyesebb: tehát ha elindultál, csak felfelé mehetsz!

ELTÖRPÜLVE A SZIKLAFALON

Az első igazi mászós szakasznál úgy éreztem, értem, mi a különbség a tegnapi kettes, és a mai hatos nehézség között. Erősen remegett a lábam, mikor csecsemőzsebkendőnyi kis sziklaperemecskékre kellett lépni a kétszáz méternyi függőleges fal fölött, s mászni oldalra, vagy éppen felfelé. Különösen annak tudata volt kissé elgondolkodtató, hogy kb 30 méternyi szintkülönbségen vagyunk túl, és nekem már 180 körül van a pulzusom. Felnéztem, s irdatlan magasságokba emelkedett fölöttünk a fal. Ezt képtelenség legyőzni, mondtam magamban. Nem is nézek fel többet! Lenéztem. Hát az sem volt sokkal jobb!

A DÖNTÉS

Szerencsére a mászás első fél órája után aklimatizálódtam a sziklafalhoz, a magassághoz, a mászáshoz, s azon vettem észre magam, hogy gyönyörködöm a tájban, és élvezem a mászást! Egyre vidámabb, és lelkesebb lettem, és azért jó kis mászás után végre elértük a svájci zászlót, amit lentről láttunk, s a létra tetején megérkeztünk az első fokozat tetejére, leküzdöttünk 350 méternyi szintet, végre ledőlhettünk egy piciny mezőn, s kifújhattuk magunkat. De teljesen leengedni nem lehetett, gyorsan döntést kellett hoznunk: bevállaljuk-e a következő 650 méter szintet, vagy visszabattyogunk a faluba? Az égiekhez fordultam, akik nem is voltak olyan messze ettől a sziklapárkánytól, és azt sugallták: menj csak nem lesz baj! Menjünk fel! - mondtam. Menjünk fel! - mondta Timi. Menjetek fel! - mondták az égi hangok. Hát nekiindultunk.

A CSÚCS

Folyamatosan azt vártuk, mikor jönnek majd azok az áthajló sziklafalak, megtalálhatatlan fogások, túl hosszú lépések, amik kifognak rajtunk, s kétségbe esve nézünk majd egymásra, de nem jöttek. Az út egy barlangon át vezetett, majd felértünk egy újabb platóra, ahol egy kis pihizés után végre megpillantottuk a keresztet a csúcson, ahova igyekeztünk. Egy irdatlan hosszú létrát láttunk a távolban, az volt az utolsó megpróbáltatás. Tudtuk, ha oda elérünk: megcsináltuk. Azért itt 3000 méteren erősen lassultak a mozdulataim, fáradt a karom, lábam, de lelkes voltam, mert éreztem, nem fog ki rajtam ez a hegy. Végül elértük az utolsó, a 70 fokos létrát, s bár a tetején már alig éreztem a kezem, boldogan léptem a bércre, s öleltük át a keresztet. Megcsináltuk!

VISSZAÚTON

A lefelé út hó-, kő-, és jégmezőkön vezetett keresztül, de mi inkább csak lebegtünk fölöttük a boldogságtól, annak tudatában, hogy leküzdöttük Svájc leghosszabb via ferratáját, sőt, még élveztük is. Azt nem ajánlom, hogy bárki ész nélkül egy hatos kategóriájú útvonallal kezdjen, de a fokozatosság betartásával nagy élményekben lehet része bárkinek, aki azért valamennyire edzett, nem fél a magasságtól, szereti a hegyeket, és a kihívásoktól sem retten vissza. Ha ilyenek vagytok, élvezni fogjátok, ahogy mi is tettük!

Kapcsolódó oldalak:

• MySwitzerland.com
• Saas-fee.ch
• Leukerbad.ch