Adatvédelmi tájékoztatónkat itt találod. A minőségi szolgáltatás érdekében sütiket használunk.
ELFOGADOM
Menü ≡

Sölden 2006 - élménybeszámoló

2006. december | Szerző: Túrmezei Tamás
Sölden 2006 - élménybeszámoló A gleccser szót szinte mindenki ismeri, pedig látni csak jóval kevesebbeknek adatott meg, még akkor is, ha esetleg már síelt rajta. Ősszel azonban, mielőtt az első komolyabb hóesések elrejtenék a gleccserfolyamok árulkodó nyomait, különleges látvány szemtanúja lehet az, aki ilyenkor a söldeni sírégió 3000 méteres magasságú területeire merészkedik.
Ez év novemberében már több mint ezer magyar tett így. Mi is követtük őket.

Nem esküdnék meg rá, hogy kedvenc Fenyő Mikink klasszikusából származó címadó sorunkat az Ötztaller-hegyvidék magasan fekvő jégvilága ihlette, sőt ha a nóta "ragyogsz mint régen" sorára gondolok, akkor biztos nem, hiszen a világ gleccsereit kiemelten fenyegető klímaváltozásnak köszönhetően talán ez a hely is másképp ragyog manapság, mint egy évszázada. Hozzáteszem gyorsan, hogy a tényleges ragyogás valójában árt a gleccser jegének, hiszen "kitakarózva" a hó alól lényegesen védtelenebb a napfény számára rendkívül káros hatásaitól, ezért a helybéliek meglehetősen aggódva figyelik azokat a heteket, esetleg hónapokat, amikor a söldeni gleccser megmaradt vékony hótakaróját hirtelen elviszi egy meleg őszi eső.

A gleccsersí sokak számára valami extrémsportot sugall, ami némi túlzás, hiszen télen általában nem sok érzékelhető különbséggel bír gleccser feletti pályán csúszkálni. A lényegi különbség a többi évszakban jelentkezik, amikor is az évtizedek, sőt -századok alatt felhízott jégréteg felett olyan mikroklíma keletkezik, amelynek köszönhetően a rajta maradt hó nyáron is kitart, és a szerencsések egy szál pulcsiban is hódolhatnak ennek a fantasztikus sportnak.

Az Ötztal név egyébként ismerősen csenghet azok számára is, akik sosem jártak e környéken, mégpedig egy ötezer éves úriember maradványának köszönhetően, bár érdekes tudni, hogy a legendás "Ötzit" paradox módon olyan ponton találták meg az Ötztaller Alpok tetején, amely Olaszországhoz tartozik, hozzávetőlegesen 15 méterre a határvonaltól. Ez azért elég bosszantó lehet a tiroli sógoroknak.

A szóban forgó völgy nem csak Söldenről szól. Ahogy letérünk délre az autópályáról Insbruck után úgy 60 km-re, és belevágunk ebbe a lenyűgöző alpesi világba, először a Hochoetz névre hallgató, Söldennél némileg szerényebb - talán pont ezért családosoknak szimpatikusabb - síterület mellett poroszkálunk el elsőként. A völgyben érintünk még néhány helyes alpesi kistelepülést dél felé haladva, ezek közül Langenfeld bír a legnagyobb attrakcióval, úgy hívják, AquaDome, de erről egy picit később.

Lényegében fél órányira az autópályától már ott is vagyunk Söldenben, a kisvárosban, mely igen nagy élményt nyújt környezetével. A város főutcáját kísérő folyó még pikánsabban fűszerezi ezt az ízig-vérig tiroli tájat, igaz, legutóbb 1983-ban csúnyán elöntötte a jónépet. Meglepő elsőre, de akkor a japánok(!) segítették a város helyreállítását, sőt Japánban testvérvárosuk is van. Honnan ez a távoli jó barátság? Ezt akkor értettem meg, amikor egy népes japán társaság adta át asztalát nekünk az egyik nagyon helyi étteremben. Hát igen kérem, a japán nemzeti síválogatott is ide jár edzeni már évek óta, mivel novemberben csak itt tudnak megfelelő felkészülést tartani. Ez azért sejtet valamit a pályák fekvéséről, úgy gondolom.

Bár az osztrák Alpoknak van még néhány neves gleccseren fekvő sípálya rendszere, Sölden kiemelkedő súllyal bír mind között, elsősorban a nagy és összefüggően besíelhető területének köszönhetően. Amikor Európa sípályái még csak várják a decemberi nyitást, itt már 20 négyzetkilométernyi területen küzdhetünk síeléstől elszokott szervezetünkkel.

Sölden 1370 méteren fekszik, ehhez képest 2800-as magasságig vezethetünk a főszezon előtt és után, egészen a Rettenbach-gleccser aljáig, egy meglehetősen autópróbáló szerpentinen. Tökéletlen fékrendszerű autóval nem javasolt megpróbálni a kalandot!

Néha megesik, hogy végig napsütésben, száraz, őszi környezetben jutunk fel a gleccserig, ott aztán egyszer csak belepottyanunk a téli világba sok hóval, meg persze némi jéggel. Tulajdonképpen két önálló pályarendszer található itt, a kicsit izgalmasabb Rettenbach, itt 3370 méteres tengerszint feletti magasságból vághatunk neki, illetve a valamivel kiegyensúlyozottabb vonalú Tiefenbach-gleccser, amely pálya 70 méterrel alacsonyabbról indul. A terület fejlesztői megtalálták a módját, hogy a pályák átjárhatóak legyenek, részben egy, a Rettenbachra közlekedő lifttel, másrészt egy jóval izgalmasabb megoldással, egy 170 méter hosszú alagúttal fent a pályák tetején. Itt a Tiefenbach felé lehet átcsúszni a diszkréten világított sziklafuraton keresztül. Hogy miképpen oldották meg, hogy bent is essen a hó, az rejtély...

Lépten-nyomon találkozni egy bizonyos BIG3 felirattal errefelé. Nos, még arra is volt gondjuk, hogy 3 különböző háromezer méter feletti pontból különleges turistacsalogató kilátó különlegességet építsenek, ezek közül a síelők legkönnyebben a Tiefenbach tetején épített fél-hidat látogathatják. Az üvegfalú, bizarr szerkezet a szomszédos Pitztal-gleccser felé nyúlik, annyira látványosan, hogy itt mindenki japán turistaként viselkedik, csak úgy kattognak a fényképezőgépek a napsütésben.

Nehéz ezt a ritkán látható jégvilágot igazán jól leírni, a napfényben félelmetesen csillogó jéghasadékok, jégfalak látványa megtanítja az itt járó embert arra, miért kell időnként fejet hajtani a természet előtt. Az itt-ott feltárt egyes jégrétegek évszázadokkal ezelőtti klimatikus viszonyokról árulkodnak, tele olyan konzervált pollenekkel, egyebekkel, amelyek vizsgálata érdekes tanulságokkal bírhat a hozzáértők számára.

Visszatérve a rövid tudományos kitérőből, a teljes söldeni pályarendszernek, hangzatosabb nevén az Ötztaller Arénának a két gleccserpálya csak egy kisebb részét jelenti. Összesen 140 km pálya várja itt a rajongókat főszezonban. A településről kabin indul fel a hegyre, ahonnan természetesen vissza is lehet síelni szinte a főútig. Ilyenkor a gleccserszerpentin az autók számára egészen tavaszig zárva tart.

Egy elgondolkodtató adat, mennyi pénz is van ebben az üzletágban: az aréna sífelvonórendszerének fejlesztésére 200 millió eurót költöttek mindössze 5 év leforgása alatt! Ez már költségvetési tényező lenne Magyarországon, és ami még szebb, hogy akár egy-két szezonban befolyik a ráfordítás költsége csak a felvonóbérletekből. Csúcsszezonban napi 10 ezer vendéggel számolnak, erre van "belőve" Sölden szálláskapacitása is, ebből 2000 hely a négycsillagos hotelekben található, 8000 férőhely pedig az elérhetőbb árú háromcsillagos szállodákban, illetve apartmanházakban áll rendelkezésre.

Tirolra kevésbé jellemző az olcsóság, az Ötztaller Arénában főszezonban közel 200 euró egy felnőtt hetibérlet, de ha valaki gondol egyet, és kiköltözik egész télre, akár 150 napot is síelhet egy 500 eurós szezonbérlettel. Istenem, milyen jól hangzik...

A novemberi, szezon előtti 3-4 napos sízés azonban barátságosabb költségű, talán ezért is változtatta meg úgy 5-6 éve a magyar síelési szokásokat, hiszen korábban ki mert volna arról ábrándozni, hogy október végén havat lát a talpa alatt ?!

A most következő wellness-beszámoló lassan elmaradhatatlan része a Símánia útikaland-cikkeinek. Igen, következzen most a völgy "világszáma", az AquaDome! Volt annak idején egy bájos kis sziklafalból csordogáló termálforrás Langenfeld városka mellett, egy amolyan kis kacsaúsztató méretű, kb. 10 embernek alkalmas mesterséges medencében lehetett üldögélni a csillagok alatt. Mindezt térítésmentesen a városka jóvoltából, talán hasonló éjszakai élményekkel, mint Egerszalókon felfedezésekor, úgy 20 évvel ezelőtt.

Nekem volt szerencsém itt Langelfeldben többször is gyönyörködni az égboltban annak idején, ezért nem kis megrökönyödést váltott ki belőlem, mikor két éve kis társaságunkkal éjféltájt odalopózva, a fejlámpa fényében egy kiszáradt medence fogadott, meg egy felirat, hogy mostantól szeretettel várnak az AquaDome-ban! Először dühöngtem, hogy mi köze egy kis forrásnak egy megakomplexumhoz? Aztán megláttam a központot és mélyen elgondolkoztam a befektetői bátorságról. Igyekszem nem használni az egyedülálló és a hihetetlen szavakat, hiszen ma már mindenből létezik még jobb, de hogy a "Vizek Palotája" párját ritkítja, az nem hagy kétséget. Az egész komplexumot nem próbálom meg leírni, úgyis látni kell, de a három külső, magasba emelt, fagylaltkehely formájú medence azért mindenképpen szót érdemel. Főleg az, amelyikben sós vízben, változó fényárban lebeghetünk, és mindezt a víz alatt is hallható zongoraetűd kíséri.

Az egész hiányos lenne a hozzáépített négycsillagocskás hotel nélkül, amelyből föld alatti átjárón közlekednek a szállóvendégek a medencékhez. Amit akár mellőzhetnek is, ugyanis olyan mennyiségű extra, csak nekik szóló szolgáltatást kínál a ház a feng shui relaxációs teremtől a lávaköves masszázsig, az orvosi beavatkozásokat megelőző, felkészítő és utókezelésekig, hogy talán néhányan át sem mennek a medencékig.

Az AquaDome Hotel 220 ágyas, ehhez képest telt ház volt már november 15-én. Ha a legalább negyvenezer forintos fejenkénti árat nézzük éjszakánként, ez sem volt rosszabb befektetés, mint a felvonórendszer. Egyébként az egész beruházás potom 80 millió eurót kóstált, csak arra az esetre, ha valaki hasonló projekten törné a fejét a Börzsöny lábánál.

h i r d e t é s
h i r d e t é s
UTASBIZTOSÍTÁS -10% » SÍELŐK NAPTÁRA »
FELIRATKOZÁS HÍRLEVÉLRE »
KÖVESS MINKET!
facebook twitter youtube instagram
A SIELOK.HU SZÁMOKBAN
A portált jelenleg 21 vendég és 1 regisztrált felhasználó látogatja.