A retró világa a sízésben

h i r d e t é s

A retro latin szó, jelentése "vissza", lényege a múltba való visszatekintés. A retro népszerűsége részben annak köszönhető, hogy az a meglehetősen nagy létszámú generáció, amely gyermek és serdülő korát még az előző rendszerben élte, mára fizetőképes keresletté vált. Azonban a legfontosabb tényező a jelenlegi túlságosan fogyasztói szemlélet, amely természetes ellenhatásként váltja ki a vágyakozást egy olyan kor és életérzés után, amikor még jóval egyszerűbben mentek a dolgok.

Természetesen ez korántsem jelenti azt, hogy szívesen lecserélnénk a jelenlegi életünket, körülményeinket az akkoriakra, de mindenképpen jó érzésekkel gondolunk vissza ezekre az időkre, melynek emlékei azonos generációk esetén közösek és immár az idő is megszépítette őket. A mai felnőttek vágyakozását fiatalkoruk életkörnyezetére ügyesen lovagolja meg a piac, szinte minden területen megfigyelhető a már elfelejtett, de újabban visszavágyott termékek, dizájnok megjelenése (ez alól kivétel a divat, hiszen az rendszeresen ismétli önmagát).

Természetesen a sízés témaköre sem kivétel, hiánypótlásként íródott ez a kis cikk arról, hogyan, hol és mivel is síeltünk a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején. Síterepek: Csehszlovákia volt az alapértelmezett úti cél, ezen belül a mai Szlovákia területén található hegységek pályái. Akkoriban csúcs helynek számított Donovaly, Csertovica, Csorba-tó, Martin, Chopok észak és dél, valamint Ótátrafüred és Tátralomnic. Csehszlovákia mellett nagy népszerűségnek örvendett még Lengyelország és Bulgária is. Ahhoz azonban nagyon kiváltságosnak kellett lenni, hogy valaki a nyugati országok síterepeit is kipróbálhassa.

Ekkor még leginkább a KGST piac autócsodáin illetve Ikarus buszokon özönlött a nép a kedvelt terepekre, melyek a hóviszonyok az információs csatornák hiánya miatt még zsákbamacskának bizonyultak, hiszen az adott terep hóvastagságát legfeljebb az előző turnus beszámolóiból és a hazai hóviszonyokból lehetett kikövetkeztetni.
Csak a későbbiekben jelent meg a népszerű "Zöldpont" az MTV programján, de az itt közölt adatok sem gyakran fedték a valóságot, viszont mindig nagyon átélt pesszimizmussal voltak előadva a nagyérdemű felé.

Az Internet elterjedése előtt a teletextes televíziók jelentették a hétköznapi informatika csúcsát, azonban a szlovák teletext oldalak közül a hójelentés kisilabizálása komoly kihívást jelentett a nyelvi nehézségek miatt.

A sífelszerelés szállítása az autóban vagy az ülések között (két pár lécnél többet szállítani már nem volt túlzottan kényelmes), vagy pedig a tetőcsomagtartóra (hol volt akkor még tetősín, tetőbox, síléctartó?) felgumipókozva történt, közvetlenül a szánkó mellé.

A síbérletek leggyakrabban még körbelyukasztós papírjegyek voltak, amelyeket a mai pontkártyák rendszerének megfelelően az adott felvonó személyzete lyukasztott ki. Mivel a napijegyek is egyszerű papírból voltak, ezeket bérlettartó tokban nyakba akasztva viseltük. Kisebb pályákon a felvonósnak átadott fél liter pálinka után "pofára" lehetett ingyen liftezni.

Ami a felvonókat illeti, az indítópálcás tányéros liftek ("jojós", "tökös", "tárcsás") vitték a prímet darabszámban. Mivel a teleszkópos rudazat feszítőrugóit szinte soha nem cserélték, az indításkor végrehajtott halálmegvető repülőrajtokról számos legenda keringett a hazai sízők között. A legdurvább liftek közismerten az ótátrafüredi Tarajka (Hrebienok) és a Kubinska Hola indítópálcásai voltak, ezek közül még ma is találni üzemelő liftet, tehát akik élményre vágynak, még kipróbálhatják. Az említett liftek közül a Tarajka bal oldali liftje még a nyomvonal kialakítását tekintve is rendkívüli volt, hiszen a sziklák, vízmosások közötti nagysebességű lavírozás hegynek felfelé nagyobb ügyességet kívánt, mint maga a lesiklás, különösen gyengébb hóviszonyok között. Ekkoriban a hóágyút még csak hallomásból ismertük, igazából élénk fantáziáva próbáltuk elképzelni, ahogyan egy igazi ágyúval lövik a havat a pályára nagy durranások és füst kíséretében. Talán Csorbatón volt egy darab hóágyú, amely azonban működés közben szinte senki nem látott, így az elv az első ausztriai kiruccanásokig rejtély maradt legtöbbünk előtt.

A pályakezelés szintén gyenge lábakon állt. Ekkoriban mondjuk nem is gondoltuk, hogy ilyesmire egyáltalán szükség lenne, hiszen a friss havat mindig a sízők járták le, eredményképpen csak buckapálya létezett. Az első nyugati portyázásokkor meglepetten tapasztaltuk milyen érzés az asztallap simaságúra járt pályákon csúszni.

A napközbeni étkezést a magunkkal hordott szendvicsek és csokik (Deli, Lentilky, "Szmolicsek" (lekvárral töltött csokis mézes puszedli), Horalky (csokis nápolyi) mellett a pályabüfék kínálata jelentette. Hamar megtanultuk a Párky, Horcica, Hleba, Caj, Hranolky szavak jelentését. Szlovákiában ma is kipróbálhatjuk mekkora élmény szakadó hóesésben papírtálcáról majszolni a mustáros virslit rozskenyérrel, miközben a forró teás poharat a hóba süllyesztjük, hogy iható hőmérsékletű legyen. Hazai terepeken leginkább a felvonónál hagyott hátizsákból fogyasztottuk a hidegtől néha kővé dermedt szendvicset, illetve a termoszból a teát. Bár manapság kulináris mesterfogásokat fogyaszthatunk légkondicionált, körpanorámás éttermekben a pálya mellett, sramlizenével és udvarias pincérekkel körítve, az élmény mégiscsak az volt, amikor a közeli sípálya melegedőjében a pattogó dobkályha mellett nagy élvezettel majszoltuk a lilahagymás zsíros kenyeret, amely magában jelentette a teljes választékot.

Ami a szállásokat illeti, általában a ma már meglehetősen puritán "szocreál" hotelekben illetve a síturizmus legnagyobb részét képviselő iskolai sítáborok esetében üres torna- és osztálytermekben, vagy még egyszerűbb kollégiumokban, diákszállókban történt az elszállásolás.
Félpanzió alatt értendő ekkor a legjobb helyeken, hotel étkezdében reggeli, vacsora, kevésbé jó helyeken papírzacskóba csomagolt szendvicsek reggelire, vacsora pedig az iskolai étkezdében várt háromszögletű alumínium tálcával és hajhálós morgós konyhás nénikkel.

A sífelszerelések választéka még jóval egyszerűbben áttekinthető volt, gyakorlatilag nem volt lényeges különbség a lécek között, az alapelv az volt, hogy minél jobb síelő valaki, annál hosszabb lécet használ. A KGST meglehetősen zárt piacának köszönhetően nagy népszerűségnek örvendtek a csehszlovák gyártmányú "Sulov" és "Artis" lécek, de sokan síeltek lengyel "Polsport", bulgár "Pamporovo" és NDK-s "Germina" lécekkel is. A keleti blokk piacán talán legmodernebbek az osztrák Fischer gyár licensz engedélyével készülő szovjet (ma ukrán) TицA (Tisza) lécek voltak. Síbakancsot a keleti blokkban a csehszlovák BOTAS gyár készített.
Természetesen a lécek legjavát a nyugati országokból kalandos útvonalakon hazánkba kerülő használt lécek adták, de a kilencvenes évek elejétől már a hazai sportkereskedésekben is lehetett nyugati síléceket vásárolni. Érdemes itt is megemlíteni azokat a márkákat, amelyekkel ma már nem sűrűn találkozhatunk a sípályákon. Sílécek tekintetében ilyen a Kästle, a Tua, a Hart, és a Tyrolia, a síbakancsoknál pedig a következő márkanevek merültek feledésbe: Raichle (ma már csak sítúra bakancsokat gyárt), Koflach, Kastinger, Dachstein, Tyrolia, Caber.

Általánosságban elmondható, hogy a nyolcvanas években a lécek között a Fischer, Atomic, Kästle, Kneissl és a Rossignol voltak a legnépszerűbbek, a síbakancsoknál a Koflach, Nordica, Dachstein volt az uralkodó, sí kötések terén pedig a Tyrolia, Salomon és a Csehszlovákiában gyártott licensz Marker kötés volt a legjellemzőbb.

A sífék használata sem volt alapvető ekkoriban. Gyakran a síző a lécet egy szalaggal erősítette a lábszárához, hogy leoldás után ne szabaduljon el, amennyiben ez mégis megtörtént, hangos "pozor lyze!" kiáltások jelezték az elszabadult lécet a pályán. Sílécek szállítás közbeni összekötésére pedig az egymásba akasztható fémpánttal ellátott erős gumiheveder szolgált. A legfiatalabb korosztály ma már dúskálhat a kifejezetten nekik készült sílécek között, akkoriban azonban a gyermek síléc fogalma egyet jelentett a túrabakancsra rögzíthető piros vagy narancssárga műanyagból fröccsöntött síléccel. Azok, akik egészen korai éveikben álltak először lécre, szinte kivétel nélkül ezekkel a lécekkel csúszkáltak.

Ekkoriban még jellemző volt, hogy Csehszlovákiában a magyarok bár jobb felszerelésekkel, de rosszabbul síeltek, mint a helyiek, nemegyszer érte meglepetés az elbizakodott hazai sízőket, amikor egy-egy helyi síző síbakancsba gyűrt farmerban, valami teljesen lealázott síléccel egyszerűen lesíelt mindenkit a pályáról.

A síruhák tekintetében szintén nem volt jellemző az árubőség hazánkban, általában északi szomszédunkhoz jártunk "jet" nadrágot vásárolni, vagy az itthoni turkálókban, elsőként megjelenő kínai boltokban szereztük be a mai szemmel nevetségesnek tűnő síoverallokat. Utólag visszanézve megállapíthatjuk, hogy az overallnak gyakorlatilag semmi használati előnye nem volt, hátránya viszont annál több. Azok, akiknek volt varrónő ismerősük, sokszor úgy varratták a síruháikat, természetesen előnyben részesítve a nyolcvanas években menő rikító neon színeket és feltűnő mintákat.

Mai szemmel nézve bizony meglehetősen sok kellemetlenséget és nehézséget el kellett viselni, ha az ember síelni indult, viszont a még korábbi generációk számára, akik még a sífelvonók és a mindenki számára elérhető utazási lehetőségek előtt tanultak síelni, már ez is luxusnak tűnt akkoriban. Ahogyan persze a mai modern sífelvonók, hóágyúrendszerek, csúcstechnikával készülő sífelszerelések is idejétmúltakká válnak és pár évtized távlatából majd ezekre az időkre gondolunk nosztalgiázva.