Élménybeszámolók

Carezza 2016.03.10.

Ma Passo Costalunga Karerpass (leánykori nevén Carezza) síterepén voltunk.
Erről a kedves terepről, ami szerényen csak úgy nevezi magát, hogy King of the Dolomites, már régóta írni szerettem volna, s ezért élményfrissítés gyanánt ismét felkerestem.
A dolog szépségéhez hozzátartozik, hogy hajdanán nézegetvén a térképet úgy döntöttem ez a terep nekem való, de nem találtam meg! Kerestem néhány évig. Mindig közbejött valami, vagy nem jutott rá időm, vagy akkora hó volt, hogy lezárták az odavezető utakat. Ez a terep volt számomra a rejtőzködő titok.
Tavaly odaértem, idén pedig már beszámolót is írok róla.
A Moena mellett elhaladó útról Vigo di Fassa-nál kell felkanyarodni a benzinkútnál a templom közelében. Aztán következik néhány kilométer kellemesen kanyargó hegyi szerpentin, amelyről most a kilátást eltakarta a nagy hófal. Sebaj, az előző napok ködös időjárását most napsütés váltotta fel. Kedvem karikára bondorodott, még olaszokat is előztem a hegyen, tehát minden nagyon rendben volt.
Mielőtt komolyan nekikezdenék, leszögezem, hogy szívembe lopta magát a terep. Még tányéros felvonót is hajlandó vagyok használni érte. A King jelzőt nem írom alá, de egy gyöngyszem bőven kijár. Mehet mindenki a Sella Rondára, nyomoroghat ott a tömegben, s lehet büszke, mert körbe tudott egyszer menni valamin, amit gyakorlatilag mindenki tud, s közben a körön is elhagyja a legszebb pályákat, mert a turistagyár effektus fogságába esett. A legjobb dolgok nem ott vannak, ahol a sok turista lébecol. Ők csak fizessék ki a parkolásért az 5 eurót, gondolják azt, hogy csodában van részük, de az igazi kincsek a mellékutakon rejtőznek. Most úgy írom le a tereppel való megismerkedésemet, ahogy az a két látogatás elegyéből kialakult.
Előrebocsátom, hogy a legelső lehetséges helyen szereztem sítérképet. Nem tudom mit iszik a térkép rajzolója, de abból az anyagból néhány liter elférne a pincémben. A térkép alapján tájékozódni csak bő fantáziával megáldott síelő tud, s ez egészen addig igaz, míg rá nem jön, hogy eltévedt.
Tehát, kanyarog felfelé az ipse (úgymint síelő), (korábban is van egy síterep, de annak nem kell bedőlni, menni kell sokáig) s egyszerre lát az út baloldalán egy sípályát. Elég meredeknek tűnik, van mellette egy felvonó is, néhány parkírozó, kocsma, pénztár, s lényegében ennyi. Kiszáll az áldozatul választott síelő, s megállapítja, hogy ez nem lehet az. Ekkora pályáért csak nem jött fel ilyen magasra. Nézelődik, s meglátja, hogy egy fülkés felvonó megy jobbra. Igaz, hogy vízszintesen, de csak jelent valamit egy fülkés felvonó.
Nincs mese menni kell tovább. Néhány kanyar, s egy beülős felvonó tűnik fel egy útelágazásban. A körülnézés itt is megesik, de itt nincs egy parkoló sem, tehát mint tudjuk ez sem lehet a megálmodott síterep. Irány tovább.
Párszáz méter további autózás és jobbra feltűnik egy parkírozó, mellette egy irodaszerű épület. Itt már látni több pályát, s felvonót is. Hogy ne legyen probléma ki is van írva, hogy golfpálya. De feladni itt nem érdemes, meg kell kezdeni a bemelegítő csúszásokat.
A hóhoz egy rövid, de meredek emelkedő vezet. Ha valaki nem szeret mászni használhatja a mozgójárdát, de az éppen nem működik. Itt van egy kicsit szakadtnak kinéző kocsma, benne WC, de az a kassza épületben is van. A kocsma mellesleg a golfpályáról van elnevezve. De mint mondtam, ekkora nekikészülés után már ideje a bemelegítő csúszásoknak. A kocsma mögött közvetlenül van egy tányéros felvonó, három beléptető kapuval. Ahogy becsúszik az ember a kapun kiderül, hogy két felvonó van egymás mellett. Ha a jobboldali kapun csúszik be az ember (417 felvonó) egy nagyon rövid, enyhe lejtős szakaszon „csúszhat” lefelé. A másik két kapu egy hosszabb tányéroshoz vezet (410 felvonó, 43, 43A, 43B pálya), amely végén egy remek kék pályán csúszhat le a kezdő versenyző. Mivel nem voltak sokan mi a ratrak nyomokon átgázolva csúsztunk. Ez még egy kék pályán is élmény, s akkor még nem is sejtettük, hogy ez az élmény a nap folyamán többször megismétlődik.
Néhány kékség után a pálya tetején láttuk, hogy feljebb van egy szintén tárcsás felvonó, ami egy piroshoz (408 felvonó, 42 pálya)) vezet. Csak egy gond volt. A piroskához vivő tárcsás beszállója jóval magasabban van, mint a kék felvonó kiszállója. Felgyalogolni nem tűnt reális alternatívának. Előkaptam tehát a síelők egyik alapszabályát: Ha felfelé akarsz menni, lehet, hogy először lefelé is menned kell.
Lefelé egy gyönyörű, fák között kanyargó, még senki által aznap nem használt kék pálya (40) vezetett. Magánytól kínozva, de élvezettel kanyarogtunk lefelé. A lejtő aljánál (Moser Alm) választani lehetett. Vagy balra megyünk, s akkor vissza tányérozunk a hegytetőre, vagy jobbra megyünk s folytatjuk tovább a terep felfedezését. Aki arra tippelt, hogy jobbra mentünk, az nyert. A változatosság kedvéért ismét egy tányéros következett (406), amely érdekes módon egy darabig húzott felfelé, de azután szinte visszatartott a lejtőn. Ezen a részen gyakorlatilag akárhol ki lehetett volna szállni, de én udvariasan megvártam a végét, ha már annyit dolgoztak vele.
A változatosság kedvéért most felfelé egy egészen új ülős felvonó (404) ment. A szép kilátásban gyönyörködve libegtünk felfelé. Felérve várt bennünket egy gyönyörű piros. Ki is voltam már éhezve rá. A simára gyalult pályán egy kéjhömpöly volt lecsúszni. Roppant széles, kellemes vonalvezetésű és jó lejtésű pálya volt, s látszottak rajta még a reggeli ratrak nyomok. A végén gyorsan balra kanyarodtam, mert a felvonóval gyorsan fel akartam menni, mert ezt a jó érzést ismét át akartam élni. S ez így ment néhányszor.
Persze a ratrak nyomok szétkaristolását is meg lehet unni, no én meg nem unnám, de ezen a napon még a teljes terep felderítése várt rám. A piros (23) végén át lehetett nyergelni egy másik pirosra (24), amely szépen lekanyargott a hegy aljába. Lentről egy, mily meglepetés, fülkés felvonó vitt vissza. Most nem a 23-as piros felvonóján mentem, hanem a 402-es felvonóval. Ez ugyanis felvitt 2337 méterre, ahonnan, mint azt távolról látni véltem egy remek, bocs kettő remek fekete pálya indult lefelé.
Ahogyan lentről látni véltem a baloldali volt a meredekebb. Hosszan ment felfelé a kétüléses, s fent egy remek hütténél volt a végállomása. Most nem volt időm nézegetni, hisz lent várt a feleségem, s ha nem sietek bizony aggódni fog. Hogy értem vagy magáért az eldöntendő kérdés. A hüttétől egy keskeny, szinte csak kanyarból álló út vezetett a pályák tetejére. A lécnyi széles (ha keresztbe áll a léc) peremen egyből a bal oldalihoz csúsztam. A perem élén billegve olyan érzésem volt, mint egy síugró sánc érkező lejtőjén lecsúszni, ott sem látja az ember hova érkezik. Az ilyen feketék megborzongatnak. Öreg vagyok, lábaim nem a régiek, csak a bátorságom van még meg. Nem lehet mit tenni neki kell zúdulni. Átbillenek a peremen, jön az első kanyar. A léc belekap a hóba, lábamban érzem a hegyet, kanyarodom, s száguldok lefelé. Hogy mennyire tudom ezt élvezni! Jut eszembe! A hó remek. Semmi jég, semmi bucka. Ragyog a nap, kicsit puha a hó, de le lehet gyűrni.
Száguldok lefelé a hegyről, később szelidül a meredély, lábamban már nem tombolnak a savak. Mivel ezen a részen elértünk a pályarendszer végéig elindulhatunk visszafelé.
Visszamenve a pirosok végéhez 2000 méteren vagyunk. Most tűnik fel, ahogy tekerek lefelé a 30-as piroson, hogy minden letörés mellett van egy elkerülő út, így néha elszakadunk a feleségemtől. Aztán a 30-as is kékre szelidül, s én még egy kis zamatként felugrom a Snow Park mellett lévő pályára, mert ott még nem szaggattam egyet, kimaradt idefelé jövet. Ez is remek (31) piros.
Kellemes csúszás után jön egy tányéros (407) a kedvencek közül, s felvisz oda ahonnan a felfelé vezető út eléréséhez lefelé csúsztunk. S lám bejött.
Most már csak fel kellett tányéroskodni a 408-as felvonón. Itt szusszantunk egyet. Főleg azért, mert itt van a Masaré hütte. Mivel nehéz megközelíteni kevesen vannak. Finom a kaja, s remek fröccsöket lehet csinálni a borukból. Van egy térkép a plexifalon, ami mutatja, hogy a hütte mögött lévő sziklafalat ki, milyen úton és mikor mászta meg. Nincsenek sokan, amit a sziklákra nézve meg is értek.
A rövidnek nem mondható ejtőzés után kilépve a hüttéből lecsúsztunk a 42-es piroson egészen a lenti parkírozóig. Feleségem azt választotta, hogy köröz egyet a 43-as kékeken, míg én felmegyek az ülőlifttel a 44-es feketére. Kellemesen kapaszkodott felfelé az ülőke, míg egyszer megállt egy pillanatra. Hoppá, itt van a piros teteje, itt ki lehet szállni a felvonóból. Jól hallottátok, egy felfelé menő ülőszékes felvonóból menet közben ki lehet szállni. Láttam már ilyent, de nem gyakori. Én természetesen tovább menetem, várt a fekete. Tudjátok a borzongás. Ez is kellemes, széles volt és egyenesen zúdult a mélybe. Öröm az ilyenen robogni. Amikor a pálya már enyhül egy vízmosás színesíti a lefelé való száguldást.
Lent sajnálattal tudtam meg, hogy az 50-es pályák (50, 51, 52)a nagy hó miatt nem használhatóak. Felszálltunk a vízszintesen menő fülkés felvonóra, s átmentünk oda ahol reggel a pályarendszer első elemét megpillantottuk. Itt egy tányéros és egy ülőszékes felvonót találtunk. A 416-os tányéros a pálya aljának (56) kék részén biztosított kellemes csúszkálást. Az ülőszékes (414) felvitt a pályarendszer harmadik fekete (54) pályájához. Tudjátok a borzongás. A pálya felső része fekete, de van egy kikerülő pályarész, amin lecsúszva már a pálya piros részére jutunk, s itt is becsatlakozhatunk a száguldásba. Lefelé mentünkben azért látunk egy villamost, vagy valami hasonló járművet, hogy ne unatkozzunk. Ha újra felmegyünk, s a fekete rész után keresztbe csúszunk a pályán elérünk az 55-ös pirosra, amely körbeöleli a hegyet, s kellemes száguldást biztosít a kevésbé bátraknak is.
Mindezeket kipróbálva a fülkés felvonó nyomvonala alatt menő 53-as kéken jutunk vissza a mindenkori bázisunkig. Mondjuk itt a menetszél nem viszi le a sisakot az ember fejéről. Közben azért megállhatunk a Hennenstalban inni valamit.
Ezzel lényegében bejártuk az összes pályát. Véget ért a borkóstolás, most már mindenki arra csúszik amerre akar. Jó szórakozást!
Mint mondtam lehet, hogy a Kinget nem írom alá, de a gyöngyszemet bármikor. Tudástól függetlenül mindenkinek ajánlom a terepet. Nekem a nevemnél az eposzi állandó jelzőként alkalmazott kitételt jelenti a terep.

Csabor az élvezeti síelő

Passo San Pellegrino 2016.03.09.
No ez is kedvenc, ha tehetem eljövök ide.
Epedve vártam, hogy mikor szabadítják fel a hágót, s így biztonságosan lehet San Pellegrinóba menni. Végre megtörtént és én természetesen nyomtam a gázt.
Mivel a szállásunk eddig általában Moena felöli részre esett, abból az irányból szoktam megközelíteni Pellegrinót, s onnan kalandozom át lécen Falcade felé.
Felfelé mászva volt rendesen hó az út mentén, de az út a téli viszonyokhoz képest jó volt. Milyen útra lehet számítani, ha egy kb. félméteres áldás után is minden nap esik a hó? Most is volt olyan aki hóláncot szerelt, de az szerintem sokat ivott.
A parkolók közül nem mindegyik volt megtisztítva. Nem is volt rá szükség. Az első ami feltűnt, az volt, hogy roppant kevés autó állt a parkírozóban, s ennek megfelelően a pályákon is alig lézengtek.
A második ami feltűnt az egy autós kaszkadőr volt. Viselkedése alapján más nem lehetett. Egy öregúr oldalán hasonlóan kalibrált feleségével, feszítve egy Skoda Fábiában, bemutatta hogyan ne vezessünk télen. Behajtott a parkírozóba, s középen megállva helyet keresett. Bizonyára megtalálta a megfelelő helyet, mert kipörgő kerekekkel elindult. Akarom mondani el akart indulni, de a kocsi csak egy helyben állt, pörgő első kerekekkel. Csinált mindent, de mindent tök gázzal. Megpördült, forgolódott, megnézte kerek e a kerék, kiszállította az asszonyt, csak egy lépés, annyit sem tudott menni. Valami szláv nyelvű család segített neki tolni, de 5 perc után, látva vezetői tehetségét otthagyták. Én konkrétan a hasamat fogva röhögtem. Ha így vezetnék, még mindig valamelyik hágón lennék tetőig a hóban. Végül megjelent egy böszme tolólapos traktor. A Fábiás bőszan integetett, de a traktor vezetője megfelelő felsőbbrendűséggel, oda sem pillantva, nyomott két széles tiszta sávot a parkírozóban. Majd kiszállva vállát a Fábiának támasztva a jószágot belökte a tiszta részre, majd elhajtott. Sofőrünk egy lendülettel elhajtott a parking végéig, s büszkén helyet foglalt. Végre mehettem síelni!
Szokás szerint a 303-as ülőszékesen mentünk fel. Mint sejlett nem volt szükség tolakodásra. A felvonóból is látszott, hogy a Prealon (2245m) felől induló pályákat mindig faragják. Régen az egész hegyoldal egy hatalmas pálya volt, most a baloldali részen egy a terep korábbi adottságaihoz képest keskeny (de így is nagyon széles) kék pályát alakítottak ki. Itt aztán csúszkálhatnak a mazsik. A kék pálya mellett egy időmérős, kapukkal ellátott pályát építettek. Szerencsére a jobb oldali részen a piros 60-as a kellemesen meredek letörésével megmaradt. A Rif.Paradiso hütte is büszkén áll még a mező közepén. Átalakították a pályák alján lévő kereszteződést, nekem a régi jobban tetszett.
Mielőtt tovább csúsznék még néhány szó a környezetről. A nagy hó meglátszik a területen. A körülményekhez képest a pályák rendezettek, de az alapon van vagy 10 cm friss hó, amit még a kevés síző is buckásítani képes. A puha felszín miatt a mínusz 6-8 fok ellenére fogósak voltak a pályák, nem volt az a kellemes ropogó hang a léc alatt. A kevés ember miatt kellő szorgalommal még ebéd után is lehetett ratrak nyomot szántani. A hó miatt pl. az 52-es fekete pályához hozzá sem nyúltak, a síelők is békén hagyták.
Az idő egész nap játszott velünk. A szél folyamatosan kergette a felhőket, a pálya egyik oldaláról rohantunk a másikra a köd elől. A Lom Picolról (2483m) is csak egyszer sikerült ködmentes időben lecsúsznom. De az a lecsúszás…Az vitt mindent!
A gyerekek paradicsoma rendkívül kicsicsázott volt. Minden gyermek érdeklődését felkeltő pályadíszt, alkalmatosságot felvonultattak. Még valami versenyt is rittyentettek a gyermekeknek.
A köd miatt nem vettük a bátorságot, hogy a falcadei részt is bejárjuk. Nem akartunk ismét csapdába esni. Viszont azt hallottam, hogy a Molinótól induló beülős liftet fülkésre cserélték. Rá is fért.
Némi félreértés miatt ebédre akkora adagot kaptunk, hogy annak elfogyasztása után már inkább gurulásról, mint sízésről beszélhettünk.
A bajok dacára kellemes napot töltöttünk itt. Jövőre ugyanitt.


Csabor az élvezeti síelő

Pera di Fassa 2016.03.08.

Néha a legkisebb dolgoknak is utána kell járni. Én alapos ember vagyok. Alig 10 éve látom a Dolomitokban szállásomra hajtatván Pera di Fassánál az országút felett átívelő korosnak is mondható kétüléses sífelvonót. Fogalmam sem volt hova megy.
Most odamentem reggel és utána jártam a dolognak.
A parkírozóban egy cseh rendszámú autó álldogált. Egyedül. Egy gépész külsejű úriember valami kavicsokat szórt szerteszét egy talicska és egy lapát szakszerűnek mondható felhasználásával. Egy kis bódé Kassa felirattal, s míg nézelődtünk még két kocsi odaállt mellénk. Gondoltam meghoztuk az üzletet. Beleugrottunk a bakiba, lécre pattantunk, s már lebegtünk is a kétülésesen az út felett. Persze beszálláskor az az öreg alattomos dög, annak ellenére, hogy a gépész külsejű már segédkezett, alaposan odavágott a vádlira. Hiába ezek mind ilyenek!
Gyönyörű szép fenyők között rettentő hosszan és sokáig baktatott velünk a kétüléses. Aztán kiszállás és egy másik ugyanolyan öreg jószág vitt tovább bennünket a hóval borított fenyők mellett. Szinte vízszintesen mentünk.
Végül egy központnak tűnő helyen kötöttünk ki. Ezt onnan tudtuk, hogy több pálya érkezett ide, három felvonó is volt, s egy bonvivánnak tűnő fiatalember a kiszállónál atletikus trikóban hányta a havat.
Nekünk az út annyira tetszett, hogy rávettem Elsőt csússzunk le ahonnan jöttünk a második felvonó beszállójáig. Persze ő aggodalmaskodott, mi van, ha már buckás a pálya. Megnyugtattam, hogy kék pályák ritkán buckásak. Eddig négy embert láttunk, abból kettő liftkezelő volt, kicsi az esély, hogy fel tudták buckásítani.
Ez a kék a kezdők paradicsoma. Fák között, szinte végig egyenesen. Egy baja van. Nagyon vigyázni kell a lendületre, mert ha véletlenül elveszíti az ember nagyon kell keresni, míg újra megtalálja. Szóval ha egy csapatban van kezdő, akkor ide kell jönni, kitenni itt az amatőrt, s a nap végén le sem lehet vakarni innen.
Visszaérve a központszerűnek tűnő helyre megkezdtük a terep tételes felderítését. Nem volt egy rettenetes feladat. A terep kicsike. No a Síarénánál és a Síparknál azért jóval nagyobb. (már ha a kettőt összerakjuk.) Egy már kellemesnek mondható 4 üléses visz fel a csúcsra. Innen egy szép kellemes, hosszú kék (mi is lenne) vezet vissza. Van még egy jó piros. Nem kékbe hajló, hanem nagyrészt piros. Aztán van egy hirtelen felindulásból Tombáról elnevezett fekete. Régen a matrózoknak minden kikötőben volt egy szeretőjük. Tombának minden hegyen van egy pályája. Én BKK-n már mentem Tomba nevű pályán, úgy érzem ez feketébb. Aztán még a csúcsról nyílik egy piros panoráma út, amely levisz a hegy túloldalán (Vigo di Fassa) a nagykabinos induló állomásáig. Ez a nagy kabin a Ciampedie nevű helyre visz fel, amit jól meg kell jegyezni, mert egyedül ezen a részen találunk hüttét a terepen. Képzelhetitek, hogy örültem, míg ezt felkutattam.
Ennyi a terep. Kedves családias, mindenhol fák, gyönyörű vidék, s mindenki megtalálja a kedvére valót, kicsiben. Igaz, hogy nem kilométer hajhászoknak való, de ha valaki síelés közben szeret mosolyogni az itt jól érzi magát. Itt minden természetes, nem széles, nyitott pályák nyelik a tömeget, hanem fák között kanyargó, változatos, szemnek is kedves Pistákon lehet csúszni.
Azért ha valaki a Pra Martin (2100m) csúcsról egyben lecsúszik a parkolóig, az nem utolsó teljesítmény. Mi is lecsúsztunk. Furcsa volt, hogy az utolsó pályánál, ami kék színjelölést kapott, ki volt rakva egy veszélyes pálya tábla. Kellemesen lejtős pálya volt, apró letörésekkel, éles kanyarokkal, élvezet volt döngetni lefelé. Az utolsó éles kanyarnál aztán jött egy rövid, de Tomba szerű letörés. Két olasz sporttárs ki is egyenesítette a kanyart.
Kellemes nap volt. Ismét bebizonyosodott, hogy nem csak a nagynevű pályák lehetnek jók! Egy kicsi, az én számolásom szerint 13,5 km-es (marketing szempontból vagy 30) pályán is érezheti jól magát az ember. (egy napig)

Csabor az élvezeti síelő

Bellamonte 2016.03.07.

A Dolomitokban töltendő síhetünk 3. napján végre a lécek is szerephez jutottak.
Két napig utaztunk, s végre a harmadik nap elkövethettünk egy kis önbizalomnövelő túrát kedvenc feleségem kedvenc terepén. Nekem mindegy, de feleségemnek a síelését fel kell építeni. Éreznie kell, hogy most igazán tud, ő a hegyek ördöge (bocs, démona), s ha ezt el tudom hitetni vele, akkor a többi napon mehetünk már bármilyen terepre, jól fogja érezni magát. Az idevezető kétnapos út hóhegyei a félelem apró (?) csíráit ültették el benne, s ráadásul a síterep felé vezető utat ma reggel nyitották meg újra a forgalomnak.
Mivel szállásunkhoz az esik közel, mi általában a terepet Moena felől közelítjük meg, konkrétan Ronchinál szállunk csatába. Ennek előnye, hogy nem kell hágókat másznunk, s a nap végén én még a moenai oldalon csemegézhetek egy kicsit a fekete pályák között.
Annyira nem ígérkezett rossz időnek. Nem is voltak sokan a parkolóban. (ez még nem fizetős, de ki tudja, nagyon terjed a vidéken az 5 eurós parkolási díj) Mivel bérletünk volt, gondolkodás nélkül hasítottunk a fülkés felvonóval felfelé. Le Cunén (2210 m) kiszállva szinte kellemes idő fogadott bennünket. Ammerre a szem ellátott mindenütt friss hó.
Elindultunk Bellamonte felé. A nagy hóesés dacára a pályák rendben voltak. Jó vastag alap, s fölötte 5-10 cm-es puha réteg. Érdekes volt ebben a szezonban először természetes havon csúszni.
Leereszkedve a hegyről jöttek az önbizalom növelő kékek. Szép széles pályák, a kezdők kedvencei. Ember kevés, sor gyakorlatilag nincs.
A kék örömködés után felmentünk a Laste csúcshoz (2340m). Borult nagyon az idő, s a teljes köd előtt még fentről is akartunk csúszni egyet. Ez már csak részben sikerült. Ránk vetette magát ősi ellenségem a köd, s így a pálya feléig csak vakon botorkáltunk. Sajnos ez továbbra is így maradt. a felső részeket ezután egész nap köd borította, így az számunkra zárt területnek számított. Maradt a kékeken való huncutkodás. Ezt sem nevezném utolsónak, mert ilyenkor nagyon jól lehet technikázni, mozdulatokat bevésni. Délidőben mindenki a hüttékbe menekült (nekünk nem jutott hely), így szinte egyedül csúszkáltunk. Közben persze esett a hó, szép nagy pelyhek gyarapították a pályák havát. Csak azért nem alakultak ki buckahegyek, mert kevesen voltunk, s kék pályán nagy akaraterő kell, hogy az ember összetúrja a havat. Sok új fejlesztést tavaly óta nem láttam, de nem is igazán kerestem. Erre a napra az a kellemes bemelegítő mozgás, amit a pályák nyújtottak bőven elég volt.
Majdnem leálltak már a felvonók, mire hazafelé indultunk. Sajnos a köd miatt ki kellett hagynom a moenai feketéket. Majd máskor. Ne legyek telhetetlen, örüljek, hogy ideértem.
Míg ezeket a sorokat írom a hó természetesen nagy erőkkel esik, az egész szezont kárpótolni kívánja a hóhiányért.

Csabor az élvezeti síelő

Eplény 2016.01.19.
Nem igazán volt ma munkakedvem. Nem minden nap fordul ez elő, például szombaton vagy vasárnap szinte soha sem.
Viccet félretéve régóta szerettem volna elmenni Eplénybe, mert véleményem szerint minden síelőnek törekednie kell arra, hogy évente legalább egyszer végigjárja a főbb magyar pályákat.
Nekem ebben az évben most került sorra Eplény.
Gyönyörű volt az idő, reggel a tornácon az érzékelő -10 fokot küldött az ágyam fejénél elhelyezett hőmérőnek. Biztos, ami biztos alapon betettem a léceket, bakit, sisakot a kocsiba. Melóban gyorsan lerendezni a kötelező reggeli rutinokat, az idő melegszik, a nap süt, kipörgő kerekekkel irány Eplény!
Az út szinte tavaszias volt, sehol nyoma a hónak, vagy a tél egyéb jeleinek. A pályához vezető úton sincs semmi akadály. Az útra egy BMW és egy Audi fordul be mögöttem. Délelőtti síelésre jönnek a munkanélküliek, mosolyodom el. A felső parkolónál semmi és senki, alul forgalomirányítók mutatják az utat, még soha nem parkoltam ilyen közel a pályához.
Átöltözés, irány a pénztár. Senki sem áll előttem! Vettem egy jegyet, s csúsztam a felvonó felé.
Van ami örök! A beléptető kapunál percekig forgatom a kezem, míg elolvassa a kártyám. (legközelebb már a kesztyűmbe teszem!) S óra még mindig nincs!
Mielőtt a nagyon is harcos Eplény funok havat hánynának rám elmondom, hogy szeretem Eplényt, s nagyon nagyra értékelem az ott dolgozók munkáját, de szerintem azt is el kell mondani, ha nem tetszik valami. Szóval óvatosan a hólapátokkal!
Sehol sincs hó a pályát körülvevő területeken. Nem vagyok híve a számháborúknak ezért csak azt mondom, hogy az 1-es és 7-es pálya szemet gyönyörködtetően be volt havazva. A hosszú csákányosnál nagyon lőtték a pályát. A tetőn is dolgozott két ágyú, s a szerpentin felé vezető pályán is hószemcsék szálltak a szélben. (mindenki nézze meg a térképet, s számozza be magának)
A négyüléses (soha nem fogom megjegyezni a nevét) szépen mászogatott felfelé, gyakorlatilag nem volt sor. Valamit állíthattak a fiúk a kütyün, mert a beülő mintha kevésbé csapott oda a combomra, s talán ritkábban is állt meg a lift. Fent a kiszállónál szerintem mintha kicsit magasan lenne a hó, egészen mélyről kell felállni.
Aztán már csak választani kellett jobboldal, vagy baloldal. Egyszerű volt a játék. Egyszer jobbra, egyszer balra, s nyomás megállás nélkül.
A két pálya egyforma volt. A felső részen remek hó, aztán a hó alól egyre gyakrabban előbukkant a jég. Valószínűleg a nagy gonddal, költséggel és munkával épített alap a meleg idő hatására megolvadt, majd megfagyott, s arra fújják, fújták a havat. Érdemes frissen élezett léccel jönni, s az sem árt, ha valaki tud egy kicsit síelni.
Ahol a két pálya (a hetes és az egyes) összeér a kevés síelő is elég nagy kavarcot tudott teremteni. Nagyon hiányzik a szerpentinhez vezető pálya! A jelenlegi hóviszonyok között a pályán előadott burleszk filmeket idéző botforgató, csápoló egyensúlyozó táncjelenet bizony életveszélyes. (szerencse a sisakomon van arcvédő plexi)
Szünet nélkül lepörgettük a 3 óránkat, eszünkbe sem jutott megállni.
Jó testmozgás volt!

Csabor az élvezeti síelő

Murau 2016.01.01.

Jóslataim vagy bejönnek, vagy nem. Nem akarok részletesen belemenni a mennyiségi viszonyokba.
Tehát nem lett igazam a sok hóval kapcsolatban. Reggelre melegedett az idő, még nem olvadt, de hóágyúzni már nem lehet. A hómennyiséggel kapcsolatos „terveim” pajzán gondolatok maradtak. DE! A pályák jók voltak! Ezt majd mindjárt végig is vesszük.
Amiben viszont igazam volt az az, hogy délelőtt, sőt délután is csak csorgadozott a nép. Sorbanállni gyakorlatilag sehol sem kellett. Semmi sem mutatott arra, hogy az év első napja van, talán csak gyakrabban pihentek meg a népek a hüttékben. No meg talán hamarabb is lejöttek a hegyről. Reggel félház volt a parkolóban, ami délutánra kicsit fokozódott, de az előző napi csúcsokat meg sem közelítette.
No most nézzük a pályákat. A hőmérséklet fagypont körül volt, az eget zord felhők borították, ezért nem volt igazi olvadás. A pályák állapota attól függött, hogy melyiket mennyi ideig érte a nap.
A narancsos hatos ülőliftnél lévő pályák elég korán buckásodtak, Állapotuk rosszabb volt ma, mint az előző napokban. Jeges pályarész nem volt, de buckajártassági igazolvány elkelt.
Roseni terület hasonló mint az előző napokban.
A 3-as pálya környéke kellemes, a Snow park nyitva volt.
A 2-es pálya még nem ment teljes szélességben, de jól járható volt.
Az 1-es fekete kicsit tapadós hóval, de remek állapotban várta a bátrakat. A korábbi jégfoltoknak nem volt nyoma. Ez engem nem akadályozott meg abban, hogy bemutassam a szezon első esését. Magyarázhatnám, hogy fáradt voltam, laza volt a baki, egy buckányi hó elvitte a lábam, letapadt a léc a ragadós hóban. A vége mégis az, hogy nem figyeltem, s megbüntetett a hegy. Bár nem tudom az is esésnek számít-e amikor nem old le a léc? Szerencsére meredek részen estem el, így könnyű volt felkelnem.
Összefoglalva a lényeget ma is jót lehetett síelni Murauban. A jóslatom pedig az, hogy ez jó ideig így is marad. Ma néhány hópihe szállingózott, de nem volt komoly. Viszont ismerve a szerencsém, ha elindulok innen hazafelé leszakad a hó, autózhatok pocsék útviszonyok között haza, s aki utánam jön, annak viszont jó lesz.
Nekem is nagyon jó volt, s a szóbeszéd szerint, amit csinálsz az év első napján azt fogod csinálni egész évben. Részemről rendben. Mindenesetre vettem egy régóta áhított kesztyűt. Egyujjas. (miért hívják egyujjasnak, ha két ujja van?) Ez egy remek kesztyű, megfelelő helyeken bőrbetéttel, s ami a sláger azon a részen, ahol a négy ujj szokott leledzeni minden ujjnak van egy külön kis zsákocskája. Teljesen meleg. Szeretném ha ebben az évben elkopna a síelésben!

Mindenkinek jó havat, jó csúszást!
Csabor az élvezeti síelő

Murau 2015.12.31
Ha tegnap azt mondtam, hogy a hómesterek vizet vezényeltek a hóágyúknak, akkor ma már a totális zárótűz (záró műhónak van értelme?) következett be. Eljött a hideg idő, s a lehetőséget a műhó gyártásra két kézzel és csillogó szemmel ragadták meg a pálya kezelői. Több helyen a hóhiány miatt már pár éven belüli tönkremenetelt vizionáltak, de a hó, vagy a műhó ismét felvidámította a hangulatot.
Nagyüzem volt az 1-es fekete környékén, itt a kiegészítő pályákat kezdték el lőni, s a WM Arenánál gyűjtögették az ugratókat. A félcsőhöz még nem kezdtek hozzá.
A nagy lendület miatt rövid időn belül teljes szélességben működni fog a 2-es pálya, s a lendület kiterjed a Tubing parkra is.
A Roseni részen komolyan fújják a 11-es feketét. Szerintem holnap új pályákat nyitnak meg a területen.
A pályák különben remek állapotban voltak. A fekete 1-es nagyon finom porhóval fedett, s sehol sem jeges.
A 15. 16, 17-es pályák kitünőek, a felületen remek hóval.
A 3-as jó, a 4-es versenyek, vagy edzés miatt lezárva, időmérő nincs, Snowpark kész, de még nem lehet használni.
A 9-es ami egyedül megy jelenleg a Rosenkranzon nagyon jó, jelentős része porhó nélküli, tök sima, iszonyúan lehet rajta száguldani, de kezdőnek kicsit ijesztő.
A jól élezett léc nagyon kivánatos felszerelés a pályán.
Mellesleg létszámot tekintve főszezoni hétköznap szerű volt a nap.Úgy néz ki mindenki már az esti bulira gyúrt. A kabinos alsó beszállójánál a sor még a kritikus 10 óra körüli időszakban sem ért a beléptető kapun kivülre. Minden liftnél ez volt a helyzet, kivéve a 18-as pályánál lévő „M” jelű új kabinost, ahol mindig komoly tömeg állt. Ennek megfelelően a beszállóhoz vezető pályaszakasz ismét „véleményes” volt. Mivel itt gyakorlatilag mindenki átmegy, a kezdőknek a pályával való találkozásnál itt jön el először az „igazság pillanata”.
Kellemes nap volt. Holnap korán kelek, mert délelőtt szinte csak a kezelők vannak.
Boldog, havas újévet mindenkinek!

Csabor az élvezeti síelő

Turracher Höhe 2015.12.30

Nem tudok egy helyen ülni a fenekemen. Ma korán felkeltünk, kivakartuk a kocsit a jégből, és irány Turrach.
Azt láttuk és éreztük, hogy rákapcsolt a hideg. Olyan -7 fok körül lehetett. A hómesterek örömtüzeket gyújtottak és vizet vezényeltek az összes hóágyúnak.
Mi meg kanyarogtunk Turrach felé.
Kedvenc oldalamról (nem az én oldalam, hanem a heggyé) közelítettük meg a terepet. Már nem kell nagyon figyelni, az úton világító tábla jelzi a Turrachbahn aljánál lévő parkírozót. Ez a kedvenc megálló helyem. Itt mindig van hely, pénztár és nincs sor.
A dolog nem jött össze. Hely volt, de kedvenc feleségem körbenézve tájékoztatott, szerinte kevés a hó. Ritkán mondok ellent lelkem apró titkait tudónak, s most sem tettem. Ebben abszolút nem befolyásolt, hogy mellesleg igaza volt.
Indulás, tovább fel a hegyre. S egyben bele a ködbe. A hegy tetején alig lehetett látni, de azt kitapogattuk, hogy alig van hely. A parkírozókban nem volt, s az út szélén is alig akadt.
Tömeg persze itt is volt. Köd is, s a pályán hó is. Műhó.
Az új felvonó itt is átalakította a pályát. Olyan terület került előtérbe, amit addig szinte mindig kihagytam. Érdemes megnézni.
Feleségem egy előző napi kedvezőtlenül kivitelezett talajfogás miatt kicsit nyűgösen kezelte a napot. Sok mindent nem fedeztünk fel, s a féktelen száguldozás is hiányzott. Sőt a köd miatt képeket sem nagyon készítettem.

Csabor az élvezeti síelő

Murau 2015.12.29.

Azért csak írok egy pár sort.
A tegnapi Fanningberben elvégzett testgyakorlás után (amiről Klaci oly megkapó részletességgel írt) elhatároztuk, hogy igyekszünk később kezdeni. Igyekezetünket siker koronázta.
10 óra előtt 20 perccel érkeztünk a pénztárhoz, s feltűnt, hogy hatalmas sor áll a beléptető kapuknál. A sor egészen a kölcsönző kapujáig ért. Aki ismeri a terepet az tudja, hogy ekkora hosszban majd annyian voltak itt, mint ahányan a Blahánál szoktak állni.
Több mint egy óráig tartott, míg a küzdőtér közelébe jutottunk. Igen a küzdőtér közelébe, mert az alsó kabinos, és mint később láttuk a 18-as beszállójánál keretharcra emlékeztető jelenetek voltak. Nem csak viselkedni nem tudunk (most nem magyarokról, hanem síelőkről írok), de rendesen használni a kényelmünket szolgáló eszközöket sem. Rendezetten minden egyszerűbb lenne. Nem lehet senkit eltiltani a síeléstől, de talán mindenkivel valamilyen módon tudatosítani kellene az alapvető síelésre vonatkozó közösségi tudnivalókat. Egyre többen síelünk, s sajnos –ne vegyétek nagyképűségnek- egyre hígabb a mezőny. A síelés szerelmeseinek tömegét felhígítja a divatból, önmutogatásból, kivagyiságból síelők hada.
Ha egy szóval akarnám jellemezni Murau mai helyzetét az az egy szó: tömeg, tömeg, tömeg. (ez egy szó)
Később kicsit szétoszlott a pályákon a nép, de a 18-as vége 11 előtt már totálkáros volt, s valamennyi pályán jellemző volt a buckásodás. Néha elgondolkodom, hogy az új felvonó felépítése mennyire javított a pálya rendszeren. A pénzügyi helyzetén biztos, de a használhatóságán, biztonságán szerintem nem.
A tömegre jellemző, hogy valamennyi vendéglátó helyen hatalmas sorok alakultak ki. Nekem a panoráma hüttében több mint fél óra alatt a pultnál állva azt sem sikerült elrendeznem, hogy a személyzetből valaki rám nézzen. Régen szerettem oda járni. Csinosak voltak a csajok, lehetett normálisan inni, mert kaja az nem igen volt. Most átszervezték az egészet, sok kiszolgáló van, sürögnek, forognak, de szervezetlen az egész, s nincs egy jó nő sem. Levettem róluk a kezem. Több hüttét megnéztünk, de időmet nem akartam sorbanállásra vesztegetni, így a kabinos középső állomásánál lévő gombában tudtam csak magamhoz venni egy fröccsöt.
A tömeg elől a Rosenkranzra menekültünk. Itt változatlanul csak a 8-as ment, de legalább nem volt tömegnyomor, s a liftnél is rövidebb volt a sor.
Csináltam néhány képet. Lefényképeztem 3 síterepet is (csak mobillal), kiváncsi vagyok ki ismeri fel őket. Lehet tippelni!
Talán legközelebb Karácsony és Szilveszter környékén valami melegvízű tengerre megyek, de mit csinálok ott síbakancsban?

Csabor az élvezeti síelő

Murau 20151227

Megint itt vagyok!
Néhány éve szinte hagyományosan a szilvesztert síeléssel töltjük. Nem egy fergeteges buli. Kellemesen megvagyunk a feleségemmel, némi síelés, egyébként közben azt csináljuk, s akkor, amit, amikor akarunk. (e néhány sort is egy rozéval telt pohár mellett körmölöm. Bár a tele az múlt idő nem?)
Ismét megérkeztünk, s első nap mindjárt egy kellemes síeléssel kívántunk indítani. S most így esik a beszámolóíró a maga által állított csapdába. Annyi mindent írtam már Murauról, talán nem is tudok többet. Talán?
Egy hete voltam itt, nézzük mi változott.
Hó az nem esett ez idő alatt egy szem sem. Ellenben kinőtt a földből több ezer síelő. A parkírozó ameddig a szem ellátott, s még azon túl is telis tele autókkal. A mi fajtánk most is elég jól hozta a tömeget. 11-ig tartott a pénztárnál a nagy sorban állás, s ugyan az megismétlődött a kabinos beszállójánál. (szóval vagy 9 előtt, vagy 11 után tessék érkezni.)
Éjszaka nem dolgoztak ratrakok. Mielőtt bárki elkezdené szidni a pálya üzemeltetőket, szerényen megjegyezném, hogy van, amikor a ratrak működése nagyobb kárt okoz, mint hasznot. Enyhe éjszaka volt, ha a gép rámegy a hóra, feltöri az alapot, s az már nem tud reggelig kifagyni. A buckák sokkal nagyobbak lesznek, mint ratrakozás nélkül. Pedig a buckák így is nagyon növekedőképesek voltak. A 18-as pálya alja már 10 óra felé úgy nézett ki, mint Drezda a szőnyegbombázás után. A buckák között néhol a jeges alap is feltűnt. Ez kisebb nagyobb mértékben az összes pályára igaz volt. A nap végére az 1-es feketén barna foltok bő számmal voltak találhatóak, s láthatólag nem attól, hogy valaki megijedt a meredektől.
Új pályát nem nyitottak. A Rózeni részen változatlanul csak a 9-es ment, viszont a nagy tömegre való tekintettel elindították a két csákányost a 4-es pálya mellett. A fun park szinte kész, de még nem engedték használni, a tubing és a félcső még mindig sehol.
Szóval szinte minden megfelel az egy héttel ezelőtti állapotnak, talán haza sem kellett volna mennem. Ebben az időben ez a hó most sokkal rosszabb volt, mint az egy héttel ezelőtti. Nem csoda, hogy a tömeg nagy része a hüttékben tanyázott. Azért sikerült lefényképeznem egy magányos farkast is.
A parkírozó a pályazárás után is tele maradt. Ma tartották a síiskolák síoktatók a szokásos bemutatójukat. Minden elsötétült, csak a pályát világító reflektorok dolgoztak, s megkezdődött a show! Volt ott minden, jöttek a szokásos figurák. Különféle ugrások, ketten egy lécen, hárman egy lécen, hárman léc nélkül, tüzijáték, bazi nagy ratrakkok kommandózása, s amit el lehet képzelni minden. Kemény hideg alakult ki (közben az összes gép szemben állt a néppel. Hogy lesz ebből pálya reggel?), arattak a forralt bor főzők.
Viszont egy szokatlan elem is volt. Az oktatók összeálltak egy szív alakú gyűrűbe, s egyikük megkérte a kedvese kezét. Szerencsére igent mondott, s a tűzijáték fényeinél mehettünk haza.
Elhatároztam, hogy ebben a szezonban többet nem írok Murauról, csak akkor, ha valami fontos történik.
Remélem lesz ilyen lesz bőven! Mondjuk szilveszterkor Murau főterén egy settenkedő alak farzsebében a telóból felhangzik a Heli-heli…

Csabor az élvezeti síelő

Katschberg 2015.12.19.

Tegnap este nagy netböngészést rendeztem. Nézegettem hova lenne jó menni. Itt általában a bergfex.at az alap. A leglényegesebb infó, hogy megmutatja melyik pályák, felvonók mennek az adott területen. Végül Katschbergre esett a választás. Ezt a választást egy kicsit sem befolyásolta, hogy szállásunk csupán párszáz méterre van a St. Margarethenben lévő parkírozótól.
Reggel a szokásos ónos eső hangulat, s köd. Kocsi kivakarás a jégből, s már a pályánál is vagyunk. Akkora köd volt, hogy komolyan gondolkodtam érdemes-e felmenni. Végül félretettem az élvezeti síelő énemet s azt mondtam, ez jó hely lesz Vicuska, itt megalszunk. A parkolóban meglepően sokan voltak. Ilyenkor az a szokásom, hogy nézegetem az autókat. Ha 10-ből 5-6 osztrák, akkor nagyon jó síelésnek nézünk elébe. A kínálat a kritériumnak megfelelt, s közben láttam egy gyönyörű szép bordó merci terepjárót (magyart. Régebben az ilyenen legalább szlovák rendszám volt.). Már megérte elmenni. (csak megjegyzem, a módszer Olaszországban nem működik) Szerencsére a gumikerekes kisvasút majd a pénztárig vitt bennünket, így nem kellett a léceket cipelve csúszkálnunk a betonon.
Valami baj lehet velem, mert a pénztáros egyből megkérdezte, hogy szenior jegyet kérek-e? (ilyen vacakul tartom magam?) Megmutattam neki a feleségemet, hogy talán neki is járna jegy, s szó nélkül két szenior jegyet adott.
A parkolóban mutatkozó sok autó ellenére a kétülésesnél nem kellett várakozni. Még mindig az a kellemes alávágós van, ami beülés után az eget is megmutatja. Nem zavart, mert néhány száz méter után a köd eltűnt, s gyönyörű napsütés köszönt ránk.
A hét vége mottója az lesz, hogy kevés helyen van hó, de ahol van ott remek. A felvonóból láttuk a kevés helyet, s a lécünk érezte a minőséget. Varázsolnak manapság a fiúk. A Bergfex sem mondott igazat, több pálya ment, mint amit jeleztek. Igaz, hogy műhó, s ha lementél a pályáról élvezhetted a füvet, de akkor is hó.
Simán át lehetett menni a Tschaneki oldalra, ahol ment a 8-as és a 6-os pálya környéke, sőt a fekete 3-ast is felélesztették. Remek volt az Aineckről lejövő 11-es, de a mellette futó fekete 11a-n egy deka hó sem volt.
Az A1 hozta magát, működött a 30-as, a 14-es és a 22-es.
A hó kicsit keményebb volt a normál hónál, néhol majd a jegesedésig kemény, de csak egy helyen láttam barna foltot. Ahol a nap sütött puhult a hó, de ez nem volt veszélyes,
Jó kis csúszkálást lehetett elkövetni a mai napon.
S a végén a sívonat csak kettőnket pontosan a kocsinkig vitt. (a merci már nem volt sehol.)
Szép lassan bebizonyosodik, hogy a hó nem igazán időjárás függő. Ha elég hideg van mindenhol tudnak havat csinálni. Jövőre talán a hideget is elő tudják állítani.

Csabor az élvezeti síelő

Murau 2015.12.18.

A Lungau régióban foglaltunk szállást egy hosszú hétvégére. Majd csak síelünk valahol jeligére.
Csütörtökön indultunk, szép kényelmesen, hisz az köztudott, hogy az utazás napján én nem szeretek síelni.
Az út nem volt jó. Esett az eső, s végig izgultam, hogy mi lesz a hóval. A webkamerák képén sok hó így sem látszott, s ha még azt is elveri az eső…
Ma reggel ismételten haditanácsot tartottunk. Mindenki OT-ba megy, csak mi megyünk Murauba. Én nem szeretem OT-t, még soha nem sikerült egy jót síelnem ott.
A kocsi körül le lehetett futni egy rövid korcsolya kűrt. Ónos eső esett. Szép útnak igérkezett keresztül a hegyen.
A pályához érve láttuk, hogy csak az oldalsó parkoló működik (a nagy le volt zárva), az is elég volt ekkora „tömeghez”. Nem volt sor sem a pénztárnál, sem a felvonónál. Sőt a középső állomáson is nyugodtan be lehetett szállni a kabinosba. 10 óra körül én még ilyent nem láttam. (napijegy 35 EUR)
A felvonóból a pálya remeknek tűnt. Kiszállva is.
Szép lassan letapogatva a terepet a következők derültek ki:
Ahol van hó az nagyon jó. Nem egyszerű műhó, mert Murau az egyik azon kevés pályák közül, ahol a pályán kívül is van valami hó. (egy kedves cimborám, mellesleg oktató, szabadnapján Katschiról el akar menni valami gleccserre, mert szeretne olyan pályán csúszni, ahol a pályán kívül is van hó.)
A Rosenkranzhöhe részen csak a 9-es pálya megy. Ezen a részen kicsit keményebb a hó, talán nem süti olyan sokat a nap. Átjutni oda csak az 5-ösön lehet, visszamenni alul a kék 13-ason. A csákányos felvonók nem mennek.
A Panoráma hütte oldalánál megy a 15, és a 17-es pálya. Remek állapotban, s tömeg nélkül.
Ha a Panorámától lefelé indulunk a 4-es teteje zárva, a csákányosok nem mennek. Egy leszűkített részen jutunk le a kabinos felső állomásáig.
Tubing és félcső nincs. Nem az, hogy nem működik, hanem nincs.
A 2-es néha csak fél nyomvonalon megy, az viszont remek. Az 1-esen is vannak az alsó részen szükületek. De én még ilyen jónak az 1-est talán nem is láttam.
Összességében nagyon jók a pályák, s minden fontosabb pályán remekül lehet csúszni.
A hüttékben gyakorlatilag nincs ember.
Az idő egész nap szép volt, két óra felé befelhősödött, aminek nem örültem, mert ilyenkor a sötét zavar a látásban.
Szinte csak magyarok voltak a hegyen.
Nagy örömmel csúszkáltunk egész nap. Már hazafelé készültünk, s a sötét miatt úgy döntöttünk, hogy iszunk valamit a középső állomáson, s lemegyünk a kabinossal. A fiam mondta, hogy majd ő vezet igyak nyugodtan. Kértem némi jagateet, de a kiszolgáló elértette a rendelést és többet hozott. Egye fene megoldjuk. Fiamnak akkor jutott eszébe, hogy a szálláson felejtette a jogosítványát. Mérgemben ittam még némi jagateet. A hüttében láthatóan várták mikor megyünk már el. Csak a mi léceink álltak kint a tárolóban. A lendülettől úgy döntöttünk, hogy ketten férfiak mégis lécen megyünk le. Nem érdekes a sötét. Feleségem pedig lejön a kabinossal. Talán az ital tette, de ennyire jól még nem esett az 1-es. Vajpuha kanyarok, remek csúszás. Mentünk mint a szél. Lent kerestük az asszonyt, de nem volt sehol. Nagy nehezen előkerült, kiderült, hogy a felfelé menő felvonóba szállt.
Hazáig jó volt a hangulat.
A szálláson a többiek panaszkodtak, hogy OT nem jött be, mert 11 után nagyon puha, ragadós buckás volt a hó.
Nekünk jó napunk volt, főleg a vége.

Csabor az élvezeti síelő

Ui.: holnap Katschi.

Rendezgetve dolgaim, s átélve egy számítógép pusztulatot, eszembe jutott, hogy rövidke 2014-2015-ös szezonom kevéske síeléséről sem írtam még beszámolót. Most majd emlékezetből megírom őket, csak az „utókornak”, s talán kedvet is kap valaki a síeléshez. (bár ilyen szép eredményre a következők alapján nem számítok)
Jelenlegi kis szösszenet egyre jó, talán megvilágítja egy kicsit, miért szerepel a nevem után az élvezeti síelő jelző.

Nassfeld 2015.01.17

Egy kedves cimborámmal szezononként egyszer-kétszer ellátogatunk valamilyen síterepre, csak ketten. Más mentalitásúak vagyunk, más a véleményünk a világról, de ezeket a kis síeléseket, ha nem is élvezzük, de igényeljük.
Nassfelddel évek óta nincs szerencsénk, pedig szerethető terep lehetne, próbálkozunk is rendesen, de soha nem jön össze igazán. Soha nincs az az igazi adrenalin felszabadító csúszkálás, az a boldog vigyorgás, amikor fütyül az ember füle mellett a szél, s lentről a léc terccel hozzá. Makacs emberek lévén most is nekiláttunk.
Szállásunk a szomszéd faluban a főúttól nem messze volt. A főút felőli részt nemrégen tatarozták. s ezzel azt is elárultam, hogy a másik oldalt amit csak akkor láttál, amikor odaértél, szóval azt nem. A kedves helyiérdekű a legfelső szobában kívánt elhelyezni bennünket. Sok keskeny lépcső, vacak berendezés, hideg, nem zárható ajtó. Tájékoztatása szerint más hely nincs a panzióban. (csak a mi autónk állt a háznál, s rá is fél órát vártunk). Erre mi is tájékoztattuk, hogy még nem pakoltunk ki, s a kocsi motorja is még meleg. Ezután végigjárva az épületet kiválasztottuk a kedvünkre való szobát, s békülékenységünk jeleként ittunk a fazon pálinkájából egy csöbörnyit.
A faluban egész éjszaka esett az eső. Reggel kinézve megállapítottuk, hogy köd az megint van rendesen. Még a zokni sem akart felmászni a lábamra.
Mindegy megnézzük, mit látunk (vagy nem látunk) a hegyen. Főleg azért kívántunk felmenni, mert az eredeti tervek szerint aznap egy versenyt akartak rendezni. (neve már ilyen távlatból nem jut eszembe) Ha lenne egy szabad BMW-m, amit díjnak minősíthetnék én is csak ilyen versenyeket rendeznék. Nincsenek kategóriák. Cél, hogy Kronalpetól Tropolachig egy majd minden pályát érintő útvonalon eljusson az ember síelője. S itt jön a fondorlat: az nyer, akinek a menetideje a versenyzők menetidejének összesített átlagát plusz mínusz egy másodpercre megközelíti. Jó kis feltétel nem? A végén a rendező nyugodtan beülhet a bömcsibe és hazahajthat, mert szinte csak véletlenül lehet nyerni. (még soha nem is nyertek) De a legjobb ötletek soha nem nekem jutnak eszembe, ennek ellenére mint az később kiderült a bömösnek hálás lehetek.
Sajnos a verseny az időjárás miatt elmarad, pedig jó bulinak ígérkezett. (így legalább reggel tovább aludhattunk.)
A gyanú a parkírozóban gyökeret verhetett volna bennem, hisz még soha nem sikerült az első cellában helyet találni, s a kisvasúton is csak ketten voltunk.
Felérve valószínűsítettem, hogy nem a mai lesz a legjobb sínapom.
A Kofel-Centerig felvonóztunk, bámulva a fülkéből a nagy fehérséget, ami a fülke üvegénél kezdődött, s nem tudni hol ért véget. Mielőtt nekilendültünk volna, ittunk valamit a hűttében, s hajrá a 63-as pályán. Ez szebb napokon egy kellemes piros pálya, de ez nem szép nap volt. A léc orrát nem láttam, nem tudtam merre van fent, s merre lent. Ilyenkor tele leszek bizonytalansággal, egyensúlyérzékem a nullával lesz egyenlő, s még valami apró félelem is költözik, különben oroszlán szívembe. Nem volt az a fergeteges tempó. Szóltam a havernak, ha azt hiszed ez nekem jó, akkor tévedsz. Csak a gravitáció segített, hogy lejutottunk. Aztán rögtön felültem a felvonóra (visszafelé). Ahogy kiszálltam a teljesen sima talajon 5 méter után eldőltem, s felállva nem tudtam hol vagyok. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy egy nagy tál tejben ácsorgok. Azt sem tudtam merre induljak. Telt az idő, senki nem járt arra, s már komolyan attól tartottam, hogy majd csak áprilisban keveredek le innen, amikor felsejlett a talapzatra állított, versenydíjként szolgáló BMW sziluettje. Nekem akkor jutalom volt a kocsi. Tudtam merre induljak, s hamarosan a hüttében várakozó síelők között pihiztem ki a majd ötszáz méteres síelést.
Az idő nem javult, a melegítő elfogyott, s elindultunk a felvonóval lefelé. Becsületből kiszálltunk Gamanbergnél, hogy némi hüttézést követően leveszkelődjünk a Carnia végén. (mert becsület is van a világon).
Másnap reggel megállapítottuk, hogy ameddig a hegyen a szem ellát szakad a hó, a völgyben pedig az eső gondolkodik érdemes-e hóra váltania.
Hagytuk dönteni. Pakoltunk, s hazaindultunk.
A három nap mérlege: egy nap utazás, 500 méter síelés, két kidobott bérleti nap, egy napi elherdált szállás és kaja.
No ezért vagyok élvezeti síelő. Ha nem esik jól, nem csinálom. Nem hagyom, hogy az élvezetemet bármi elrontsa. De minden gond ellenére amint tehetem ismét ott vagyok, s ismét élvezettel csúszom.
Idén megint visszamegyek. Hogyne mennék, hisz üzembe állították a csákányosok helyett a 21-es felvonót, így már remek lesz a pálya.
Gyertek velem!
Csabor az élvezeti síelő. (az igazi élvezeti síelő)

Kaprun - Kitzsteinhorn
2015.10.22-25.

Hiányzott már! Tavalyi szezonom a költözés miatt kurtára sikeredett (február, március, április gyakorlatilag kimaradt, csak május elején volt egy rövidke futam Kaprunban), így már igazán vágytam egy jó kis csúszkálásra. Az izgalmat csak fokozta, hogy komoly erőfeszítésembe került felszerelésem apróbb darabjainak megtalálása. Kesztyűt például vettem, mert egyszerűbb volt, mint pincét padlást feltúrni.
De végül minden megvolt és nekiindulhattunk.
Gondolkodtam az útvonalon. Ilyen is ritkán van, mert gondolkodás nélkül nekimegyek mindennek, s néhány száz kilométer kerülő sem riaszt, de most az aktuális népvándorlási tendenciák törpölésre késztettek. Végül Hegyeshalom nyert. A határon semmi tumultus, bár a sógorok minden kocsiba benéztek, még a síboxokat is kinyittatták, sőt a furgonokat félre is állították. Örültem is, hogy költségtakarékosság céljából nem hoztunk magunkkal néhány ezer euróért két menekültet. A szomorú tréfát félre téve a hegyeshalmi malőrön kívül semmiféle zavaró momentum nem volt az úton a témával kapcsolatban.
A völgyben gyönyörű napsütéses idő fogadott bennünket, pedig nem voltunk szerencsés passzban. Szállodai szobánkban nem volt fűtés (mindenki panaszkodott, hogy nagyon melege van, de ebből nekünk nem jutott.). Sőt a drága pénzen vett WIFI is az 1970-es éveket idézte sebességben. Mielőtt valaki mondaná, hogy akkor még WIFI sem volt, közlőm, hogy ez nem von le semmit kijelentésem valóságértékéből. De minek is működött volna, hisz a szobában az összes villanyt felkapcsolva sem volt akkora fény, hogy olvasni lehetett volna, s még a gépem klaviatúráját sem láttam.
Szép kilátások! Komolyan aggódtam, hogy ilyen indítás után csak minimum egy lábtörés következhet.
Pénteken 9 felé érkeztünk a felvonó aljába. Kevés autó, ember egy szál sem. Teljesen úgy nézett ki, hogy még ki sem nyitottak. (mindenki ilyen koránkelő?) Kiválasztottunk egy kényelmes, magányos fülkét a sok közül és felhajtattunk. A tömeg nem takarta el az új lift felvonóházát. (a régi négyüléses nyomát sem látni)
Mivel mindenki az új felvonóra kíváncsi néhány oldalt írok róla, aztán majd folytatom a rövidke beszámolót. Szerintem ez a felvonó egy mérnöki műremek. Van néhány bibi, de az majd kialakul. Kétféle módon lehet beszállni. Ha valaki ragaszkodik a lábán lévő léchez az a bal oldalon szállhat be egy banga nagy ülőszékes felvonóba. (buborék, tojásmelegítő ülésfűtés, egyszerű lábtartók, kávé, mentőláda, s minden földi jó. Az utolsó kettő csak a végállomásokon) Ha valaki lecsatolja a lécet egy kellemes fülkében ülhet a hegy tetejéig(?).
A kérdőjel azért van, mert az ülőszékes csak a középállomásig megy (kb. az a magasság, ahol a csákányos felvonók voltak, vannak), a fülkés viszont, ha szép az idő a tetőig megy. S itt van a trükk. a fülkék mindenfelé irányíthatók. Mehetnek újra lefelé, mehetnek fel, s eléjük még becsatlakozhat fentről jövő fülke is. Minden a körülményeknek, tömegnek megfelelően. Mondjuk kisebb szabadcsapatok keresték hogyan lehet felvonóval lemenni a hegyről. A visszafelé szolgáló beszállóhely jól el van dugva, s az a tanácsom sem segített, hogy szálljanak be a felfelé menő fülkébe, s fent ne szálljanak ki. A fülke richtig bekanyarodott s ismét felfelé indult. Tanulság, hogy vagy tudjon keresni, vagy síelni az ember.
A felvonó a gleccser részt két nagy oszlop segítségével hidalja át, így a megtámasztás sziklán van. Kiszállva rögvest lehet kezdeni a csúszást. (de hol van az még!) Én a felvonót rögvest elneveztem Labanc Sólyomnak, mert gyakorlatilag nem volt olyan menet, hogy ne állt volna meg egy kis időre. Biztos vannak még csiszolni való beállítási problémák.
A felvonó teljesen átalakította a síterepet. Hasonló a hatás, mint Murauban. Azt mindenki döntse el, hogy ez neki jó-e. Az én izlésem kicsit eltérő, nem szeretem a túristagyárakat. Az mindenesetre nem elvitatható, hogy az ember egy laza nap alatt könnyedén, akár tízszer is lecsúszhat a gleccseren, s ezt előtte nem igazán lehetett megtenni.
Térjünk vissza a gyökereinkhez. Az Alpin Center alatt nincs pálya. Nyitva sincs, de hó sincs igazán arra. Nincs tánc, nincs mamba.
Az Alpin center felett is korlátozottak a lehetőségek. Második nap nyitott meg a Maurer fekete, a Sonnenkar 6 üléseshez tartozó pályák, valamint a Funpark. Aztán ennyi. De megint előreloholtam.
Kicsit (?) borús volt az idő, a felvonó csak a középső állomásig járt. Gyorsan lecsusszantunk néhányszor. Remek hó, még ez a lagymatag pálya is nagyon jól esett. (én alantas módon nem melegítek be, de mindig enyhe pályán kezdek, ez itt most kényszerhelyzetben így is valósult meg.) Lehetett volna tovább kapaszkodni a hegyre a csákányosokkal, de mint ismert az nem az én világom. Azért egész nap azon az egy pályán csalinkázni 46 euróért nem ígérkezett ígéretesnek.
De fel a fejjel, előbb utóbb mindig kisüt a nap. Jött a hír, hogy fent a tetőn süt a nap. S láss csodát a felvonó is felülemelkedett a középső állomáson, s ripsz-ropsz ragyogott az ég. Csodálatos látvány, ahogy még nem láttam. A pályák nagyon szépen néztek ki, s a pályák mellett a sziklák egyenesen megdöbbentő képet mutattak. A felvert tojásfehérjének van ilyen felszíne, ha egy ügyes cukrász még valami fényesítő katyvaszt is kever belé. Sok mindent nem lehetett a pályán kívül csinálni a fagyott felső réteg és a kevés hó miatt, de tagadhatatlan, hogy mutatni nagyon szépen mutatott. S a pálya hava!? Vagy ki voltam éhezve, vagy nagyon jó volt. Maradjunk a másodiknál. Remekül lehetett csúszni, szinte szerelmes lettem magamba, hogy milyen ügyes vagyok. Mocorogtunk is rendesen.
Nem kellett sehol sorban állni, de kétszer is előfordult, hogy rajtunk kívül más is volt a fülkében. Szörnyű! Viszont vigyázni kellett mit mond az ember, mert itt még a hónak is füle volt, s mindenki értette a magyart. Talán volt néhány cseh, szlovák, esetleg lengyel, de ezzel kifújt. Békés közép európai csúszka házigazdák nélkül. Az Alpin Center teraszán össze lehetett futni ismerősökkel, én is lebuktam. Jövök kifelé a pénztártól, mikor felharsan egy kiáltás: Nézd, ott megy Csabor, s mekkora schiwasser van nála! No, oda a renomém! De maradjon köztünk!
Szombaton már a fentebb említett pályák is kinyitottak, s többen is lettünk. Még nem Szlovákia, de néha már két percig is eltartott, míg beszálltunk.
Összefoglalás: jó síelés volt, bemelegítésnek kitűnő. Szerencsénk volt az idővel. A hó nem akkora, mint a marketing centivel mérve, de a pályán kitünő. A látvány gyönyörű. Pályán kívül még nehéz az élet. Csak a felső pályák mennek, s ez a kilométer gyilkosoknak kevés lehet. Ha nem lesz a közeljövőben hó, s a tapasztalt hőmérséklet (+10 fok az Alpin Centernél) marad a pályák csak romlani fognak. Nem biztos, hogy a közeljövőben mindenkinek akkora mákja lesz, mint nekünk. Friss hóesésig én nem mennék.

Csabor az élvezeti síelő

Tále 2015.02.13.


Mint korábban említettem társaim otthagytak Myton, s elmentek Táléra síelni. Én magamban csúszkáltam egy darabig, de mivel a síelés alapvetően társas sport, délután úgy döntöttem, hogy a csapat után eredek. A két terep csak egy ugrásra van egymástól.
Mindig szívesen írok a kedvenc síterepeimről, némi jutalom fejében hasonlóan lelkesen rovom a sorokat kedvenc feleségem kedvenc síterepeiről, de mit csináljak Gabóca kedvenc síterepével?
Gabóca és Tále szinte összeforrt. Nézem a rendszeresen megjelenő videókat, ahol Gabóca köröz valami nagy fehérségben, mint légy egy pohár tejben, s ez Tále. Ezt a terepet régóta tervezem megnézni, most itt volt az idő valóra váltani a tervet.
Szép napsütéses időben, gyakorlatilag száraz úton lehetett megközelíteni a pályát. Az út mellett 10-20 cm hó, de az aszfalt rendben takarított.
Még nem láttam a pályát, amikor kezdtek feltünedezni az út szépén a parkírozó autók és a biztonsági őrök. Az őrök minden kocsit leállítottak, s a bent ülőket síbuszok szállították a pályához. Hasonlít az eplényi szisztémára csak itt sokkal hosszabban állnak az út szélén az autók. Mivel már délután volt az út mentén szakaszosan álldogáló biztonsági őrök unottan rám néztek, de különösebben nem foglalkoztak velem. Miközben szépen elhajtattam a kocsisor mellett arra gondoltam, hogy az elmúlt évek alatt mennyit fejlődött Szlovákia. Az ottaniak persze panaszkodnak, de ha megnézzük hány szlovák síelt 8-10 éve mondjuk a Dolomitokban, s hány most, a létszámnövekedés szembetűnő. Nem sütöm el az olcsó poént, hogy mennyivel csökkent ugyanakkor a magyarok száma. Nézem a parkoló autókat, s látom a fejlődést, de a szépen sütő napocska ellenére is lehetnék vidámabb.
Végül csak megérkeztem a főparkírozóba. Találtam magamnak közeli parkírozó helyet, s indulhattam megnézni milyen a pálya és mit csinálnak a többiek.
Hajlamos vagyok az egyszerűsítésekre, így szemrebbenés nélkül le tudom írni, hogy Tále az egyik legunalmasabb pálya amit valaha láttam. (még szlovák viszonylatban is!)
Két oldalán némi rövidebb pálya, ami közrefogja a két fő pályát. Közben az egész olyan, mintha egy gyúródeszkát ferde szögbe állítottak volna, természetesen megszórva szép fehér liszttel, s azon csúszkálnának a vidám sportemberek. (220 méter szint 2,8 km-es deszka)
Van vagy hat felvonó, sajnos mindegyik tányéros, ami tudvalevőleg nem az én világom. A felvonók vidáman vonszolják felfelé a sok síelőt, akik azután a szinte teljesen nyitott, izgalomtól mentes lejtőn kedvükre csúszhatnak. Sehol egy zavaró tényező, sehol egy hupni, sehol valami rosszul előkészített pálya. Dög unalom. Még a többieket sem kell keresni, hisz csak kiül az ember a hütte teraszára, bizakodó sósszínű tekintettel néz a hegy felé, s íme előbb utóbb lecsusszan ott valami ismerős.
Egy kivétellel megvan minden ami kell. Kellemes, jól kezelt pályák, rendezett parkírozás, jó logisztika, gyorstüzelő büfé, hütte, étterem, síeléssel kapcsolatos szolgáltatók, stb. De egy nincs, egyetlen ülőfelvonó!
Tudom már mit szeret itt kanyarogni Gabóca. Mert itt kanyarogni jó! Ha szeretném a tányéros felvonót én is itt kanyarognék. Közben olyan jókat lehetne szenderedni lefelé a lejtőn. De nem szeretem a tányérost. Marad Gabócának a kanyargás, s legközelebb a terep ismeretében kritizálom a csúszást.



Csabor az élvezeti síelő

Myto pod Dumbierom 2015.02.13.

Abszolút nem síelőteljesítmény orientált szlovákiai sítúránk második napjára, mivel úgy gondoltam a felfelé síelés előző nap megviselte lábaim, olyan terepet választottunk, ahol ülőlift is van. Mytora esett a választás.
Ha sífutó lennék örültem volna a környéknek, de most társaimmal tanácstalanul álltunk a pálya aljában. Hallgattuk a kemény, jeges havat karcoló lécek hangját, néztük a bukdácsoló síelőket, s tanácskoztunk mi legyen. Nekem lényegében mindegy milyen a pálya, legfeljebb nagyobbat küzdők, de a többiek továbbmentek Táléra. Feleségem egy csúszásra velem tartott, s némi halálfélelem után szintén Tále mellett döntött. Egyedül maradtam.
Nézzük mi is volt ennek a tartózkodásnak az oka?
A leírások szerint 4 km pályáról beszélünk, kb. 300 méteres szinttel.
A pályarendszeren (egy lejtő különféle nyomvonalon való leküzdéséről beszélünk) több lift van, de most csak a négyüléses ment, ez szolgálta ki a piros pályát. A többi pálya nem volt síelésre alkalmas állapotban, s így a húzóliftek sem mentek. A piros pálya alapjaiban nem veszélyes, közepén és a végén van egy meredekebb letörés. Érdekes a pálya szervezése, mert a tanuló pályák a piros közepe magasságában találhatóak, így az utolsó letörésen még a kezdőknek is le kell jönni.
Milyen furcsa az élet? Egy négy nappal utánunk ott síelő sporttárs remeknek és soknak minősítette a havat, ami a mi időnkben jeges volt és kevés. Mindkét vélemény lehet jogos, s ezért nem tartom célszerűnek ha valaki egy benyomás alapján véglegesen leír egy terepet. Semmi sem csak fehér vagy fekete, még a sípályán sem.
Nagy magányomban (már társaim nem voltak, de a pályán azért csúsztak rengetegen) kellemeset csúszkáltam. Sokkal többen voltak, mint Polomkán, s az élet is gyorsabban ketyegett. Érdekes volt megfigyelni, hogy melyik síelő hol szocializálódott. A viszonylag problémás pályára kénytelen volt felmenni a kezdő, a tapasztalt száguldozó és az aki már kétszer lejött ott, s így azt hiszi tud síelni. Gondnak tartom ha együtt vagyunk egy pályán olyanokkal, aki míg én három kört megyek, csúszik oldalazva 12 métert. Probléma ha valaki abszolút nem rendelkezik lécbiztonsággal, nem ismeri a fizikát és saját képességeit, de ennek ellenére golyóban leszáguld a pályán. Gond ha abszolút kezdők esnek, kelnek a pályán, s veszélyeztetik magukat, miközben megállni nem képes Supermennek száguldanak el mellettük. Nincs bennem semmi kirekesztés, elkülönítés, hisz én is abszolút amatör vagyok, de állítom, hogy máshol sincs megfelelő síelési kultúra, s talán kisérlet sincs ennek megszerzésére, ezt pedig nagyon veszélyesnek tartom. A síelést nem szabadna felesleges veszélyekkel terhelni.
Csúszkáltam a tömegben, s azt tapasztaltam, hogy a pálya egyre jegesedik. Az az egy pálya nem kínált nagy változatosságot, ezért indultam a többiek után.
Az árak még ezen a viszonylag felkapott helyen is nagyon kedvezőek, de nem tetszett, hogy a teraszon az ülőpadok tiszta jegesek voltak, s miközben üldögélt az ember a jeges hideg mászott felfelé. Nem tetszett, hogy csak sör volt, s mindenféle kofala szerű petróleum származék. Érdekes, hogy forralt bort adtak, de rendes boruk nem volt.
Vegyes érzelmekkel távoztam. Lehet ez jó, de most ez nekem nem adatott meg. Lehet, hogy legközelebb futólécekkel kellene jönnöm, s kipróbálni a gyönyörű sífutópályákat?

Csabor az élvezeti síelő

Polomka Bucnik 2015.02.12-14.


Barátok meghívására terveztünk egy könnyed szlovákiai síutat, amelybe bele volt kódolva, hogy az elsődleges talán nem is a síelés, hanem az, hogy együtt legyünk.
Szállásunk a sípálya melletti kis faluban (oly pici volt, hogy annak sem mondanám. Jellemzően még kocsma sem volt a kis településen) egy gazdálkodó család panziójában volt. Minden volt itt ami elképzelhető, 80 tehén, pisztrángos tó, cross motor, 1 euróért vásárolt Prága típusú teherautó, s minden földi jó. Akár Ausztriában is lehettünk volna, de kicsit nagyobb volt a rendetlenség és a háziak több pálinkát ittak.
De nézzük a síelést!
Breznó felől autózva Polomka után egy elhagyott érc vagy szénosztályozónál kell jobbra lekanyarodni. Elhanyagolt, keskeny, kanyargó ipari úton haladunk, minden pillanatban várom, hogy előlép Mad Max és kér néhány liter üzemanyagot. Az útról letolták a havat, de a pálya üzemeltetői a síkosságmentesítés prózai kérdései fölé tudtak emelkedni. Szokásukat a parkírozóra vonatkozóan is megtartották. Aki ügyes volt az annyit tudott csúszkálni a pénztárig, hogy jegyet már nem is volt érdemes vennie.
Valaki korábban írta, hogy Szlovákiában nagyon sok a hó. Akkor mi vagy más országban voltunk, vagy más a fogalmunk a sok hóról.
Nagyon nem voltam mérges, mert 8 euróért kaptam senior jegyet. Ilyen olcsón külföldön még soha nem síeltem (kaució 2 EUR). Minden rendes embernek közelítő kártyája volt, csak az ilyen öreg fazonnak, mint én volt karóra alakú bérlete. Ez később okozott gondokat.
Nem voltak sokan. A pálya a szokásos szlovák stílus, keress egy hegyet (?), esésvonal mentén vágd ki a fákat, s hajrá. A pályaleírás szerint 3 felvonó van, de én csak a hosszút (kb.1600 m), és a rövidet (kb.600m) láttam. A gyermek felvonó nem tűnt fel, igaz nem is tettem tűvé érte azt a néhány négyzetmétert.
Elméletileg 3 pálya van. A hosszú felvonó két oldalán egy-egy piros, s a pálya alsó részén egy kék. A Pirosok egyenként 1580 méteresek (kb. 300 méter szint), a kék 600. Most kezdtem el nem érteni a marketing kilométereket. A leírás szerint a terep 2,2 km pályával rendelkezik. Ha számolom a két pirosat és a kéket, akkor az több, mint 3,7 km. Ha nagyon helyesen egy hosszba számolom a pirosakat, akkor elvileg kijön a 2,2, de akkor miért számolom külön a kéket, hisz az is ugyanott jön le? Persze ez mind csak elméleti fejtegetés mert csak a pirosok közül az egyik ment.
A csapat a 600 méteres felvonón kezdett, de engem előre küldtek felderítőnek a hosszú felvonóra. Még nem mondtam, hogy mindkét felvonó tányéros volt, de a hosszú automata. Ez a Tátrapoma egy mérnöki szempontból nagyon jól megkomponált szörnyeteg (még szemafor is van!), de normál síelői szempontból bátorság kell ráülni. (viszont a kis felvonónál megtaláltam a kedvenc táblámat)
Néhány, az eplényi beszállónál finnyákoló síelőt kihoznék ide tanulmányútra. Olyan beléptetőkapu van, mint Eplényben, de fokozva a dolgokat egy viszonylag erős, jeges lejtőn lehet odaesni, majd hasra kell feküdni, hogy a megfelelő helyre tudjuk illeszteni a kártyánkat. A senior karórával ez nem megy, ott bizony az esetek többségében le kellett húznom a kesztyűt, feltűrni a kabát szárát s tornázni egyet. Szóval tessék csak jönni a nagy igénnyel! A felvonóra néha felmászott valaki, s gépészkedett egyet. A célegyenesbe érve váltott a szemafor, kilibbent a kar, amit megmarkolva máris lebegtem, mint Surranó Gyík a nagy irokéz törzsfőnök, amikor felpattant a bölény hátára. Persze a közönség még csak nem is tapsolt.
Ez a dög (már nem a bika, hanem a felvonó) majd 1600 méter hosszan cipeli az embert. Szorítottam a lábam, mintha sürgős dolgom lenne, kapaszkodtam, mint kismacska az ereszen, de a könnyem majd kicsordult. A hegy tetején egy szánkót kezdtem el keresni, mert ezekkel a bedurrant combokkal lábon lejönni lehetetlen. (a hazai legények könnyedén, mosolyogva feljöttek)
A pálya egy egyszerű piros volt, amit gyakran tarkítottak földfoltok (lehetett a szlalomot gyakorolni), gyerekfejnyi jégdarabok gurguláztak a pályán (lehetett gyakorolni a menekülést), s még egy lerobbant ratrak is volt a pálya közepén, aminél a szerelő egyre lankadó lendülettel próbálkozott a hiba kijavításán. (lehetett gyakorolni a káromkodást)
Bár a jégdarabok miatt a zsebemből kiesett az apró, meglepő gyorsasággal és könnyedséggel le lehetett száguldani. Könnyes szemmel küzdöttem meg a beléptetőkapuval, s pityeregve indultam felfelé. Lefelé már olthatatlan kiváncsiság fogott el, hogy megállva megnézzem mit csinálnak a többiek a rövid felvonó tetején.
A harmadik lejövetelnél feljebb is megálltam, hátha arra tévedtek valahogyan. Lent úgy döntöttem megnézem a hüttében talán ott vannak. Ott voltak, utánam jöttek be. Nyolcan ültünk az asztalnál, mindenki ivott, sört, bort, forralt bort, egyebeket, s végül fizettünk 8,19 eurót. Hosszan polemizáltunk a kiszolgáló kislánnyal a négy matematikai alapművelet alkalmazásáról, de megesküdött, hogy mindent beleszámolt. Nekem természetesen közben kialakult a technikám: a továbbiakban három lecsúszás, s egy tartós beülés ritmusban dolgozom. Végül már egészen könnyedén, pityergés nélkül feljutottam.
Viszonylag kellemes napot zártunk, felvillantva a combizmok izomlázának lehetőségét.
Már a parkírozó sem volt olyan csúszós. Jó terep ez, ha jó a hó, de, hogy mikor az, az egy fogas kérdés. (két nap múlva jobb volt a hó, de a piros másik oldala változatlanul nem ment. Szóval ki kell várni)
Összegzésként mit mondjak? Aki olcsó pályára vágyik, s szerencséje van, jól fogja itt érezni magát, de szeretnie kell a tányéros felvonót.

Csabor az élvezeti síelő

Ma Passo Costalunga Karerpass (leánykori nevén Carezza) síterepén voltunk.
Tavaly is kerestem a terepet, de a nagy hó miatt nem jutottam ide. Ma sikerült, s egy gyöngyszemet fedeztem fel.
Egy pálya amely egy pirosba hajló feketével kezdődik és azzal is fejeződik be. Egy pálya, amely a sziklák tövében meglapulva szélcsendes, kellemes havas, változatos pályás, s főleg nem zsúfolt.
Egy pálya amely engem is becsapott. Igaz ehhez kellett egy "laza kezű" térképrajzoló, kellettem én, s az, hogy a két pirosba hajló fekete közé befurakodjon egy harmadik. Ha már ott volt, azt is megsíeltem.
Részletek ha hazaértem.
Mellesleg ma -7-9 fok volt, napsütés, és szélcsend.

Csabor az élvezeti síelő

Nassfeld 2015.01.16.

Már tegnap is írtam, hogy a szállás környékén nem látszik sok hó.
Ma fél tíz környékén értünk a parkírozóhoz. Furcsa volt, hogy az első parkírozó blokkban az első részen van helyünk. Gondolkodtam némi eltévedés lehetőségén, de jött a mozdonyszerű traktor, s odavitt azon a száz méteren át a pénztár elé. S láss csodát, ott sem volt senki.
Már tudtam, hogy sokan tudnak valamit, amit mi nem tudunk. Ennek ellenére büszkén megvettük a jegyünket, s beléptettünk a felvonóba. Felülről a Carnia nem mutatott valami jól. Nagyon kevés volt rajta a hó. Ezt nem sokáig élvezhettük, mert ahogy ment felfelé a kabin egyre jobban szemerkélt az eső, s egyre nagyobb lett a köd. Már tudtam, hogy mit tudtak, akik otthon maradtak.
Ahogy a felső állomáson kiszálltunk eszméletlen sűrűségű köd fogadott bennünket. Tiszteletkör gyanánt az ötvenesen lecsúsztunk a középső állomásig, araszolva, s lassan kitapogatva a környezetet.
Ismét felvonóztunk s elindultunk a Carnia felé.
A pályák türhetőek voltak. Kemény alap, felette néhány centi felpuhult réteg, abszolút műhó, a környéken a pályán kívül minimális hó volt. A problémát a szitáló eső, ami a hegy tetején hódarával keveredett, s a köd okozta.
A csákányosnál (csak egyik ment) szinte már métereket lehetett látni. Őszintén nem tudom, hogy csúszik le az, aki nem ismeri a pályát.
A továbbiakban, ahogy mentünk tisztult a levegő, ragadt a hó, de leküzdöttük magunk.
Lent komolyan gondolkodtunk, hogy ismét felmenjünk-e. Persze, hogy felmentünk.
Fent, ha lehetett még sűrűbb volt a köd. Beültünk a hüttébe s időztünk egy kicsit, ami kicsit problémás volt, mert mindenki az a kevés ember, aki a pályán volt, a hüttékben múlatta az időt.
Végül csak ki kellett jönni. A pára ráfagyott a szemüvegemre, s csodasisakom sem segített. Annyira nem lehetett látni, hogy az ember (s az enyém is) egyensúlyi központja kikapcsol, nem tudja hol van, s merre az arra. Én is egyszer megálltam, de csak azt hittem, mert közben hátrafelé csúsztam.
Nem lehetett látni a pálya szélét, katasztrófális volt. Ismerősök infói alapján ekkor indult meg lefelé a nép a hegyről, felvonóval.
A köd szintje egyre lejjebb ereszkedett. A hegyen tovább esett a dara, lent az eső.
Mint élvezeti síelő feltettem a kezem. Három óra felé hazaindultunk.
Holnap havat mondanak. Nem tudom mi lesz. A terepnek nagyon kell a hó, de nekem megint nem volt szerencsém. Ezen a hét végén senkinek sem ajánlom a terepet. (a napijegy normál áru)

Csabor az élvezeti síelő

Katschberg 2014.12.13.
Van, amikor az ember jól választ, van amikor rosszul, s van amikor nem tudja hogyan.
Ma Katschberget választottam, s most a fenti állapotban leledzem.
Nem tudtam a kedvenc helyemről (St. Margarethen) indulni, mert onnan nem lehetett felmenni a hegyre. Láthatóan a hóágyuk küszködtek a tereppel, de csak pamacsokat tudta fújni az alsó részre. A hírek szerint az Aineck csak felülről a középső állomásig volt járható.
Következett kedvenc tevékenységem a hegymászás kocsival. Persze a feleség sikítozik, s én süket vagyok. Hamar felértünk. A furcsa az volt, hogy szinte egy lelket sem találtunk a terepen. Sőt parkírozó helyünk is ott volt ahol akartunk. Mondtam is, hogy először ne ugorjunk bele a síbakiba, inkább nézzünk körül.
Minden felvonó állt, ember egy deka sem. Nézelődés közben aztán elindult az egyik, majd a másik, s így tovább. Kiderült, hogy nagyon korán értünk oda, s az 1-es Aineckre vezető lift pedig a nagy szél miatt nem megy. ( így jár aki korán reggelizik, s nyitás előtt kiér a terepre)
Gyors jegyváltás, 22 EUR-t ért a napijegy.
Először lazán kezdtünk. Tschaneki oldal 2-es pálya, minden oktató és kezdő álma. Itt pár fordulóval be lehetett melegíteni. Kellemes hó (nagyon kemény alap, felette pár centi porhóval), kevés ember. A tanulókat lazán lehetett kerülgetni.
Gyorsan meguntuk, s a 4- es felvonóval megközelítettük a hegytetőt. Itt láttuk, a 8- as pálya átcsúszó szakasza a szokásosnál szebb képet mutat, de véleményünk szerint ennek még nem jött el az ideje. Célszerűbbnek láttuk, amíg erőnk, s lendületünk van lecsúszni a 3-as feketén. Ehhez azért kellett bátorság, mert a pálya jó részén barna foltok mutatkoztak, jó szándékkal a fele volt használható. Apróságokkal nem foglalkozunk, tehát nekilendültünk. A szokásos kemény felület fogadott, s a szezon elején (?) tapasztalható technikai hiányosság is előjött. Nem volt megfelelő az élszögem, illetve nem a helyes íven voltam, mert géppuskaszerűen ugrált alattam a léc a két ív között. Ahogy a pálya meredeksége csökkent én is megtaláltam a helyes mozgást s élveztem a siklást. Jó volt visszanézni a lejtő aljáról.
A további program ismét fel, s átcsúszni a 8-ason, s tovább a 6-os piros pályán. A többi pálya ezen a részen nem volt nyitva, s bizony az ide összpontosuló síelők miatt az alsó szakaszon elég termetes buckákkal lehetett találkozni. A körülmények dacára itt is jól esett a csúszás.
Térülés fordulás közben vettük észre, hogy megindították az Aineckre vivő 1-es felvonót. Persze mindjárt arra indultunk. Nem tudom reggel milyen szél lehetett, ami miatt nem ment a lift, de most a lelket is kifújta belőlünk. Én sisakom által biztosított nagyfokú védelem miatt nem hordok kámzsát, de most komolyan elgondolkodtam a rendszerbe állításán.
Fent kellemes pillanatok vártak, amíg a kiszálló védelmét élveztük, ott ugyanis nem fújt a szél. A 11a fekete lezárt, használhatatlan volt, viszont a piros 11-es sok örömmel kecsegtetett. Ismét találkoztunk a márványkemény felülettel és némi porhóval. De jó is volt leszáguldani rajta!
A további örömök helyett vissza mentünk a tschanaki oldalra, mert találkozónk volt Vassy nevű síoktató cimboránkkal. Csak rövid eszmecserére volt lehetőségünk, s a közös síelés is elmaradt, mert Gergőt szétszedik a tanítványok. Azért bosszantó, hogy egy síoktatónak síelni sincs ideje.
Következett a szabad program. Ismét beiktattuk a 11-es pirosat (lejjebb az Ainecken nem merészkedtünk, mert úgy is csak a középső felvonó alsó állomásáig lehetett volna menni, az pedig nem igazán izgalmas). A piroska az eltelt idő alatt megmérgesedett, a szél ha lehet még nagyobb lett, a pályán már nem volt ott a porhó, csak a jeges alapon karcolt a léc. Rendesen igénybe vette a combokat. Mindig mondtam, hogy fel kell készülni a szezonra, de ezt ennyire még soha nem hanyagoltam el. Most észre is vettem a combomon.
Ez a nap is elmúlt. Szezonkezdésnek ez is jó volt. Katschberg megmaradt szerelemnek, s jövök még jobb körülmények között is ide. A pályákon nagyon sokat dolgoznak, pillanatról pillanatra változik a helyzet. Jellemző az állapotokra, hogy a társaim, akik más terepről jöttek hazafelé esküvel állítják, hogy ahol én reggel zöld felületet láttam ott délután már síeltek, vagyis az Aineck aljáig le lehetett csúszni. Én ezt az állítást nem írom alá, s ebben a tényben az sem befolyásol, hogy némi vacsorával egybekötött mulatozáson már túl van a társaság.

Csabor az élvezeti síelő

ui.: tegnap dicséretet kaptam a képekért egy sporttársamtól, akivel közösen versenyzünk ( pálinka, bor, pezsgő szakág) sajnos ez a dicséret ma valószínűleg elmarad. Más kabátba mentem síelni, s annak külső zsebében a masina lefagyott. Mindjárt megnézem sikerült e valami képet mégis összehoznom. (de nem baj, hisz elsősorban élvezeti síelő vagyok nem fényképész)