Élménybeszámolók

Carezza 2016.03.10.

Ma Passo Costalunga Karerpass (leánykori nevén Carezza) síterepén voltunk.
Erről a kedves terepről, ami szerényen csak úgy nevezi magát, hogy King of the Dolomites, már régóta írni szerettem volna, s ezért élményfrissítés gyanánt ismét felkerestem.
A dolog szépségéhez hozzátartozik, hogy hajdanán nézegetvén a térképet úgy döntöttem ez a terep nekem való, de nem találtam meg! Kerestem néhány évig. Mindig közbejött valami, vagy nem jutott rá időm, vagy akkora hó volt, hogy lezárták az odavezető utakat. Ez a terep volt számomra a rejtőzködő titok.
Tavaly odaértem, idén pedig már beszámolót is írok róla.
A Moena mellett elhaladó útról Vigo di Fassa-nál kell felkanyarodni a benzinkútnál a templom közelében. Aztán következik néhány kilométer kellemesen kanyargó hegyi szerpentin, amelyről most a kilátást eltakarta a nagy hófal. Sebaj, az előző napok ködös időjárását most napsütés váltotta fel. Kedvem karikára bondorodott, még olaszokat is előztem a hegyen, tehát minden nagyon rendben volt.
Mielőtt komolyan nekikezdenék, leszögezem, hogy szívembe lopta magát a terep. Még tányéros felvonót is hajlandó vagyok használni érte. A King jelzőt nem írom alá, de egy gyöngyszem bőven kijár. Mehet mindenki a Sella Rondára, nyomoroghat ott a tömegben, s lehet büszke, mert körbe tudott egyszer menni valamin, amit gyakorlatilag mindenki tud, s közben a körön is elhagyja a legszebb pályákat, mert a turistagyár effektus fogságába esett. A legjobb dolgok nem ott vannak, ahol a sok turista lébecol. Ők csak fizessék ki a parkolásért az 5 eurót, gondolják azt, hogy csodában van részük, de az igazi kincsek a mellékutakon rejtőznek. Most úgy írom le a tereppel való megismerkedésemet, ahogy az a két látogatás elegyéből kialakult.
Előrebocsátom, hogy a legelső lehetséges helyen szereztem sítérképet. Nem tudom mit iszik a térkép rajzolója, de abból az anyagból néhány liter elférne a pincémben. A térkép alapján tájékozódni csak bő fantáziával megáldott síelő tud, s ez egészen addig igaz, míg rá nem jön, hogy eltévedt.
Tehát, kanyarog felfelé az ipse (úgymint síelő), (korábban is van egy síterep, de annak nem kell bedőlni, menni kell sokáig) s egyszerre lát az út baloldalán egy sípályát. Elég meredeknek tűnik, van mellette egy felvonó is, néhány parkírozó, kocsma, pénztár, s lényegében ennyi. Kiszáll az áldozatul választott síelő, s megállapítja, hogy ez nem lehet az. Ekkora pályáért csak nem jött fel ilyen magasra. Nézelődik, s meglátja, hogy egy fülkés felvonó megy jobbra. Igaz, hogy vízszintesen, de csak jelent valamit egy fülkés felvonó.
Nincs mese menni kell tovább. Néhány kanyar, s egy beülős felvonó tűnik fel egy útelágazásban. A körülnézés itt is megesik, de itt nincs egy parkoló sem, tehát mint tudjuk ez sem lehet a megálmodott síterep. Irány tovább.
Párszáz méter további autózás és jobbra feltűnik egy parkírozó, mellette egy irodaszerű épület. Itt már látni több pályát, s felvonót is. Hogy ne legyen probléma ki is van írva, hogy golfpálya. De feladni itt nem érdemes, meg kell kezdeni a bemelegítő csúszásokat.
A hóhoz egy rövid, de meredek emelkedő vezet. Ha valaki nem szeret mászni használhatja a mozgójárdát, de az éppen nem működik. Itt van egy kicsit szakadtnak kinéző kocsma, benne WC, de az a kassza épületben is van. A kocsma mellesleg a golfpályáról van elnevezve. De mint mondtam, ekkora nekikészülés után már ideje a bemelegítő csúszásoknak. A kocsma mögött közvetlenül van egy tányéros felvonó, három beléptető kapuval. Ahogy becsúszik az ember a kapun kiderül, hogy két felvonó van egymás mellett. Ha a jobboldali kapun csúszik be az ember (417 felvonó) egy nagyon rövid, enyhe lejtős szakaszon „csúszhat” lefelé. A másik két kapu egy hosszabb tányéroshoz vezet (410 felvonó, 43, 43A, 43B pálya), amely végén egy remek kék pályán csúszhat le a kezdő versenyző. Mivel nem voltak sokan mi a ratrak nyomokon átgázolva csúsztunk. Ez még egy kék pályán is élmény, s akkor még nem is sejtettük, hogy ez az élmény a nap folyamán többször megismétlődik.
Néhány kékség után a pálya tetején láttuk, hogy feljebb van egy szintén tárcsás felvonó, ami egy piroshoz (408 felvonó, 42 pálya)) vezet. Csak egy gond volt. A piroskához vivő tárcsás beszállója jóval magasabban van, mint a kék felvonó kiszállója. Felgyalogolni nem tűnt reális alternatívának. Előkaptam tehát a síelők egyik alapszabályát: Ha felfelé akarsz menni, lehet, hogy először lefelé is menned kell.
Lefelé egy gyönyörű, fák között kanyargó, még senki által aznap nem használt kék pálya (40) vezetett. Magánytól kínozva, de élvezettel kanyarogtunk lefelé. A lejtő aljánál (Moser Alm) választani lehetett. Vagy balra megyünk, s akkor vissza tányérozunk a hegytetőre, vagy jobbra megyünk s folytatjuk tovább a terep felfedezését. Aki arra tippelt, hogy jobbra mentünk, az nyert. A változatosság kedvéért ismét egy tányéros következett (406), amely érdekes módon egy darabig húzott felfelé, de azután szinte visszatartott a lejtőn. Ezen a részen gyakorlatilag akárhol ki lehetett volna szállni, de én udvariasan megvártam a végét, ha már annyit dolgoztak vele.
A változatosság kedvéért most felfelé egy egészen új ülős felvonó (404) ment. A szép kilátásban gyönyörködve libegtünk felfelé. Felérve várt bennünket egy gyönyörű piros. Ki is voltam már éhezve rá. A simára gyalult pályán egy kéjhömpöly volt lecsúszni. Roppant széles, kellemes vonalvezetésű és jó lejtésű pálya volt, s látszottak rajta még a reggeli ratrak nyomok. A végén gyorsan balra kanyarodtam, mert a felvonóval gyorsan fel akartam menni, mert ezt a jó érzést ismét át akartam élni. S ez így ment néhányszor.
Persze a ratrak nyomok szétkaristolását is meg lehet unni, no én meg nem unnám, de ezen a napon még a teljes terep felderítése várt rám. A piros (23) végén át lehetett nyergelni egy másik pirosra (24), amely szépen lekanyargott a hegy aljába. Lentről egy, mily meglepetés, fülkés felvonó vitt vissza. Most nem a 23-as piros felvonóján mentem, hanem a 402-es felvonóval. Ez ugyanis felvitt 2337 méterre, ahonnan, mint azt távolról látni véltem egy remek, bocs kettő remek fekete pálya indult lefelé.
Ahogyan lentről látni véltem a baloldali volt a meredekebb. Hosszan ment felfelé a kétüléses, s fent egy remek hütténél volt a végállomása. Most nem volt időm nézegetni, hisz lent várt a feleségem, s ha nem sietek bizony aggódni fog. Hogy értem vagy magáért az eldöntendő kérdés. A hüttétől egy keskeny, szinte csak kanyarból álló út vezetett a pályák tetejére. A lécnyi széles (ha keresztbe áll a léc) peremen egyből a bal oldalihoz csúsztam. A perem élén billegve olyan érzésem volt, mint egy síugró sánc érkező lejtőjén lecsúszni, ott sem látja az ember hova érkezik. Az ilyen feketék megborzongatnak. Öreg vagyok, lábaim nem a régiek, csak a bátorságom van még meg. Nem lehet mit tenni neki kell zúdulni. Átbillenek a peremen, jön az első kanyar. A léc belekap a hóba, lábamban érzem a hegyet, kanyarodom, s száguldok lefelé. Hogy mennyire tudom ezt élvezni! Jut eszembe! A hó remek. Semmi jég, semmi bucka. Ragyog a nap, kicsit puha a hó, de le lehet gyűrni.
Száguldok lefelé a hegyről, később szelidül a meredély, lábamban már nem tombolnak a savak. Mivel ezen a részen elértünk a pályarendszer végéig elindulhatunk visszafelé.
Visszamenve a pirosok végéhez 2000 méteren vagyunk. Most tűnik fel, ahogy tekerek lefelé a 30-as piroson, hogy minden letörés mellett van egy elkerülő út, így néha elszakadunk a feleségemtől. Aztán a 30-as is kékre szelidül, s én még egy kis zamatként felugrom a Snow Park mellett lévő pályára, mert ott még nem szaggattam egyet, kimaradt idefelé jövet. Ez is remek (31) piros.
Kellemes csúszás után jön egy tányéros (407) a kedvencek közül, s felvisz oda ahonnan a felfelé vezető út eléréséhez lefelé csúsztunk. S lám bejött.
Most már csak fel kellett tányéroskodni a 408-as felvonón. Itt szusszantunk egyet. Főleg azért, mert itt van a Masaré hütte. Mivel nehéz megközelíteni kevesen vannak. Finom a kaja, s remek fröccsöket lehet csinálni a borukból. Van egy térkép a plexifalon, ami mutatja, hogy a hütte mögött lévő sziklafalat ki, milyen úton és mikor mászta meg. Nincsenek sokan, amit a sziklákra nézve meg is értek.
A rövidnek nem mondható ejtőzés után kilépve a hüttéből lecsúsztunk a 42-es piroson egészen a lenti parkírozóig. Feleségem azt választotta, hogy köröz egyet a 43-as kékeken, míg én felmegyek az ülőlifttel a 44-es feketére. Kellemesen kapaszkodott felfelé az ülőke, míg egyszer megállt egy pillanatra. Hoppá, itt van a piros teteje, itt ki lehet szállni a felvonóból. Jól hallottátok, egy felfelé menő ülőszékes felvonóból menet közben ki lehet szállni. Láttam már ilyent, de nem gyakori. Én természetesen tovább menetem, várt a fekete. Tudjátok a borzongás. Ez is kellemes, széles volt és egyenesen zúdult a mélybe. Öröm az ilyenen robogni. Amikor a pálya már enyhül egy vízmosás színesíti a lefelé való száguldást.
Lent sajnálattal tudtam meg, hogy az 50-es pályák (50, 51, 52)a nagy hó miatt nem használhatóak. Felszálltunk a vízszintesen menő fülkés felvonóra, s átmentünk oda ahol reggel a pályarendszer első elemét megpillantottuk. Itt egy tányéros és egy ülőszékes felvonót találtunk. A 416-os tányéros a pálya aljának (56) kék részén biztosított kellemes csúszkálást. Az ülőszékes (414) felvitt a pályarendszer harmadik fekete (54) pályájához. Tudjátok a borzongás. A pálya felső része fekete, de van egy kikerülő pályarész, amin lecsúszva már a pálya piros részére jutunk, s itt is becsatlakozhatunk a száguldásba. Lefelé mentünkben azért látunk egy villamost, vagy valami hasonló járművet, hogy ne unatkozzunk. Ha újra felmegyünk, s a fekete rész után keresztbe csúszunk a pályán elérünk az 55-ös pirosra, amely körbeöleli a hegyet, s kellemes száguldást biztosít a kevésbé bátraknak is.
Mindezeket kipróbálva a fülkés felvonó nyomvonala alatt menő 53-as kéken jutunk vissza a mindenkori bázisunkig. Mondjuk itt a menetszél nem viszi le a sisakot az ember fejéről. Közben azért megállhatunk a Hennenstalban inni valamit.
Ezzel lényegében bejártuk az összes pályát. Véget ért a borkóstolás, most már mindenki arra csúszik amerre akar. Jó szórakozást!
Mint mondtam lehet, hogy a Kinget nem írom alá, de a gyöngyszemet bármikor. Tudástól függetlenül mindenkinek ajánlom a terepet. Nekem a nevemnél az eposzi állandó jelzőként alkalmazott kitételt jelenti a terep.

Csabor az élvezeti síelő

Passo San Pellegrino 2016.03.09.
No ez is kedvenc, ha tehetem eljövök ide.
Epedve vártam, hogy mikor szabadítják fel a hágót, s így biztonságosan lehet San Pellegrinóba menni. Végre megtörtént és én természetesen nyomtam a gázt.
Mivel a szállásunk eddig általában Moena felöli részre esett, abból az irányból szoktam megközelíteni Pellegrinót, s onnan kalandozom át lécen Falcade felé.
Felfelé mászva volt rendesen hó az út mentén, de az út a téli viszonyokhoz képest jó volt. Milyen útra lehet számítani, ha egy kb. félméteres áldás után is minden nap esik a hó? Most is volt olyan aki hóláncot szerelt, de az szerintem sokat ivott.
A parkolók közül nem mindegyik volt megtisztítva. Nem is volt rá szükség. Az első ami feltűnt, az volt, hogy roppant kevés autó állt a parkírozóban, s ennek megfelelően a pályákon is alig lézengtek.
A második ami feltűnt az egy autós kaszkadőr volt. Viselkedése alapján más nem lehetett. Egy öregúr oldalán hasonlóan kalibrált feleségével, feszítve egy Skoda Fábiában, bemutatta hogyan ne vezessünk télen. Behajtott a parkírozóba, s középen megállva helyet keresett. Bizonyára megtalálta a megfelelő helyet, mert kipörgő kerekekkel elindult. Akarom mondani el akart indulni, de a kocsi csak egy helyben állt, pörgő első kerekekkel. Csinált mindent, de mindent tök gázzal. Megpördült, forgolódott, megnézte kerek e a kerék, kiszállította az asszonyt, csak egy lépés, annyit sem tudott menni. Valami szláv nyelvű család segített neki tolni, de 5 perc után, látva vezetői tehetségét otthagyták. Én konkrétan a hasamat fogva röhögtem. Ha így vezetnék, még mindig valamelyik hágón lennék tetőig a hóban. Végül megjelent egy böszme tolólapos traktor. A Fábiás bőszan integetett, de a traktor vezetője megfelelő felsőbbrendűséggel, oda sem pillantva, nyomott két széles tiszta sávot a parkírozóban. Majd kiszállva vállát a Fábiának támasztva a jószágot belökte a tiszta részre, majd elhajtott. Sofőrünk egy lendülettel elhajtott a parking végéig, s büszkén helyet foglalt. Végre mehettem síelni!
Szokás szerint a 303-as ülőszékesen mentünk fel. Mint sejlett nem volt szükség tolakodásra. A felvonóból is látszott, hogy a Prealon (2245m) felől induló pályákat mindig faragják. Régen az egész hegyoldal egy hatalmas pálya volt, most a baloldali részen egy a terep korábbi adottságaihoz képest keskeny (de így is nagyon széles) kék pályát alakítottak ki. Itt aztán csúszkálhatnak a mazsik. A kék pálya mellett egy időmérős, kapukkal ellátott pályát építettek. Szerencsére a jobb oldali részen a piros 60-as a kellemesen meredek letörésével megmaradt. A Rif.Paradiso hütte is büszkén áll még a mező közepén. Átalakították a pályák alján lévő kereszteződést, nekem a régi jobban tetszett.
Mielőtt tovább csúsznék még néhány szó a környezetről. A nagy hó meglátszik a területen. A körülményekhez képest a pályák rendezettek, de az alapon van vagy 10 cm friss hó, amit még a kevés síző is buckásítani képes. A puha felszín miatt a mínusz 6-8 fok ellenére fogósak voltak a pályák, nem volt az a kellemes ropogó hang a léc alatt. A kevés ember miatt kellő szorgalommal még ebéd után is lehetett ratrak nyomot szántani. A hó miatt pl. az 52-es fekete pályához hozzá sem nyúltak, a síelők is békén hagyták.
Az idő egész nap játszott velünk. A szél folyamatosan kergette a felhőket, a pálya egyik oldaláról rohantunk a másikra a köd elől. A Lom Picolról (2483m) is csak egyszer sikerült ködmentes időben lecsúsznom. De az a lecsúszás…Az vitt mindent!
A gyerekek paradicsoma rendkívül kicsicsázott volt. Minden gyermek érdeklődését felkeltő pályadíszt, alkalmatosságot felvonultattak. Még valami versenyt is rittyentettek a gyermekeknek.
A köd miatt nem vettük a bátorságot, hogy a falcadei részt is bejárjuk. Nem akartunk ismét csapdába esni. Viszont azt hallottam, hogy a Molinótól induló beülős liftet fülkésre cserélték. Rá is fért.
Némi félreértés miatt ebédre akkora adagot kaptunk, hogy annak elfogyasztása után már inkább gurulásról, mint sízésről beszélhettünk.
A bajok dacára kellemes napot töltöttünk itt. Jövőre ugyanitt.


Csabor az élvezeti síelő

Pera di Fassa 2016.03.08.

Néha a legkisebb dolgoknak is utána kell járni. Én alapos ember vagyok. Alig 10 éve látom a Dolomitokban szállásomra hajtatván Pera di Fassánál az országút felett átívelő korosnak is mondható kétüléses sífelvonót. Fogalmam sem volt hova megy.
Most odamentem reggel és utána jártam a dolognak.
A parkírozóban egy cseh rendszámú autó álldogált. Egyedül. Egy gépész külsejű úriember valami kavicsokat szórt szerteszét egy talicska és egy lapát szakszerűnek mondható felhasználásával. Egy kis bódé Kassa felirattal, s míg nézelődtünk még két kocsi odaállt mellénk. Gondoltam meghoztuk az üzletet. Beleugrottunk a bakiba, lécre pattantunk, s már lebegtünk is a kétülésesen az út felett. Persze beszálláskor az az öreg alattomos dög, annak ellenére, hogy a gépész külsejű már segédkezett, alaposan odavágott a vádlira. Hiába ezek mind ilyenek!
Gyönyörű szép fenyők között rettentő hosszan és sokáig baktatott velünk a kétüléses. Aztán kiszállás és egy másik ugyanolyan öreg jószág vitt tovább bennünket a hóval borított fenyők mellett. Szinte vízszintesen mentünk.
Végül egy központnak tűnő helyen kötöttünk ki. Ezt onnan tudtuk, hogy több pálya érkezett ide, három felvonó is volt, s egy bonvivánnak tűnő fiatalember a kiszállónál atletikus trikóban hányta a havat.
Nekünk az út annyira tetszett, hogy rávettem Elsőt csússzunk le ahonnan jöttünk a második felvonó beszállójáig. Persze ő aggodalmaskodott, mi van, ha már buckás a pálya. Megnyugtattam, hogy kék pályák ritkán buckásak. Eddig négy embert láttunk, abból kettő liftkezelő volt, kicsi az esély, hogy fel tudták buckásítani.
Ez a kék a kezdők paradicsoma. Fák között, szinte végig egyenesen. Egy baja van. Nagyon vigyázni kell a lendületre, mert ha véletlenül elveszíti az ember nagyon kell keresni, míg újra megtalálja. Szóval ha egy csapatban van kezdő, akkor ide kell jönni, kitenni itt az amatőrt, s a nap végén le sem lehet vakarni innen.
Visszaérve a központszerűnek tűnő helyre megkezdtük a terep tételes felderítését. Nem volt egy rettenetes feladat. A terep kicsike. No a Síarénánál és a Síparknál azért jóval nagyobb. (már ha a kettőt összerakjuk.) Egy már kellemesnek mondható 4 üléses visz fel a csúcsra. Innen egy szép kellemes, hosszú kék (mi is lenne) vezet vissza. Van még egy jó piros. Nem kékbe hajló, hanem nagyrészt piros. Aztán van egy hirtelen felindulásból Tombáról elnevezett fekete. Régen a matrózoknak minden kikötőben volt egy szeretőjük. Tombának minden hegyen van egy pályája. Én BKK-n már mentem Tomba nevű pályán, úgy érzem ez feketébb. Aztán még a csúcsról nyílik egy piros panoráma út, amely levisz a hegy túloldalán (Vigo di Fassa) a nagykabinos induló állomásáig. Ez a nagy kabin a Ciampedie nevű helyre visz fel, amit jól meg kell jegyezni, mert egyedül ezen a részen találunk hüttét a terepen. Képzelhetitek, hogy örültem, míg ezt felkutattam.
Ennyi a terep. Kedves családias, mindenhol fák, gyönyörű vidék, s mindenki megtalálja a kedvére valót, kicsiben. Igaz, hogy nem kilométer hajhászoknak való, de ha valaki síelés közben szeret mosolyogni az itt jól érzi magát. Itt minden természetes, nem széles, nyitott pályák nyelik a tömeget, hanem fák között kanyargó, változatos, szemnek is kedves Pistákon lehet csúszni.
Azért ha valaki a Pra Martin (2100m) csúcsról egyben lecsúszik a parkolóig, az nem utolsó teljesítmény. Mi is lecsúsztunk. Furcsa volt, hogy az utolsó pályánál, ami kék színjelölést kapott, ki volt rakva egy veszélyes pálya tábla. Kellemesen lejtős pálya volt, apró letörésekkel, éles kanyarokkal, élvezet volt döngetni lefelé. Az utolsó éles kanyarnál aztán jött egy rövid, de Tomba szerű letörés. Két olasz sporttárs ki is egyenesítette a kanyart.
Kellemes nap volt. Ismét bebizonyosodott, hogy nem csak a nagynevű pályák lehetnek jók! Egy kicsi, az én számolásom szerint 13,5 km-es (marketing szempontból vagy 30) pályán is érezheti jól magát az ember. (egy napig)

Csabor az élvezeti síelő

Bellamonte 2016.03.07.

A Dolomitokban töltendő síhetünk 3. napján végre a lécek is szerephez jutottak.
Két napig utaztunk, s végre a harmadik nap elkövethettünk egy kis önbizalomnövelő túrát kedvenc feleségem kedvenc terepén. Nekem mindegy, de feleségemnek a síelését fel kell építeni. Éreznie kell, hogy most igazán tud, ő a hegyek ördöge (bocs, démona), s ha ezt el tudom hitetni vele, akkor a többi napon mehetünk már bármilyen terepre, jól fogja érezni magát. Az idevezető kétnapos út hóhegyei a félelem apró (?) csíráit ültették el benne, s ráadásul a síterep felé vezető utat ma reggel nyitották meg újra a forgalomnak.
Mivel szállásunkhoz az esik közel, mi általában a terepet Moena felől közelítjük meg, konkrétan Ronchinál szállunk csatába. Ennek előnye, hogy nem kell hágókat másznunk, s a nap végén én még a moenai oldalon csemegézhetek egy kicsit a fekete pályák között.
Annyira nem ígérkezett rossz időnek. Nem is voltak sokan a parkolóban. (ez még nem fizetős, de ki tudja, nagyon terjed a vidéken az 5 eurós parkolási díj) Mivel bérletünk volt, gondolkodás nélkül hasítottunk a fülkés felvonóval felfelé. Le Cunén (2210 m) kiszállva szinte kellemes idő fogadott bennünket. Ammerre a szem ellátott mindenütt friss hó.
Elindultunk Bellamonte felé. A nagy hóesés dacára a pályák rendben voltak. Jó vastag alap, s fölötte 5-10 cm-es puha réteg. Érdekes volt ebben a szezonban először természetes havon csúszni.
Leereszkedve a hegyről jöttek az önbizalom növelő kékek. Szép széles pályák, a kezdők kedvencei. Ember kevés, sor gyakorlatilag nincs.
A kék örömködés után felmentünk a Laste csúcshoz (2340m). Borult nagyon az idő, s a teljes köd előtt még fentről is akartunk csúszni egyet. Ez már csak részben sikerült. Ránk vetette magát ősi ellenségem a köd, s így a pálya feléig csak vakon botorkáltunk. Sajnos ez továbbra is így maradt. a felső részeket ezután egész nap köd borította, így az számunkra zárt területnek számított. Maradt a kékeken való huncutkodás. Ezt sem nevezném utolsónak, mert ilyenkor nagyon jól lehet technikázni, mozdulatokat bevésni. Délidőben mindenki a hüttékbe menekült (nekünk nem jutott hely), így szinte egyedül csúszkáltunk. Közben persze esett a hó, szép nagy pelyhek gyarapították a pályák havát. Csak azért nem alakultak ki buckahegyek, mert kevesen voltunk, s kék pályán nagy akaraterő kell, hogy az ember összetúrja a havat. Sok új fejlesztést tavaly óta nem láttam, de nem is igazán kerestem. Erre a napra az a kellemes bemelegítő mozgás, amit a pályák nyújtottak bőven elég volt.
Majdnem leálltak már a felvonók, mire hazafelé indultunk. Sajnos a köd miatt ki kellett hagynom a moenai feketéket. Majd máskor. Ne legyek telhetetlen, örüljek, hogy ideértem.
Míg ezeket a sorokat írom a hó természetesen nagy erőkkel esik, az egész szezont kárpótolni kívánja a hóhiányért.

Csabor az élvezeti síelő

Eplény 2016.01.19.
Nem igazán volt ma munkakedvem. Nem minden nap fordul ez elő, például szombaton vagy vasárnap szinte soha sem.
Viccet félretéve régóta szerettem volna elmenni Eplénybe, mert véleményem szerint minden síelőnek törekednie kell arra, hogy évente legalább egyszer végigjárja a főbb magyar pályákat.
Nekem ebben az évben most került sorra Eplény.
Gyönyörű volt az idő, reggel a tornácon az érzékelő -10 fokot küldött az ágyam fejénél elhelyezett hőmérőnek. Biztos, ami biztos alapon betettem a léceket, bakit, sisakot a kocsiba. Melóban gyorsan lerendezni a kötelező reggeli rutinokat, az idő melegszik, a nap süt, kipörgő kerekekkel irány Eplény!
Az út szinte tavaszias volt, sehol nyoma a hónak, vagy a tél egyéb jeleinek. A pályához vezető úton sincs semmi akadály. Az útra egy BMW és egy Audi fordul be mögöttem. Délelőtti síelésre jönnek a munkanélküliek, mosolyodom el. A felső parkolónál semmi és senki, alul forgalomirányítók mutatják az utat, még soha nem parkoltam ilyen közel a pályához.
Átöltözés, irány a pénztár. Senki sem áll előttem! Vettem egy jegyet, s csúsztam a felvonó felé.
Van ami örök! A beléptető kapunál percekig forgatom a kezem, míg elolvassa a kártyám. (legközelebb már a kesztyűmbe teszem!) S óra még mindig nincs!
Mielőtt a nagyon is harcos Eplény funok havat hánynának rám elmondom, hogy szeretem Eplényt, s nagyon nagyra értékelem az ott dolgozók munkáját, de szerintem azt is el kell mondani, ha nem tetszik valami. Szóval óvatosan a hólapátokkal!
Sehol sincs hó a pályát körülvevő területeken. Nem vagyok híve a számháborúknak ezért csak azt mondom, hogy az 1-es és 7-es pálya szemet gyönyörködtetően be volt havazva. A hosszú csákányosnál nagyon lőtték a pályát. A tetőn is dolgozott két ágyú, s a szerpentin felé vezető pályán is hószemcsék szálltak a szélben. (mindenki nézze meg a térképet, s számozza be magának)
A négyüléses (soha nem fogom megjegyezni a nevét) szépen mászogatott felfelé, gyakorlatilag nem volt sor. Valamit állíthattak a fiúk a kütyün, mert a beülő mintha kevésbé csapott oda a combomra, s talán ritkábban is állt meg a lift. Fent a kiszállónál szerintem mintha kicsit magasan lenne a hó, egészen mélyről kell felállni.
Aztán már csak választani kellett jobboldal, vagy baloldal. Egyszerű volt a játék. Egyszer jobbra, egyszer balra, s nyomás megállás nélkül.
A két pálya egyforma volt. A felső részen remek hó, aztán a hó alól egyre gyakrabban előbukkant a jég. Valószínűleg a nagy gonddal, költséggel és munkával épített alap a meleg idő hatására megolvadt, majd megfagyott, s arra fújják, fújták a havat. Érdemes frissen élezett léccel jönni, s az sem árt, ha valaki tud egy kicsit síelni.
Ahol a két pálya (a hetes és az egyes) összeér a kevés síelő is elég nagy kavarcot tudott teremteni. Nagyon hiányzik a szerpentinhez vezető pálya! A jelenlegi hóviszonyok között a pályán előadott burleszk filmeket idéző botforgató, csápoló egyensúlyozó táncjelenet bizony életveszélyes. (szerencse a sisakomon van arcvédő plexi)
Szünet nélkül lepörgettük a 3 óránkat, eszünkbe sem jutott megállni.
Jó testmozgás volt!

Csabor az élvezeti síelő

Murau 2016.01.01.

Jóslataim vagy bejönnek, vagy nem. Nem akarok részletesen belemenni a mennyiségi viszonyokba.
Tehát nem lett igazam a sok hóval kapcsolatban. Reggelre melegedett az idő, még nem olvadt, de hóágyúzni már nem lehet. A hómennyiséggel kapcsolatos „terveim” pajzán gondolatok maradtak. DE! A pályák jók voltak! Ezt majd mindjárt végig is vesszük.
Amiben viszont igazam volt az az, hogy délelőtt, sőt délután is csak csorgadozott a nép. Sorbanállni gyakorlatilag sehol sem kellett. Semmi sem mutatott arra, hogy az év első napja van, talán csak gyakrabban pihentek meg a népek a hüttékben. No meg talán hamarabb is lejöttek a hegyről. Reggel félház volt a parkolóban, ami délutánra kicsit fokozódott, de az előző napi csúcsokat meg sem közelítette.
No most nézzük a pályákat. A hőmérséklet fagypont körül volt, az eget zord felhők borították, ezért nem volt igazi olvadás. A pályák állapota attól függött, hogy melyiket mennyi ideig érte a nap.
A narancsos hatos ülőliftnél lévő pályák elég korán buckásodtak, Állapotuk rosszabb volt ma, mint az előző napokban. Jeges pályarész nem volt, de buckajártassági igazolvány elkelt.
Roseni terület hasonló mint az előző napokban.
A 3-as pálya környéke kellemes, a Snow park nyitva volt.
A 2-es pálya még nem ment teljes szélességben, de jól járható volt.
Az 1-es fekete kicsit tapadós hóval, de remek állapotban várta a bátrakat. A korábbi jégfoltoknak nem volt nyoma. Ez engem nem akadályozott meg abban, hogy bemutassam a szezon első esését. Magyarázhatnám, hogy fáradt voltam, laza volt a baki, egy buckányi hó elvitte a lábam, letapadt a léc a ragadós hóban. A vége mégis az, hogy nem figyeltem, s megbüntetett a hegy. Bár nem tudom az is esésnek számít-e amikor nem old le a léc? Szerencsére meredek részen estem el, így könnyű volt felkelnem.
Összefoglalva a lényeget ma is jót lehetett síelni Murauban. A jóslatom pedig az, hogy ez jó ideig így is marad. Ma néhány hópihe szállingózott, de nem volt komoly. Viszont ismerve a szerencsém, ha elindulok innen hazafelé leszakad a hó, autózhatok pocsék útviszonyok között haza, s aki utánam jön, annak viszont jó lesz.
Nekem is nagyon jó volt, s a szóbeszéd szerint, amit csinálsz az év első napján azt fogod csinálni egész évben. Részemről rendben. Mindenesetre vettem egy régóta áhított kesztyűt. Egyujjas. (miért hívják egyujjasnak, ha két ujja van?) Ez egy remek kesztyű, megfelelő helyeken bőrbetéttel, s ami a sláger azon a részen, ahol a négy ujj szokott leledzeni minden ujjnak van egy külön kis zsákocskája. Teljesen meleg. Szeretném ha ebben az évben elkopna a síelésben!

Mindenkinek jó havat, jó csúszást!
Csabor az élvezeti síelő

Murau 2015.12.31
Ha tegnap azt mondtam, hogy a hómesterek vizet vezényeltek a hóágyúknak, akkor ma már a totális zárótűz (záró műhónak van értelme?) következett be. Eljött a hideg idő, s a lehetőséget a műhó gyártásra két kézzel és csillogó szemmel ragadták meg a pálya kezelői. Több helyen a hóhiány miatt már pár éven belüli tönkremenetelt vizionáltak, de a hó, vagy a műhó ismét felvidámította a hangulatot.
Nagyüzem volt az 1-es fekete környékén, itt a kiegészítő pályákat kezdték el lőni, s a WM Arenánál gyűjtögették az ugratókat. A félcsőhöz még nem kezdtek hozzá.
A nagy lendület miatt rövid időn belül teljes szélességben működni fog a 2-es pálya, s a lendület kiterjed a Tubing parkra is.
A Roseni részen komolyan fújják a 11-es feketét. Szerintem holnap új pályákat nyitnak meg a területen.
A pályák különben remek állapotban voltak. A fekete 1-es nagyon finom porhóval fedett, s sehol sem jeges.
A 15. 16, 17-es pályák kitünőek, a felületen remek hóval.
A 3-as jó, a 4-es versenyek, vagy edzés miatt lezárva, időmérő nincs, Snowpark kész, de még nem lehet használni.
A 9-es ami egyedül megy jelenleg a Rosenkranzon nagyon jó, jelentős része porhó nélküli, tök sima, iszonyúan lehet rajta száguldani, de kezdőnek kicsit ijesztő.
A jól élezett léc nagyon kivánatos felszerelés a pályán.
Mellesleg létszámot tekintve főszezoni hétköznap szerű volt a nap.Úgy néz ki mindenki már az esti bulira gyúrt. A kabinos alsó beszállójánál a sor még a kritikus 10 óra körüli időszakban sem ért a beléptető kapun kivülre. Minden liftnél ez volt a helyzet, kivéve a 18-as pályánál lévő „M” jelű új kabinost, ahol mindig komoly tömeg állt. Ennek megfelelően a beszállóhoz vezető pályaszakasz ismét „véleményes” volt. Mivel itt gyakorlatilag mindenki átmegy, a kezdőknek a pályával való találkozásnál itt jön el először az „igazság pillanata”.
Kellemes nap volt. Holnap korán kelek, mert délelőtt szinte csak a kezelők vannak.
Boldog, havas újévet mindenkinek!

Csabor az élvezeti síelő

Turracher Höhe 2015.12.30

Nem tudok egy helyen ülni a fenekemen. Ma korán felkeltünk, kivakartuk a kocsit a jégből, és irány Turrach.
Azt láttuk és éreztük, hogy rákapcsolt a hideg. Olyan -7 fok körül lehetett. A hómesterek örömtüzeket gyújtottak és vizet vezényeltek az összes hóágyúnak.
Mi meg kanyarogtunk Turrach felé.
Kedvenc oldalamról (nem az én oldalam, hanem a heggyé) közelítettük meg a terepet. Már nem kell nagyon figyelni, az úton világító tábla jelzi a Turrachbahn aljánál lévő parkírozót. Ez a kedvenc megálló helyem. Itt mindig van hely, pénztár és nincs sor.
A dolog nem jött össze. Hely volt, de kedvenc feleségem körbenézve tájékoztatott, szerinte kevés a hó. Ritkán mondok ellent lelkem apró titkait tudónak, s most sem tettem. Ebben abszolút nem befolyásolt, hogy mellesleg igaza volt.
Indulás, tovább fel a hegyre. S egyben bele a ködbe. A hegy tetején alig lehetett látni, de azt kitapogattuk, hogy alig van hely. A parkírozókban nem volt, s az út szélén is alig akadt.
Tömeg persze itt is volt. Köd is, s a pályán hó is. Műhó.
Az új felvonó itt is átalakította a pályát. Olyan terület került előtérbe, amit addig szinte mindig kihagytam. Érdemes megnézni.
Feleségem egy előző napi kedvezőtlenül kivitelezett talajfogás miatt kicsit nyűgösen kezelte a napot. Sok mindent nem fedeztünk fel, s a féktelen száguldozás is hiányzott. Sőt a köd miatt képeket sem nagyon készítettem.

Csabor az élvezeti síelő

Murau 2015.12.29.

Azért csak írok egy pár sort.
A tegnapi Fanningberben elvégzett testgyakorlás után (amiről Klaci oly megkapó részletességgel írt) elhatároztuk, hogy igyekszünk később kezdeni. Igyekezetünket siker koronázta.
10 óra előtt 20 perccel érkeztünk a pénztárhoz, s feltűnt, hogy hatalmas sor áll a beléptető kapuknál. A sor egészen a kölcsönző kapujáig ért. Aki ismeri a terepet az tudja, hogy ekkora hosszban majd annyian voltak itt, mint ahányan a Blahánál szoktak állni.
Több mint egy óráig tartott, míg a küzdőtér közelébe jutottunk. Igen a küzdőtér közelébe, mert az alsó kabinos, és mint később láttuk a 18-as beszállójánál keretharcra emlékeztető jelenetek voltak. Nem csak viselkedni nem tudunk (most nem magyarokról, hanem síelőkről írok), de rendesen használni a kényelmünket szolgáló eszközöket sem. Rendezetten minden egyszerűbb lenne. Nem lehet senkit eltiltani a síeléstől, de talán mindenkivel valamilyen módon tudatosítani kellene az alapvető síelésre vonatkozó közösségi tudnivalókat. Egyre többen síelünk, s sajnos –ne vegyétek nagyképűségnek- egyre hígabb a mezőny. A síelés szerelmeseinek tömegét felhígítja a divatból, önmutogatásból, kivagyiságból síelők hada.
Ha egy szóval akarnám jellemezni Murau mai helyzetét az az egy szó: tömeg, tömeg, tömeg. (ez egy szó)
Később kicsit szétoszlott a pályákon a nép, de a 18-as vége 11 előtt már totálkáros volt, s valamennyi pályán jellemző volt a buckásodás. Néha elgondolkodom, hogy az új felvonó felépítése mennyire javított a pálya rendszeren. A pénzügyi helyzetén biztos, de a használhatóságán, biztonságán szerintem nem.
A tömegre jellemző, hogy valamennyi vendéglátó helyen hatalmas sorok alakultak ki. Nekem a panoráma hüttében több mint fél óra alatt a pultnál állva azt sem sikerült elrendeznem, hogy a személyzetből valaki rám nézzen. Régen szerettem oda járni. Csinosak voltak a csajok, lehetett normálisan inni, mert kaja az nem igen volt. Most átszervezték az egészet, sok kiszolgáló van, sürögnek, forognak, de szervezetlen az egész, s nincs egy jó nő sem. Levettem róluk a kezem. Több hüttét megnéztünk, de időmet nem akartam sorbanállásra vesztegetni, így a kabinos középső állomásánál lévő gombában tudtam csak magamhoz venni egy fröccsöt.
A tömeg elől a Rosenkranzra menekültünk. Itt változatlanul csak a 8-as ment, de legalább nem volt tömegnyomor, s a liftnél is rövidebb volt a sor.
Csináltam néhány képet. Lefényképeztem 3 síterepet is (csak mobillal), kiváncsi vagyok ki ismeri fel őket. Lehet tippelni!
Talán legközelebb Karácsony és Szilveszter környékén valami melegvízű tengerre megyek, de mit csinálok ott síbakancsban?

Csabor az élvezeti síelő

Murau 20151227

Megint itt vagyok!
Néhány éve szinte hagyományosan a szilvesztert síeléssel töltjük. Nem egy fergeteges buli. Kellemesen megvagyunk a feleségemmel, némi síelés, egyébként közben azt csináljuk, s akkor, amit, amikor akarunk. (e néhány sort is egy rozéval telt pohár mellett körmölöm. Bár a tele az múlt idő nem?)
Ismét megérkeztünk, s első nap mindjárt egy kellemes síeléssel kívántunk indítani. S most így esik a beszámolóíró a maga által állított csapdába. Annyi mindent írtam már Murauról, talán nem is tudok többet. Talán?
Egy hete voltam itt, nézzük mi változott.
Hó az nem esett ez idő alatt egy szem sem. Ellenben kinőtt a földből több ezer síelő. A parkírozó ameddig a szem ellátott, s még azon túl is telis tele autókkal. A mi fajtánk most is elég jól hozta a tömeget. 11-ig tartott a pénztárnál a nagy sorban állás, s ugyan az megismétlődött a kabinos beszállójánál. (szóval vagy 9 előtt, vagy 11 után tessék érkezni.)
Éjszaka nem dolgoztak ratrakok. Mielőtt bárki elkezdené szidni a pálya üzemeltetőket, szerényen megjegyezném, hogy van, amikor a ratrak működése nagyobb kárt okoz, mint hasznot. Enyhe éjszaka volt, ha a gép rámegy a hóra, feltöri az alapot, s az már nem tud reggelig kifagyni. A buckák sokkal nagyobbak lesznek, mint ratrakozás nélkül. Pedig a buckák így is nagyon növekedőképesek voltak. A 18-as pálya alja már 10 óra felé úgy nézett ki, mint Drezda a szőnyegbombázás után. A buckák között néhol a jeges alap is feltűnt. Ez kisebb nagyobb mértékben az összes pályára igaz volt. A nap végére az 1-es feketén barna foltok bő számmal voltak találhatóak, s láthatólag nem attól, hogy valaki megijedt a meredektől.
Új pályát nem nyitottak. A Rózeni részen változatlanul csak a 9-es ment, viszont a nagy tömegre való tekintettel elindították a két csákányost a 4-es pálya mellett. A fun park szinte kész, de még nem engedték használni, a tubing és a félcső még mindig sehol.
Szóval szinte minden megfelel az egy héttel ezelőtti állapotnak, talán haza sem kellett volna mennem. Ebben az időben ez a hó most sokkal rosszabb volt, mint az egy héttel ezelőtti. Nem csoda, hogy a tömeg nagy része a hüttékben tanyázott. Azért sikerült lefényképeznem egy magányos farkast is.
A parkírozó a pályazárás után is tele maradt. Ma tartották a síiskolák síoktatók a szokásos bemutatójukat. Minden elsötétült, csak a pályát világító reflektorok dolgoztak, s megkezdődött a show! Volt ott minden, jöttek a szokásos figurák. Különféle ugrások, ketten egy lécen, hárman egy lécen, hárman léc nélkül, tüzijáték, bazi nagy ratrakkok kommandózása, s amit el lehet képzelni minden. Kemény hideg alakult ki (közben az összes gép szemben állt a néppel. Hogy lesz ebből pálya reggel?), arattak a forralt bor főzők.
Viszont egy szokatlan elem is volt. Az oktatók összeálltak egy szív alakú gyűrűbe, s egyikük megkérte a kedvese kezét. Szerencsére igent mondott, s a tűzijáték fényeinél mehettünk haza.
Elhatároztam, hogy ebben a szezonban többet nem írok Murauról, csak akkor, ha valami fontos történik.
Remélem lesz ilyen lesz bőven! Mondjuk szilveszterkor Murau főterén egy settenkedő alak farzsebében a telóból felhangzik a Heli-heli…

Csabor az élvezeti síelő

Katschberg 2015.12.19.

Tegnap este nagy netböngészést rendeztem. Nézegettem hova lenne jó menni. Itt általában a bergfex.at az alap. A leglényegesebb infó, hogy megmutatja melyik pályák, felvonók mennek az adott területen. Végül Katschbergre esett a választás. Ezt a választást egy kicsit sem befolyásolta, hogy szállásunk csupán párszáz méterre van a St. Margarethenben lévő parkírozótól.
Reggel a szokásos ónos eső hangulat, s köd. Kocsi kivakarás a jégből, s már a pályánál is vagyunk. Akkora köd volt, hogy komolyan gondolkodtam érdemes-e felmenni. Végül félretettem az élvezeti síelő énemet s azt mondtam, ez jó hely lesz Vicuska, itt megalszunk. A parkolóban meglepően sokan voltak. Ilyenkor az a szokásom, hogy nézegetem az autókat. Ha 10-ből 5-6 osztrák, akkor nagyon jó síelésnek nézünk elébe. A kínálat a kritériumnak megfelelt, s közben láttam egy gyönyörű szép bordó merci terepjárót (magyart. Régebben az ilyenen legalább szlovák rendszám volt.). Már megérte elmenni. (csak megjegyzem, a módszer Olaszországban nem működik) Szerencsére a gumikerekes kisvasút majd a pénztárig vitt bennünket, így nem kellett a léceket cipelve csúszkálnunk a betonon.
Valami baj lehet velem, mert a pénztáros egyből megkérdezte, hogy szenior jegyet kérek-e? (ilyen vacakul tartom magam?) Megmutattam neki a feleségemet, hogy talán neki is járna jegy, s szó nélkül két szenior jegyet adott.
A parkolóban mutatkozó sok autó ellenére a kétülésesnél nem kellett várakozni. Még mindig az a kellemes alávágós van, ami beülés után az eget is megmutatja. Nem zavart, mert néhány száz méter után a köd eltűnt, s gyönyörű napsütés köszönt ránk.
A hét vége mottója az lesz, hogy kevés helyen van hó, de ahol van ott remek. A felvonóból láttuk a kevés helyet, s a lécünk érezte a minőséget. Varázsolnak manapság a fiúk. A Bergfex sem mondott igazat, több pálya ment, mint amit jeleztek. Igaz, hogy műhó, s ha lementél a pályáról élvezhetted a füvet, de akkor is hó.
Simán át lehetett menni a Tschaneki oldalra, ahol ment a 8-as és a 6-os pálya környéke, sőt a fekete 3-ast is felélesztették. Remek volt az Aineckről lejövő 11-es, de a mellette futó fekete 11a-n egy deka hó sem volt.
Az A1 hozta magát, működött a 30-as, a 14-es és a 22-es.
A hó kicsit keményebb volt a normál hónál, néhol majd a jegesedésig kemény, de csak egy helyen láttam barna foltot. Ahol a nap sütött puhult a hó, de ez nem volt veszélyes,
Jó kis csúszkálást lehetett elkövetni a mai napon.
S a végén a sívonat csak kettőnket pontosan a kocsinkig vitt. (a merci már nem volt sehol.)
Szép lassan bebizonyosodik, hogy a hó nem igazán időjárás függő. Ha elég hideg van mindenhol tudnak havat csinálni. Jövőre talán a hideget is elő tudják állítani.

Csabor az élvezeti síelő

Murau 2015.12.18.

A Lungau régióban foglaltunk szállást egy hosszú hétvégére. Majd csak síelünk valahol jeligére.
Csütörtökön indultunk, szép kényelmesen, hisz az köztudott, hogy az utazás napján én nem szeretek síelni.
Az út nem volt jó. Esett az eső, s végig izgultam, hogy mi lesz a hóval. A webkamerák képén sok hó így sem látszott, s ha még azt is elveri az eső…
Ma reggel ismételten haditanácsot tartottunk. Mindenki OT-ba megy, csak mi megyünk Murauba. Én nem szeretem OT-t, még soha nem sikerült egy jót síelnem ott.
A kocsi körül le lehetett futni egy rövid korcsolya kűrt. Ónos eső esett. Szép útnak igérkezett keresztül a hegyen.
A pályához érve láttuk, hogy csak az oldalsó parkoló működik (a nagy le volt zárva), az is elég volt ekkora „tömeghez”. Nem volt sor sem a pénztárnál, sem a felvonónál. Sőt a középső állomáson is nyugodtan be lehetett szállni a kabinosba. 10 óra körül én még ilyent nem láttam. (napijegy 35 EUR)
A felvonóból a pálya remeknek tűnt. Kiszállva is.
Szép lassan letapogatva a terepet a következők derültek ki:
Ahol van hó az nagyon jó. Nem egyszerű műhó, mert Murau az egyik azon kevés pályák közül, ahol a pályán kívül is van valami hó. (egy kedves cimborám, mellesleg oktató, szabadnapján Katschiról el akar menni valami gleccserre, mert szeretne olyan pályán csúszni, ahol a pályán kívül is van hó.)
A Rosenkranzhöhe részen csak a 9-es pálya megy. Ezen a részen kicsit keményebb a hó, talán nem süti olyan sokat a nap. Átjutni oda csak az 5-ösön lehet, visszamenni alul a kék 13-ason. A csákányos felvonók nem mennek.
A Panoráma hütte oldalánál megy a 15, és a 17-es pálya. Remek állapotban, s tömeg nélkül.
Ha a Panorámától lefelé indulunk a 4-es teteje zárva, a csákányosok nem mennek. Egy leszűkített részen jutunk le a kabinos felső állomásáig.
Tubing és félcső nincs. Nem az, hogy nem működik, hanem nincs.
A 2-es néha csak fél nyomvonalon megy, az viszont remek. Az 1-esen is vannak az alsó részen szükületek. De én még ilyen jónak az 1-est talán nem is láttam.
Összességében nagyon jók a pályák, s minden fontosabb pályán remekül lehet csúszni.
A hüttékben gyakorlatilag nincs ember.
Az idő egész nap szép volt, két óra felé befelhősödött, aminek nem örültem, mert ilyenkor a sötét zavar a látásban.
Szinte csak magyarok voltak a hegyen.
Nagy örömmel csúszkáltunk egész nap. Már hazafelé készültünk, s a sötét miatt úgy döntöttünk, hogy iszunk valamit a középső állomáson, s lemegyünk a kabinossal. A fiam mondta, hogy majd ő vezet igyak nyugodtan. Kértem némi jagateet, de a kiszolgáló elértette a rendelést és többet hozott. Egye fene megoldjuk. Fiamnak akkor jutott eszébe, hogy a szálláson felejtette a jogosítványát. Mérgemben ittam még némi jagateet. A hüttében láthatóan várták mikor megyünk már el. Csak a mi léceink álltak kint a tárolóban. A lendülettől úgy döntöttünk, hogy ketten férfiak mégis lécen megyünk le. Nem érdekes a sötét. Feleségem pedig lejön a kabinossal. Talán az ital tette, de ennyire jól még nem esett az 1-es. Vajpuha kanyarok, remek csúszás. Mentünk mint a szél. Lent kerestük az asszonyt, de nem volt sehol. Nagy nehezen előkerült, kiderült, hogy a felfelé menő felvonóba szállt.
Hazáig jó volt a hangulat.
A szálláson a többiek panaszkodtak, hogy OT nem jött be, mert 11 után nagyon puha, ragadós buckás volt a hó.
Nekünk jó napunk volt, főleg a vége.

Csabor az élvezeti síelő

Ui.: holnap Katschi.

Rendezgetve dolgaim, s átélve egy számítógép pusztulatot, eszembe jutott, hogy rövidke 2014-2015-ös szezonom kevéske síeléséről sem írtam még beszámolót. Most majd emlékezetből megírom őket, csak az „utókornak”, s talán kedvet is kap valaki a síeléshez. (bár ilyen szép eredményre a következők alapján nem számítok)
Jelenlegi kis szösszenet egyre jó, talán megvilágítja egy kicsit, miért szerepel a nevem után az élvezeti síelő jelző.

Nassfeld 2015.01.17

Egy kedves cimborámmal szezononként egyszer-kétszer ellátogatunk valamilyen síterepre, csak ketten. Más mentalitásúak vagyunk, más a véleményünk a világról, de ezeket a kis síeléseket, ha nem is élvezzük, de igényeljük.
Nassfelddel évek óta nincs szerencsénk, pedig szerethető terep lehetne, próbálkozunk is rendesen, de soha nem jön össze igazán. Soha nincs az az igazi adrenalin felszabadító csúszkálás, az a boldog vigyorgás, amikor fütyül az ember füle mellett a szél, s lentről a léc terccel hozzá. Makacs emberek lévén most is nekiláttunk.
Szállásunk a szomszéd faluban a főúttól nem messze volt. A főút felőli részt nemrégen tatarozták. s ezzel azt is elárultam, hogy a másik oldalt amit csak akkor láttál, amikor odaértél, szóval azt nem. A kedves helyiérdekű a legfelső szobában kívánt elhelyezni bennünket. Sok keskeny lépcső, vacak berendezés, hideg, nem zárható ajtó. Tájékoztatása szerint más hely nincs a panzióban. (csak a mi autónk állt a háznál, s rá is fél órát vártunk). Erre mi is tájékoztattuk, hogy még nem pakoltunk ki, s a kocsi motorja is még meleg. Ezután végigjárva az épületet kiválasztottuk a kedvünkre való szobát, s békülékenységünk jeleként ittunk a fazon pálinkájából egy csöbörnyit.
A faluban egész éjszaka esett az eső. Reggel kinézve megállapítottuk, hogy köd az megint van rendesen. Még a zokni sem akart felmászni a lábamra.
Mindegy megnézzük, mit látunk (vagy nem látunk) a hegyen. Főleg azért kívántunk felmenni, mert az eredeti tervek szerint aznap egy versenyt akartak rendezni. (neve már ilyen távlatból nem jut eszembe) Ha lenne egy szabad BMW-m, amit díjnak minősíthetnék én is csak ilyen versenyeket rendeznék. Nincsenek kategóriák. Cél, hogy Kronalpetól Tropolachig egy majd minden pályát érintő útvonalon eljusson az ember síelője. S itt jön a fondorlat: az nyer, akinek a menetideje a versenyzők menetidejének összesített átlagát plusz mínusz egy másodpercre megközelíti. Jó kis feltétel nem? A végén a rendező nyugodtan beülhet a bömcsibe és hazahajthat, mert szinte csak véletlenül lehet nyerni. (még soha nem is nyertek) De a legjobb ötletek soha nem nekem jutnak eszembe, ennek ellenére mint az később kiderült a bömösnek hálás lehetek.
Sajnos a verseny az időjárás miatt elmarad, pedig jó bulinak ígérkezett. (így legalább reggel tovább aludhattunk.)
A gyanú a parkírozóban gyökeret verhetett volna bennem, hisz még soha nem sikerült az első cellában helyet találni, s a kisvasúton is csak ketten voltunk.
Felérve valószínűsítettem, hogy nem a mai lesz a legjobb sínapom.
A Kofel-Centerig felvonóztunk, bámulva a fülkéből a nagy fehérséget, ami a fülke üvegénél kezdődött, s nem tudni hol ért véget. Mielőtt nekilendültünk volna, ittunk valamit a hűttében, s hajrá a 63-as pályán. Ez szebb napokon egy kellemes piros pálya, de ez nem szép nap volt. A léc orrát nem láttam, nem tudtam merre van fent, s merre lent. Ilyenkor tele leszek bizonytalansággal, egyensúlyérzékem a nullával lesz egyenlő, s még valami apró félelem is költözik, különben oroszlán szívembe. Nem volt az a fergeteges tempó. Szóltam a havernak, ha azt hiszed ez nekem jó, akkor tévedsz. Csak a gravitáció segített, hogy lejutottunk. Aztán rögtön felültem a felvonóra (visszafelé). Ahogy kiszálltam a teljesen sima talajon 5 méter után eldőltem, s felállva nem tudtam hol vagyok. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy egy nagy tál tejben ácsorgok. Azt sem tudtam merre induljak. Telt az idő, senki nem járt arra, s már komolyan attól tartottam, hogy majd csak áprilisban keveredek le innen, amikor felsejlett a talapzatra állított, versenydíjként szolgáló BMW sziluettje. Nekem akkor jutalom volt a kocsi. Tudtam merre induljak, s hamarosan a hüttében várakozó síelők között pihiztem ki a majd ötszáz méteres síelést.
Az idő nem javult, a melegítő elfogyott, s elindultunk a felvonóval lefelé. Becsületből kiszálltunk Gamanbergnél, hogy némi hüttézést követően leveszkelődjünk a Carnia végén. (mert becsület is van a világon).
Másnap reggel megállapítottuk, hogy ameddig a hegyen a szem ellát szakad a hó, a völgyben pedig az eső gondolkodik érdemes-e hóra váltania.
Hagytuk dönteni. Pakoltunk, s hazaindultunk.
A három nap mérlege: egy nap utazás, 500 méter síelés, két kidobott bérleti nap, egy napi elherdált szállás és kaja.
No ezért vagyok élvezeti síelő. Ha nem esik jól, nem csinálom. Nem hagyom, hogy az élvezetemet bármi elrontsa. De minden gond ellenére amint tehetem ismét ott vagyok, s ismét élvezettel csúszom.
Idén megint visszamegyek. Hogyne mennék, hisz üzembe állították a csákányosok helyett a 21-es felvonót, így már remek lesz a pálya.
Gyertek velem!
Csabor az élvezeti síelő. (az igazi élvezeti síelő)

Kaprun - Kitzsteinhorn
2015.10.22-25.

Hiányzott már! Tavalyi szezonom a költözés miatt kurtára sikeredett (február, március, április gyakorlatilag kimaradt, csak május elején volt egy rövidke futam Kaprunban), így már igazán vágytam egy jó kis csúszkálásra. Az izgalmat csak fokozta, hogy komoly erőfeszítésembe került felszerelésem apróbb darabjainak megtalálása. Kesztyűt például vettem, mert egyszerűbb volt, mint pincét padlást feltúrni.
De végül minden megvolt és nekiindulhattunk.
Gondolkodtam az útvonalon. Ilyen is ritkán van, mert gondolkodás nélkül nekimegyek mindennek, s néhány száz kilométer kerülő sem riaszt, de most az aktuális népvándorlási tendenciák törpölésre késztettek. Végül Hegyeshalom nyert. A határon semmi tumultus, bár a sógorok minden kocsiba benéztek, még a síboxokat is kinyittatták, sőt a furgonokat félre is állították. Örültem is, hogy költségtakarékosság céljából nem hoztunk magunkkal néhány ezer euróért két menekültet. A szomorú tréfát félre téve a hegyeshalmi malőrön kívül semmiféle zavaró momentum nem volt az úton a témával kapcsolatban.
A völgyben gyönyörű napsütéses idő fogadott bennünket, pedig nem voltunk szerencsés passzban. Szállodai szobánkban nem volt fűtés (mindenki panaszkodott, hogy nagyon melege van, de ebből nekünk nem jutott.). Sőt a drága pénzen vett WIFI is az 1970-es éveket idézte sebességben. Mielőtt valaki mondaná, hogy akkor még WIFI sem volt, közlőm, hogy ez nem von le semmit kijelentésem valóságértékéből. De minek is működött volna, hisz a szobában az összes villanyt felkapcsolva sem volt akkora fény, hogy olvasni lehetett volna, s még a gépem klaviatúráját sem láttam.
Szép kilátások! Komolyan aggódtam, hogy ilyen indítás után csak minimum egy lábtörés következhet.
Pénteken 9 felé érkeztünk a felvonó aljába. Kevés autó, ember egy szál sem. Teljesen úgy nézett ki, hogy még ki sem nyitottak. (mindenki ilyen koránkelő?) Kiválasztottunk egy kényelmes, magányos fülkét a sok közül és felhajtattunk. A tömeg nem takarta el az új lift felvonóházát. (a régi négyüléses nyomát sem látni)
Mivel mindenki az új felvonóra kíváncsi néhány oldalt írok róla, aztán majd folytatom a rövidke beszámolót. Szerintem ez a felvonó egy mérnöki műremek. Van néhány bibi, de az majd kialakul. Kétféle módon lehet beszállni. Ha valaki ragaszkodik a lábán lévő léchez az a bal oldalon szállhat be egy banga nagy ülőszékes felvonóba. (buborék, tojásmelegítő ülésfűtés, egyszerű lábtartók, kávé, mentőláda, s minden földi jó. Az utolsó kettő csak a végállomásokon) Ha valaki lecsatolja a lécet egy kellemes fülkében ülhet a hegy tetejéig(?).
A kérdőjel azért van, mert az ülőszékes csak a középállomásig megy (kb. az a magasság, ahol a csákányos felvonók voltak, vannak), a fülkés viszont, ha szép az idő a tetőig megy. S itt van a trükk. a fülkék mindenfelé irányíthatók. Mehetnek újra lefelé, mehetnek fel, s eléjük még becsatlakozhat fentről jövő fülke is. Minden a körülményeknek, tömegnek megfelelően. Mondjuk kisebb szabadcsapatok keresték hogyan lehet felvonóval lemenni a hegyről. A visszafelé szolgáló beszállóhely jól el van dugva, s az a tanácsom sem segített, hogy szálljanak be a felfelé menő fülkébe, s fent ne szálljanak ki. A fülke richtig bekanyarodott s ismét felfelé indult. Tanulság, hogy vagy tudjon keresni, vagy síelni az ember.
A felvonó a gleccser részt két nagy oszlop segítségével hidalja át, így a megtámasztás sziklán van. Kiszállva rögvest lehet kezdeni a csúszást. (de hol van az még!) Én a felvonót rögvest elneveztem Labanc Sólyomnak, mert gyakorlatilag nem volt olyan menet, hogy ne állt volna meg egy kis időre. Biztos vannak még csiszolni való beállítási problémák.
A felvonó teljesen átalakította a síterepet. Hasonló a hatás, mint Murauban. Azt mindenki döntse el, hogy ez neki jó-e. Az én izlésem kicsit eltérő, nem szeretem a túristagyárakat. Az mindenesetre nem elvitatható, hogy az ember egy laza nap alatt könnyedén, akár tízszer is lecsúszhat a gleccseren, s ezt előtte nem igazán lehetett megtenni.
Térjünk vissza a gyökereinkhez. Az Alpin Center alatt nincs pálya. Nyitva sincs, de hó sincs igazán arra. Nincs tánc, nincs mamba.
Az Alpin center felett is korlátozottak a lehetőségek. Második nap nyitott meg a Maurer fekete, a Sonnenkar 6 üléseshez tartozó pályák, valamint a Funpark. Aztán ennyi. De megint előreloholtam.
Kicsit (?) borús volt az idő, a felvonó csak a középső állomásig járt. Gyorsan lecsusszantunk néhányszor. Remek hó, még ez a lagymatag pálya is nagyon jól esett. (én alantas módon nem melegítek be, de mindig enyhe pályán kezdek, ez itt most kényszerhelyzetben így is valósult meg.) Lehetett volna tovább kapaszkodni a hegyre a csákányosokkal, de mint ismert az nem az én világom. Azért egész nap azon az egy pályán csalinkázni 46 euróért nem ígérkezett ígéretesnek.
De fel a fejjel, előbb utóbb mindig kisüt a nap. Jött a hír, hogy fent a tetőn süt a nap. S láss csodát a felvonó is felülemelkedett a középső állomáson, s ripsz-ropsz ragyogott az ég. Csodálatos látvány, ahogy még nem láttam. A pályák nagyon szépen néztek ki, s a pályák mellett a sziklák egyenesen megdöbbentő képet mutattak. A felvert tojásfehérjének van ilyen felszíne, ha egy ügyes cukrász még valami fényesítő katyvaszt is kever belé. Sok mindent nem lehetett a pályán kívül csinálni a fagyott felső réteg és a kevés hó miatt, de tagadhatatlan, hogy mutatni nagyon szépen mutatott. S a pálya hava!? Vagy ki voltam éhezve, vagy nagyon jó volt. Maradjunk a másodiknál. Remekül lehetett csúszni, szinte szerelmes lettem magamba, hogy milyen ügyes vagyok. Mocorogtunk is rendesen.
Nem kellett sehol sorban állni, de kétszer is előfordult, hogy rajtunk kívül más is volt a fülkében. Szörnyű! Viszont vigyázni kellett mit mond az ember, mert itt még a hónak is füle volt, s mindenki értette a magyart. Talán volt néhány cseh, szlovák, esetleg lengyel, de ezzel kifújt. Békés közép európai csúszka házigazdák nélkül. Az Alpin Center teraszán össze lehetett futni ismerősökkel, én is lebuktam. Jövök kifelé a pénztártól, mikor felharsan egy kiáltás: Nézd, ott megy Csabor, s mekkora schiwasser van nála! No, oda a renomém! De maradjon köztünk!
Szombaton már a fentebb említett pályák is kinyitottak, s többen is lettünk. Még nem Szlovákia, de néha már két percig is eltartott, míg beszálltunk.
Összefoglalás: jó síelés volt, bemelegítésnek kitűnő. Szerencsénk volt az idővel. A hó nem akkora, mint a marketing centivel mérve, de a pályán kitünő. A látvány gyönyörű. Pályán kívül még nehéz az élet. Csak a felső pályák mennek, s ez a kilométer gyilkosoknak kevés lehet. Ha nem lesz a közeljövőben hó, s a tapasztalt hőmérséklet (+10 fok az Alpin Centernél) marad a pályák csak romlani fognak. Nem biztos, hogy a közeljövőben mindenkinek akkora mákja lesz, mint nekünk. Friss hóesésig én nem mennék.

Csabor az élvezeti síelő

Tále 2015.02.13.


Mint korábban említettem társaim otthagytak Myton, s elmentek Táléra síelni. Én magamban csúszkáltam egy darabig, de mivel a síelés alapvetően társas sport, délután úgy döntöttem, hogy a csapat után eredek. A két terep csak egy ugrásra van egymástól.
Mindig szívesen írok a kedvenc síterepeimről, némi jutalom fejében hasonlóan lelkesen rovom a sorokat kedvenc feleségem kedvenc síterepeiről, de mit csináljak Gabóca kedvenc síterepével?
Gabóca és Tále szinte összeforrt. Nézem a rendszeresen megjelenő videókat, ahol Gabóca köröz valami nagy fehérségben, mint légy egy pohár tejben, s ez Tále. Ezt a terepet régóta tervezem megnézni, most itt volt az idő valóra váltani a tervet.
Szép napsütéses időben, gyakorlatilag száraz úton lehetett megközelíteni a pályát. Az út mellett 10-20 cm hó, de az aszfalt rendben takarított.
Még nem láttam a pályát, amikor kezdtek feltünedezni az út szépén a parkírozó autók és a biztonsági őrök. Az őrök minden kocsit leállítottak, s a bent ülőket síbuszok szállították a pályához. Hasonlít az eplényi szisztémára csak itt sokkal hosszabban állnak az út szélén az autók. Mivel már délután volt az út mentén szakaszosan álldogáló biztonsági őrök unottan rám néztek, de különösebben nem foglalkoztak velem. Miközben szépen elhajtattam a kocsisor mellett arra gondoltam, hogy az elmúlt évek alatt mennyit fejlődött Szlovákia. Az ottaniak persze panaszkodnak, de ha megnézzük hány szlovák síelt 8-10 éve mondjuk a Dolomitokban, s hány most, a létszámnövekedés szembetűnő. Nem sütöm el az olcsó poént, hogy mennyivel csökkent ugyanakkor a magyarok száma. Nézem a parkoló autókat, s látom a fejlődést, de a szépen sütő napocska ellenére is lehetnék vidámabb.
Végül csak megérkeztem a főparkírozóba. Találtam magamnak közeli parkírozó helyet, s indulhattam megnézni milyen a pálya és mit csinálnak a többiek.
Hajlamos vagyok az egyszerűsítésekre, így szemrebbenés nélkül le tudom írni, hogy Tále az egyik legunalmasabb pálya amit valaha láttam. (még szlovák viszonylatban is!)
Két oldalán némi rövidebb pálya, ami közrefogja a két fő pályát. Közben az egész olyan, mintha egy gyúródeszkát ferde szögbe állítottak volna, természetesen megszórva szép fehér liszttel, s azon csúszkálnának a vidám sportemberek. (220 méter szint 2,8 km-es deszka)
Van vagy hat felvonó, sajnos mindegyik tányéros, ami tudvalevőleg nem az én világom. A felvonók vidáman vonszolják felfelé a sok síelőt, akik azután a szinte teljesen nyitott, izgalomtól mentes lejtőn kedvükre csúszhatnak. Sehol egy zavaró tényező, sehol egy hupni, sehol valami rosszul előkészített pálya. Dög unalom. Még a többieket sem kell keresni, hisz csak kiül az ember a hütte teraszára, bizakodó sósszínű tekintettel néz a hegy felé, s íme előbb utóbb lecsusszan ott valami ismerős.
Egy kivétellel megvan minden ami kell. Kellemes, jól kezelt pályák, rendezett parkírozás, jó logisztika, gyorstüzelő büfé, hütte, étterem, síeléssel kapcsolatos szolgáltatók, stb. De egy nincs, egyetlen ülőfelvonó!
Tudom már mit szeret itt kanyarogni Gabóca. Mert itt kanyarogni jó! Ha szeretném a tányéros felvonót én is itt kanyarognék. Közben olyan jókat lehetne szenderedni lefelé a lejtőn. De nem szeretem a tányérost. Marad Gabócának a kanyargás, s legközelebb a terep ismeretében kritizálom a csúszást.



Csabor az élvezeti síelő

Myto pod Dumbierom 2015.02.13.

Abszolút nem síelőteljesítmény orientált szlovákiai sítúránk második napjára, mivel úgy gondoltam a felfelé síelés előző nap megviselte lábaim, olyan terepet választottunk, ahol ülőlift is van. Mytora esett a választás.
Ha sífutó lennék örültem volna a környéknek, de most társaimmal tanácstalanul álltunk a pálya aljában. Hallgattuk a kemény, jeges havat karcoló lécek hangját, néztük a bukdácsoló síelőket, s tanácskoztunk mi legyen. Nekem lényegében mindegy milyen a pálya, legfeljebb nagyobbat küzdők, de a többiek továbbmentek Táléra. Feleségem egy csúszásra velem tartott, s némi halálfélelem után szintén Tále mellett döntött. Egyedül maradtam.
Nézzük mi is volt ennek a tartózkodásnak az oka?
A leírások szerint 4 km pályáról beszélünk, kb. 300 méteres szinttel.
A pályarendszeren (egy lejtő különféle nyomvonalon való leküzdéséről beszélünk) több lift van, de most csak a négyüléses ment, ez szolgálta ki a piros pályát. A többi pálya nem volt síelésre alkalmas állapotban, s így a húzóliftek sem mentek. A piros pálya alapjaiban nem veszélyes, közepén és a végén van egy meredekebb letörés. Érdekes a pálya szervezése, mert a tanuló pályák a piros közepe magasságában találhatóak, így az utolsó letörésen még a kezdőknek is le kell jönni.
Milyen furcsa az élet? Egy négy nappal utánunk ott síelő sporttárs remeknek és soknak minősítette a havat, ami a mi időnkben jeges volt és kevés. Mindkét vélemény lehet jogos, s ezért nem tartom célszerűnek ha valaki egy benyomás alapján véglegesen leír egy terepet. Semmi sem csak fehér vagy fekete, még a sípályán sem.
Nagy magányomban (már társaim nem voltak, de a pályán azért csúsztak rengetegen) kellemeset csúszkáltam. Sokkal többen voltak, mint Polomkán, s az élet is gyorsabban ketyegett. Érdekes volt megfigyelni, hogy melyik síelő hol szocializálódott. A viszonylag problémás pályára kénytelen volt felmenni a kezdő, a tapasztalt száguldozó és az aki már kétszer lejött ott, s így azt hiszi tud síelni. Gondnak tartom ha együtt vagyunk egy pályán olyanokkal, aki míg én három kört megyek, csúszik oldalazva 12 métert. Probléma ha valaki abszolút nem rendelkezik lécbiztonsággal, nem ismeri a fizikát és saját képességeit, de ennek ellenére golyóban leszáguld a pályán. Gond ha abszolút kezdők esnek, kelnek a pályán, s veszélyeztetik magukat, miközben megállni nem képes Supermennek száguldanak el mellettük. Nincs bennem semmi kirekesztés, elkülönítés, hisz én is abszolút amatör vagyok, de állítom, hogy máshol sincs megfelelő síelési kultúra, s talán kisérlet sincs ennek megszerzésére, ezt pedig nagyon veszélyesnek tartom. A síelést nem szabadna felesleges veszélyekkel terhelni.
Csúszkáltam a tömegben, s azt tapasztaltam, hogy a pálya egyre jegesedik. Az az egy pálya nem kínált nagy változatosságot, ezért indultam a többiek után.
Az árak még ezen a viszonylag felkapott helyen is nagyon kedvezőek, de nem tetszett, hogy a teraszon az ülőpadok tiszta jegesek voltak, s miközben üldögélt az ember a jeges hideg mászott felfelé. Nem tetszett, hogy csak sör volt, s mindenféle kofala szerű petróleum származék. Érdekes, hogy forralt bort adtak, de rendes boruk nem volt.
Vegyes érzelmekkel távoztam. Lehet ez jó, de most ez nekem nem adatott meg. Lehet, hogy legközelebb futólécekkel kellene jönnöm, s kipróbálni a gyönyörű sífutópályákat?

Csabor az élvezeti síelő

Polomka Bucnik 2015.02.12-14.


Barátok meghívására terveztünk egy könnyed szlovákiai síutat, amelybe bele volt kódolva, hogy az elsődleges talán nem is a síelés, hanem az, hogy együtt legyünk.
Szállásunk a sípálya melletti kis faluban (oly pici volt, hogy annak sem mondanám. Jellemzően még kocsma sem volt a kis településen) egy gazdálkodó család panziójában volt. Minden volt itt ami elképzelhető, 80 tehén, pisztrángos tó, cross motor, 1 euróért vásárolt Prága típusú teherautó, s minden földi jó. Akár Ausztriában is lehettünk volna, de kicsit nagyobb volt a rendetlenség és a háziak több pálinkát ittak.
De nézzük a síelést!
Breznó felől autózva Polomka után egy elhagyott érc vagy szénosztályozónál kell jobbra lekanyarodni. Elhanyagolt, keskeny, kanyargó ipari úton haladunk, minden pillanatban várom, hogy előlép Mad Max és kér néhány liter üzemanyagot. Az útról letolták a havat, de a pálya üzemeltetői a síkosságmentesítés prózai kérdései fölé tudtak emelkedni. Szokásukat a parkírozóra vonatkozóan is megtartották. Aki ügyes volt az annyit tudott csúszkálni a pénztárig, hogy jegyet már nem is volt érdemes vennie.
Valaki korábban írta, hogy Szlovákiában nagyon sok a hó. Akkor mi vagy más országban voltunk, vagy más a fogalmunk a sok hóról.
Nagyon nem voltam mérges, mert 8 euróért kaptam senior jegyet. Ilyen olcsón külföldön még soha nem síeltem (kaució 2 EUR). Minden rendes embernek közelítő kártyája volt, csak az ilyen öreg fazonnak, mint én volt karóra alakú bérlete. Ez később okozott gondokat.
Nem voltak sokan. A pálya a szokásos szlovák stílus, keress egy hegyet (?), esésvonal mentén vágd ki a fákat, s hajrá. A pályaleírás szerint 3 felvonó van, de én csak a hosszút (kb.1600 m), és a rövidet (kb.600m) láttam. A gyermek felvonó nem tűnt fel, igaz nem is tettem tűvé érte azt a néhány négyzetmétert.
Elméletileg 3 pálya van. A hosszú felvonó két oldalán egy-egy piros, s a pálya alsó részén egy kék. A Pirosok egyenként 1580 méteresek (kb. 300 méter szint), a kék 600. Most kezdtem el nem érteni a marketing kilométereket. A leírás szerint a terep 2,2 km pályával rendelkezik. Ha számolom a két pirosat és a kéket, akkor az több, mint 3,7 km. Ha nagyon helyesen egy hosszba számolom a pirosakat, akkor elvileg kijön a 2,2, de akkor miért számolom külön a kéket, hisz az is ugyanott jön le? Persze ez mind csak elméleti fejtegetés mert csak a pirosok közül az egyik ment.
A csapat a 600 méteres felvonón kezdett, de engem előre küldtek felderítőnek a hosszú felvonóra. Még nem mondtam, hogy mindkét felvonó tányéros volt, de a hosszú automata. Ez a Tátrapoma egy mérnöki szempontból nagyon jól megkomponált szörnyeteg (még szemafor is van!), de normál síelői szempontból bátorság kell ráülni. (viszont a kis felvonónál megtaláltam a kedvenc táblámat)
Néhány, az eplényi beszállónál finnyákoló síelőt kihoznék ide tanulmányútra. Olyan beléptetőkapu van, mint Eplényben, de fokozva a dolgokat egy viszonylag erős, jeges lejtőn lehet odaesni, majd hasra kell feküdni, hogy a megfelelő helyre tudjuk illeszteni a kártyánkat. A senior karórával ez nem megy, ott bizony az esetek többségében le kellett húznom a kesztyűt, feltűrni a kabát szárát s tornázni egyet. Szóval tessék csak jönni a nagy igénnyel! A felvonóra néha felmászott valaki, s gépészkedett egyet. A célegyenesbe érve váltott a szemafor, kilibbent a kar, amit megmarkolva máris lebegtem, mint Surranó Gyík a nagy irokéz törzsfőnök, amikor felpattant a bölény hátára. Persze a közönség még csak nem is tapsolt.
Ez a dög (már nem a bika, hanem a felvonó) majd 1600 méter hosszan cipeli az embert. Szorítottam a lábam, mintha sürgős dolgom lenne, kapaszkodtam, mint kismacska az ereszen, de a könnyem majd kicsordult. A hegy tetején egy szánkót kezdtem el keresni, mert ezekkel a bedurrant combokkal lábon lejönni lehetetlen. (a hazai legények könnyedén, mosolyogva feljöttek)
A pálya egy egyszerű piros volt, amit gyakran tarkítottak földfoltok (lehetett a szlalomot gyakorolni), gyerekfejnyi jégdarabok gurguláztak a pályán (lehetett gyakorolni a menekülést), s még egy lerobbant ratrak is volt a pálya közepén, aminél a szerelő egyre lankadó lendülettel próbálkozott a hiba kijavításán. (lehetett gyakorolni a káromkodást)
Bár a jégdarabok miatt a zsebemből kiesett az apró, meglepő gyorsasággal és könnyedséggel le lehetett száguldani. Könnyes szemmel küzdöttem meg a beléptetőkapuval, s pityeregve indultam felfelé. Lefelé már olthatatlan kiváncsiság fogott el, hogy megállva megnézzem mit csinálnak a többiek a rövid felvonó tetején.
A harmadik lejövetelnél feljebb is megálltam, hátha arra tévedtek valahogyan. Lent úgy döntöttem megnézem a hüttében talán ott vannak. Ott voltak, utánam jöttek be. Nyolcan ültünk az asztalnál, mindenki ivott, sört, bort, forralt bort, egyebeket, s végül fizettünk 8,19 eurót. Hosszan polemizáltunk a kiszolgáló kislánnyal a négy matematikai alapművelet alkalmazásáról, de megesküdött, hogy mindent beleszámolt. Nekem természetesen közben kialakult a technikám: a továbbiakban három lecsúszás, s egy tartós beülés ritmusban dolgozom. Végül már egészen könnyedén, pityergés nélkül feljutottam.
Viszonylag kellemes napot zártunk, felvillantva a combizmok izomlázának lehetőségét.
Már a parkírozó sem volt olyan csúszós. Jó terep ez, ha jó a hó, de, hogy mikor az, az egy fogas kérdés. (két nap múlva jobb volt a hó, de a piros másik oldala változatlanul nem ment. Szóval ki kell várni)
Összegzésként mit mondjak? Aki olcsó pályára vágyik, s szerencséje van, jól fogja itt érezni magát, de szeretnie kell a tányéros felvonót.

Csabor az élvezeti síelő

Ma Passo Costalunga Karerpass (leánykori nevén Carezza) síterepén voltunk.
Tavaly is kerestem a terepet, de a nagy hó miatt nem jutottam ide. Ma sikerült, s egy gyöngyszemet fedeztem fel.
Egy pálya amely egy pirosba hajló feketével kezdődik és azzal is fejeződik be. Egy pálya, amely a sziklák tövében meglapulva szélcsendes, kellemes havas, változatos pályás, s főleg nem zsúfolt.
Egy pálya amely engem is becsapott. Igaz ehhez kellett egy "laza kezű" térképrajzoló, kellettem én, s az, hogy a két pirosba hajló fekete közé befurakodjon egy harmadik. Ha már ott volt, azt is megsíeltem.
Részletek ha hazaértem.
Mellesleg ma -7-9 fok volt, napsütés, és szélcsend.

Csabor az élvezeti síelő

Nassfeld 2015.01.16.

Már tegnap is írtam, hogy a szállás környékén nem látszik sok hó.
Ma fél tíz környékén értünk a parkírozóhoz. Furcsa volt, hogy az első parkírozó blokkban az első részen van helyünk. Gondolkodtam némi eltévedés lehetőségén, de jött a mozdonyszerű traktor, s odavitt azon a száz méteren át a pénztár elé. S láss csodát, ott sem volt senki.
Már tudtam, hogy sokan tudnak valamit, amit mi nem tudunk. Ennek ellenére büszkén megvettük a jegyünket, s beléptettünk a felvonóba. Felülről a Carnia nem mutatott valami jól. Nagyon kevés volt rajta a hó. Ezt nem sokáig élvezhettük, mert ahogy ment felfelé a kabin egyre jobban szemerkélt az eső, s egyre nagyobb lett a köd. Már tudtam, hogy mit tudtak, akik otthon maradtak.
Ahogy a felső állomáson kiszálltunk eszméletlen sűrűségű köd fogadott bennünket. Tiszteletkör gyanánt az ötvenesen lecsúsztunk a középső állomásig, araszolva, s lassan kitapogatva a környezetet.
Ismét felvonóztunk s elindultunk a Carnia felé.
A pályák türhetőek voltak. Kemény alap, felette néhány centi felpuhult réteg, abszolút műhó, a környéken a pályán kívül minimális hó volt. A problémát a szitáló eső, ami a hegy tetején hódarával keveredett, s a köd okozta.
A csákányosnál (csak egyik ment) szinte már métereket lehetett látni. Őszintén nem tudom, hogy csúszik le az, aki nem ismeri a pályát.
A továbbiakban, ahogy mentünk tisztult a levegő, ragadt a hó, de leküzdöttük magunk.
Lent komolyan gondolkodtunk, hogy ismét felmenjünk-e. Persze, hogy felmentünk.
Fent, ha lehetett még sűrűbb volt a köd. Beültünk a hüttébe s időztünk egy kicsit, ami kicsit problémás volt, mert mindenki az a kevés ember, aki a pályán volt, a hüttékben múlatta az időt.
Végül csak ki kellett jönni. A pára ráfagyott a szemüvegemre, s csodasisakom sem segített. Annyira nem lehetett látni, hogy az ember (s az enyém is) egyensúlyi központja kikapcsol, nem tudja hol van, s merre az arra. Én is egyszer megálltam, de csak azt hittem, mert közben hátrafelé csúsztam.
Nem lehetett látni a pálya szélét, katasztrófális volt. Ismerősök infói alapján ekkor indult meg lefelé a nép a hegyről, felvonóval.
A köd szintje egyre lejjebb ereszkedett. A hegyen tovább esett a dara, lent az eső.
Mint élvezeti síelő feltettem a kezem. Három óra felé hazaindultunk.
Holnap havat mondanak. Nem tudom mi lesz. A terepnek nagyon kell a hó, de nekem megint nem volt szerencsém. Ezen a hét végén senkinek sem ajánlom a terepet. (a napijegy normál áru)

Csabor az élvezeti síelő

Katschberg 2014.12.13.
Van, amikor az ember jól választ, van amikor rosszul, s van amikor nem tudja hogyan.
Ma Katschberget választottam, s most a fenti állapotban leledzem.
Nem tudtam a kedvenc helyemről (St. Margarethen) indulni, mert onnan nem lehetett felmenni a hegyre. Láthatóan a hóágyuk küszködtek a tereppel, de csak pamacsokat tudta fújni az alsó részre. A hírek szerint az Aineck csak felülről a középső állomásig volt járható.
Következett kedvenc tevékenységem a hegymászás kocsival. Persze a feleség sikítozik, s én süket vagyok. Hamar felértünk. A furcsa az volt, hogy szinte egy lelket sem találtunk a terepen. Sőt parkírozó helyünk is ott volt ahol akartunk. Mondtam is, hogy először ne ugorjunk bele a síbakiba, inkább nézzünk körül.
Minden felvonó állt, ember egy deka sem. Nézelődés közben aztán elindult az egyik, majd a másik, s így tovább. Kiderült, hogy nagyon korán értünk oda, s az 1-es Aineckre vezető lift pedig a nagy szél miatt nem megy. ( így jár aki korán reggelizik, s nyitás előtt kiér a terepre)
Gyors jegyváltás, 22 EUR-t ért a napijegy.
Először lazán kezdtünk. Tschaneki oldal 2-es pálya, minden oktató és kezdő álma. Itt pár fordulóval be lehetett melegíteni. Kellemes hó (nagyon kemény alap, felette pár centi porhóval), kevés ember. A tanulókat lazán lehetett kerülgetni.
Gyorsan meguntuk, s a 4- es felvonóval megközelítettük a hegytetőt. Itt láttuk, a 8- as pálya átcsúszó szakasza a szokásosnál szebb képet mutat, de véleményünk szerint ennek még nem jött el az ideje. Célszerűbbnek láttuk, amíg erőnk, s lendületünk van lecsúszni a 3-as feketén. Ehhez azért kellett bátorság, mert a pálya jó részén barna foltok mutatkoztak, jó szándékkal a fele volt használható. Apróságokkal nem foglalkozunk, tehát nekilendültünk. A szokásos kemény felület fogadott, s a szezon elején (?) tapasztalható technikai hiányosság is előjött. Nem volt megfelelő az élszögem, illetve nem a helyes íven voltam, mert géppuskaszerűen ugrált alattam a léc a két ív között. Ahogy a pálya meredeksége csökkent én is megtaláltam a helyes mozgást s élveztem a siklást. Jó volt visszanézni a lejtő aljáról.
A további program ismét fel, s átcsúszni a 8-ason, s tovább a 6-os piros pályán. A többi pálya ezen a részen nem volt nyitva, s bizony az ide összpontosuló síelők miatt az alsó szakaszon elég termetes buckákkal lehetett találkozni. A körülmények dacára itt is jól esett a csúszás.
Térülés fordulás közben vettük észre, hogy megindították az Aineckre vivő 1-es felvonót. Persze mindjárt arra indultunk. Nem tudom reggel milyen szél lehetett, ami miatt nem ment a lift, de most a lelket is kifújta belőlünk. Én sisakom által biztosított nagyfokú védelem miatt nem hordok kámzsát, de most komolyan elgondolkodtam a rendszerbe állításán.
Fent kellemes pillanatok vártak, amíg a kiszálló védelmét élveztük, ott ugyanis nem fújt a szél. A 11a fekete lezárt, használhatatlan volt, viszont a piros 11-es sok örömmel kecsegtetett. Ismét találkoztunk a márványkemény felülettel és némi porhóval. De jó is volt leszáguldani rajta!
A további örömök helyett vissza mentünk a tschanaki oldalra, mert találkozónk volt Vassy nevű síoktató cimboránkkal. Csak rövid eszmecserére volt lehetőségünk, s a közös síelés is elmaradt, mert Gergőt szétszedik a tanítványok. Azért bosszantó, hogy egy síoktatónak síelni sincs ideje.
Következett a szabad program. Ismét beiktattuk a 11-es pirosat (lejjebb az Ainecken nem merészkedtünk, mert úgy is csak a középső felvonó alsó állomásáig lehetett volna menni, az pedig nem igazán izgalmas). A piroska az eltelt idő alatt megmérgesedett, a szél ha lehet még nagyobb lett, a pályán már nem volt ott a porhó, csak a jeges alapon karcolt a léc. Rendesen igénybe vette a combokat. Mindig mondtam, hogy fel kell készülni a szezonra, de ezt ennyire még soha nem hanyagoltam el. Most észre is vettem a combomon.
Ez a nap is elmúlt. Szezonkezdésnek ez is jó volt. Katschberg megmaradt szerelemnek, s jövök még jobb körülmények között is ide. A pályákon nagyon sokat dolgoznak, pillanatról pillanatra változik a helyzet. Jellemző az állapotokra, hogy a társaim, akik más terepről jöttek hazafelé esküvel állítják, hogy ahol én reggel zöld felületet láttam ott délután már síeltek, vagyis az Aineck aljáig le lehetett csúszni. Én ezt az állítást nem írom alá, s ebben a tényben az sem befolyásol, hogy némi vacsorával egybekötött mulatozáson már túl van a társaság.

Csabor az élvezeti síelő

ui.: tegnap dicséretet kaptam a képekért egy sporttársamtól, akivel közösen versenyzünk ( pálinka, bor, pezsgő szakág) sajnos ez a dicséret ma valószínűleg elmarad. Más kabátba mentem síelni, s annak külső zsebében a masina lefagyott. Mindjárt megnézem sikerült e valami képet mégis összehoznom. (de nem baj, hisz elsősorban élvezeti síelő vagyok nem fényképész)

Turracher Höhe 2014.12.12.

No azért!
Végre megkezdtem a szezont! Este válogattam a terepek között, mint tyúk a kendermagban, de a döntés nehéz volt. Itt lakunk Katschi tövében, de oda nem lehetett menni, mert egy pálya ment. (az ainecki oldal alsó része teljesen használhatatlan) Ennél azért többre vágytam. OT-t nem szeretem, s szerintem ma a sok ember miatt szardinia konzervhez hasonlított, a többi messze volt, vagy még nem nyitott meg.
Végül Turracher Höhére esett a választás. 50 km távolság a szállástól és kellemes hírek.
Reggel kivakartam a kocsit a jégből -7, -8 fokokat mutatott a hőmérő, s nagy lendülettel kezdtem hegyet mászni Turrach felé. A terepet én általában alulról közelítem meg, s beosonok a Turrachbahn felé. Van ott egy kellemes parkoló, ahol mindig kevesen vannak. Most senki sem volt, be se lehetett menni, mivel állt a felvonó.
A központi részen remek parkírozó helyet kaptam, ez már mutatta, hogy olyan sokan nem lehetnek.
Turrach szememben egy szeszélyes nő. Hol kedves lányka, hol gyengéd nagyanyó, hol céda, hol kiszámíthatatlan színésznő. Ma kellemes érett nő benyomását keltette, olyanét aki adni is tud.
Körbenézve láttam, hogy a hírekkel ellentétben megnyitották a Kornockbahn felvonót is. A napi jegy 35 EUR, s így mindjárt lécet is csatoltunk.
Ez volt az első nap, így óvatosan kezdtük. Átmentünk a Wildkopflifthez, ami bár csákányos, de most az sem számított. Látszott, hogy itt esett a hó, nem csak a hóágyuk munkája biztosította a pályák hóellátását. A liftnél új meglepetés várt: nem volt sor!
Edzésként lecsúszva a kék pályákon nagyon jó havat tapasztaltunk. Kemény alap, tetején némi porhóval. Ideális. Mint említettem ez volt az első nap a szezonban, annak ellenére elengedtem magam. Élvezet volt száguldozni a remek pályákon, főleg úgy, hogy alig volt más, senki nem zavart. Főleg magyarok, oroszok, szlovákok voltak, meg néhány tanulócsoport.
Jegyvételnél megkaptuk az ajándék papírzsepit, de sajnos pezsgő osztás most nem volt.
Ezen az oldalon a 19, 18, 26, 27-es pályák mentek (ha jól számoltam), ezek többszöri bebóklászása után átmentünk a kornocki oldalra. Az út alatt a kötélfelvonót nagyban szerelgették, s délutánra sikerült is működő állapotba hozniuk.
A Kornockbahnnal felmenve (természetesen itt sem volt sor) eszméletlen szél fogadott bennünk. Még a szokásosnál is nagyobb. Ezért iziben indultunk lefelé. A felső részen a nagy szél elfújta a havat, kemény jeges alapon csúsztunk. A középső részen hatalmas hóágyútüzérséget vonultattak fel, s azok szorgalmasan termelték a havat. Ezért olyan terepviszonyok alakultak ki, hogy az ember síelője vagy a hóágyú által odaszórt finom hóban csúszott, vakon, vagy a szél által tisztára takarított tükörjég felületen mutatott be rövid kűrt.
Feleségem közölte, hogy ez neki nem jó, ezért oldalt váltottunk. A szél azonban utánunk merészkedett, s bár a hőmérő csak 0 fok körüli értéket mutatott, kifújta belőlünk a lelket. Úgy döntöttünk, hogy a napot egy jó meleg itallal és étellel zárjuk le. Bár nekem hiányoznak a Kornockbahn felvonó aljánál megszüntetett apró hütték, de most a turistagyárban is jól éreztünk magunk.
Ez a terep hét végére remek lesz. Szépen kifagy a rengeteg gyártott hó, s biztos hogy új pályákat is megnyitnak.
Mindenki jöhet, aki a többi terep nyitó programjába nem fér bele.


Csabor az élvezeti síelő

Most nézegettem, hogy nem tartottam be az egyik (?) ígéretemet. Február végén azt ígértem, hogy írok egy részletes beszámolót a Dolimitokban töltött hetemről. Ahogy megy előre az idő egyre jobban elfelejtem a történteket, de azért megpróbálom összeszedni gondolataimat. Talán segít valakinek útitervet készíteni, illetve csillapítja az én hó utáni éhségemet.
Tehát itt a februári beszámoló.

Val di Fassa 2014.02.16.-22

Utazás

Mondhatnám azt, hogy Valentin napra elhoztam a feleségem egy Dolomitokban való síelésre, de ez nem igaz. Először is nem szeretem a Valentin napot, mert idegen a hagyományainktól, s a virágárusok eme ármánykodása nélkül is elég virágot veszek egész évben. Másrészről nem egy nap kell szeretni valakit, hanem évi háromszázhatvannégy napon át. Most nem fogtál meg, mert tudom, hogy az év háromszázhatvanöt napból áll. No, a hiányzó egy napon imádni kell. Ha szökőév van akkor kettőn. Tudni kell veszíteni.
Az igazság az, hogy nálam minden szezon „bakancslistáján” előkelő helyen szerepel a Dolomitokba való síelés. Őszintén, egész évben elsíelgetnék itt. Természetesen most is Dolomiti utazási irodával voltam Campestrinben. A jól bevált dolgokat nem szoktam elhagyni.

Pakolási szisztémámat már mindenki ismeri. Addig rakjuk a cuccot az autóba, amíg az meg nem telik. S ez a pakolás független a kocsi méreteitől.
Amióta a szlovénok megnyitották az autópályát Olaszország felé én arra járok. Gyors és kényelmes. Kb. 7 és fél óra alatt háztól házig elvagyok.
Persze vannak nekem nem tetsző dolgok. Ilyen például a pálya matrica. Az olasz turnusbeosztáshoz nem igazodik a matrica időtartama. Egy nappal rövidebb, így egy turnusért két hetes matricát kell venni, ami persze egy kanyival sem olcsóbb, mint két egyhetes. Az utolsó magyar kútnál szoktam matricát vásárolni, olcsóbb mintha más helyen (pl.: Autóklub) veszi az ember.
Ha takarékos a síelőnek, mielőtt átér Olaszországba érdemes teletankolni a kocsit, mert az olaszoknál jelentősen drágább az üzemanyag. Másrészről hét végén az olasz kutak nagy része zárva van, s így csak az automata kutakra lehet hagyatkozni, de az nem mindig sikerül.

Esőben indultunk, reggel 8 felé. Az eső ellenére kellemes út, de a tempót Szlovéniába érve mérsékeltem. A helyi rendőrök minden elképzelhető módon mérik a sebességet, s elég szép büntetéseket szabnak ki.
Szlovéniában ért életem egyik legszomorúbb látványa. A közelmúltban ónos eső esett s az nagyon nagy területen (az út mellett több mint 100 km hosszan) letarolta a fákat. Csupasz fenyőtörzsek, letört ágakkal, letört felső résszel ameddig a szem ellátott. Nem tudni mikor tér magához a természet, s felbecsülhetetlen a kár. Mintha egy óriás suhintott volna el kaszájával az erdőben.
Szomorúan utaztunk tovább. Ahogy az olasz részen elhagytuk a tengert, s a hegyek felé kanyarodtunk, az eső ellenére lehetett látni, hogy lesz itt hó, mégpedig dögivel.

Kora délután megérkeztünk. Útközben megálltunk San Pellegrionál (kedvenc hely ez is). 2 fok volt, és sok ember. A hó....no az vacak. Alig van több mint két méter. Érdekes volt olyan úton vezetni ahol mindkét oldalon 2 méter magas hófal van. Nagyon fogom utálni ezt a hetet.

A szálloda a szokásos. Kellemes csicsamentes, családias hely, minden rendben, otthonosan berendezett szoba, s vacsorára olaszos ételek. Az olasz konyha szerintem a látottak alapján paradicsom tésztával. Kedvesek. A pincér mindent tudni akar. Megkérdezi, hogy milyen népek vagyunk, s máris üti be a telefonjába a szöveget, s szótárprogrammal fordítja. Jókat kacagunk a beszélgetésen.

Viszonylag korán lefekszünk, mert másnap nagy csuszkát tervezünk. Még a számítógépet sem kapcsolom be, mert nem találom a csatlakozó átalakítót, anélkül pedig nincs esélyem rá hogy be tudnám dugni a konnektorba. (ilyent mindenki vigyen magával, ha Olaszországba megy.)

2014.02.17. Első nap Bellamonte

Első nap természetesen mi jöhetne más, mint Első feleségem szerelme. Mi ezen a vidéken mindig Dolomiti Superski bérletet veszünk, mert kóbor lélek lévén nem tudni hova keveredünk a nap végére. Ez a bérlet lényegében impregnált papírból van, nincs az árban kaució, viszont ki tudja miért a bérletre rá van írva, hogy férfi vagy nő a tulajdonos.
Alpe Lusia, Ronchi, Bellamonte, vagy amit akartok. A szitáló esőben, magát egyre jobban mutogató ködben indulunk.
Rövid autózást követően Moena után Ronchinál parkoltunk le. Volt a parkírozóban vagy 6 autó. Hétfőn úgy látszik nem járnak erre. Természetesen magányos, nászutas kocsit kértünk a felvonón, s azt is kaptunk. Kettesben kapaszkodtunk felfelé, átmentünk a középső állomáson, aztán a tető felé haladva inkognitóba burkolóztunk. Egyre nőtt a köd.
Kiszállva az ott lévő, lassan gyülekező emberek tétován tanakodtak, merre is kellene indulni. Volt aki még egy cigarettára is rágyújtott, mert az biztos elősegíti nála a gondolkodást. Ezt nem tudom megérteni. Valaki kint van a kellemes tiszta levegőn, vár, vagy sorban áll a liftnél, s rágyújt egy dekre, mert a tüdőcsúcsok már ácsingóznak valami méreg után. Itt találkoztam olyannal is, hogy a személyzet egy jeles tagja jött lefelé a mi nászutas fülkénkkel, s amikor beszálltunk kiderült, hogy dohányzott a fülkében. Aki dohányzik el sem tudja képzelni milyen zavaró lehet egy nemdohányzónak beszállni utána a füstös fülkébe.
Rövid időn belül megunva a tanakodást botozva nekiindultunk a Bellamonte felé vezető útnak. A Direttisimán (7 fekete) ebben a ködben lejönni, bemelegítés nélkül nem volt felvállalható. Maradt a piros (6). Mindenfelé szűzhó. Kezdem megérteni a szűzhavazókat, érdekes érzés egy sima érintetlen hóban elsőnek csúszni. Önző dolog, de jó. Főleg akkor ha közben gyermekfej nagyságú pelyhekben esik a hó.
Próbáltam csúszni de nem ment. Annyira tapadt a hó, hogy botoznom kellett lefelé a piroson. Nagy nehezen evickélve a mozgásképtelen léccel egyből lefelé vettem az irányt, mert emlékeim szerint arra van egy szerviz.
A tizessel kezdődő számú pályákon, szóval a Bellamontei részen már voltak néhányan. Én pedig csak szenvedtem a ragadós hóban a tapadós léccel.

Most lefelé mentem, nem törekedtem egyszerre felfelé, mert emlékeztem, hogy egy évvel ezelőtt 100 méteren belül leamortizálódott a család. Olyan lassan tudok csak csúszni, hogy míg leérek bőven elmesélem. Kedves ismerőseimmel síeltünk. Ők még nem voltak ezen a pályán, s én mint mindennek tudója igyekeztem vezetni őket. Castelir felől (Bellamonte, alsó parkoló) érkeztünk, s én nagy lelkesedésemben vittem a csapatot felfelé. A komoly csúszás előtt mindig szoktam egy bemelegítőt csúszni. Nem nagyon végzek atletikus bemelegítő gyakorlatokat, de egy enyhe pályán, szép lassan, odafigyelve átmozgatom magam. Ez működni szokott. Most botor fejjel egyből (három felvonóval) robogtunk a 2340 méteres csúcsközeli kiszállóig, s egy lendülettel fordultunk lefelé. Abban a magasságban olyan köd volt, hogy az ember az orra hegyét sem látta. Amit nem látok attól nem félek, s ezzel a lendülettel zúdultam lefelé. Kb. 50 méteren belül nem tudtam hol vagyok, sőt azt sem, hogy merre van a lefelé. Hátranéztem, mi lehet az első feleségemmel, majd megszemléltem a helyzetet a földön heverészve is. Nem láttam Elsőt sehol. Keresgélve rátaláltam, a pálya mellett lévő kövek közül mászott ki éppen. A továbbiakban sajgó tagokkal vánszorogtunk lefelé. Ő néhány napig nem síelt, illetve térdgéppel próbálkozott, de több mint egy évig fájt a térde. Nekem a kézfejen dagadt meg, de nagyon, viszont egy hét alatt elmúlt. Szóval nem árt az óvatosság.
Most nem kapkodunk, s némi erőlködés után Castelirnél vagyunk.
Itt szembesültem néhány fejlesztéssel. A felső parkírozónál lévő faházas szerviz eltünt. A parkírozó bejáratánál nyitottak egy lejárót (ez az ottani 4-es metró), s nagyban kibővítették a szervízt és a kölcsönzőt. Kellemes átöltözőhely, tárolószekrények, s minden amit a szem megkíván.
Egy kicsi rózsaszín és egy kicsi sárga a viaszból, s már meg is történt a vaxolás 5 euróért. Mint később bebizonyosodott a léc sebes lett, mint a villám, néha még az én gyorsaságomat is felülmúlta.
Az alsó parkírozóból felvezető lépcsőre is csináltak egy pipec fatetőt. S a pálya végén lévő budi minden igényt kielégít. (az igény kielégítéséről jut eszembe, hogy a pálya végén van egy nagy hütte, de aki jól akarja érezni magát az a tízes pályák melletti kis hüttékbe térjen be.)

Pörögtünk fent, lent mindenfelé. Esett az eső, néha szakadt a hó, köd volt, de itt már a tömegnek mondható embersokaság jól legyalulta a kék pályákat. A piros kicsit buckás volt de élvezhető. Aki még nem igazán mélyedt el a síelés rejtelmeiben, annak a bellamontei rész 12, 13, 14, 16-os pályái igazán önbizalmat adhatnak. Ha már megjött a kedv érdemes felbátorkodni Lasté felé a 9 kék és 8 piros pályákra. Szerintem mindegyik kék, de ne firtassuk.
Az idő nem volt a legjobb. Esett az eső a síelők zöme idejének többségét a hüttében töltötte. Szóval szabadon lehetett a pályán kavarni.

Élveztük a napot. Visszafelé a tető (Le Cune) megint ködbe burkolózott. A nagy hó miatt az 5-ös feketét zárva tartották, így a 2-es piroson kellett leereszkedni a középső állomásig.
Onnan az 1-es feketén zúdultam le, amely kellemesen buckás volt, így tudtam versenyezni a felvonóban lévő feleségemmel. (természetesen a város felé is le lehet csúszni egy leágazáson, de én azt soha nem próbáltam.)
Első napnak kitűnően elment. Azért azt el kell mondanom, hogy furcsa egy nap volt. Valami volt a levegőben. Én ennyi balesetet még nem láttam pályán és azon kívül. Azzal indult, hogy reggel, amikor ki akartunk a szálloda elől kanyarodni az útra két autó állta utunkat. Egyik az oldalán feküdt, másik orrát gyengéden odahajtva füstölgött. Később a pályán a mentők ingajáratban vitték a sérülteket, akiket a tapadós hó számlájára írhattunk. Este hazafelé az egyik háznál villogó autókat láttunk, s egy fekete zsákot, aki nem is olyan régen még a háztetőről havat lapátoló ember volt. Furcsa nap volt, s az események befelhőzték a síelés miatt érzett örömünket. Veszélyes üzem a tél.

2014.02.18. Második nap Passo San Pellegrino

Kezdek féltékeny lenni, mert a feleségem szerelmei egymás után tűnnek be a képbe. Most ez a Passo gyerek jött elénk, s ráadásul nagy örömöt is okozott. Az én boldogságommal kezdődött. Imádnivaló volt a magas hófalak között kanyarogni. Az ember csak nyomta a gázt, csillogott a szeme, a feleség pedig vizet fakasztott a karfából, közben pedig sóhajtozva imádkozott, hogy ne jöjjön semmi szembe. Kellemes volt az út. Mellesleg jegyzem meg, hogy ezek a laza olaszok akkora havaktól takarították szárazra az utat, egy rövid délelőtt, hogy nálunk akkora hó áprilisig kitartott volna. Hiába hazánkban az olvadás nagyban segíti a szakszerű hóeltakarítási munkát.
Bevackoltuk magunk a kellemesen letisztított parkírozóba, a hatalmas hóhalmok közé, s azt már ekkor lehetett látni, hogy nem lesz tömegtumultus a pályákon.
Remek pályák, kevés ember, ez a jó síelés egyik alapkövetelménye. Mondjuk a lappangó köd nem tartozik ezek közé, de ne legyünk telhetetlenek.
Kedvencünk ez a terep, de mindig újra elolvassuk. Balról, jobbra (már a térkép szerint nézve) Ilyen sorrendben csússzuk be a pályákat. Ezen a terepen szép széles pályákról beszélhetünk, változatos terepviszonyokról, ahol kedvére való nyomvonalat választhat az ember. S milyen csodálatosan tudok csúszni ezeken a pályákon! El sem tudjátok képzelni! No jó, maradjunk a marketing szövegnél. A csúszkálás ezen az oldalon mindig a Cima Domo 3003 méteres csúcsától induló pályával fejeződik be. S hogy ki ne hagyjam nagyon jó, szép kilátással rendelkező hütték találhatóak ezen az oldalon. Kicsit magasabbak az árak, mint például a sógoroknál, de a síelés nem igazán a spórolásról szól. (No így beszél egy igazi élvezeti síelő.)
Pellegrino napfényben akkora öröm, mint amikor a kiskutya gazdája hazaér, s a kutyus a gazdi láttán körbepisili az előszobát. Azt hiszem jó plasztikusra sikeredett ez a hasonlat. Amikor már léceinkkel végigolvastuk ezt az oldalt, az út feletti hídon átcsúsztunk Falcade felé. Jött a kötélre kötött „busz”, s repített felfelé Col Margheritához. (2513 méter magasra) Ez egy kellemes csúcs. Van ott egy kis talponálló jellegű becsületsüllyesztő, ahol a rendes ember mindig megiszik valamit, ha már ide feljutott. S miután jól kinézelődtük magunk (szép visszanézni a Pellegrinói oldalra, vagy a másik irányban látni Falcade lefelé hajló hegyeit, a kellemes vonalvezetésű pályákkal), nagy lendülettel essünk lefelé a hegyről. Én az esés irányának a Falcade felé vezető pályákat ajánlanám, amik egy jó, mindig buckás meredekkel indítanak, de aztán megszelidülve surran a hó a lécünk alá. Másik irányban egy meredek szakadék tátong. Bár arra is láttam már irigykedve néhány sínyomot.
Kellemes csúszkálásokat végezhetünk Falcade lejtőin. Kezdők paradicsoma lehet ez a vidék, néha még botozni is kell. Kellemes tanulópályákat is találunk. Ha kedvünk van leereszkedhetünk egészen Falcadeba, igaz itt a lefele vezető út nagy része buckás volt, illetve a hütte után jeges. Nagyon kezdőknek nem javaslom.
Bejárva ezt az oldalt is, vissza indultunk. Ismét felkapaszkodtunk Col Margheritához, van ott a felvonó gépház mellett egy becsületsülyesztő, a többit tudjátok…. Kapacitáltam feleségemet, hogy csússzunk le a hegyről, de ő nem vállalta be. Sokszor átvertem már, s olyan helyekre vittem, ahova magától biztos nem ment volna. Ilyen akciók után, bár lejött, de némi mosolyszünet következett közöttünk. Most biztos nem akart velem veszekedni, ezért a liftezés mellett tette le a garast. Én nekiindultam. Ez a lemenetel nem volt egy kéjhömpöly. Keskeny rész volt járható a pályából, nagy buckák, jeges foltok váltogatták egymást. Komoly küzdelmet folytattam, míg leküzdöttem a hegyet. Leérve mondtam is az asszonynak, bánhatja, hogy nem jött le, nagyon kellemes lájtos pálya volt.
Megint leereszkedett a köd megnézni mi van velünk, s mi meg akartuk mutatni neki, hogy jókat lehet csúszni a pellegrinói oldalon. A végén még robogtunk is, hogy a 16 óra harmincas lifttel felmenve egy utolsót tudjunk csúszni.
Nagyon élveztük ezt az örömcsúszást. A néha előbukó ködön kívül más nem zavarta az élvezetet. Egész nap nagy lendülettel csúsztunk, siettünk, mert másnapra fél méteres havat jósoltak. Nagyon hiányzik ehhez a több mint két méterhez.


2014.02.19. Harmadik nap. Lecsó

Úgy döntöttem ma ismeretlen helyet fedezünk fel, Sella Ronda még várhat. Reggel hétkor örömmel láttam, hogy még nem havazik. Az eső zuhog.

Ezt a napot kidobjuk a szemétbe. Néha tudni kell veszíteni, de az élvezeti síelő a legrosszabb időben is megkeresi az örömét.
Sok csapadékot jósoltak, de azt nem mondták, hogy plusz 1-2 fok lesz, s így a sok csapadék eső formájában esik le.
Ígértem, hogy új helyet fedezek fel, de az rendőri intézledés miatt meghiúsult. No nem kaptak el gyorshajtás miatt, más is történhet velem.
A terep ahova menni akartam Passo Costalunga Karerpass. Szimpi kis terepnek nézett ki, így nekiláttam Vigo Di Fassánál megmászni a hegyet. Némi kanyargás után egy útelzárásba botlottam. Kanyar, s máris Ciampedie felvonójánál voltam, de én nem ide akartam jönni. Otthagytam a gyülekező síelőket, s kerestem tovább.
Ismét kanyar s irány tovább felfelé. (az útelzáráson kicsit félrefordítva a fejem áthajtottam) Pár kilométer után egy komolyabb lezárás következett. Nemzetközi kupaktanácsot hívtunk össze az időközben odaérkező olasz, holland, német, cseh és magyar résztvevőkkel. A tárgyalás eredményeként a német továbbment a többi visszafordult. Ezt a terepet én ebben a szezonban nem csúszom be.
Újratervezés!
Elindultam Pampeagó síterepe felé. Predazzo előtt a Latemar feliratú nagy sífelvonó magányosan állt. Sehol egy autó, sehol egy mozgó felvonó. A sportboltban érdeklődtem, hogy mi lehet az ok. Annyit tudtam meg, hogy itt vége a szezonnak. A felvonó három oszlopának ménkű nagy talapzata, betontömböstül a sok vizes hóval és földdel együtt megcsúszott. A kb. négy méternyi vizes hónak akkora volt a súlya, hogy elnyomta a földet, a nagy darab álló felvonóoszlopokkal odébb csúszott. A sok hó is okozhat gondot. Itt bezárták a szezont, nekiláttak a felvonók nagykarbantartásának. (lezárva a 30, 31,32 felvonó, s a hozzá tartozó pályák. A pályarendszer többi része megy.)
Egyetlen haszon volt, hogy a sportboltban a sisakomat (mivel itt vettem) meg megjavították. (elrepedt forgóelemeit kicserélték) Ingyen!
A szakadó esőben újraterveztem!
Mivel Alpe Lusia alacsonyabban van, ezért ismét Passo San Pellegrinóba vezetett az utam. A hegyen is eső esett. Tiszta takony a hó, kupacokba rendeződött pályával küzdött néhány ember.
Jöttek a hírek. Passo Rollen 8 méter magas havat mondanak. Canazeinél a fekete pálya felvonójánál szintén éjszaka néhány oszlop kimozdult, azt is lezárták, de a többi pálya megy.
Ez a töménytelen vizes hó rettenetes gondokat tud okozni. Várom, hogy mikor áll el az eső. Otthonról jött a hír, hogy itt piros hó esik. A hír nem igaz. Nem esik hó, s ami az előző napon esett az nem piros, hanem sárga. Valami szaharai homok keveredhetett a felhőkbe, s most mindent mocskos hó fed. Olyan, mint az út mellett lévő összetúrt hó kamioninvázió után.
A látvány lehangolt, s mivel fél órán belül a sok víztől úszóhártyáim nőttek volna pocsékba dobtuk a napot. Jött a délutáni feleség édesgető program, vagyis az ajándékok vásárlása.


2014.02.20. Negyedik nap Alpe Cermis

Ma Alpe Cermis a cél, ha odaérünk. Már nem merek jósolni. Az idő most kellemesebbnek tűnik. Úgy döntöttem az utolsó két napra tartogatom a Rondát.
Ez a sárga hó a környéken mindenhol esett. De én vidáman beülök a sivatagi kivitelű, fekete szinét elfeledett kocsimba, s csapzottan elindulunk Cermis felé.
Alpe Cermis remek hely. Kicsit eldugott, megbújik a nagy, neves pályák árnyékában, de megéri a pénzét. Éjszaka itt hó esett, s ahogy látszik minden tapadós, buckás hóval fedett.
Kicsit gondot okozott megfejteni honnan indul a lift, de végül rátaláltam a kellemes apró konténerre, amely a pénztár és a WC szerepét is egyben betöltötte. Több felvonón keresztül felküzdöttük magunk a hegyre. A középső állomásnál, ha az annak nevezhető kellemes hüttéket találtunk. Kis gombákban két úriember grillezett ínycsiklandozó húsokat. Tudtam, hogy ide még visszajövünk.
Kellemeseket csúszkáltunk a kék és piros pályákon, bár a friss hó nem támogatta igazán a technikánkat. Ezek a pályák jó időben, jó hóban kitűnő szórakozást nyújtanak. Mert azt talán elfelejtettem mondani, hogy ismét előmerészkedett a köd.
Győztesek lettünk a hóval vívott csatában, s győzelmünket kitűnő szabadtéren sütött húsok elfogyasztásával ünnepeltük meg.
Kis terep, de aki nem szereti a tömeget, az itt igazán jól érzi magát a családias hangulatban.
A hús belém ültette az ördöngőt. Feleségemet ismét a felvonóra bízva nekiálltam lecsúszni a hegyen. Ez abból állt, hogy bolond fejjel a végén lejöttem az olimpiai pályákon. 7200 m döntően fekete, még döntőbben kezeletlen (le is volt zárva) pálya. Ha jól kezelt kitűnő fekete lehet, most keménykedett. Az első szakasz után egy műanyag szalag volt keresztben, s a nép elment balra a kék pályák felé. Nem vagyok én papírkutya gondoltam magamban, s behunytam a szemem, hogy ne lássam azt a fránya szalagot. Mindig olyan fegyelmezett vagyok, ideje egy kis kirúgásnak a hámból. Voltak a pályának olyan szakaszai, ha oldalra állt az ember rá tudott könyökölni, s ezt még vidáman tarkította a méteres buckák sűrű tömege. Nem lehetett ráfogni, hogy kezelt pálya. Szenvedtem, de élveztem. Nem voltunk errefelé sokan. A végén azt hittem a lucskos hótól és a buckahegyektől leszakad a lábam. A konténerhez érve arra nem volt erőm, hogy megálljak. Örömmel estem feleségem nyakába. A combfarkas ott tombolt bennem, de mosolyogtam mint egy óvodás, aki meglátta az óvónéni bugyiját.

Döntöttem. Holnap Sella akkor is ha Ronda.

2014.02.21. Ötödik nap Sella Ronda

Ma végre rákerült a sor. S nem csalódtam. Bejött a papírforma, Sella Ronda ronda volt mint a bűn!
Ez a kb. 5 cm vastag sárga hó mindenhol esett, itt is, s rettentően elcsúfította a tájat. Furcsa ilyen szines hóban síelni.
Viszont az idő remek, a hó a színétől eltekintve csodás. Reggel némi tömeg (45 perc sor), de a pályán bőven elfértünk. A parkírozó nagy, de most nem tudták letakarítani, a kocsik csúszkáltak a jégbordákon. Ha nem időbe jön ide az ember bizony hosszú sorbanállásra számithat, pedig emlékezetem szerint a felvonó vagy 170 embert nyel el egyszerre, akik aztán baráti kipárolgásban szoronkodnak a tetőig.
Ahogy felér az ember várja egy kellemes hűtte, ahol a nap végén illik rendesen elbúcsúzni a hegytől. Aki zárásra nem ér ide az rosszul jár, az utolsó liftet nem célszerű lekésni.
A Sella főleg a körjáratról híres. Érdemes megcsinálni, de egy közepes síelőnek már nem kihívás. Tavaly körbementem, most kellemes pályákra vágytam, s ezért csak csipkedtük a hegyet. Nem volt konkrét cél, csak kerestük a nekünk legkedvezőbb pályákat. Hó az volt rendesen. Ahogy a helyiek mondták egy deszkás lábáról leesett a deszka. Kért kölcsön két botot, s úgy döntött, hogy a felvonó alatt az úttól 10 méterre fekvő deszkát felhozza. Lecsúszott, s ott belemerült a hóba. Sportos gyerek volt, négy óra alatt vagy két métert ment felfelé. Teljesen kimerült, mire a hegyimentők felhozták. Nem volt igazán értelme lemenni a pályákról.
Az idő sem volt rossz, s végül így egész jó kis csúszkálás kerekedet.

Este a közutasok a szállodában azt mondják kávézás közben (itt értenek hozzá, a kávéhoz és a hóhoz is), hogy éjszaka lesz 15-20 cm hó. Nem hiányzik, de legalább minden fehér lesz.

2014.02.22. Hatodik nap Sella Ronda

Az olasz közutasnak mindig igaza van. Még mindig szép egyenletesen esik a hó. Gyönyörű fehér minden. Most ennek a hónak nem örülök, mert simapályás száguldozást terveztem, de nem baj, mert van egy megrendelésem tájképfotózásra a nappali falára.
Mellesleg a közutasnak az éjszaka vonatkozásában volt csak igaza. A hegyek tetejéről nem beszélt. Ott egész nap esett a hó és fújt a szél. Van vagy 30 cm friss hó. S ez nem a ragadós fajta, holnap remek pályák lesznek.
De mi még ma itt szétsíeljük magunk, s mire remek pályák lesznek hazamegyünk. Ez az élvezeti síelő élete.


2014.02.23. Hazafelé
Az idő remek. Minusz egy-két fok lehet kinézve az ablakon, tiszta ég, ropog a hó.
Persze mi most indulunk haza.
Mindenkinek jó csúszást!
Koszos autónkkal nekivágunk az útnak.
Hazaértünk, sajnos!
Mint közben kiderült az az egy-két minusz fok, amit reggel említettem minusz 12 volt. Ebből alig több mint 7 óra alatt átmentünk plusz 14 fokba.
Piszkosul hajthattam.


Csabor az élvezeti síelő

Tarvisio 2014.03.06

A Rejtő Jenő után szabadon „Mindennek van határa, de mi megkerüljük!” elnevezésű három nap, három ország (Olaszország, Ausztria, Szlovénia) mottójú síelésünk első sínapján Olaszország, közelebbről Tarvisio volt napirenden.

De mielőtt a síelésről beszélnék ejtek néhány szót az odaútról. Hajdanán Tarvizióba mindig Ausztrián át mentünk. Persze akkor még botor módon nem a síelés volt a cél, hanem a farmer, a bőrkabát és némi általában hamis arany. Régi, boldog idők! Most, ha bekapcsolja az ember a GPS-t az már Szlovénia felé tereli az utast. Persze engem nem. Erre több okom is volt. A szlovén autópálya matrica egy hetes, s 15 euróba kerül, az osztrák matrica 10 napos, s kevesebb mint 10 euró. (talán van arra idő, hogy Ausztriába még ki lehet ugrani valahová a határ mellé) Az út Szlovénia felé kb 50 kilométerrel hosszabb, de majd negyven perccel rövidebb. Tapasztalataim szerint autópályán ha az ember nem nagyon akar garázdálkodni lényegében a GPS által közölt idő alatt teszi meg az utat. Viszont 40 percet a 8-as úton simán behozok, sőt. Tehát olcsóbban, gyorsabban célomnál vagyok. (a gyorsabb végül majdnem nem jött be, mert Klagenfurt felé nagyon dolgoztak a sztrádaépítők.) A kellően alapos megfontolás után ragyogó napsütésben, teljesen tavaszias időben indultunk útnak. Közben gondolkodtam, hogy havat azért csomagolni kellett volna, mert abból egy szemernyit sem láttam. Az igazi megnyugvás szép lassan fészkelte be magát lelkembe, s Olaszországban a méteres hófalak láttán már nem volt problémám.
Szállásunk egy picinyke faluban a hegyoldalban fekvő apró, családi szállóban volt. Érkezésünk örömére ittunk egyet a szálló bárjában, majd elindultunk boltot keresni, mert az esti beszélgetéshez
a két négyes sör (négy decis és négy eurós) kicsit drágának tűnt. Kellemes volt a séta a faluban, érdekes a focipálya, amelyen majdnem a kapu felső lécéig ért a hó. No és a boltban olcsó volt a sör.

Tarvisio kedves családias terep, amolyan egynapos, de kellő szorgalommal hosszabb ideig is elvackolódhat rajt bárki. Lényegében két csúcstól lehet lesíelni. Egyik az 1658 méteres Monte Florianca,míg a másik, a híresebb az 1789 méter magas Monte Lussari. Tarvisio 743 méteren van, tehát az egész pályarendszer nincs nagyon magasan. Ezen a télen viszont ez nem számított, eszméletlen mennyiségű hó hullott ezen a vidéken.

A Monte Florianca felé vezető liftek gyakorlatilag a városból indulnak. Mint élvezeti síelő mindig a legközelebb akarok parkírozni a pályához. Most is megtaláltam a megfelelő parkírozót, ahol még hely is volt bőven. Egyetlen baj volt csupán. Ennél a parkírozónál nem volt pénztár! A körbesétálás után nem maradt más megoldás, mint felszerszámozni, kikerülni a hóhegyeket, kimászni az 1-es pálya szélére, s lecsúszni, majd lecsatolni, s lemenni az alsó parkírozóban lévő pénztárhoz. Az olasz szokásokkal ellentétben itt műanyag jegy volt, kaucióval, de a kiszolgálás már a szokásos lazasággal folyt.
Nem tudom ezeket a pályákat ki találta ki, de érdekes agyberendezése lehetett. Komoly fantázia kellett a rendszer bejárásához. A kezdeteknél mindjárt felmegy az ember a rövidke 1-es pálya feletti felvonón (401), majd átcsúszik a túloldalra. Itt már ügyeskednie kell, hogy a 403 (a legtávolabbi) felvonóhoz jusson. Persze, ha rövidebb pályákra kívánkozik ott van 402-es felvonó, amellyel rövid pirosok és feketék közelíthetők meg. (2, 3 pályák) De mi magasra vágyunk ezért a 403-ról kiszállva oldalt csúszunk távolodva a parkírozótól. Csúszás közben látunk egy hosszú, félkör alakú valamit, amiben mint kiderül mozgójárda van. Még nem tudjuk, de erre kell majd visszajönni. Ilyen mozgójárdák szerte találhatóak a pályák között, csak néha ki kell találni merre mennek és hová. Ha Magyarországon lennénk biztos azt mondanám, valami fejesnek van itt egy mozgójárda gyártó haverja.
De a rosszmájú gondolatokat elhessegetve felülünk a 406-os felvonóra, s máris irány a hegy! Ez a felvonó a gerincen végigfutó 8-as pálya közepe tájához érkezik. Kellemes piros pálya, amin le tudunk ereszkedni a 410-es felvonó induló állomásáig. Innen elvileg le lehet csúszni a 7-es piroson az 1-es pálya tetejéig, s onnan az ember már a parkírozónál is van. Mondom elvileg, mert most a nagy hó miatt lezárták a pályát. Tehát innen most vagy a feketén megy le az ember, vagy a felvonóval. Mi tovább indultunk felfelé, hogy megtegyük a teljes 8-as pirosat. Szép széles piros, de mégis a gerincen megy, s nagyon furcsa úgy síelni, hogy a pálya szélén lévő védőhálók ha véletlenül kilátszanak a hóból, akkor sem érnek térd fölé. Nem voltak sokan a pályán, de azok nagy része katona volt. Különböző tudásszintű csoportokba rendeződve kevertek a pályán. Nagyon vigyáztam, hogy be ne sorozzanak.
Kellemes ez a piros, de mindent ott kell hagyni egyszer. Pedig a pálya tetején egy hütte is van, igaz a pálya olyan részén, hogy onnan ismét csak a 8-ason tudsz továbbmenni. Aztán mint tudjuk megint lecsúszol és felfelvonózol. Tovább indultunk a 9-es kéken. Ez annyira kék, hogy középen betoldva van egy .. no mi is? Hát természetesen egy mozgójárda. Továbbcsúszva a 413-as felvonóval eljutunk a lécen megtehető legtávolabbi pontig. Ha az ember jó nagy lendületet vesz, no meg mászik kicsit felfelé el tud jutni a Monte Lussarin lévő kolostorfaluig. De egy élvezeti síelő ilyent hivatalból nem tesz, inkább a hozzá fordulóknak elmagyarázza az utat. Nem tudom hogyan nézek ki, de nagyon gyakran érdeklődnek teljesen idegenek mindenféle síeléssel kapcsolatos dolgokról. Ezeket én természetesen nagy biztonsággal, amelyben a tudás soha nem zavart, ügyesen eligazítom. Itt is eligazítottam egy szláv nyelvű csoportot, s mielőtt visszatértek volna én már elindultam visszafelé. Nem szokásom learatni a dicsőséget.
A visszaút sima, de megint elkövettem egy hibát. Visszaérve a 8-ason elmagyaráztam feleségemnek, aki a lefelé menő utat meredeknek tartotta, hogy nem kell félni, ezt a meredeket ki lehet kerülni, ha lecsúszik a felvonó végéig. Mi elindulunk, s majd megvárjuk a becsatlakozásnál. Ahogy mentünk lefelé a hó egyre puhult, kásásodott, s természetesen nőttek ki a buckák. De nem ez volt a baj, hanem az, hogy nem találtuk a becsatlakozást. Eljött a végszükség, elővettem a térképet. Kiderült, hogy nincs becsatlakozó, s a 6-os feketén vagyunk. Szegény feleség, ez ám a feneség! Térerő hiányában telefonálni sem lehetett. Fiammal lecsúsztunk a feketén, s alul úgy döntöttünk, hogy egyikünk lent marad, másikunk felmegy a felvonóval, s ismét lecsúszva próbálja megtalálni elveszett társunkat, aki feleség és anya egy személyben. Mivel én a feleség funkciót tartottam veszélyesebbnek, s féltem kicsit a viszontlátás örömétől, vállaltam a lent várakozó szerepét. Telt múlt az idő, egy karabinerit már nagyon környékeztem, hogy vigyen fel motoros szánon, gondoltam, ha megtaláljuk az asszonyt a csendőr meg is tud védeni. Természetesen én közben leküzdöttem magam elsőből utolsóvá, de végül megvalósult a családegyesítés, s a feleség is olyan fáradt volt, hogy már nagyon nem is volt ereje mérgesnek lenni. Inni akart. Ezen a pályán ez sem könnyű. Bementünk egy síkölcsönzőbe, majd egy síiskolába, de a biztató kinézet ellenére egyik sem volt hütte. A kertek alatt végül visszajutottunk a parkírozóhoz, s ott találtunk egy vendéglátóipari egységet, megmentve így feleségem a szomjan halástól, s némi süteménnyel bónuszként még ki is engeszteltem.
Kezdődött minden előről, de némi föl-le után elindultunk a Monte Lussarin-ra vezető felvonóhoz. A 12-es kéken csúszva, természetesen igénybe véve a mozgójárdát, eljutottunk a piros 13-asig. Némi fantázia azért kellett a nyomvonal kitalálásához, de felüdített bennünket az út aszfaltjába süllyesztett görgős átkelő. Csak a görgőket kellett jól megcélozni, mert máskülönben jött az aszfalt.
A célnál nagyon kellemes, modern fülkés felvonóra találtunk. Egy középső állomás beiktatásával rövid időn belül a tetőn voltunk. Érdekes volt a kiszállás. Itt senki sem lép azonnal a lécébe, hanem a kolostorfalut bámulja. Kattognak a fényképezőgépek, s indulnak az emberek felfedezni a kis falucskát, ami ekkora hómennyiség mellett nem volt egyszerű. (hogy az ember benézzen egy ablakon ahhoz jól le kellett hajolnia) Ha valaki eljut erre a vidékre érdemes megnéznie ezt a kis ékszerdobozt, amiről szinte el sem hiszi az ember, hogy valódi.
De síelni jöttünk, így elindultunk lefelé a 15-ős piroson, amely a pályarendszert tükrözte vissza. Felül jeges, az alsóbb részeken pedig puha, ragadós. Feleségem úgy döntött, hogy lent megvár bennünket, mi csak menjünk vissza a kocsiért, mert sietni kellett, olasz barátaink függetlenül a ragyogó időtől korán zárták a lifteket. Kezdődött megint a nyomvonalkeresés, az aszfalton való átgördülés, s a kertek alatt való elosonás a parkírozóig.
Mondanom sem kell, hogy kocsival sem találtunk vissza. Végül egy öregúr beszállt a kocsijába, s intett, hogy kövessük. Nem értette, hogy ilyenkor miért megyünk oda, hisz már a felvonó sem jár, de odavezetett bennünket a beszállóhelyig, ahol már nagy volt a várakozás.
Összefoglalva érdekes pálya, érdekes nap volt. Nem egy turistagyár, nem akarnak mindenáron kiszolgálni, de ha az ember kedveli a különlegességeket azt itt megtalálja. S még síelni is lehet!

Csabor az élvezeti síelő

Nassfeld 2014.03.07

A Rejtő Jenő után szabadon "Mindennek van határa, de mi megkerüljük!" elnevezésű három nap, három ország mottójú síelésünk második sínapján Ausztria, közelebbről Nassfeld volt napirenden.
Ez a síterep alig 30 km-re van telephelyünktől az olasz Tarvisiotól, persze nem mindegy, hogy merre megy az ember.
Pontebától egy nagyon kellemes hágó vezet Nassfeld felé. Régóta vadásztam erre az útra.
Érdekes, hogy Olaszországban mindig van egy „Pé” betűs hely, ahol el kell kanyarodni, s a TV-ben mindig van bizonyos paraméterek alapján egy telivérnek nevezhető műsorvezetőnő, lehetőleg szőke, aki úgy mondja ezeket a pé betűket mintha golyószóró lövedékek kopognának az aszfalton.
Reggel elindultunk, pont a normál útvonallal ellenkező irányba, s Pontebánál jobbra bekanyarodtunk egy olyan keskeny utcácskába, hogy majdnem be kellett hajtani a tükröket. Ez volt a kezdet! A harmadik kanyar után a hátsó ülés felől kellemesen lágytónusú, ámde határozott hang hallatszott: Csaba, nem erre jövünk haza!
Ha valaki még nem járt ezen a hágón, s szereti a vadregényes utakat, annak ezt a kedves utat nagyon ajánlom. Száraz volt, rendkívül keskeny, sok helyen magas hófalak között kanyargott. Egyszer nyáron is el kell mennem erre, hogy a látványban is tudjak gyönyörködni. Nyomtam neki ezerrel, de azért vigyázni kellett, mert a gond mindig akkor kezdődött, amikor jött szemben egy hasonló rakétajárat, s akkor fokozódott, ha teherautó került elénk.
Halknak alig nevezhető sóhaj szakadt fel a hátsó ülésről, amikor felértünk a tetőre.
Az eszme jónak tűnt. Leállunk valahol a hegy tetején, s mivel ott nincs nagy tömeg gyorsan csúszni tudunk, s rojtosra szaggatjuk a hegyet. Kristálytiszta idea. Egy tényezőt nem vettem figyelembe, néhány hete itt embert próbáló, néhány méteres hó esett. Semmit nem ismertem meg! Magas hófalak, rendkívül kevés parkírozó, nagyon sok autó. Egyszerűen nem tudtam leállni egy normális helyre. Mentek be apró vájatok a hófalba, de, hogy mi volt a végükön azt nem próbáltam ki. Addig mentem mindig egy kicsit tovább, míg Tröpolachnál találtam magam. Ott ahol a néni kitolja a farát az útra. Csak a legutolsó parkolóban volt már hely. Némi sárdagasztással egybekötött átöltözés, s irány a pénztár. A felső erdei úton történő becsúszás helyett, a kisvonatot választottuk. Kellemes sor a pénztár előtt, nagyobb a Millennium-Express beszállójánál. Balszerencsémre abban a sorban ahova a pénztárnál beálltam két olyan ember volt, aki csoportnak vásárolta a bérleteket. Pozítívan nézve a dolgokat mire megvettem a jegyeket, már elfogyott a kabinosnál a sor. Direkt nem hét végén jöttünk ide, de felesleges volt az óvatosság, mert nagyon nagy volt a tömeg.
Kellemes, talán túl kellemes is volt az idő. Ragyogó napsütés és plusz néhány fok.
Először azon a részen akartunk csúszni, ahonnan jöttünk. A 40, 45-ös pályákkal kezdtünk.
A korai idő ellenére a 40-es aljánál már jelentős buckákat lehetett tapasztalni, s a tömeg mind tovább akart menni az „olasz rész” felé. Szép kis sor alakult ki a 4er-SB Gartnelkofel beszállójánál. Gyorsan telt az idő. A 7, 8, 9-es pályák környékén viszonylag normális körülmények és kevés síelő fogadott bennünket. Ez általánosnak mondható, ezért szeretem ezt a részt jobban, mint a pálya egyéb részeit. Innen már ismerősebbnek tűnt a táj, mint a hófal túlsó oldaláról, autóból.
Mivel meg akartuk nézni az egyéb területeket is visszafelé indultunk. A 25-ös felvonóval felérve a hüttében pihentük ki a fáradalmainkat. Nyugodtan lehetett a nyitott teraszon dzseki nélkül eszegetni, már, ha talált az ember szabad helyet.
Az ebédidő nem tett jót a hónak, leeresztett, mint mi. Még a 45-ös és az 50-es pályák is buckásodtak. Ketté is vált kis csapatunk. Feleségem maradt az említett pályáknál, mondván, hogy a nap végén majd a kabinossal jön le, mi pedig fiammal nekiláttunk a megmaradt pályákat felderíteni.
Sok jót nem mondhatok. Mindenütt rengeteg hó, s sehol sem az ideális állapotban. Általában a bucka volt jellemző, de kiemelkedett a 70-es pálya a maga tükörjegességével. Engem Nassfeldben régóta zavar, hogy a „húzó” pályán csak úgy tudok lejönni, ha csákányos felvonót is használok. Nem szeretem a csákányost, különösen akkor nem, ha a nyomvonalak fagyottak, s kuszáltak. A Carnia pedig mindig úgy élt emlékeimben, mint egy kellemes, nagy részén halványpirosnak sem mondható pálya, melynek csak az elején és a végén van egy kis etvas ami gondot okozhat. Az elején ott volt a bucka derekasan. ( a végét már láttuk a felvonóból. Érthetetlen okok miatt egyik oldala le volt zárva. S a buckák itt is uralkodtak) Sebaj, gondoltam, majd közben bepótoljuk egy kellemes száguldozással. De a Carnia most ott is buckás volt, ahol nem is lehetett volna. Mindenki lefelé igyekezett, ezért komoly tömegek folytattak hegymászó gyakorlatokat a buckákon. Hiába a sok hó plusz 10 fokban nem igazán lehet síelni.
Szinte kiürült a parkírozó mire odaértünk, pedig hol volt még a fél öt. Persze most a hosszabb és kényelmesebb úton mentünk hazafelé, nem is hallatszott semmi hang a hátsó ülésről.

Összefoglalva: a nagy hó ellenére sem lehettünk maradéktalanul elégedettek. A hó felülete a meleg hatására hamar kásásodott, s a nagy tömeg hamar összetúrta. Olyan helyeken is nagyon buckásodott, ahol az máskor nem volt szokása. Lehet, hogy én vagyok ügyetlen, de a kijelölt helyek egyikén sem sikerült wifi kapcsolatot teremtenem.

Csabor az élvezeti síelő

Kranjska Gora 2014.03.08

A Rejtő Jenő után szabadon „Mindennek van határa, de mi megkerüljük!” elnevezésű három nap, három ország mottójú síelésünk harmadik sínapján Szlovénia, közelebbről Kranjska Gora került napirendre.
Ez a síterep csak 12 km-re van telephelyünktől az olasz Tarvisiotól, így mivel még le sem kellett menni a főútról, könnyen oda találtunk. Ragyogó reggeli napsütésben, szívünkben a nőnap melegével, kényelmesen autóztunk a kis falucska felé.
Aztán valami csak egyszerre furcsa lett. Egyre több autó, egyre több csapatban, kis zászlócskával vonuló ember, egyre több forgalom irányító rendőr. Mi van itt, valami búcsú? (mindig szerettem sátrak között bolyongani) De nem, rövidesen kiderült, hogy az Audi Sí Világkupa futamát rendezik ma Krajnska Gora Podkoren felé eső részén. Mivel valami fatális véletlen folytán nem szerepeltem a nevezési listán tovább autóztam a falu felé. (közben megállapítottam, hogy a mai nap megint a sikeres síterep választás mély emlékével íródik be az emlékezetembe, kicsit fel kellett volna készülnöm, s inkább az olasz Sella Neveat megnézni.)
Komolyan nem tudom egyesek hogyan találnak meg néha síterepeket. Itt sem volt sehol egy tábla ami mutatta volna, hogy te kedves síelő, aki már a második körödet teszed a faluban értelmes beszélgetésbe keveredve „ájdontno” nevű biztonsági őrökkel, fordulj be itt, s találsz egy kedves zugot, ahol lerakhatod a trágya kocsidat. Talán teljesen felesleges is lett volna a tábla. Mindenütt sétáló tömeg (léc nélkül!), a kocsma teraszok tele vendéggel, s minden elképzelhető helyen autók parkíroztak. Végül a síelők szelleme bevezetett egy nagy, megfelelően tele lévő és kellőképpen sáros parkírozóba, ahol leálltunk és felvettük síbakijainkat.
Megint valami furcsát éreztem. Fél kilenc volt, de még álltak a felvonók. S csak pontban 9-kor voltak hajlandóak elindulni. (majdnem el felejtettem mondani, hogy a pénztáros szó nélkül senior jegyet adott. Ennyire rosszul nézek ki?)
Az irányt egyből a Vitranc felé vettük. Átmenni a túlsó oldalra nem nagyon akartunk, óvatos ember lévén nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy átmegyek, s egy lezárt részbe botlom, amelyből nincs visszaút. Nem is láttam onnan jövő sínyomokat. A lefelé menő piros pálya vegyes érzelmeket váltott ki. A ratrakos nem ismerte a sík fogalmát, s a pálya közepén lévő letörésnél már akkor firmesedett a hó, az árnyékban lévő részeken pedig csont jég volt a pálya. Gyorsan visszamentünk még párszor, mert tudtuk, hogy aznap ez lesz a legjobb állapota.
Ez a Mala Pisnica felé eső oldal különben kellemes széles pályákból áll. Kitűnő terep kezdőknek. Néhány tányéros, csákányos és három négyüléses szolgálja ki a hegyoldalt. A középső négyüléses a nap felében betegeskedett, így az ott lévő pályák remek, érintetlen látványt nyújtottak. Fél szemünk mindig a felvonón volt, vártuk, hogy beinduljon, s el tudjuk venni a pályák szüzességét.
Síelgettünk fel, alá, s végre a felvonó is beindult. Bebizonyosodott, hogy a szemre szépnek tűnő pályák az árnyékos részeken jegesek, a napos részeken latyakosak voltak. Ismét fejleszthettem mély, túrt, ragadós hóban való síelési tudományomat. (nem tudom a világkupa versenyzők mennyire voltak elégedettek a pályájukkal) Persze csodálkozni nem lehet, a pályák döntő része ezer méter alatt van. Kellemes meglepetés volt, hogy a tömeg ellenére nem tapasztaltunk sorban állást a felvonóknál. (természetesen csak az ülőszékes felvonókat próbáltam)
A terület máskülönben elég jól kiépített. A pályák aljában mindenhol hütték, vendéglők, síszervizek, nyugágyak. (én ezekből a nyugágyakból mindig csak kiesni tudok, kiszállni nem. Illetve sajátságosan szállok ki.)
Egy kellemes, családias jellegű, faházas vendéglőben ettünk, csodálatosan nagy adagokat, osztráknál, s főleg olasznál alacsonyabb árszínvonalon.
A kitáblázás, a síelők tájékoztatása itt is hagy maga után kívánnivalót, én főleg az olyan táblákat hiányoltam, amelyiken két betű van, s az első dupla.
Kettőkor befejeztük a játékot, elvégre a négyszáz méter vegyes úszást tető nélküli stadionban nem március közepén kell megrendezni. A hőmérő 17 fokot mutatott, s mi élvezhettük ismét a parkírozóban való dagonyázás örömeit.
A világkupa futamról akkor ment haza a nép. Zászlóikat összetekerve meneteltek az úton, a több kilométer hosszban parkírozó autóik irányába. Gyors tankolás, mert errefelé itt a legolcsóbb az üzemanyag, veri az osztrákot, s egy napon sem lehet említeni az olasszal.
Jó kis túra volt, kellemes nyár elejei viszonyok között való síelés. Azért ez a pálya normál körülmények között nem lehet rossz. (sajnos nekem ebben a szezonban nem igazán adadtak meg a normál körülmények, de ahogy BM mondta, azon a havon kell síelni ami van.)

Csabor az élvezeti síelő

Murau 2013-2014 Szilveszter

Ez a beszámoló egy decemberi, szilveszteri síelésről szól. Hogy miért most, február közepén írom meg a történteket, arról majd a végén.

Ismét megérkeztem Murauba. December folyamán már másodszor. Most nem a haverok, hanem a feleségem volt az oka, mert minden jónak ő az előidézője. Most Elsőt kellett elhoznom ide szilveszterezni, mert az már szinte hagyománynak számít nálunk. Csak úgy kettecskén, mert ami jó abból soha sem elég, tehát eltöltünk itt egy hetet.
Annyit írtam már Kreischbergről, hogy nem tudom eldönteni, van-e még egyáltalán valami mondanivalóm. Mivel semmi nem jutott eszembe, úgy gondoltam megírom.

Mindennek meg kell adni a tiszteletet. Tisztelni kell a síelést, de tiszteletet kell adni az utazásnak is. Ennek a kényelmes filozófiának a szellemében eldöntöttem, hogy az indulás napján nem síelünk. Ha nem tudom egy hét alatt rojtosra síelni magam, akkor meg is érdemlem.
Kényelmes, suttyogós tempóban autóztunk, mert ma nem a síelésen volt a hangsúly. Gyönyörű tájakon bóklásztunk, még a nap is majdnem sütött. Mivel nem siettünk véletlenül nem is tévedtünk el. 16 óra felé értünk a pályához. A parkírozó már kezdett ürülni, de az 1-esen annyian voltak, mint egy hangyabolyban. A hó jónak nézett ki, de kicsit túrtnak tűnt a puhasága miatt. Nagyon nem foglalkoztam vele, ittunk a már lazázó tömegben (az volt rendesen) egy szíverősítőt, megvettük a bérleteket, hogy reggel ne kelljen sorba állni, s szállásunkra hajtattam. Valami bújkált bennem, vacakul éreztem magam, egyszóval dögrováson voltam. A szobában levetettem a cipőm, s a kabátomat majd eldőltem az ágyon, s minden elképzelhető plédet magamra húztam. Rázott a hideg, nekem vége volt a napnak. Csak reméltem holnap majd sikerül csúsznom is.

Másnap sem voltam jobban. Szép napunk lesz. A völgyben hatalmas köd és havas eső esett.
Fel kell menni! Meglepő, de fent is köd van, s szakad a hó. A csilli villi új felvonó lepihent egy órácskára. A Rieglerben gyógyítgatom magam, de végül még én is a felfelé síelés örök utálkozója, nosztalgiából kénytelen voltam csákányossal felmenni a hegyre.
Kicsit csökkent a köd, s enyhült a hóesés. A felvonó végre elindult. Az élet szép trallala....
Nem is mondtam, de az első nap tragédiával indult. Az elviselhető, hogy egész éjszaka rázott a hideg a láztól, de az már tragikus, hogy rájöttem otthon felejtettünk, egy karton fehérbort, s egy karton pezsgőt. Így Első feleségemmel kettesben a hátralévő napokat két liter egyre fogyó pálinkával, 15 üveg rose borral, s 15 üveg pezsgővel vagyunk kénytelenek kihúzni. (van még egy üveg 3 literes pezsgő végszükség esetére) Be kell osztani a dolgokat, mert nagyon úgy néz ki állandó gyógyszerezésre lesz szükségem.
Reggel, mint írtam szakadt a hó (a völgyben havas eső) s nagy volt a köd.
A pályák ennek ellenére jók voltak. Picit buckás, kicsit ragadós, de így is szeretjük.

A 10 személyes kabinos, amit én csak 8 személyesnek mondok teljesen megváltoztatta a pálya jellegét, átírta az útvonalakat. Ez leginkább akkor derült ki, amikor az új felvonó ismeretlen okokból jó darabig állt, ez felborította a síelők közlekedését. Régen a kabinos felvonó felső állomásánál kiszállt az ember s találkozott egy nagy tömeggel. Néhányan elkezdtek lecsúszni a kéken, többen elindultak a két csákányos felé, s még kevesebben balra indultak a Riegler hütte irányában lévő aprócska pályához, amihez egy tányéros felvonó tartozott.
Most nincs várakozás, mindenki kapásból elindul a 18-as pálya, az új kabinos felé. Oda helyeződött a pályarendszer súlypontja, s ott van a tömeg is. Nagyon jó a 18-as, de a vége nem sikerült igazán. Van ott egy szűkület, ami a nap folyamán a nagy terhelés miatt felbuckásodik, eljegesedik, s izgalmas tömegjeleneteket okoz. Vannak apró átcsúszók a pályán, de azokat nem mindenki ismeri, illetve nem találja meg, így mindenki a főútvonalakon közlekedik, s ez egy műszaki hiba esetén felborítja az egész rendszert. Sokat gondolkodtam, hogy a 18-as pálya s az új kabinos felvonó megépítése jót tett-e a pályának? Végül annak ellenére, hogy a pálya elvesztette a romantikáját, jobban hasonlít egy turistagyárra, a válaszom igen lett. Jó a 18-as azoknak akik nem gyakran síelnek, s ha lécre pattannak maradandó élményt várnak a pénzükért. Jó az átalakítás a tanulóknak, mert kevesebben vannak a csákányosok melletti pályákon. Jó akik szeretik a Rosenkranz oldali pályákat, mert ott is kisebb a népsűrűség, s kevesebben vannak a hatos beülős melletti pályánál is. Sokkal könnyebb közlekedni a pályán egyik hegyről a másikra, minden könnyebben megközelíthető. De a legjobb a Riegler hütte tulajának, aki szagot kapva kibővítette a műintézményt, így nagyobb tömeget tud kiszolgálni, de elveszett az a „klasszikus” báj ami addig a hüttét jellemezte.
De ezek csak egy régi motoros nyűglődései, bár annak nem örülök, hogy sokan idő előtt, még nem kellő tudás birtokában kerülnek piros pályára.

A hóviszonyok a hét folyamán változóak voltak, de meglepő módon a Rosenkranzhőhe környéki pályák nagyon jók voltak, tisztább is volt ott az ég, s a köd miatt nagyon kevesen merészkedtek át. (szerencsére)

31.-én reggel sokat kellett sorba állni. Úgy látszik mindenki ki szerette volna szellőztetni a fejét az éjszakai buli előtt. Délben megjöttek Minerellék, onnan együtt nyomtuk. Nagyon jó havon, nagyon jót csúsztunk. Végül már a tömeg sem zavart. (Természetesen a Riegler hüttében találkoztunk.) Gyakran átváltottunk a Rózéra, mert ott Mini ki tudott menni a pályán kívülre, s ott is tudott száguldozni. Én pedig tettem egy érdekes felfedezést.
A KRESZ tiltja, hogy az ember kerékpárral átkerekezzen a zebrán. No nem ez a felfedezés, de bizonyára van aki ezt nem tudja. Miért tiltja a KRESZ? Azért mert a biciklis mozgása, sebessége más, mint egy gyalogosé, s a zebránál az autós a gyalogos mozgására van dresszírozva. Egy zebra felé haladó biciklis sokkal korábban ér a zebrához, mint egy gyalogos, s még meg is kísérli az átkelést. Sok autós ezt a ritmust nem tudja kiszámítani. Száguldoztunk egy nehány kört Minivel, aki tudvalevőleg deszkás. Ment elől, s én próbáltam lekövetni az íveket. Ott voltam mögötte, de nem azokon az íveken mentem. Miért? Mert a board másként mozog a havon, mint a léc! Miért van sokkal több ütközés deszkás és síelő között, mint két síelő között, mert nem ismerik egymás mozgását, s ezért nem hagynak megfelelő biztonsági távolságot. A vaddisznóktól eltekintve is vigyázzunk egymásra!

Szilveszter lévén este valami szórakozási lehetőséget kerestünk. A szálló portáján azt mondták, hogy náluk nem lesz semmi buli, s nem is tudnak róla, hogy valahol lenne, talán Murauban az éttermek rendeznek valamit. Nem maradt más hátra, mint megnéztem a szállóban kifüggesztett menetrendet, s eldöntöttük, hogy vonattal megyünk a buli felé. A gondolatot tett követte. Néhány üveg pezsgővel és poharakkal felszerelkezve a megadott időben elindultunk a vonat megálló felé. De a vonat nem jött. Az ottani kiírást tekintve, ami véletlenül semmi azonosságot nem mutatott a hotelben kitűzöttel, már nem is fog jönni a vonat. Mivel a szándék határozott volt sorsot húztunk, hogy ki vezet be a városba. Csak a lányoknak osztottunk gyufát, így megegyeztek, hogy Mini felesége vezet kifelé, az én párom pedig hazafelé. (hogy ebben a megoldásban mi a jó, azt ne kérdezze senki) Kellemes út volt a város felé, néha még felsírok álmomban ha eszembe jut. Megérkeztünk, s leparkoltunk a város központjában. A Schiller tér olyan kihalt volt, mint a pestisoszlop felállítása előtti időszakban. Sehol egy lélek. Murau olyan volt, mint egy tupamaró támadást éppen megélő város. Mindenhonnan rakétákat lőttek fel, de embert nem láttunk sehol. Mini a telefonján elindította a Heli, heli kezdetű örökbecsű förmedvényt. Szép látvány volt ahogy a farzseben lengedező teló hangjára táncmozdulatokat tettünk. Vakon vigyenek a népkonyhára, ha nem mondok igazat, de sehol nem találtunk egy bulit sem. Egy jobb sorsra érdemes étteremben megvacsoráztunk, s hasonló lidérces módon hazagurultunk. Bizonyára éjfélkor is szitává lőtték az eget a tupamarók, de azt mi már az igaz emberek mély álma miatt nem láttuk. Soha ilyen szilveszterem még nem volt.

Elsején gyönyörű másnapos nap volt. A máskor gyakori síléces szabadcsapatok vonulása nem volt tapasztalható. Délelőtt normális tömegben síeltünk.
Gyönyörű napsütésben, -2, -3 fokban síeltünk. A hó egyenesen frenetikus volt. Reggel semmi tömeg, másnaposék délután jöttek, de akkor sem okoztak tumultust.
Örömsíelés volt a javából.
Nem semmi így kezdeni az új évet!

Síelés közben összefutottunk kis kedvencünkkel Boldizsárral. Boldi egy hozzárendelt oktató hölgy segítségével csúszkált a piroson. Elmondás szerint néhány alkalommal csúszott Pesten műanyagon, de még a hóekéig sem jutott el. A személyes oktató hatására második nap simán lecsúszott a 17-es piroson. Nagy kegyesen arra méltatott bennünket, hogy együtt utazhattunk a hatos beülős felvonón. Közben megszólalt: Leesik a bakancsom. Nem hittük el, de igaza volt. A baki nem volt becsatolva, úgy csúszkált a piroson. A hiba helyrehozása után fejét békésen a felvonó védőkorlátjára hajtotta. A felszólításra, hogy ne aludjon el, mert rövidesen vége a felvonózásnak, így reagált: De annyira szeretek aludni. Visszavonultunk, mert tudtuk hol a helyünk. Csak távolról csodáltuk a havas lejtők művészét.

Január másodikán este az oktatók tartották szokásos ünnepi bemutatójukat. Volt minden, fények, ugrások, ratrakok, figurák, amit akarsz. Nagy tömeg a parkírozóban, sok lökött az autójában ült és végig járatta a motort. A programot augusztus 20.-át megszégyenítő tüzijáték zárta. Nagyon szép és izgalmas volt, de tavaly már láttuk, s mivel az embernek csak két lába van sok újat már nem tudtak mutatni.

Letelt a hét. Elbúcsúztattuk Muraut. Egész nap néhány fok minusz, nagyon jó hó, még elviselhető tömeg. Remek csuszi volt. Csak mazsolázgattunk a pályák között, közfelkiáltásra mentünk ide oda. A Rozen a szokásos deltás szél fújdogált, a nap is kikukanthatott volna, de így sem volt rossz. A nap végén még az alig romos 1-es is jól esett.
Egész nap mentek a hóágyúk. Kaptunk rendesen, de elviseltük a jó hó érdekében. Érdekes volt síelni a változó hóban. Kemény hó, aztán hirtelen egy puha fogós réteg.

Végül, hogy miért vártam a beszámoló megírásával másfél hónapot? Mint írtam elkapott valami betegség. Hosszú évek óta ilyen nyomoronc még nem voltam. Feleségem panaszkodott, hogy már két vacsorát csinált, s közös síeléseinken nem ehhez van szokva. Volt olyan, hogy semmit nem hallottam, mert a dolog a fülemre ment. Végig szétköhögtem magam. S most másfél hónap után van az első nap, hogy viszonylag jól érzem magam. Holnap megyek is Olaszországba egy hétre síelni.


Csabor az élvezeti síelő

Ezen a napon lényegében csak kavarogtunk. Egyik pályától autóztunk a másikig. A főútról balra tekintve egyszer egy nagyon biztató lejtőt láttunk hóval befedve. Sok tájékoztató táblát nem láttunk, így az elsőnél befordultunk, s a továbbiakban érzésre kerestük a terepet. Mivel a GPS nem volt bekapcsolva meg is találtuk. Jól kiépített parkírozó, s nem is volt tele. A szél vadul fújt, s sokkal hidegebbnek tűnt mint amit a hőmérő mutatott.
Nagyon kedves, jól kiépített sípályára leltünk. Alul gyerek játszótér, nagy étterem, szerviz, szálláshely, s minden földi jó. Mindez fából, esztétikusan kialakítva.
A hegy felé fordulva ismét szembesültünk a kellemes lejtővel. Egy szép piroska volt, de sajnos a környékén sehol nem látszott egy deka hó sem. Az ember vagy egy csákányossal mehetett fel a hegy egy részéig, vagy egy négyülésessel a hegy tetejéig.
A piroska kellemes csúszást kínált, s a kezdők alul a megszelidülő részen gyakorolhattak.
Közelben volt még egy nagy szálláshely.
Az egész terep nagyon jó lehet, ha van elegendő hó.

2014.02.07.

Csabor az élvezeti síelő

Donovaly 2014.02.08.

Bár szombat volt, de nagyon vágytunk már valami hóra, ezért elmentünk Donovalyba. Besztercebánya felől közelítettük meg a tetthelyet. Viszonylag normális időjárás, rendes utak, de azért kellett az autónak kapaszkodni. Mikor utoljára erre jártam (busszal) még nem volt a legmeredekebb helyen kapaszkodósáv. No akkor, ha beragadt egy teherautó mögé az ember, mire felért már elolvadt a hó!
A központi nagy parkírozóba álltunk be, még nem voltak sokan. (természetesen később megtelt a parkoló) A buszos részen szinte percenként álltak meg a buszok, özönítve magukból a síelőket.
Az már a parkolóból látszott, hogy az út túlsó oldalán (Záhradiste) csak a két szélső kék pálya megy. (4-es és 6-os) A négyesen rendezték aznap a Honda kupát, már el volt kerítve, de a verseny még nem kezdődött meg, csak a számtalan versenyző gyülekezett a tárcsás felvonó környékén. A 6-os pályán keményen és nagy tömegben küzdöttek a síelők, volt még némi mozgás a 7-es környékén, de ezen az oldalon máshol síelésre alkalmas hó nem volt. Parkírozó helyünket nem találtam megfelelőnek, mert a Nova Holán is csúszni akartam így más helyet kerestünk. Érdekes a pálya elrendezése, amihez az étteremben fosztott térkép (van magyar nyelvű is) nem sok tájékoztatást ad. Nem igazán sikerült olyan helyzetbe forgatni, hogy mindent a látványnak megfelelő helyen találjunk. A térképen még a kasszák pontos helye sincs egyértelműen feltüntetve.
Sajnos a Nova Hola alján lévő parkírozót már telítettség miatt lezárták, így salamoni döntést hoztunk. A Fun Park mellett lévő, már szintén tele lévő parkírozóban találtunk egy helyet, így legalább bárhol akartunk síelni előzetesen gyalogolni kellett. Kitűnő döntés.

Először a 6-os pályát néztük meg. Volt egy tányéros felvonó (S3), ami pár méteren keresztül tudott húzni bennünket, de havon a pályákhoz jutni lehetetlen volt. Ezt a felvonót hosszú, egyenes rúddal szerelték fel. Ezek között a hóviszonyok között ez nem a legpraktikusabb megoldás volt, mert néha bártáncosi ügyesség kellett a továbbhaladáshoz.
Végül megérkeztünk a pályákhoz. A négyszemélyes beülős (G) elég szorgalmasan mocorgott, csak egy-két perces várakozás volt a maximum egész nap.
A 6-os pálya kellemesen feltúrt, ragacsos hóval és sok síelővel volt borítva. Mindig csodálattal tölt el a síelés vonzereje. Komolyan beszélek, megdöbbentő tény, hogy olyan arcok küzdenek a havon, akiknek semmi keresnivalójuk nem lenne ott, de csinálják, mert jó. S látszik arcukon a boldogság, küzdenek, és boldogok. Irigylem elszántságukat, annak ellenére, hogy én is egy vagyok közülük.
A tömeg és a tapadós hóviszonyok ellenére elég jókat lehetett csúszkálni. Néha át lehetett látogatni a 4-esre is. A lezárás után fennmaradt fél pálya elég érdekes domborzati viszonyokat teremtett, de az ott működő tányéros felvonó (D), jó ergonómiai kialakítású rúdjával, gyorsabb volt, mint a négyszemélyes még akkor is ha a single oldalon küzdötte be magát az ember.
A 4-esen volt a Honda Kupa. Töménytelen gyermek fente a fogát a megmérettetésre. Volt közöttük aprólék, aki bevágta magát hóekébe, s úgy csusszant végig a kapuk között. Volt olyan, aki gyönyörű mozgással, szemet gyönyörködtetően repesztett a pályán. De mindegyik szeme csillogott az örömtől. Szép is az amikor egy gyermek örül, s a Honda Kupa szervezői hatalmas munkával évről évre megjelenítik az örömöt több száz gyermek arcán. A lebonyolítás zökkenőmentes volt, s az eredményhirdetéskor sok apró mellkas dagadozott az örömtől. Ajándékokkal telt táskát minden induló kapott.
Jó volt ez a csúszka, de többre vágytam. Átmegyek a Nova Holára! Az ötlet megvalósításával magamra maradtam. Nem szoktam én senki óvatos intelmére hallgatni, tehát nekivágtam az útnak. Aki már gyalogolt több száz métert, síbakiban, síruhában, vállán léccel, egy sáros szántáson át az komoly fogalmat alkothat az elmeállapotomról. Mire odaértem jobban elfáradtam, mint egy heti síelés után, amolyan kismacska érzésem volt.
A felvonó érdekes egy jószág. Négy-öt beülő után jön egy kabin, így mindenki feljut a hegyre. Én is nekiindultam. Széles jókedvem exponenciálisan leromlott, amikor a hegy teteje felé sűrű ködmassza lopakodott elő. Mi nem vagyunk barátok. Utálok vakon síelni. A hegyen elég szép hó fogadott, puha volt, összetúrt, de hó. Lábujjaimmal kitapogatva a buckákat merültem bele a meredekbe. Érdekes érzés volt, amikor a ragadós, buckába rendezett hó megfogja az ember egyik lábát, míg a másik szépen tovacsúszik egy hirtelen odaugró jégfolton. Ennek ellenére jó volt némi meredek, s egy kicsit több hó. Látni is láttam a letörés után, így sikerült élvezkednem egy kicsit. Bár ezen az oldalon kellemes hütték vannak a pálya aljában, egyedül nem iszom, s a szomjúság szép lassan visszazavart a 6-os pályához. Már szinte rutinosan sétáltam a sárban, s mikor megtaláltam társaimat csak sóhajtva tudtam mondani, hogy rettentően szomjas vagyok. Bár nem sokkal ezelőtt hüttéztek, de barát az barát, így hajlandóak voltak velem ismét megismételni a mutatványt. A hütténél az ajtón kívül állt a sor, így a terasz szélén elhelyezett lakókocsi szolgáltatásait vettük igénybe. Némi üdítő, dobozos sör, lángos. Szükség esetén megteszi.
Mire végeztünk a versenynek is vége lett, így a 4-es pályát is teljes terjedelemben megnyitották. Mivel előtte a tömeg nem túrta össze nagyon jól lehetett pörögni.
Mikor mindenki szedelőzködni kezdett, mi is útnak indultunk. Séta a kocsihoz, bakik levetése, s egy nagy autózás a központi parkoló szélén lévő Koliba Goral kellemes belső tereihez. Jó a kaja, s embernek való méretű adagokat szolgálnak fel. Ha valaki siet az út tulsó oldalán van egy önkiszolgáló bistro. Ott is jókat lehet enni, inni.

Nekünk aznap nem volt szerencsénk. Kevés volt a hó, nem lehetett lécen átmenni a két pályarész között, de ennek ellenére jót csúszkáltunk és jól is éreztük magunk. Rosszkor voltam jó helyen, mert mire ezt a beszámolót összevakartam a hírek szerint esett egy kellemes mennyiségű hó. Ha hó van akkor ez a pályarendszer a sok kék pályájával a kezdők paradicsoma lehet, s a Nova Holán pedig az izgágák gyakorolhatnak, séta nélkül, havon átcsúszva.
A kérdés már csak az, mikor van hó?

Én mindenkinek azt ajánlom az ez évi szezonom alapján, hogy fürkéssze ki merre indulok síelni, s néhány nap múlva induljon el oda. Biztos jól fogja érezni magát és remek hava lesz. Csak megjegyzem jövő héten Olaszországban Tre Valliban leszek.

Csabor az élvezeti síelő

Kíváncsiságunk a kis pályák iránt változatlan volt, így 2014.02.07.-én meglátogattuk ezt a terepet is
A főútról letérve egy dimbes-dombos terepen haladtunk a falu felé. Az út nem volt jó. Keskeny, aszfaltozott, valamikor felszórták, de azt az autók már eltakarították, így itt-ott kellemesen csúszott is. A táj olyan volt, mintha Veszprém felé a régi tankpályán kevertünk volna.
A sípálya gyakorlatilag a falu főutcájáról indul. A helyi erők bizonyára tudják, hogy merre lehet parkolni, de idegennek egy sűrűbb napon komoly teljesítmény lehet egy normális parkírozót találni a hepe-hupás terepen. Egy kassza és a ház falára szerelt térkép biztosította a síelők kiszolgálását. No meg egy fabódészerű vendéglátóipari egység. A teljeskörűséggel semmiképpen nem vádolható térkép alapján van a területen néhány kék pálya. Most csak egy pálya ment (mondjuk center pályának), s mellette még a kis tanuló pályát üzemeltették. A pályán kívül sehol egy deka hó nem volt.
A beülős felvonó szorgalmasan szállította felfelé a síelőket. Nem volt hosszú pálya, de legalább jó sokan voltak rajta. A pálya nem nagy szélességben egyenletesen omlott le a hegyoldalról, mintha egy fehér szőnyeget terítettek volna egy bokros területre. A néhány száz méteres, teljesen belátható pályán szerintem ott volt az egész falu. Nem volt egy carvingos terep.
Ha sok hó van itt, s jó az idő, az ember sok ismerősre szert tehet ezen a helyi terepen. Főleg a kezdők tanulhatnak meg kanyarogni.

Csabor az élvezeti síelő

Kraliky 2014.02.06.

Ezer éve nem síeltem Szlovákiában. Előtte is csak vagy kétszer, szóval ideje volt visszamenni. Kell néha egy kis nosztalgia!
Pulmyval és hivatalból, önként mellénk rendelt aranyozott oldalbordáinkkal nekiláttunk, s terveztünk egy igazi élvezeti és egyben retró síelést.
Szlovák körutunk első napját Kralikyban töltöttük. Ez a kis falucska Besztercebánya közelében található. Több ember eltévedt keresgélése közben, pedig szerintem rendkívül könnyű megtalálni. Mondjuk engem ebben segített, hogy nyári időszakokban, még boldogult lézengő ritter koromban több alkalommal alkalommal szerencséltettem jelenlétemmel ezt a vidéket. Ha valakinek a régi térképkészlettel ellátott navigációs kütyűje nem találja Kralikyt Tajot kell beütni, mert onnan már csak egy út vezet tovább, s annak a végén van a falu és annak még végebbén a síterep. Az azért hozzátartozik, hogy a besztercebányai csomópontot tervező ember a rajzoláskor valami pamut gomolyagba kavarodhatott bele, s végül azt vetette papírra. Ha az ember mindig más irányba kanyarodik, mint amerre menni akar nagy eséllyel célhoz ér.
De mi az említett okok miatt könnyedén odaértünk. Tajo után jó kis kapaszkodó elé nézünk, s Kraliky sem az a vízszintes terep. Tél van, tehát sapka, sál, hólánc!
Kellemes falubeli kanyarok után jobbra felkanyarodunk a sípálya felé. Van itt az út közepén két sorompó. Most nem funkcionáltak, gondolom, ha a felső parkoló megtelik, akkor itt zárják le az utat. Most ez a veszély nem merült fel, mert a parkírozóban max. 8 kocsi vesztegelt. Megtaláltuk a helyünket, gyors átöltözés, amit jegyvásárlás követett. Mivel retró síelésről volt szó csak négyórás jegyet vettünk. Hiába magyaráztam, hogy itt mindenki senior, akik közül én vagyok a legseniorabb, nekem is meg kellett vennem a kemény 16 eurós jegyet. Pedig a Suzanna nevű pénztáros kislány, nagyon kedvesen mosolygott.
Csak a tanuló tányéros és a négyüléses felvonó ment. (volt még egy hosszú csákányos, de azt csak a szél lengette)
Két lehetőség volt, valaki vagy felmegy a tanuló tányérossal, s aztán átküzdi magát a négyüléses induló állomásáig vezető pályáig, vagy a parkoló jegypénztárral szembeni végétől csúszik oda. Mindkét megoldás üdvözítő lehet.
Ez a négyüléses nem egy régi darab. Kellemesen odasimul az ember vádlijához, szép lassan feneke alá tolja magát, majd tempósan elindul. A végén is remek kiszállási lehetőség biztosított.
Itt már szinte ismerkedhetünk is a hóval. Kemény, jeges alapon, ezt az elmúlt napok melege biztosította, néhány centi friss hó heverészett. Nem igazán volt feltúrva, s nem is volt tapadós.
A térképek több pályát jelölnek, de szerintem ez nem volt sok pálya. Lényegében egy nyomvonalon lehetett csúszkálni, de ott nagyon. A környéken nem volt hó, de a pályákat rendesen megszórták, földes foltok sehol sem voltak láthatóak. A gyors liftnek köszönhetően rendesen lehetett pörögni, s a csúszást a tömeg sem akadályozta, lévén az nem volt.
Rendelkezésre állt egy az eplényi egyeshez hasonló hosszúságú, de szélesebb pálya, s ezzel ki is merült a tudomány. Viszont ez nagyon jól esett.
A jégkunyhó zárva volt, ezért a kellemes hüttében pihentük ki a fáradalmakat. Egy kedves ismerősöm mondaná, hogy itt gombokért adnak mindent. Olcsó műanyag gombokért. A felszolgálók kedvesek, a wifi jelszót nem mondják el, de beütik a telefonomba. Minden rendben, de a dekorációként használt rücskös rézlemez nem egy korszerű izlésre vall. Kértem egy levest és egy sztrapacskát, de végül nem bírtam legyűrni.
Nagyon jó pályán és nagyon jót síeltünk itt.
Hazafelé megálltunk a falu egyik kocsmájában. (véletlenül ezt is ismertem) Kedves büdös kocsma volt. Kértünk két borovicskát, két narancslevet, két deci kofalát, s elmagyaráztam, hogy csináljanak nekem egy fröccsöt. Kis borovicskát akartunk, de a kocsmáros ránk nézett, legyintett egyet és töltött egy egy decit. Nos ezért fizettem összesen három euró húsz centet. Ennyit a gombokról!
A terepet mindenkinek ajánlom. Kezdők, s ívelő művészek is megtalálják számításukat.

Csabor az élvezeti síelő

Szlovákiai körjáratunkon ide is eljutottunk. (A környéken sehol nem találtunk nekünk megfelelő terepet)
Az útról lekanyarodva egy aszfaltozott keskeny erdei út vezetett felfelé. Az út kezdetén egy sorompónál egy kedves bácsi figyelmeztetett bennünket, hogy 13 óráig csak felfelé lehet menni, aztán már csak lefelé. Lelkesen vágtunk neki az útnak, mert akkor még nem sejtettük milyen hosszú lesz. Nagyon keskeny volt az út, nem ártott az óvatosság az üzemeltetők részéről, Én szeretek hegyen vezetni, s tudva, hogy szemben nem jön semmi élvezetes utunk volt. Megjegyzem kint volt a hólánc tábla, de szerintem nem volt indokolt, nem is kérték. 800 méteres magasság fölött el kezdett csúszni az út. Az a négykerekes amit korábban utolértem, most szusszanhatott egyet. 1150 méterig kellett kapaszkodni, s a végén már gyakran egy helyben pörgött a kerék.
Még nem mondtam, de rendkívül nagy köd volt. Felérve semmit sem lehetett látni, Nem ismertük a terepet, s a tájékozódás érdekében senki nem helyezett ki egy táblát sem. Találtunk az épületek között vakon kanyarogva valami parkírozó helyet, s körülnéztünk.
Piszok hideg volt, mert fújt a szél is keményen. végül találtunk egy pályát amelyen a ködben vakon csúsztak lefelé néhányan. Pénztárt felvonót nem leltünk.
(végül kiderült, hogy ez egy kék pálya volt, ami levezetett az ülőszékes felvonóhoz. Mondjuk azt nem tudom, mi van, ha valaki lelkesen lecsúszik, s lent nem lel pénztárat, mert azt nem jelölte a térkép. Felengedik?) Volt egy körbár, tömve, aztán egy önkiszolgáló étterem, ahol nem áruétek alkoholt, s így végül egy másik étteremnél kötöttünk ki, ahol volt sör és helyi Apeh ellenőrzés.
Közben láttunk pénztárra emlékeztető faházikókat is. Nagyon kevés hó volt. Lehet, hogy jó időben ez egy remek terep, de mi ebből a ködben semmit sem fedeztünk fel.
Megvártuk a 13 órát s békésen lecsúsztunk a hegyről, kocsival.

Csabor az élvezeti síelő

Eplény 2014.01.30.

Váratlan balszerencse tört közém. Ahogy jött a hideg és a hó, úgy ment el a munkakedvem.
Csütörtökön reggel még nagy lendülettel dolgoztam, de délben túllendültem a problémán, kisebbik nagyfiammal síruhába öltöztünk, s irány a Síaréna!
Gondoltam ebben a csúnya időben, amikor ónos esőről regélt a pesti ember eljátszhatjuk a magányos farkas szerepét a sípályán.
Amikor ráfordultam az erdei útra, s a tükörből láttam, hogy 3 autó jön utánam felsejlett, már megint nem lesz igazam. Igazam lett, mármint abban, hogy nem lesz igazam. Kinőtt a földből egy-két forgalomirányító ember, s a bal oldalon az utolsó szögletben lévő parkírozó felé tereltek. Ilyen messze a felvonótól még soha sem parkíroztam. Kellemes bemelegítő séta vállamon a léccel, s már ott is voltam a felvonónál.
Körülnéztem. A környéken az elmúlt nap vékony hóleple fedte a csodálatos tájat. Amerre elláttam néhány hóágyú fújta a ködszerű műhavat. Olaszfalu megint elesett! De a pályák! Csilli Vili csudahó mindenhol.
Az általában engem érdeklő pályák az 1-es és a 7-es mentek, tehát probléma nincs. Felpattantunk a névváltoztatott Sólyomra, s egy csúszás itt, egy csúszás ott. Bevallom nem hittem volna, de remek hó volt mindkét pályán. Az olvadás elkészített egy kemény jégalapot, azt lőtték meg a hóágyúk, s készítettek remek pályát az elixirből. A 7-esen néhány helyen látszott egy-két kis földdarab, amit a ratrak hozott felszínre, de ez nem volt veszélyes. Én sem futottam vissza a kocsihoz a kövezős lécemért, mert a féltett csámpás franciának is megfelelt a pálya. Furcsa, de nekem a kettő közül az 1-es tetszett jobban, s talán ott kevesebben is voltak.
A parkírozóban lévő sok kocsi ellenére nem volt igazi tumultus a pályákon. Az 1-es közös részén néha kicsit összejött a tömeg, de legalább lehetett gyakorolni a kanyargást.

Laza pillanatnyi benyomások:

A sok ember ellenére gyakorlatilag nem volt sorban állás. A névváltoztatott Sólyom simán nyelte a tömeget. Volt olyan, hogy egymás után sorjáztak a tele beülők. Sőt a felvonó mintha jobban bírná a terhelést. Mintha régen többször megállt volna. Most biztos van kenőanyag.

A személyzet figyelmes, kedves. Mindenkinek segítenek, lelassítják a felvonót, néha talán indokolatlanul is megállnak a biztonság érdekében. A pályán mindenhol látni a személyzethez tartozó egyenruhás embereket, műszaki személyzetet fekete kabátban, vagy piros ruhás oktatókat. A megjelenés, a külalak már profi síterepet idéz, s valóban azzal állunk szemben.

A ki és beszálló korrektül ki van alakítva, kiszállásnál még az ügyetlen síelőt is ki lehet kerülni. Engem még kicsit zavar, hogy a beléptetőkapu kicsit nehezen olvas. Alaposan körbe kellett ölelgetnem az olvasót, pedig nem az esetem.

Örülök a sok oktatónak. Munkájuk meglátszik a pályán síelők mozgásán. Bár most is láttam olyan száguldó síelőt, aki egy hátracsúszás, letenyerelés, majd hóba dőléses kombináció után így kiáltott fel: Az a hülye itt ment előttem!

S ha már a kiáltásnál tartunk. A négyüléses felvonónál a kezelő szájából ilyen figyelmeztető szavak hangzottak fel: Vigyázzunk, a bottal ne szúrjuk le a gyereket! Vagy, Hajtsuk szépen le a biztonsági kapaszkodót. Úgy, nagyon ügyes!

Külön örülök annak, hogy egyre több kisgyermeket lehet látni ahogy a síelés alapjait tanulja. Ismét bebizonyosodott, hogy mérhetetlen vágy, hatalmas igény van erre a sportra.

Rendben működtek a vendéglátó helyek, s megfelelő kínálatot biztosítottak a feltöltésre váró síelőknek.

Mindig történik valami. A szerpentin fölötti részen most is síversenyt tartottak.

A hógyártásra alkalmas időt kihasználták, s folyamatosan mentek a hóágyúk. Rengeteg fehér festéket elhasználtak Viliék, mert a környéken minden fa gyönyörű fehér, mint egy karácsonyi képeslapon. Ahogy az ember ül a felvonón nem tudja eldönteni, hogy hó esik, vagy a szél fújja rá a fákról a havat. Ha sok jön, akkor a szél fúj.

A pályán a nagy tömeg ellenére sem tapasztaltunk zavaró buckásodást.

Négy óra környékén esni kezdett valami, ami kopogott a sisakon. Talán mégis igaza lesz a pesti embernek. Pakoltunk, s hazajöttünk. Jó dolog is ez a munkaundor! Remélem máskor is előjön!


Csabor az élvezeti síelő

Hirtelen felindulásból elkövetett síelés
Nassfeld 2014.01.17-19

Az úgy kezdődött, hogy mailen kaptam egy barátomtól egy fényképet, azzal az aláírással, hogy ez az élmény hiányzik neki. A képen hatan voltunk egy nasfeldi hütte teraszán. Mi ketten, két napszemüveg és két korsó sör. Meghatottan válaszoltam, hogy akkor intézkedj!
Foglalt szállást, biztosítást kötött nekem is, bepakoltunk, hamarabb befejeztük a melót, s már indultunk is.
Szó se róla egy kis síelésre mindig rá lehet venni, no meg egy hónapja mindenféle köhögéssel küzdök, s mint tudvalévő, arra nagyon jó a síelés, tehát nem volt a gyors ütemmel semmi bajom.
Mendegéltünk át Ausztrián keresztül a szakadó esőben, s arra gondoltam milyen jó volna, ha ez mind hóban jönne le. De nem úgy jött! Kemény plusz fokok dühöngtek a sötétben, s mi próbáltuk megtalálni szállásunkat Obervallachban. A feladatot nehezítette, hogy a GPS-be nem lehetett házszámot beírni, az utca hét és fél kilométer hosszú volt, a szállást másként hívták, mint ahogyan az a foglaláson szerepelt, s az egyetlen élő ember akit találtunk az esőben nem ismerte a helyet. Ekkor kezdtük feladni, de mint kiderült 50 méterre voltunk a szállástól.
Ezt az egész utat kényelmesre vettük. A tervek szerint kényelmesen kimegyünk, kényelmesen csúszikálunk egy napot, s kényelmesen hazajövünk. A tervnek megfelelően reggel kényelmesen felkeltünk, nem érdekelt bennünk, hogy reggel a Millennium Express végállomásán mindig hatalmas tömeg van. (majd bemegyünk hátulról szólt belőlünk az öreg rutin)
A parkírozás könnyen ment, csak kicsit tocsogtunk a havas vízben, csak kicsit zavart a szakadó eső, de átöltözés után rögvest jött a traktorból átvedlett kisvonatot mimelő síbusz, s már semmi sem menthetett meg minket a felmeneteltől. A pénztárnál még németül érdeklődött egy magyar hölgy, hogy a verseny miatt azért van-e olyan pálya amit nem zártak le, de megnyugtattam, hogy szabadon tud csúszkálni, sok pálya nem lesz lezárva. Milyen verseny? (nem tudom de engem ezek a kérdezők mindig megtalálnak, talán látszik rajtam, hogy minden kérdésre tudom a választ, legfeljebb az nem igaz)
Ez ilyen gyorsan ment, ahogy írtam, s ebben van a csoda! A Millennium Express végállomásánál nem volt sor, menetből ültünk be a fülkébe! No ekkor kellett volna visszafordulni!
Az látszott a felvonóból, hogy nem „lábon” fogunk lejönni. A Carnia alja a verseny miatt (igaza volt a nőnek, mégis van) le volt zárva. Mellesleg nem nézett ki valami biztatóan a pálya. Nem túlzottan sok, de maximálisan esőáztatta lucskos hó.
Kapaszkodtunk felfelé, s a tetőn nagy köd és havas eső fogadott. No meg egy sereg síelő akik azon törpöltek, hogy merre induljanak.
Mi a 20-as pályák felé indultunk. No nem nagy lendülettel. Én el vagyok a hóeséssel, nem szeretem, de el vagyok. Én el vagyok a buckákkal, nem szeretem, de benne van a pakliban, s néha jó olyanon is gyakorolni. Szóval mindent elviselek, de amikor havas eső szakad, a pályán minimum 15 centiméteres tapadós hó van összetúrva, s ráadásul a kilátások nagyon vegyesek – vagyis vagy kilátok egy kicsit a sisakom rostélyán, vagy abszolút nem látok ki – no akkor már egy kicsit elgondolkodom. Ilyenkor az ember meglepődve tapasztalja, hogy a kezelt pályán szerinte tökéletesre csiszolt stílusa mint esik atomjaira. Ha semmit sem látok, akkor mindent erőből kell csinálni, visszajönnek a régi reflexek, beidegződések, s még taknyolok is egy nagyot ha vakon lemegyek a pályáról, de legalább örülök mert puhára esem. Ha láttam, akkor meg tudtam fogadni a régi törvényt, miszerint vacak körülmények között is ugyanazt kell csinálni, mint sima pályán, de nagyon keveset láttam.
Némi vergődés után hütte lett a vége. A bátorító amit bevettünk sem állította el a havas esőt. Küzdöttünk még a hóval, de megint be kellett térni egy kis pihenőre. Nem esett jól a síelés. A hütte tele volt emberekkel akiknek fájt a térde, mert nem bírta a latyakos hó terhelését.
Ha eláll az eső, s tudják kezelni a pályát (magyar pályák állapota miatt fanyalgók figyelem), akkor ez nem lesz rossz. Sőt. Bár a hómennyiség nem éri el a marketing értékeket, de van hó, s remekeket lehet majd itt csúszni, szóval most is korán jöttem. Csodálatos síelésre vágytam, azt hittem ezeknek az időjósoknak nem jön majd be a jóslatuk. Hát most az egyszer bejött!
Két óra után feladtuk, s lementünk a felvonóval. Ekkor már a bőröm alatt is átázott a pénzem. A lemenetellel nem voltunk egyedül. Fiatal sihederek, ösztönös síelők, kalandvágyó ördöngők mind kabinnal jöttek lefelé, belemerülve a vigasztalan esőbe.
S az eső esett változatlanul. Esett a nap további részében, esett este, esett éjszaka, s esett a magyar határig.
Reggel körbenéztünk az időjárás frontján, s úgy döntöttünk, hogy maradunk az eredeti tervnél, kényelmesen hazajövünk.
Ez a hirtelen felindulásból elkövetett síelés olyan élvezeti síelős volt, de azért jó. Nem lehet mindig nyerni.

Csabor az élvezeti síelő

Klippitztörl 2014.01.04-05

Klippitztörl kellemes hely, főleg ha kedves emberekkel találkozhat ott az ember síelője. Klippitz apró kis síterep, sajátosan kanyargó pályákkal, egy nem túl magas hely tetején, s barátságos emberek tanyáznak arra.
Lackó síoktató és bandériuma költözött ki ide néhány napra, gyerekkel, családdal. Egész szezonban gyakorolnak a Visegrádi Havasokban, s most elhatározták, hogy kettőnél többet kanyarodva megnézik mire jutottak a nagy oktatással, pedálozással, s mellesleg dumálnak egy jót.
Én már túl voltam szilveszteri egyhetes síelésemen, s miért ne erre mentem volna haza?
Csodálatos hegyek között kanyargott az utunk, apró, tüchtig falucskákon suhantunk át, s végül kapaszkodni kezdtünk fel a hegyre. Valami furcsa volt. A motor rendesen duruzsolt, a gumikban duzzadt a levegő, alig csúszott az út, de hopp...nincs hó! Még a fák között sincs! Másztunk fölfelé, s csak a pálya közelében láttunk hófoltokat. Mi lesz itt?
Klippitztörlnél jól teszi az ember ha reggel siet. Mi is korán indultunk, mert a P1 parkírozóban volt szándékunk megállni, mert aki nem itt áll, azt szép kis séta várja az út mentén síbakiban, léccel a vállon. Az út közepén egy bácsika integetett, mi kedélyesem visszaintegettünk, több alkalommal is, mert tettünk néhány kört, míg helyet találtunk.
Megbeszélések szerint küldtünk egy sms- t, s türelmesen várakoztunk, hogy hozzák a bérletünket. A tető felé egy kétüléses nem sihederkorban lévő felvonó viszi fel az embert. Bár van szőnyeg, de azért kellemesen megsimogatja a vádlit. Ezt volt időnk alaposan megnézni. Végül nagy nehezen megérkezett Lackó, aki csak véletlenül járt arra, mert az sms-t nem hallotta. Indulhattunk a hegyre, s megismerhettük a felvonó barátságos simijét a lábunkon. A kedélyesen kapaszkodó felvonóból meg lehetett vizsgálni a nyári bobpályát, a szállásul szolgáló faházakat (nem pályaszállás, hanem szállás a pályán), s azt is láttuk, hogy nincs nagy hó, de a pályák rendben lévőnek tűntek.
A csapatból csak Lackó tudta, hogy jövünk, mert meglepetésnek szántam a látogatást. Meg akartam mutatni Klacinak a lécemet, had lásson végre valami szépet is. Lackó mondta, hogy nem nagy a pálya, de van olyan a csapatból, akit két napja nem láttak. Én minél előbb meg akartam találni Klacit, ezért megkérdeztem, milyen színű kabátos embert keressek. Lackó nem emlékezett a kabátra. Gondoltam egy kabát nélküli embert csak megtalálok a pályán.
Szép lassan felértünk, s máris ott voltunk a Höhenwart 1818 méteres csúcsánál. Az első ember aki szembe jött Klaci volt, s volt rajta kabát.
Öröm, egymás léceinek kölcsönös és kedélyes gyalázása, s indulhat a csúszás! A viszonylag kevés hóból is jó pálya kerekedett. Nem látogattuk meg mindegyiket, mert csemegézni akartunk. Főleg a 9-es és 10-es pályákon csúszkáltunk, néha vegyítve egy lecsúszással a 2-es pályán a kiindulási pontig.
A pályarendszer legnagyobb előnye a szememben, hogy a pályák nagyon változatos vonalvezetésűek, rajtuk mindenféle domborzati elemek találhatóak, így az ember minden lecsúszásnál variálhatja a nyomvonalat, s szinte más pályán csúszhat. Kellemesek voltak a pályák, a hegytetőn keményen fújt a szél, de aztán csak az önfeledt csúszás volt az úr. Szerintem a 10-es a legjobb pálya, a 9-es eleje kezdőnek kicsit véleményes, de aztán megszelidül.
Alig akartunk megállni egy kis pihenésre. (no ez nem igaz, mert a fiúk minden letörés előtt nekiláttak dumapartit rendezni, hogy miről folyhatott ilyen hosszan a csevej arról fogalmam sincs.)
Végül egyszer olyan céllal is lecsúsztunk a 2-esen, hogy az alján beülünk a hüttébe eszegetni. A kettes alja kicsit ravasz, mert egy kanyar után drasztikusan elkeskenyedik, sőt még némi csőalakot is felvesz. Ezt a szakaszt a sok ember általában szépen legyalulja.
Csak a hütte teraszán kaptunk helyet, de nem volt probléma, mert hősugárzókkal kellemes időt varázsoltak.
A kalóriavételezés után a szokott pályákon csúszkáltunk tovább. A lazítást viszont lassacskán büntetni kezdte az idő. Szemerkélni kezdett az eső, s szép lassan beleerősített. Én Elsővel az eső elől még a Karner hüttében ejtőztem egy kicsit, de aztán elindultunk lefelé, különben is már 16 óra volt.
Negatívumként említem meg, hogy az esőben az ülőszékek háttámlája nem volt lehajtva. Vagy nem lehetett lehajtani, vagy nem fordítottak gondot rá, így minden beszállásnál egy víztócsába ült bele az ember. (ezeken a régi felvonókon buborék nincs)
Szállásunk kb. 30 kilométerre volt, s ha nem a vezető után ment az ember hamar oda is ért. A szállodát nemrégiben újíthatták fel. Én néha néhány napra bezárnám a lakberendezőt abba a szobába, amit tervezett. Például az egész szobában nem volt egy darab fogas, kampó, százas szeg, vagy bármi amire mondjuk egy vizes síruhát ki lehetett volna akasztani.
Ennek ellenére a szállás kellemes volt, jó volt a vacsora. Vacsi után a kemény mag összeült, s természetesen komoly erőfeszítéseket tett a világ problémáinak megoldására. Véletlenül előkerült egy 3 literes üveg pezsgő, valakinek maradt az ellátmányából, s a vizespohárból való pezsgőívás tudvalevőleg segíti az elme forgását. Csak tudnám, min röhögtünk annyira, de valamiért kiment a fejemből.
Sajnos az eső egész éjszaka esett, s esőben érkeztünk meg a pályára is. Most nem volt gond a P1 parkírozóban helyet találni. Feleségem tájékoztatott, hogy részéről ez a nap kiesett a síelésből. Én még felvettem a bakit (le akartam mosni), hogy mutassam eltökéltségemet, de nem kockáztathattam élvezeti síelő státuszomat, így kihámoztam magam a sícuccokból.
Többen felmentek a hegyre, mi elindultunk hazafelé. A krónikás dolga egyszerű a továbbiak leírásában, mert úgy lehet a legjobb beszámolót írni, hogy az ember ott sincs, így nem zavarják a tények. Tehát szemrebbenés nélkül leírhatnám, hogy a hegy tetején a ragyogó napsütésben szállingózott a hó, harsanóan ropogós volt a pálya, galambok ültek a verebekhez, s így tovább. Sajnos nem így volt. Fent is esett az eső, tehát egy csúszás, és szivaccsá ázás után a csapat elindult utánunk, s ha nem állunk meg egy ócskapiacon soha nem érjük őket utol.
Kétszer indultam el a csapattal. Tavaly márciusban a nagy hóban Tatáig jutottak el, most szétáztatta őket az eső. Márciusra újra terveznek egy utat, ígérjem meg nekik, hogy nem megyek el?

Csabor az élvezeti síelő

Katschi 2014.01.03.

Ha az ember egy hetet Murauban tölt nehéz megmagyaráznia miért megy el máshova síelni. A válasz viszonylag egyszerű: szerelemből. (így van ha az embernek többszemélyes szíve van)
Kaschberget síelői észretérésem óta kedvelem. Hóbiztos terep, sok a fa, nem csak „egyenes” pályák vannak, szóval kedvemre való.
Korán reggel ébresztő, s irány Katschi. A GPS kedves hegyi tájakon vezetett keresztül, öröm volt nézni a havas hegyeket, falvakat. Ha nem akartam volna síeli bizonyisten csavarogtam volna a környéken. A nézelődés mellett elröpült az idő, s már ott is voltunk St. Margarethenben.
Általában itt állok meg, ha tehetem. Tapasztalataim szerint itt kevesebben vannak, s a nap végén olyan kellemes a búcsú lecsusszanva az A1-en.
A felső parkírozó utolsó helyét foglaltuk el. Kicsit színezte a dolgot, hogy volt egy kedves honfitárs, aki fogalmazzak így véleményesen parkírozott, ezért én nem tudtam tőle tovább menni, s a síbusz is csak rajtam keresztül tudta volna szállítani a síelésre éhes tömeget. Én, mint helyiérdekű hülye (mert a nézők csak ezt látták) tolattam egy sort, s így az utolsó hely szinte bravúrszámba ment.
Ezeknek az „alsófeljárású” síterepeknek nagy hátránya, hogy reggel mindenki fel akar menni, délután pedig le akar jönni, de erre már nagyobb a szállítói keresztmetszet.
Félretéve a dumát rettentő sok síelő próbált bejutni az ósdi kétüléses felvonó kegyeibe. Az ilyen sorbanálláskor érdekes tanulmányokat lehet folytatni az emberi lélektanról (amíg bírja idegekkel az ember).
A rogyogány kétüléses hagy időt a táj tanulmányozására, így rögvest megállapíthatjuk, hogy remek hó van alattunk, bár még nem ér le a lábunk. A Silverjet 2 végállomásánál már fütyülő szél és köd fogadott bennünket. A Gipfelbahn végállomásánál a korábbi kijáratot egy nagy üveglappal fedték be, így oldalt lehetett kimenni, s volt is rá esély, hogy megtalálja az ember a kijáratot. Feleségem próbálta meglelni az Aineckbahn állomását, hogy felvonóval levonózza magát, én még keresgéltem a ködben valami pályaszerűséget. Nagy szerencsével a 11-es pirosra akadtam, s lábujjheggyel kitapogatva elindultam lefelé. Talán 100-200 méter szintet estem amikor gyönyörű napsugaras idő lepett meg. Eltűnt a köd, s be lehetett gyújtani a rakétékat.
A keserű korai tapasztalatok miatt úgy döntöttünk, hogy a tschanecki oldalt síeljük rommá. Volt némi randevúnk Vasssy nevű kedvenc síoktatómmal. (már annyi kedvenc síoktatóm van, hogy ha mindegyikről egy szemernyi tudás ragadt volna rám, már Tednek hívnának. Ted Csabornak.)
Azt hittem balgatag módon, hogy a síoktatók fészke a 8-as szám feletti pirosoknál van, így arra tendáltunk. A Tschaneckbahnról kiszállva a 8-as átcsúszó a szokásosnál nagyobb rendben volt, feltűnően kevés buckával.
A 8, 9, 10, 12, 14 pályák méltatlanul elhanyagoltak a síelők részéről. Én is ritkán látogatok oda, mert nem vagyok nagy barátja a csákányos felvonóknak. Ráadásul a reggeli órákban nagyon sokan álltak sorban a csákányosoknál is. Viszont ezek a pályák megérik a fáradtságot. Szeretem az ilyen vonalvezetést, nem egyenes, s egyenletesen lefelé szakadó, hanem vidáman fák között bújkáló, keresztmetszetben is változó, szóval úgy megy rajta az ember ahogy fényes jókedve tartja. Mivel a körülmények ellenére a nagy területen kevesen mozogtak a pályák sem voltak buckásak. Végül a csákányos felvonót is meg lehet szokni, ezért vidáman csúszkáltunk a remek pályákon. Egy hiba volt csak, hogy a vélt oktató fészeknek nyomát sem láttuk.
Közben pihenőt tartottunk az Asenbauer hüttében. Régen nagyon kedveltem a helyet. Akkor még abszolút nem vendéglátós beállítottságú, de teljesen természetes öreg házaspár vitte a „boltot”, most minden bió, s ez már kicsit más. Lehet, hogy jobb, de más, s nekem a régi jobban tetszett.
Nem tudom mennyi a terepen a hivatalos hóvastagság, de nagyon sok helyen barna foltok voltak találhatóak szinte mindegyik pályán. Kellene még egy kis (sok) hó.
A tömeg ellenére a pályák nem voltak buckásak. Délután a sorok is csökkentek.
Hogy visszajussunk autónkhoz le kellett csúsznunk a 2-es tanulópályán. Talán ez volt a legrosszabb minőségű, legbuckásabb pálya.
Az Aineck tetején a már korábban bemutatkozó szél és köd nagy örömmel üdvözölt bennünket. A nőknél vannak olyan napok amikor minden rossz, sőt rosszabb. Feleségemnél most csúcsosodott ki ez az állapot. Elhatározta, hogy nem jön le az A1-en. Én pedig már csak az A1-en akartam lemenni. 6 km kellemes csúszás, s ezt adjam fel? 8 napon túl gyógyuló ajtócsapkodást okozó súlyos lelki sértések után lecsúsztunk. ( néhány 100 méter után ragyogó napsütés volt!) Azóta nem beszélünk, s mellesleg egy óra alatt értünk le. (az imádkozó sáska bejelentkezett nálam továbbképzésre)
A síelés nagyon jó dolog, csak síelni ne kéne!

Azért lehet ide jönni, de csak szólóban!

Csabor az élvezeti síelő.

Turracher Höhe 2013.12.30.

Úgy gondoltam, pontosabban feleségem úgy gondolta, s ez után már én is úgyabbul, hogy ha már Murauban töltünk egy hetet csak átugrunk egy napot Turracher Höhére. Persze életem bearanyozója mondtam én csillogó szemmel, hisz láttam, egy újabb feladat jön, mivel Turrachról is írtam már néhány beszámolót, s ezért csak felmerül a kérdések kérdése, hogy most mit írjak.
Nyilvánvalóan nem is kellene nekem írni, de akkor mindenki azt hinné, hogy papucs vagyok, s egész héten az asszony síbakija mellett ücsörgök, ennél már az is jobb, ha azt hiszik feleségem kérésére Turrachra is elmentem. Érthető?
Előző nap remek hóesés volt. Másnapra kellemes néhány fokos mínuszt mondott a bécsi ember, gyakori napsütéssel. Kitűnő örömsíelésnek néztünk elébe.
Ha Turrachra megyek mindig a széleken parkírozom le. Ott könnyebb egy jó közeli parkírozó helyet találni. Tehát egyik irányból a Panoramabahn (ahol a bobpálya is van) parkolójában állok meg, másik irányból jőve a Turrachbahn alsó állomásánál parkolok. Beljebb csak szezonon kívül merészkedem, mert utálom a tömeget még ha síelnek is.
Most a Turrachbahn parkírozó volt soron. Az útról egy tábla jelzi, hogy balra le kell térni, s ott a továbbiakban határozottan el kell hinni, hogy jó úton járunk. Ha elhittük jutalmul egy kedves kis parkírozóba érünk, ahol csak 4-5 autó parkol. Itt csak néhány versenyistálló autója álldogál, akik reggel viszik vissza a sportolókat.
Így volt ez mindig, kivéve ma! A kis meghitt parkírozó előtti nagy téren álltak már kocsik. (pedig rendesen jöttünk. Előttem robogott egy kamion, takarított rendesen, s csak egyszer állt keresztbe. Korábban odaértünk mint Murauba szoktunk a 100 méterre lévő lifthez.) Persze én nem hiszek senkinek, főleg magamnak nem, ezért bementem a belső parkírozóba. Tele volt, mint a déli busz, jöttem is ki lógó orral, de addigra már hat autóval több állt kint is.
41 EUR a napijegy, s 5 a kaució. A bolondnak is megéri.
Kellemes napsütésben felvonóztunk felfelé, alattunk remeknek tűnő hóval. Általában elmondható, hogy erre több hó van, mint Murauban. Szerte az erdőben pályán kívüli csúszkára alkalmas hó van, amit számtalanon ki is használtak.
Gondoltam mi most nem a szokásos irányba, hanem az általában általam elhanyagolt (mert csákányos felvonó van) Weitentallift felé vesszük utunkat. Itt van a 22 számú kellemes piros, amitől kedves feleségem szívbajt kapott, de unszolásomra végül lekanyargott rendesen. A botot csak akkor emelte rám, amikor mondtam, hogy tudtam jobbra egy elkerülőt!
A 22, 23, 24-es pályák kitűnőek voltak, embert alig lehetett látni. A naptól kicsit puha volt a hó, de a magány mindenért kárpótolt.
A megismerés vágyától, s a téves döntések iránti vonzalmamtól vezérelve a 25-ös piroson lecsúsztunk a Seetaxihoz, hogy megnézzük a másik oldalt is.
A taxizás nem volt izgalom mentes. Néhány komoly olvadt foltnak, már-már szabad vízfelületnek minősülő terület is volt, de szerencsére nem indítottak lékhorgász versenyt, ki fog ki egy Csabort szlogennel.
Kiértünk a partra, s megközelítettük a tanulópálya melletti felvonót. Óvatos közelítés volt, mert az úton egymást érték az autók, s a felvonó előtt soha nem látott nagyságú tömeg állt. Fene ebbe a sok oktatóba! Gondoltam, s még sok minden mást is a hosszú várakozás alatt. Lassacskán felértünk, s egy lecsúszást kíséreltünk meg a Kornockbahn induló állomásához. Itt a pálya már rettentően össze volt túrva, s számos síelő tett még határozott kísérletet a további túrásra. Már a pályáról látszott, hogy iszonyú méretű tömeg áll sorba a felvonónál. Ez már nem csehszlovák érzés, ez annál is több. Minden bejgliben megfáradt, gesztenyével töltött, magas vérzsírtartalmú élvezeti síelőt ideevett a jó dolga? Ezt a sort nem lehet végigállni! Még inni sem tudtam semmit, mert a pálya bal oldalán lévő kis agysorvasztókat elbontották, s az úttal párhuzamosan építettek egy csilli-villi faszörnyet, ami biztos turista gyár, de erről nem tudtam meggyőződni, mert nem tudtam keresztülvágni magam a tömegen.
Vissza, irány a túlsó oldal! Ott a csákányos aljánál szintén hatalmas tömeg! Turracherhöhe már mutatta kedves arcát, volt már kellemetlen időjárású cafka, de ez a mai primadonna stílus, amikor mindenkit odahívott, s ünnepeltette magát, ez túlment mindenen. A kecsegtető örömsíelésből így lett egy menekülés. Délután ismét el kezdett szemerkélni a hó. A Turrachbahn körüli pályákon csúszkáltunk. Tömeg már itt is volt, a pályák délutánra kicsit kihűltek, számomra még kezelhető szintű buckákkal tarkítva, de ezt már kedvenc feleségem a kedvenc pályáján sem bírta. Három órakor hazaindultunk, igaz addigra kaptunk ajándék papírzsepit, nyalókát, cukrot és pezsgőt.
Az ünnepekre Turracher nálam kipipálva, de ezen kívül még....

Csabor az élvezeti síelő

Eplény 2013.12.23.

Tartoztam Eplénynek egy síeléssel.
Csak rohangáltam év végén, törtem magam a melóban, pedig szép nyugodtan el kellett volna menni síelni, s örülni a mozgásnak, friss levegőnek. Ma már fellázadtam, a számítógépek felé sem néztem, csak pakolás, kocsiindítás és irány a Síaréna.
A régi lécemet vittem, a régi bakimat húztam, régi kabátot vettem fel, s természetesen egy régi Csabor kelt útra.
Végig köd volt plusz kettő három fok közötti hőmérséklet, s a köd a pálya felé csak sűrűsödött. No jól nézünk ki, mondtam volna, ha láttam volna valamit. Hó sehol. Csak megyek mint a vakegér, de hó sehol. Már arra gondoltam, hogy elmegyek Olaszfaluba, de ott ismereteim szerint a domborzati viszonyok alig alkalmasak a síelésre.
S megérkezve láttam a csodát. A havat. Hogy hogyan került oda azt csak Viliék tudják, de ott van.
10 órára értem oda, s vettem egy 4 órás jegyet. Voltunk rendesen, s sorban is álltunk türelmesen az egyetlen nyitvatartó pénztárnál. A jegyekre vonatkozó kedvezmény működött.
Körbenézve sok embert láttam, s egy sípályát. Errefelé minden kezd egy profi sípályára hasonlítani. Jó néhány egyenruhába öltözött síoktatót láttam, s nagyban működött a tanuló pálya is. Remélem, hogy ez a sok ember és gyermek aki most tanult csak növelni fogja a síelési kultúrát szerte a pályákon. Jó volt nézni őket.
Miután megkaptuk a plasztik lapocskát irány a felvonó. Bocsánat, de én a nevét soha nem fogom leírni. A Szent Sólyommal sem értettem egyet, de ez az olajos név nekem nem tetszik. Csak remélni tudom, hogy az OMV rendes összeget fizetett a reklámért. Gratula a szponzor betereléséért, de a síelők ezután is Sólyomnak fogják hívni a felvonót. Néhány úriember éppen akkor cserélte le a táblákat az új névre, s így a felvonó délután már új néven, új ruhában működött, éppen olyan módon, mint régen.
Furcsa látvány volt, hogy léccel, síruhában ülünk a felvonón, de alul nem látunk egy deka havat sem. Ennek a látványnak tudatában lehet értékelni azt a munkát, amelyet a Síaréna dolgozói végeztek, hogy síelni lehessen.
Sima kiszállás a felvonóból és irány a 7-es pálya. Nagyon szeretem ezt a pályát, kellemes lejtés, széles nyomvonal, kitűnő technikázni való pálya. Sajnos most a sípályák tekintetében mostoha időjárás kikezdte a hóágyuk által készített havat. Sok volt a barna folt, s a látvány és a hó minősége egy márciusi nap képét formázta. Nagyon kellene egy nagy havazás, vagy egy (sok) megfelelő hőfokú éjszaka, amikor a hóágyúk kedvükre dolgozhatnának. Eddig is csoda, hogy ennyi hó maradt.
Következő fordulóban az 1-es pályát csúsztuk végig. A csoda itt is folytatódott, csak itt nagyobbat varázsolt a hótündér. Kellemes hó, igaz, hogy a meleg miatt tapadós, de van! Mellesleg nagyon furcsa légköri viszonyok uralkodnak a vidéken. A völgyben kemény köd uralkodik, a hegy teteje pedig kilátszik a ködből és fürdik a napsütésben. Olyan az egész a hegy tetejéről nézve, mintha egy szigetvilágot látna az ember. Nagy fehér gomolygó paca, amelyből kilátszanak a csúcsok, mint apró szigetek. Néha a ködben komoly küzdelmet kellett folytatni a pályával, de ebben az időben is gyakran jött fentről a helyiérdekű rakétajárat, s pályát, embert nem ismerve golyóban tört utat magának. Remélem ők még azért nem vettek részt oktatáson, mert nem fértek be a csoportba.
Egy apró pihire betértünk a Holle Anyóba is, ha már hócsinálóként nem strapálja magát, nézzük mit tud vendéglátóként. Az árak egy síterep árainak megfelelők, bár régimódi ember lévén engem mellbe vágott, hogy a 300 forintos pohár sör csak két deci. Az én koromban ezt még pikolónak hívták. Azt is jó ötletnek tartottam, hogy a húsleves kimerésénél a pultos megkérdezi kérek e répát a levesbe, igen válasz esetén az már húsleves gazdagon elnevezésű és árú ételnek minősül. Viszont az ételek jók, s az elmúlt évekhez képest a tendencia határozottan javuló.
Összefoglalva a jelenlegi időjárási viszonyokhoz képest meglepően jó körülményeket találtunk. Mindenütt látható a fejlesztés, a profizmusra való törekvés. Ez a néhány óra, amit kikapcsolódásként szántam, annyira kikapcsolt, hogy délután már be sem mentem dolgozni.
Én ebben a szezonban a korábbiakhoz képest többször igyekszem eljutni Eplénybe.

Csabor az élvezeti síelő.

Murau 2013.12.12-15

Bebuktam. Már annyit írtam Murauról, hogy szép lassan szigetelőszalaggal kell összebütykölni a klaviatúrámat, s ennek ellenére én bolond fejjel megígértem egy újabb beszámolót.
Az ígéret szép szó mondta a kisnyúl, s ezt mondom én is, tehát kezdjünk neki.

Mondhatnám, hogy: No, erre vártam fél éve! Szinte nem volt olyan nap, hogy a síelés eszembe ne jutott volna. Próbálkoztam, nagy sikerrel pótoltam a motorozással, de az mégiscsak más volt. Máskor decemberben már túl voltam néhány csúszáson, de most mást dobott ki a gép. A hiány ellenére ahogy közeledett az indulás időpontja ellentétes érzelmek viaskodtak bennem. Nem tudom más hogy van vele, de én az indulás előtti napokban a hátam közepére kívánom a síelést. Előre arra gondolok, hogy mennyit fogok szenvedni a síbaki becsatolásával, tömeg lesz, nem lesz jó a hó, fúj a szél és egyáltalán kell ez nekem? Minden utálkozásom ellenére végül mindig valami csoda folytán csak elmegyek síelni. Ki érti ezt?

Általában beszámolóim lényeges részét képezik az indulás körüli bonyodalmak, de ezek most szóba sem jöttek. Három férfiember ült a kocsiban, kényelmesen elfértek a csomagok, s a megbeszélések szerint pontban hat órakor felbőgött a motor, s mosolygós szemmel elindultunk Ausztria felé. A 12 fős társaság a négy autóval 12 felé ment. Hiába ez a navigációs berendezések lelki élete, de mondanom sem kell a miénk volt a leggyorsabb.
11 körül értünk a parkírozóba. Körbenézés, átöltözés, jegyvásárlás, s indulás. Én a pénztárnál lemaradtam, de intettem a többieknek, menjenek csak, majd összefutunk a pályán valahol.

No ez nem jött össze. Délben értem Murauba fel a hegyre, s négyig megállás nélkül nyomtam. Hülye voltam, de megrészegített a remek hó, a napsütés, a príma pályák. Mindenkit elvesztettem közben, senkit nem láttam még a felvonóból sem, csak a hó volt és én. Kipróbáltam végre új lécemet, a kényes faranciát, s nagyon simulékonyan viselkedett. Hasonlóan jóindulatú volt a lábam. Talán életem lécen töltött legjobb 4 órája volt. Két óra alatt végigjártam minden pályát, mindegyiket legalább egyszer, s ez akkor sem kis teljesítmény ha a Rosenkranzhöhéről induló pályák még nem voltak nyitva. Minden már forgalomba állított pálya (a 8, 9, 11, 6, 16 kivételével mind) nagyon jó minőségű volt. Az igaz, hogy a fenti víztározóból majd az utolsó cseppig kinyomták a vizet, s érezni is lehetett itt-ott a mesterséges havat, de ez nem volt zavaró. Még az 1-es pálya aljáig is simán le lehetett csúszni, pedig ott ebben az időben mindig a hógyűjtögetés volt a műsoron, biztosítva a lehető leghosszabb szezont. A száguldozást abszolút nem zavarta a pályán itt-ott fellelhető néhány síelő. Csak a magányosságot enyhítették.
A száguldozás közben azért körül is néztem, kerestem a változásokat.
Természetesen a legnagyobb változás az új 10 személyes narancssárga felvonó üzembeállása volt. Annyira új, hogy még a csavarok is csillognak-villognak. Az új felvonó alapvetően megváltoztatta a mozgásirányokat. Felmegy ugye az ember síelője a régi Gondelbahnon, de már nem indul el a Sunshine csákányos felvonók felé. (oda már csak az önkínzók, tanulók és egyéb fura szerzetek járnak) Lecsusszan az ember a 12-es kéken a Riegler hütte mellett az új sárga végállomásáig. Itt a csusszanás mentén észrevehető, hogy elbontották a régi kis csákányost. Kár. Sőt a Riegler hüttét is átalakították, kibővítették. Nekem a régi jobban tetszett. Most igaz, hogy nagyobb, s modernebb, de pont azt a kellemes hütte hangulatot veszítette el, amiért odajártam. Persze tudok veszíteni, s ezután is odajárok. Rendes a személyzet, jók a kaják és az italok, s a főnök még mindig gyakorolja a cehet magyarul elmondani. Az ablakban ott áll a róka, igaz, hogy a pucér síelős karikatúra a WC előterébe szorult, de a hangulatot azért feldobja egy fekete kisnyúl.
Ahogy mondtam a felvonó új, pipec, de én inkább 8 személyesnek mondanám. Tíz ember elég cuppanósan fér el, s a síléctartók sem akkora létszámra méretezettek.
Csendben siklik felfelé, a vége pár méterrel a gerinc alatt van. Miért nem vitték tovább, számomra titok maradt. A gerincen megmaradt az átcsúszó. A fülkéből kilépve csatolás után a Panoráma hütte irányába, vagy közvetlenül lefelé indulhatunk el. S onnan aztán bárhová szabad az út.
A felvonó kényelmesebbé tette a pályát, áthelyezte a súlypontokat, viszont véleményem szerint sokat elvett a pályarendszer lányos bájából. Már nem egy döntően családias síterepről beszélünk, hanem ha lehet ilyent mondani elindultunk a turistagyár irányába (bár ne higgyük, hogy eddig nem ott voltunk). Jó lett, szép lett, de más is lett. Ezt is lehet szeretni, de már más okok miatt.
A nyavalygás ellenére rojtosra síeltem magam.

Következő nap megnyitották a 16-os feketét is, új lehetőséget adva a száguldozásra.
Még a szezon elején vagyunk, ebben az időszakban sokszor síeltem ezen a vidéken -20 fok körüli időjárásban, de most az időre nem lehetett panaszt mondani. Gyönyörű idő, de a laposan járó nap miatt délután többen átcsúsztak a napfényesebb 6 személyes felvonó melletti pályákra.
Látszott, hogy az üzemeltetők készülnek a hétvégére, mert a Rosenkranzhöhe irányából ratrak hangját hozta a szél.
Péntek délután összefutottam Replacival. Kerestem a pályán, mert délutánra ígérte az érkezését. Nem találtam, de ez olyan eltűnéses időszakom, tehát nem volt furcsa a dolog. Végül a parkírozóban ő jött oda hozzám. Elhatároztam, hogy másnap ellesem a titkait! Másnap nézegettem is, de megállapítottam, hogy oktatónak nem mennék. Sokkal jobb nekem a laza élvezeti síelő státusz.

Minden nap egész éjszaka tüzeltek a hóágyúk. Jót lehet a mormolásukra aludni.
Gyűjtik a havat pedig hütteszerte az beszélik március végén vége a szezonnak. Korábban kezdődött, korábban végződik. Kár.

Szombaton természetesen megnyitották Rosenkratzot is. Az ottani fekete kivételével minden megy. Ideális sielőidő van, délután ha elmegy a nap kicsit keményednek a pályák, de nem vészes. A „régi” Gondelbahn felső állomásán kipakolták a tesztléceket és egyéb felszereléseket. Klacinak innen üzenem, hogy volt az általa istenített márkából is van kínálat, de én inkább a saját kényes kis francia lécemmel foglalkoztam. Szerelem az szerelem!

Szombatra kicsit megbolondult a társaság. Valamelyikünk letöltötte a mobiljára az iSki Tracker applikációt, s innen minden tudományosan ment. Mivel a program kijelzi a maximális sebességet szinte csábít a száguldásra. Mi 90 km/órás sebesség fölött hagytuk abba. Nem normális. Másokat is láttam, hogy a fülkében az elért sebességet nézegették. Valami rossznak a kezdetét érzem.

Hét végén már elég szépen voltunk, de sorban állásról beszélni nem lehetett. A nagyobb tömeg viszont a 18-as pálya alján és az 1-es pálya közepén legyalulta a havat, s máshol is elszórva előfordultak jeges területek. Nem volt túl zavaró, de már oda kellett figyelni. Most előnyben voltak a kemény, de még nem tükörjég pályák kedvelői. Az 1-es délután lefelé viszont már a régi időket idézően jeges volt.
Mindent összevetve azért ez a nap is csoda volt, csak olyan csoda amire oda kellett figyelni, s kicsit meg kellett dolgozni érte.

Eljött az utolsó nap. Ha az előzőekben rendesen nyomja az ember, ebben a korban már eléggé elhasználódik. Szinte semmi kedve sincs az egészhez.
Aztán kinéz az ablakon, látja a havat, hallja a hóágyúk morgását, s egyből viszketni kezd a talpa.
Az idő jó, a hó remek, s ma egy félnapos "öreges" száguldozással búcsúzunk.

Délután egykor befejeztük a csúszást (rossz hírek jöttek otthonról), szerettünk volna időben hazaérni.
Búcsúzáskori legkedvesebb élményem: miután a kedvenc hüttémben déli teámat (sajnos hazafelé én voltam a sofőr) megittam, s indultam tovább kifelé, a kijárat előtt két mosolygó úriember állt elém, s kerek- perec megkérdezték: Ugye te vagy a Csabor? Két nagydarab ember volt, s én ebben a helyzetben bármilyen névre igent mondtam volna. Erre is, mert hisz én valóban a Csabor vagyok.. Az urak nagyon örültek az igen válasznak, s pezsgő beszélgetésbe kezdtünk. Megkérdezték, hogy ma is írok-e valamit, mert szeretik olvasni. Azt hiszem ezek után én szeretek írni. Szilvesztert ismét itt töltöm, bevállalok arra is egy beszámolót. Majd csak sikerül valamit írnom.

Csabor az élvezeti síelő

Azt hiszem én vagyok az utolsó fórumbogár aki még nem volt Aflenzben. Ezen a tarthatatlan állapoton akartam változtatni.
Némi szerencse, nyert belépő kéregetés a fórumon, s máris előrevetette árnyát minden idők legolcsóbb sínapja. Mivel nem vagyok egy túlélő túrázó típus ezért mindenképpen kint akartam aludni, hogy kellően kiélvezzem a helyet. Végül a program miatt csak egy éjszakára volt idő. Köszönöm a lehetőséget a sihunak, Ginának, Csabának, s nem utolsó sorban Macinak, hogy ez így összejött. (no meg a Toyotának, hogy elvitt odáig)
A pénteki program elhúzódott, így éjfél után sikerült befejezni a pakolást, némi alvás, s már ott is volt a reggel 4 órás kelés. Friss voltam, mint a melegágyi paszuly. Természetesen a kocsiban mindenki küzdött az elalvás ellen, de csak nekem sikerült, ez viszonylag szerencsés momentum, lévén én voltam a sofőr. Az út az emberes ködön kívül problémamentes, csupán a kocsi eleje szakadt le egyszer, de ezt már megszoktam amióta a hó letépte, viszonylag gyakran előfordul. A sztrádáról letérve kedves bányász falucskákon haladtunk át, gyönyörű lett volna a vidék, ha látjuk a ködtől. Megjegyzem a navigációs kütyű a kocsiban mindig „kószálósra” van állítva, így néha hosszú ideig tart az út, de nem várt tájakat látunk.
Utálok sícuccban utazni ezért először szállásunkra hajtattunk, ami a Jauringban lévő Roath Bauerhof volt. Egy apró emeletes faházszerűségben laktunk. Átlépve a küszöböt vigyáznunk kellett, hogy ne lépjünk leesett állunkra. Hagyományos módon berendezett, aprólékos gondossággal felszerelt tündérlakban találtuk magunk. Baldachinos ágy, faládák, tündéri fürdő, s minden egyéb csoda.
A csodálkozást gyorsan befejeztük, még gyorsabban átöltöztünk, s irány a pálya. A helyzet bíztató volt, az út mentén egyre több lett a hó. A felső parkírozókat már elfoglalták, s így nekünk csak lejjebb jutott hely. De ott nem csak mi voltunk, hanem a sár is. A hőmérő +3 fokot mutatott.
Jegyvásárlás, s jött a kis piros egyköteles duplaszékes felvonó. A kezelők próbálták visszafogni, de azért sunyin vádlin vágja az embert. Befordítjuk magunk elé az „evezőket”, s nekikezdünk az utazásnak. Jó lett volna hozni egy vastagabb könyvet, jut eszembe pár perc múlva. Később már némi hideg élelem hiánya miatt aggódom, mert a piroska megsértődve az alávágás miatti csúnya gondolataim miatt igencsak komótosan kapaszkodik felfelé. Én már várom a térképen kilesett fordulót, de egyszer csak véget ér az utazás, forduló nélkül simán szállunk ki. Itt jegyzem meg, a fórumon lévő térkép egy rézkarc részletességével ábrázolja a terepet a pénztárnál fellelhető térképekhez viszonyítva. Aki tévelygésre hajlamos, inkább vigyen magával a fórumról kinyomtatott térképet.
A kétülésesről kiszállva át kell csúszni a B jelű tányérosig (ha jól emlékszem a számokra, betűkre) kicsit felfelé kapaszkodva, s máris le lehet csúszni az F jelű 3 üléseshez. Ez egy hálás felvonó, mert használatával szinte minden pályarész bejárható.
Ha felértünk a tetőre csúszás előtt érdemes kicsit körülnézni. Gyönyörű panoráma tárul elénk. Mintha néhány óriás játszadozott volna, s kavicsaikat szerteszórva a tájon, változatos halmokat alakítottak ki. Dombok, hegyek, csúcsok mindenfelé, elképzelhetetlen kavalkádban, s alattunk, az üdülőfalu, ahonnan bármikor várható egy Törpilla feltűnése. Ha a látványtól megszédülünk ott a Schonleiten hütte, hogy visszatérjünk a valóságba. Ez a hütte és a háromüléses kezdeténél lévő is a nagy turistagyár síterepek áraihoz mérve kicsit mulatságosnak tűnik. Egy nagy terepen az ital ára több, mint amennyit itt a kajával együtt fizettünk. Nem is sok turista jár errefelé. Mintha a környező néhány falu saját terepe lenne, helyi ismeretségekkel, házias légkörben. A parkírozóban is csak két magyar autó volt, s abból az egyik az enyém.
De félre a csacsogással, csússzunk már egy kicsit. A pályarendszer nem nagy, s jól áttekinthető. Kellemes hó fedte. Mind kiderült kicsit, vizes, tapadós, de jól kezelhető, csúszható hó. Tömeg sehol, bucka sehol, minden szép fehér. A tetőről sokfelé csúszhatunk. Jobbra néhány piros pálya illegeti magát, középen egy fekete árválkodik, balra a másik felvonó felé kék pályák mutatják magukat.
Ha jobbra indulunk, horizontálisan végigcsúszva a hegy oldalán, szinte tetszőlegesen mindegy hol csúszunk le. A leginkább jobbra lévő piros (mindegyik száma 1-es) talán kicsit meredekebb, mint a középen lévő fekete, de a többi piros inkább rózsaszín. Megjegyzem itt a pályák színezése kicsit túlértékelt. A jobboldali pirosról lekanyarodhatunk a lefelé menő 1a pályára, ami hosszú, de legalább unalmas, vagy rögvest odamehetünk egy csákányoshoz és felmenve a korábbi tányéros tetején találhatjuk magunk, s kezdhetünk mindent előröl. A középen lévő fekete máshol nem tündökölne fekete színben, de hát milyen pályarendszer az ahol nincs fekete? A jelenlegi meleg idő leginkább ezt a feketét viselte meg a legjobban, nagy területen hiányzott a hó, így lezárták jó részét, s a használható 3 méteres sáv végre valami színt vitt a fekete unalmas életébe.
Ha balra csúszunk, átmehetünk egy másik csákányos felvonóhoz, amelynek két oldalán kék pályák várják a kellemes csúszásra várókat. A csákányos aljától egy piros indul lefelé, amely pirosságát talán keskenysége indokolja, itt lecsúszva a háromüléses induló végénél találjuk magunkat.
S már meg is jöttünk. Ennyi a pályarendszer. Kicsi, s mégis kedves. Van benne valami kellemes falusi báj, valami otthonos fieling. Lehet szeretni. Ha én voltam a fórumozók közül az utolsó, aki még nem volt itt, akkor én leszek az első, aki visszajön ide.
Szép lassan el kezdett szemerkélni a tavaszi eső, ideje volt a hazamenetelre gondolni. Érdeklődésünkre azt a választ kaptunk, hogy a lefelé menő pálya kicsit lucskos, néhány helyen kimondottan tocsogós, ezért inkább féltve a léceket a felvonóval mentünk le. Lent láttuk, hogy volt élő ember, aki léccel a lábán lejött, tehát megpróbálható.
Mindenkinek ajánlom a terepet, aki a családias hangulatra vevő, s nem szenved teljesítménykényszerben. A hírek szerint jön a hó, érdemes útra kelni.
Szállásunkra hajtattunk. vacsora, s már hét órakor ágyban voltunk. Reggel hétig húztuk a lóbőrt. Jól esett.

Csabor

2013.03.08.

A mai napra Katschberget terveztük. Kicsit elvette a kedvem, hogy reggel kinézve a kocsin vagy 25 cm havat láttam. Reggeli után következett a kocsi letakarítása, s a szálló panziójának hótalanítása, hogy ki tudjunk állni. A hegyről lemenni sem volt semmi.
A pálya parkírozóba érve gyanús volt, hogy a korai időpont ellenére az alsó parkírozóba terelnek. Ott még soha nem kellett parkolnom. Szerencsére volt egy traktoros cirkuszos kocsira hajazó alkotmány ami felhozott bennünk a kasszához.
Az előjelek azt mutatták, hogy nem ez lesz életem legjobb sínapja.
A pályákat vastagon borította az éjszaka esett friss hó. Tudvalevőleg nem vagyok buckamenő, de ezen még felülemelkedtem volna, viszont az már kimondottan zavart, olyan köd volt, hogy a lécem orrát sem láttam. (nem mondja senki, hogy a hó alatt volt) Felkeveredtünk az Aineck tetejére, majd átcsúsztunk a túlsó oldalra. A köd ott sem volt kisebb. Vakon birkóztunk a hóval, de ott maradtunk, mert találkozónk volt.
Délben (kimaradt a 11 órás sör, szégyen) az egyik hüttében Vasssy síoktatóval találkoztunk.
Kis pletyizés után Gergő velünk jött csúszni. Nagy kockázatot vállalt. Én ezen terepen, ebben az időben nem vagyok egy száguldó dervis. Vasssy türelmesen megvárt, s csak fél szóval említette meg, hogy mindent fordítva csinálok. Önbizalom növelő volt.
Olyan pályára vitt bennünket, ahol szemmel láthatóan nem ment még senki. de ezt sem láttuk.
Amikor végül elváltunk én valami váratlan bolondulástól megszédülve ismét a hegyre való felmenetelt javasoltam.
Az A1-esen 5 centis látótávolságban learaszolni, nem minősíthető életem legjobb ötletének.
Leértünk, s már a traktor sem vitt le bennünket a parkírozóba.
Köszönöm Vasssynak a délutánt. Köszönöm, hogy akaratom ellenére általam soha ki nem próbált, s kipróbálni nem is kívánt síelésre vett rá. Köszönöm, hogy ezentúl tükörből síelhetek. Köszönöm, hogy megtanulhattam az örök igazságot, a síoktató azért van, hogy a legrosszabb viszonyok között se engedjen le a hegyről.
Vasssy a ritka szabad idejét töltötte velem, jó volt egy régi cimborával találkozni és csúszni egyet. Bármikor újra megtenném, még szép időben is.
Egyébként egész nap esett a hó, a hírek szerint holnapra eláll, s mindenkit remek pályák fogadnak.
Én úgy érzem mindenhová egy nappal korábban megyek. (a holnapi úticélt el sem árulom)


Csabor a tükörsíelő

Murau

2012.12.29-2013.01.05.

A fenti időintervallumban jószerencsém Murauba, Kreischbergre a legmagasabb magyar hegyre vezérelt síelni.
Ez a hóhért akasztják szituáció. Már többször írtam beszámolót a területről, mit írjak most? Meg kéne újulni, de nekem az már nem nagyon megy. Végül úgy döntöttem, hogy írok egy általános ismertetést a síterepről, a fontosnak vélt információkról, s annak végén, ha még van ereje, ideje, idege valakinek elolvashatja a velem történteket. Igyekezetem szerint az is érdekes olvasmány lesz.

Nézzük először Murau városát.

A város neve először 1250-ben jelent meg. Két kereskedő útvonal kereszteződésénél épített várat Urlich von Liechtenstein. Mértékadó történelmi ismeretek nélkül mondom, hogy jó Urlichunkat talán rablólovagnak is nevezhetnénk. Az erődítmény körül alakult ki a város. A 16. század végén Anna Neumann révén, aki szívós menyecske lévén öt férjet és két boszorkányeljárást élt túl a város a Schwarzenberg dinasztia kezére került. Ezt már, a hatodik Schwarzenberg férjet nem élte túl Annánk.
A város arculatát a Mura folyó határozza meg. A folyó partját műalkotások szegélyezik. Itt található a Macskaistennő, amelynek közelében a szezon végén egy hídról a vízbe vetik magukat mindenféle síeléshez közel álló lények. Ha megállunk a hídon látjuk, hogy ez nem is kis feladat, s még arról nem is beszéltem mennyire kell vigyázni, hogy egy vadkacsára ne essen az ember, vagy milyen hideg olyankor a víz.
A városban 1495 óta gyártanak sört, s nem is rosszat. Ennek megfelelően méltán nevezik Muraut a sör városának.
Szerintem a másik leglényegesebb jellemzője a városnak a fa. A fa a maga természetességével áthat mindent, a hidaknál, az építményeknél, s minden egyéb hangulatban. Érdemes megnézni a közeli faluban lévő famúzeumot. S mindezek ellenére a hagyományos elemek csodálatosan ötvöződnek modern építészeti megoldásokkal. Az új olyan szervesen elegyedik a régivel, hogy az megkapó.
Persze vannak a városban nőknek való bevásárlóközpontok, s nekem való műszaki boltok.
A hagyomány kötelez, ezért ma is működik a polgárőrség. Minden évben augusztus 15.-én felvonul az egész gárda s nagy lövöldözéssel végighalad a városon, 17. századi egyenruhájában, Sámson az óriásra nőtt szamárcsont virtuóz kíséretében. Természetesen külföldön is nagy sikert jelentenek fellépéseik
Élményt jelent a keskeny nyomtávú vasút, amely Tamsweg és Unzmarkt között közlekedik. Élmény a vele való utazás. A vasútállomásnál a gőzmozdony múzeum is megtekinthető.
Összefoglalva tipikusan osztrák, tüchtig városkával van dolgunk, jó végigsétálni az ódon utcácskákon, s még milyen jó a közelében síelni!

A muraui sípálya St. Lorenzen ob Murauban van. Murau városán a főútvonalat használva át kell hajtani. (valamely más alkalommal érdemes megnézni a belvárost) A város végén van két körforgalom, azokon egyenesen áthaladva néhány kilométer múlva St. Georgen ob Muraunál (jobboldalt Spar áruház és Schell benzinkút) balra kell lekanyarodni. Az út átvisz a folyó felett, majd néhány kanyar után át kell menni a kisvasút pályáján (STOP tábla!), s ott jobbra kell fordulni. Mielőtt megint átmennénk a síneken balra kanyarodunk, s már látjuk is a pályát. A parkírozóban minden reggel működnek forgalomirányító emberek. A parkoló nem kicsi kb. 1000 autó elfér. Csak figyelmeztetésül jegyzem meg előfordul, hogy megtelik.

Pályák

Menjünk sorban, nézzük meg milyen pályák szolgálják ki csúszási szenvedélyünket..

1-es fekete pálya: A kabinos felvonó középső állomásáról indul. Kellemes erdei csúszkálás után következik egy szigorúbb letörés. A később következő letörés nehézségét az adja, hogy nem csak lefelé lejt, hanem oldalirányba a felvonópálya felé is. Közepes sítudással és hidegvérrel leküzdhető, legfeljebb kicsit ruccsol az ember. Ezek után széles nyomvonalon több útvonal lehetőséget követve a pálya könnyen megsíelhető.
A nyomvonal legkeményebb részei a felvonó fülkéjéből láthatóak. Kellemesebb, mint amilyennek kinéz. Ha le szeretnénk menni, s megvan hozzá a tudásunk, inkább napközben próbáljuk meg, mert a nap végére nő a népsűrűség, s gyakran buckássá nyomott a pálya. A nap végén megdöbbentően sok gyakorlatlan síelő próbálkozik a lejutással. Mint néhányan mondják a kontroll zóna határán lévő síelés elősegíti a fejlődést. De sok olyan síelőt lehet ilyenkor látni, akinek a kontroll zóna határa olyan messze van, hogy azt nem is látja.
A pálya végén, ha még fel akarunk menni a hegyre bal felé orientálódjunk, onnan csúszhatunk be a beléptetőkapukhoz. Középen a parkírozóig csúszhatunk, s közvetlen közelről fogadhatjuk a hódolók gratulációit, míg jobbra megjutalmazhatjuk teljesítményünket az utolsó letörés tetején lévő Jagaalm kínálatából kiválasztott kedvencünkkel.
A pálya alsó részét egy 4 üléses felvonóval is megközelíthetjük, ha szerencsénk van a felvonó működik is.
A pályát tapasztaltabbnak ajánlom, kezdők kerüljék. Nem szégyen felvonóval levonózni a hegyről, sokkal jobb, mint a helikopter.

2.es kék pálya: A kabinos felvonó felső állomásáról indul. Talán az egyik legkedveltebb pálya. A legnagyobb részben kellemes kék lejtésű pálya nagyon nagy szélességgel. A bal oldalon a felvonó alatt néha nem kezelt felületeken is élvezkedhet az ember. Kellemes tanuló pálya a végén egy meredekebb letöréssel. A letörés a jobb oldalon egy rövid erdei úton kikerülhető, de kezdők számára is megfelelő koncentrációval és bátorsággal leküzdhető, különösen a bal oldala, ami enyhébbnek tűnik.
Itt mondom el a letöréssel kapcsolatos észrevételemet, mert ezen a pályarendszeren a jelenség itt fordul elő legmarkánsabban.
Én nem azért állok meg a letörésnél, hogy összeszedjem az erőmet (ez egyre inkább nem igaz), vagy megtervezzem a csúszás menetét. Azért állok meg mert látni akarom azt amit a lesiklás közben az előző 15 méteren nem látok, ami takarásban van, ami veszélyes is lehet. Utálom azokat a fickókat, akik lassítás, körülnézés nélkül vakon lezúdulnak a letörésnél a semmibe. Nem tanultak fizikát. Még jobban utálom azokat a fazonokat, akik még bele is gyorsítanak, hogy ugratni tudjanak. Egy ilyen ugratásnál én voltam a letörésben. A vállamat kapta el a board, ha 5 centivel feljebb megy talán ma nem itt írogatok. Tanuljunk meg viselkedni a pályán, saját, de legfőképpen mások érdekében!
A pálya tetején a bal oldalon található a tubing pálya a gyerekek kedvenc forgáspontja. A pálya nagyon alkalmas arra, hogy ha nem szeretjük a helyhez kötött bemelegítést, akkor itt egy könnyű nyomvonalon üzembe helyezhetjük izületeinket, izmainkat.

3-as piros-kék pálya: A pálya a Sunshine I. felvonó tetejétől indul. A felső részén egy pirosnak minősített lejtőszakasz van, amely szép lassan egy széles kék laposba megy át. A pálya a kezdők paradicsoma, az oktatások nagy része is itt folyik. Ha valaki abszolút kezdő, s fél a felső piroskától a csákányos felvonóból a kékbe menő átmenetnél kiszállva leküzdheti félelmét.

4-es piros-kék pálya: A 3-ashoz hasonlóan a Sunshine tetejénél kezdődik, de a kezdéshez túl kell mennünk a panoráma ételbáron. A kezdet egy szintén piros szakasz, amely az előzőekhez hasonlóan kékbe megy át. A két pálya között találjuk az időmérő pályát, s baloldalt még két felvonót. Szintén a kezdők és oktatások paradicsoma.

5-ös kék pálya: A pálya a Sunshine II. felvonótól balra kezdődik. Egy keskeny lankás részen elcsúszunk a Frédi és Béni birodalom bejárata mellett, ami nekem inkább maciparknak tűnik. Erről a részről részleteket nem írok, kis gyerekeseknek kötelező megnézni. Továbbcsúszva egy letörés utáni lapos területen a meséket meghaladó fokú döntési helyzet elé kerülünk, négy út közül választhatunk. (14 kék: vissza a 3-as felé, 18 piros az új pálya, tovább az 5-ösön, és a 7-es piros) Most menjünk tovább az 5-ösön, amely kellemesen kanyarogva megy, s végül a 7-es pirosba torkollik. Kezdők készüljenek fel, mert itt egy meredekebb, de széles letöréssel folytatódik a kaland.

6-os kék pálya: A pálya a Rosenkranzhöhe 2118 méteres és a Kreischberg 2002 méteres csúcsát köti össze. A gerincen futó sétapálya rendkívül kellemes panoráma szemrevételezésére kínál lehetőséget, de ezt a tényt nagyban korlátozza, hogy a Rosenkranzhöhén általában fütyül a szél, így az ember nagyon igyekszik lecsúszni onnan, azért néhány fotóra szakítsunk időt. A pályáról nyílik a 8-as fekete, kezdők ne is nézzenek arrafelé. A pálya végén egy kis letörés után indulhatunk a kedvünk szerinti lefelé történő irányokba.
Nekem ez a pálya tesztként szolgál. Ha botozás nélkül át tudok csúszni egyik hegyről a másikra, akkor kitünőek a hóviszonyok, rendben van a léc. Ha botozni kell, akkor a nap nem sok örömet rejteget. Szóval neki kell engedni a lécet az elején!

7-es piros pálya: A pálya gyakorlatilag az 5-ös kék pályával együtt indul, s a négyes elágazás után válik önállóvá. A kékről egy keskenyebb úton jutunk el a tényleges pályáig. A pálya mellett található egy buckapálya is a bátrabbak számára. A keskenyebb út után egy szélesebb kellemes pályán folytathatjuk siklásunkat. Ez a pálya fogadja magába innen a 8-as feketét is. Piroshoz képest kellemes nyomvonal, ami csak akkor durvul el egy kicsit ahol az 5-ös kékkel találkozunk, de ez már a kéken jövők baja. A letörés után simán lecsúszhatunk a Schluckspecht hüttéig.

8-as fekete: Az előbb említett 6-os kékből nyílik és a 7-es pirosba torkollik. A hegygerincről gyors lejutási lehetőséget biztosít a völgy felé. Lényegében egylejtős pálya. Az pedig meredek, s viszonylag keskeny. Tapasztaltaknak ajánlott.

9-es piros: A Rosenkranzhöhéről induló három kellemes pálya talán legjobbika. A korlátokkal határolt felső meredek rész után mindig jobbra tartva a 9-es piroson találjuk magunk. Kellemes vonalvezetés, aki azt hiszi magáról, hogy már látott havat az itt a halmok között kiélheti magát. A pálya végén van egy meredekebb letörés, de aki nem vállalja be az egy erdei úton kikerülheti. Sokáig ez volt a kedven pályám ezen a pályarendszeren.

10-es piros: Szintén a Rosenkranzhöhéről indul, csak most a karámos letörés után középen megyünk le. Kellemes erdei kanyargás után a nagy letörés előtt a 9-es pirosba csatlakozik.

11-es fekete: A rosenkranzí pályák közül ez van baloldalon. Fekete pályához képest nagyon kellemes erdei csúszkálást biztosít, több leágazással lehetőséget adva némi kalandozásra. Később egy kicsit beledurvul, s a vége előtt van egy komoly letörés, ami azonban egy enyhébb változattal kikerülhető. Ha valaki feketén kívánja bontogatni szárnyait ajánlani tudom.

Ezeken a Rosenkranzi részeken a legalkalmasabb a terep a pályán kívüli síelés kedvelőinek.

12-es piros: Viszonylag rövid pálya a fülkés felvonó felső állomásától indul, s a Rieglerhütte mellett omlik le a völgybe. Kellemes esésű, széles piros pálya, aki szeret tányéros felvonózni, annak ajánlani tudom. Átcsúszási lehetőséget biztosít az új 18-as piros végére. A felső átcsúszási vonalat nevezik 12a kék pályának.

13-as kék: Schluckspechttől vezet át a 2-es kék pályára. Erdei csúszkáló sétapálya. Ebbe csatlakozik az új piros 18. A 13a hasonlóan kellemes kék. A Rieglerhüttétől indul egy számozatlan erdei út, ami szintén a 2-es kékhez vezet.

14-es kék: Az 5-ös kékről megy a 3-as kék felé. A térkép jelöl egy leágazást a 8-as feketéről, de az inkább csak elvi jelentőségű. Aki kékre vágyik az nem menjen arra, mert a 8-as fekete megnyaggatja. Egyszerűbb a 4-es elágazástól letérni, s ahol a térkép jelzi a 14-est ott átvágni a 3-as felé. A csákányos felvonók nyomvonalán kell átmenni, azon a ponton, ahol a 3-as piros meredekétől megijedők ki tudnak szállni.

15-ös piros: A Kreischberg tetejéről a panoráma hüttétől indul, s kellemesen vezet lefelé. Jó széles pálya. A kezdettől pár száz méterre következik egy finom letörés, de ezt ki lehet kerülni balfelé egy erdei úton. Aztán már gond nélkül lehet lecsúszni az elágazásig. Kellemes pálya, aki szeret ívelgetni, itt megteheti.

16-os fekete: Ha a 15-ös piroson tovább megyünk egyenesen a 16-os feketére jutunk. Ez a pálya a 17-es megépüléséig vegyes pálya volt. Ha a jobboldalon mentem piros, ha a baloldalon fekete. Most az egész befeketedett. Egy meredek letöréssel indul, de aztán megszelidülve, kellemes ívelgető terepet adva megy a felvonóig.

17-es piros: Ha a 15-ös pirosról az elágazásnál jobbra megyünk, egy családi pályának hirdetett pirosra jutunk. A pálya nagy része kellemes panoráma út, szép kilátással. Két letörés található rajta. Az első közvetlenül az indulásnál. Ez jobbra egy erdei úton kikerülhető. A második a panorámaszakasz végén, kicsit komolyabb, de ezt is ki lehet kerülni, ha az ember egy erdei szakaszon átcsúszik a 16-os feketére. Ha valaki azt gondolja tévedek, ne tegye. Kikerülni a pirosat a feketén lehet. Érdekes pályák ezek, de ahogy látszik nem kívánnak véráldozatot.

18-as piros: Ezt a pályát ebben a szezonban nyitották meg. Jövőre várható a hozzá tartozó 10 személyes kabinos felvonó elkészülte, amely teljesen komfortossá teszi a pályarendszert. A 18-as a már sokat emlegetett 5-ös pályáról ágazik ki. Lehet kedvenc a 9-es piros, vagy a 15-ös piros, de az igazi a 18-as. Én beleszerelmesedtem. Nem igazán piros, inkább rózsaszín, de nagyon jó a vonalvezetése, jó széles, oktatásra és carvingolásra is rendkívül alkalmas. Jelenleg egy baja van, hogy megközelítése csak a csákányosokkal lehetséges. Ha itt le akarunk menni minden lemenetelhez csákányoznunk kell a Sunshine II-es felvonón. A pályáról leágazás van a fülkés felső állomása felé, illetve a 12-es pirosok belecsatlakoznak. Végül egy kellemes erdei kéken 13-as érjük el a 2-es kéket. Mindenkinek ajánlott pálya.

19-es kék: A pálya a már előzőekben említett 18-asról biztosít átcsúszási lehetőséget a fülkés felső állomása irányába. Kék.

Voltam már többször ezen a pályarendszeren, most folyamatosan 6 napot csúsztam itt, de nem tudtam megunni.
Nézzük meg milyen felvonók szolgálják ki a pályarendszert.

Felvonók:

A-B fülkés felvonó: Minden itt kezdődik. Mivel a hegyen lévő pályákhoz gyakorlatilag csak itt lehet felmenni ez a meghatározó keresztmetszet. A 6 személyes fülkék szorgalmasan szállítják felfelé a síelni vágyókat, de a sorbaállást nem tudják kivédeni. 8.30-kor indulnak, s érdemes legkésőbb 9.30.-ig odaérni, mert később már nagyon sűrűsödik a nép. Van a szingliknek egy oldalsó feljáró, de azt csak nagy tömeg esetén nyitják ki. Azt, hogy mi alapján döntik el mi a nagy tömeg nem sikerült megfejtenem. A fülke szorgalmasan kapaszkodik felfelé. Sok tapasztalan igyekszik kiszállni a középső állomáson, de a személyzet gyengéd erőszakkal visszatereli őket. Általában 11-ig nem engednek felszállni a középső állomáson, tehát nem biztos, hogy a legjobb ötlet a 2-es pályán bemelegíteni. A felső állomáson kiszállva már csak ki kell kerülni a bejárat előtt szedelőzködő síelőket, s máris eldönthetjük merre folytatjuk utunkat.
Mindkét állomásról van lehetőség völgymenetbe beszállni, ezt különösen kezdő síelőknek ajánlom a nap végén, mert nem érdemes kockáztatniuk a fekete 1-esen.

C Schopfart négyszemélyes ülőlift: Az 1-es alsó végénél található egy 4-es ülőlift, amellyel kb. az 1-es egyharmadáig lehet felmenni. Régebben nagyon ritkán láttam működni, de most folyamatosan ment. A szánkósok is itt tudják könnyen megközelíteni a szánkópályát, no meg erre van az AIRYPARK is. A felvonóból mindkét irányba ki lehet szállni. Ha jobbra megyünk az 1-esen csúszhatunk, ha balra akkor ez a lehetőség kiegészül a szánkóval és az egyéb kunsztokat biztosító ugratókkal, félcsővel.

D Ochsenberg kétszemélyes ülőlift: A lift a középső állomás mellől indul. Ha 11 óra előtt szándékozunk innen továbbmenni azt ezzel a lifttel tehetjük meg, mert a fülkéshez általában nem engednek fel. Megjegyzem egyéb időszakokban is érdemes megnézni a létszámot, mert gyakran előfordul, hogy ennél a liftnél nem várakozik senki, míg a fülkésnél hosszú sor áll. A lift nem mai gyerek. Az előzékeny kezelők megfogják a síelőt és a beülőt és próbálják összepasszintani őket. Általában nem az ülőlap enged, így este szép kék foltokban lehet gyönyörködni a vádli táján. A felvonó fenyőfák között kapaszkodik felfelé és a Kreischbergwirt hütte mellett ér fel. Amikor beszállunk ne felfelé nyúljunk a korlátért, hanem magunk mellől csavarjuk ki azt. Felfelé akár evezős mozdulatokat is imitálhatunk a gyorsabb haladás érdekében. Kiszálláskor is emeljük meg a rudat, s csavarjuk ki, s már a felső állomáson is vagyunk.

E tubinglift: Sok szót ne vesztegessünk rá. A hurkot rá kell húzni a csőre, a többit elrendezi a mechanika, az utasnak csak a nézelődés a dolga.

F gyakorlólift: A 4-es pálya bal oldalán a kezdők számára létesített rövid húzgáló.

G Kreischi csákányos lift: Szintén a 4-es pálya bal oldalán található az előzőnél hosszabb, tanulók számára használatos lift.

H Sunshine I csákányos felvonó: A fülkés felvonó felső állomásától, az egyik síiskola mellől indul hosszan fel a Kreischberg tetejére. Jobbra kiszállva a 3-as, 4-es pályákon csúszhatunk, vagy átmehetünk a 15-ös piros felé. Módunk van a 14-es kék pálya kereszteződésénél is kiszállni, s a meredekebb rész előtt lecsúszni a 3-as kéken. Ha kedvünk van balfelé egy aluljárón átcsúszva a Rosenkranz felé vehetjük az irányt. Mivel a felsőbb pályákhoz jelenleg még csak itt lehet felmenni általában sorbanállásra számíthatunk. A felvonónál tábla jelzi, hogy csak gyakorlott síelők és boardozók vehetik igénybe, azért ilyenkor lehet látni, hogy milyen sok gyakorlott szakember császkál a környéken. Tréfát félretéve a síterepnek az a dolga, hogy elhárítsa baj esetén a felelősséget, a síelő meg fel akar menni. Ha már kifizette a nem kevés belépőt ne csak egy zsebkendőnyi helyen tudjon síelni. Szóval hiányzik már nagyon az a tervezett 10 személyes kabinos.

I Sunshine II csákányos felvonó: Nyomvonala teljesen párhozamos a Sunshine I felvonóéval. A végén balra szállunk ki, s közvetlenül mehetünk a Rosenkranz irányába. Egy hangyányival gyorsabb, mint az I-es felvonó.

J Rosenkranz kétszemélyes ülőlift: A Schluckspechttől megy a Rosenkranzhöhére. Kétszemélyes, régivágású ülőlift, amely bár van beszállószőnyege, azért férfiasan odavág a vádlira. Szép komótosan araszol felfelé, s amikor kiemelkedik az erdőből a drótkötél csigák zaját a szél fütyülése nyomja el. Ha valami rossz van az ember fejében azt itt kifújja a szél. A végén balra kanyarodva vár minket a 9, 10, 11-es pálya, jobbra kanyarodva élvezhetjük a 6-os gerincpályát.

K Rosenkranz csákányos felvonó: Nyomvonala megegyezik a kétszemélyes ülőlift nyomvonalával, egyetlen előnye, hogy talán földközelben nem fúj annyira a szél.

L Riegler tányéros felvonó: A 12-es piros végétől hoz fel a fülkés felvonó felső állomásáig.

M Sixpack hatszemélyes ülőlift: A 15, 16, 17-es pályákat szolgálja ki. Kényelmes, modern lift, védőbuborékkal.

Hütték:

Ha már felvonóztunk, csúsztunk, nézzük meg hol ehetünk, ihatunk.

Waldschloss: A pálya alján, a sportbolt mögött található. Kis vendéglátó komplexum van itt. Kinti talponálló, emeleten fiatalos dühöngő és lent hüttére hajazó helyiség. A síelés utáni programok egyik gócpontja. Nem tudom milyen a konyhája, őszintén szólva nem nagyon emlékszem, hogy láttam volna ott valakit enni. Bizonyára rossz megfigyelő vagyok.

Einkehrschwung: A pálya aljának jobb oldali részén található, apró becsületsüllyesztő. Hangulatát talán családiasnak tudnám fogalmazni. Az ugráló, félcsövező rajderek kedvenc helye.

Jagaalm: Az 1-es fekete pályán annak jobb oldalán vagy 100 méterre az aljától található. Talán az egyik legjobb hütte a pályákon. Hagyományos kialakítás, konzervatív választék, s korrekt kiszolgálás. (nem írom ki külön, de a hütték nagy részében van magyar személyzet, így nyelvi problémák nem lehetnek, kivéve ha főtt füstölt marhanyelvet rendelünk) A nap végén az 1-esen leereszkedők jó része benéz ide. A félcső mellett egy gyalogúton is megközelíthető, a kis kapaszkodás jót tesz az étvágynak.

Grillboden: A fülkés felvonó középső állomásánál található. Nem minden ízében hagyományos hütte, több helyiséggel, kiülővel. A kint ülőket egy fedett kis fülkén keresztül szolgálják ki, s az ételek elkészültét hangosbemondón keresztül közlik az éhes delikvenssel. Ez kedves Keleti Pályaudvaros hangulatot ad a hüttének. Tetszik, hogy a forralt bort kis kancsókban adják.

Edelweisshütte: A D jelű felvonó alsó állomásánál található, kisméretű kedves hütte. Főleg gyerekesek látogatják. Közelében egy körhütte is található, ha valakinek sürgősen szüksége van egy gyors beöntésre.

Kreischbergwirt: A fülkés felvonó felső állomásától jobbra található turistagyár. Nagy méretek, kétszintes belső étkező terem és hatalmas kinti terasz. Ezek ellenére délben rettentő nagy népsűrűség. Nemrégiben újították fel szép kivitelben. Önkiszolgáló rendszerben működik, saját kezű csapolás, s az ételek neve magyarul is fel van tüntetve a falon. A pincében nagyméretű illemhely és külön játszóhelyiség a gyerekeknek. Ha az ember elviseli a tömeget jó hely.

Berg 7: A 12-es piros pálya elején, közel a fülkés felső állomásához található. Most bővített, főleg a fiatalok igényeit kielégítő hely. Berendezése, ital és ételválasztéka, valamint zenei hangulata is ehhez igazodik. Nekem nem jött be, talán öregszem?

Riegler hütte: Továbbmenve a piros 12-esen jobbra található. A Jagaalm mellett szerintem a másik legjobb hütte a hegyen. Hagyományos választék, kiszolgálás és hangulat. Mindig történik valami. Sokak által kedvelt hely.

Schluckspecht: A rosenkranzi pályák aljánál található. Modernebb hüttének mondhatjuk. Hátrányának a szükebb ételválasztékot sorolnám fel és azt, hogy nincs csapolt sör.

Panoráma hütte: A Kreischberg tetejénél található, divatos kör alakú hütte. A hasonló kialakítású hütték választéka jellemzi. Régen csinos lányok alkották a személyzetet. Most fiút is láttam. Ez vonzalmam a vendéglátó egység iránt nagyban csökkentette. Alatta nagyméretű WC található.

Ha már itt tartunk, gyorsan végigfutok a WC-ken is. Természetesen a hüttéket külön nem sorolom fel. Egy illemhely található a parkírozónál lévő főépület alagsorában. Méretei még az átöltözést is lehetővé teszik. A középső állomásnál a D felvonó házának hátsó traktusában is található egy kevés ember által látogatott illemhely. Ugyancsak található WC a fülkés felvonó felső állomása épületének alján. A Schluckspecht közelében van egy konténer WC nagyon csúszós műanyag padlóval.

Egyéb információk.
A főépület aljában jobbra a pénztárak, balra az Intersport ahol sífelszerelést is lehet bérelni.
Természetesen van síbusz, de a kisvonatot is lehet ingyenesen használni a síbérlet felmutatásával. A Lorenzen vasútállomáson sok ismertető térkép és menetrend is begyűjthető.
Ha valaki bemegy Murauba a menetrend alapos tanulmányozása szükséges, mert a vonat nem jár gyakran. Minden valószínűség szerint le kell mondani a délutáni síelésről. Hasonló feltételekkel mehetünk az ellentétes irányba Tamswegbe is. Az is kellemes, megnéznivaló város.

Az általános ismertetés után jöjjenek a Csabor féle élmények.

A szokásos nem sikerült a bepakolás, elaludtunk, összevesztünk, nem fértünk be az autóba jellegű események mind elmaradtak.
Egy hetünk volt a cuccok összepakolására. Részben sikerült. Én figyelmem arra fordítottam, hogy barátomnak nevezett Irsai Olivérből elrakjak egy kartonnal, suttyantsak mellé egy karton Juhász rosét, s a tetejébe pedig egy karton félszáraz pezsgőt. Már csak néhány üveg pálinkát kellett elrejteni és kész is voltam.
Tudom, hogy most többen korholóan húzzák fel a szemöldöküket az italmennyiség olvastán, de ketten voltunk Elsővel, s a pályán is szándékoztam a hüttékben inni, ezért bátorkodtam csak ennyi itallal elindulni. Vállaltam a kockázatot, s bejött, erős beosztással kitartott a készlet.
Az utazás nálunk mindig élmény. Első nem szeret navigálni, ezért használjuk a műholdas eltévedőgépet. Induláskor elmondom az úticélt, az kb. 150 km út alatt bepötyögésre kerül, s akkor jön a móka java. Első nem tudja úgy beletenni a tartójába a GPS-t, hogy közben valamit ne nyomjon be rajta. Így elég változatos üzemmódokat tud előidézni. Újra kiveszi, mert látni ugye kell, közben természetesen kérdez és ölében tartva mutatja nekem, hogy mit csináljon, mit nyomjon meg, én kígyómozgással cikázom az úton, néha még csúnyákat is mondok, s ez így megy az úticélig. Garantált módszer az elalvás ellen.
Mivel vagy 10-szer voltunk ezen a terepen viszonylag simán megérkeztünk.
Gyors pakolás után szemrevételeztük a terepet. Este hatkor minusz 3 fok a völgyben. Nagyon komoly, tömör műhó alapja van a pályának, kb. 60-80 cm-esre becsülöm. Felette finom műhó. Négy óra után annyian jöttek le az 1-es feketén, mint a hangyák. (s olyan szép karcos hangja volt a lécüknek) Nem gyűjtötték halomba a havat a pálya alján a pályagépek, ez bizonyítja, hogy már jó az alap, csodálatosan néz ki. Most fagy, holnap olyan lesz, mint a porcukorral beszórt gyémánt!
Tömeg az volt, s valószínűleg holnap is lesz. Ennek örömére bontottam egyet a kartonokban tárolt üvegek közül.


Szállásunk a Club Hotelben volt. A sihun vettük egy sporttárstól. Már többször jártunk erre, de véleményem szerint egyre romlik a színvonal. Az előtérben hatalmas tömeg fogadott. Először sorba kellett állni egy asztalnál, ahol leigazoltattak, s kitöltöttek egy lapot rólunk. Kis problémát okozott, hogy az én nevemet elírták, Csaba helyett Béla szerepelt. Össze kellett húzni magunk, hogy ne essünk ki a rostán. Aztán következett egy másik asztalnál való sorbaállás. Itt ismét némi okmánycsere, s amikor ki akartam fizetni a kauciót, közölték, hogy azt csak bankkártya kaucióval tehetem. Kérdésemre, hogy miért kell nekem egy összeghatár nélküli engedményezési kötelezvényt aláírnom, olyan érvényességi időtartammal, amikor már régen nem vagyok itt, egy szőke hölgy hisztériás hangnemben rendreutasított. Közölte, hogy világosan megírták, hozzunk bankkártyát magunkkal. Tájékoztattam, hogy nekem ugyan nem, mert én ezt a hetet csak úgy megvettem, s nem állunk levelező viszonyban. Másrészről igaz, hogy egyszerű falusi műszerész vagyok, de ha egy kerek bővített mondatban elmondja miért kell ezt így, lehetséges, hogy megértem. Még idegesebben közölte, hogy akkor adjak 80 eurót csak tűnjek már el. Mivel alapvetően gonosz vagyok, mosolyogva mutattam neki hat bankkártyát, s kértem, hogy húzzon egyet belőle. (többet nem találkoztunk)
Ez a kötelezvényesdi azért idegesített, mert előtte nagy hangon mondták, hogy sícuccot nem lehet bevinni a szobába, aki megteszi, attól a géppisztollyal való megitatás után levonnak 80 eurót. Tanulságos volt látni, amikor találtak egy szobát, ahova az apuka bevitte a kisgyerek bakiját (első napról van szó), s ők arcukon üdvözült mosollyal beszélhettek a levonásról.
A problémám az, hogy akik ide jöttek azok befizettek egy-két milla tőkét, hogy felépüljön a kecó, aztán évente fizetnek annyi fenntartási díjat, amennyiből a környéken lazán megszállhatnának. Ha ők nincsenek a szőke démonnak nincs munkahelye. Ha az a cél, hogy a vendég jól érezze magát lehetett volna már minden tulajdonosnak készíttetni egy kártyát, mert minden közelítőkártyával működik, s a kártyára fel lehetett volna vinni az időbeli jogosultságokat. Akinél a kártya van az bejöhet. Ez egy on line rendszer, amely minden utólagos változtatást is megenged. Ha ilyen lenne nem kellene megalázó, hosszú sorbaállásra, okmánymutogatásra, minden egyéb jó hangulatot csökkentő tortúrára kényszeríteni a tulajdonosokat. Talán akkor lenne idő arra is, hogy rendesen beszéljenek az emberrel, elvégre ez a hotel tudomásom szerint a tulajdonosokért van, az ő igényeiket hivatott szolgálni.

A második nap korán keltünk. Az ilyen pályákon, amik csak egy irányból közelíthetőek meg jó korán kint lenni, ha nem akar sokat sorban állni az ember gyereke. No meg ez talponsíelő szokás is.
Sokat gondolkodtam milyen bérletet vegyek, hisz van olyan, hogy vagy 8 pályára szól. Arra gondoltam, minden nap máshol síelünk, s én tömegével írom a beszámolókat. Másik verzió az volt, hogy a bérlet Kreischberg mellett jó Lachtalra is, majd egyik nap átugrunk oda.
Végül győzött a józan lustaság. Ha már leparkoltam az autóval maradjon is az ott vagy egy hétig. Felé sem kívánok nézni. Gondoltam feleségemnek is jót tesz kedvenc pályájának alapos megismerése, s majd ki is derült mennyire igazam volt.
Hála a korai kelésnek reggel 9 körül még kevés volt a nép. Ahogy ott nyomakodunk a sorban előttünk ismerős alakot pillantok meg. Replaci törekedett felfelé, mert 10-kor már kezdődött a tanítványoknak a bemelegítés. A fülkében üldögélve kellemesen elbeszélgettünk, mondhatnám azt is, hogy eszmét cseréltünk, de ez így nem igaz. Replaci felvetette, hogy régen olyan jókat írtam, mostanában miért nem teszem. Persze én egyből a különféle síoktatási módszerekről értekeztem. Jól telt az idő! De a dolog nem volt komoly, sőt meghívást kaptam egy workshopra. Örültem neki, mert akkor talán megtudom mi az, másrészről valamit ellesek az oktatásról.
Felérve elkezdődött a várt síelés, a szezonban a második.
Megcsináltam a szokásos bemelegítő köröket, majd WFeri barátom kedvééért lementem az 1-es feketén. Sok bolondságot csinál meg az ember mások unszolására. A pálya remek volt, én fenomenális, s egy bimbózó kapcsolat kezdeti fejlődésének lehettünk lehettünk tanúi a havon. A pálya végig remekül síelhető (ez így volt a nap végén is), de amikor leértem hatalmas tömeg fogadott. Nem kellett volna, dörmögtem magamban, de nem nekem szurkoltak, hanem a későnkelők is fel akartak jutni a hegyre. Ott álltam a sorban ismét vagy fél órát. Egyből rögzítettem, hogy WFeri tartozik egy sörrel!
Minden pálya remek, van ahol még valódi havat is láttunk. A 9, 10, 11-es pályák táján kicsit kevés a hó, néhol fűcsomók is láthatóak.
De az új 18-as piros remek. Egész nap kitűnően lehetett csúszni rajta (szerintem sokan nem is tudják, hogy van), kevés ember, remek hó. Le sem tudtam onnan Elsőt vakarni.
Egyébként volt néha a fülkésnél és a két nagy csákányosnál némi szlovák feeling, de ennek ellenére remek nap volt. Az első síelésnél keresgélt mozgásom most megvolt. Viszonylag normálisan tudtam csúszni, de a combfarkas be-beköszönt. Annyira élveztük, hogy délután egyig nyomtuk megállás nélkül. Szégyelltem magam, hisz nem tartottam be egy ösi talponsíelő szokást. Egykor egy kis pótlás után, ismét a jókedvű csúszás következett. Pálya nem maradt megsíeletlen. Még a workshopra sem értem oda.
Az Edmondo volt a megmondó. A játszós telefonomat vittem magammal a hegyre, s azon csak ez a mérő program volt, de ez délutánra olyan értékeket mutatott, hogy meg sem merem mondani, mert elveszítem az élvezeti síelő státuszt. Másnap már nem is használtam, mert ilyen sokat nem lehet síelni.
Hazatérve az üveg bor után most nyitottunk egy pezsgőt is. Ez már csak így kellett, hogy történjen, mert a nagy lelkesedésben a 11-es sör kimaradt, rendnek pedig lenni kell.

A második sínapon, december 31.-én is remek idő volt, s kitűnő hó. Talán egy kicsivel kevesebben jöttek el, bizonyára már az estére készültek. Én nagy várakozással néztem a nap elé, mert ilyen szilveszterem még nem volt. Boldogult úrfikoromban szilvesztereztem a Hiltonban. Így hívtuk a ruhagyári büfét, ahol egy a megfelelő helyeken, megfelelő domborulatokkal rendelkező hölgy mérte az italt, s próbált belém lelket verni, mert nagy lendületet vettem a folyékony narkotikumok fogyasztása terén. Ennyire emlékszem. Aztán volt egy alkalom, amikor egy előkelő szállodában kívántuk vidáman eltölteni a szilvesztert, ami csak részben sikerült, mert a pincér ráöntötte a levest Első ruhájára, aztán a sztárvendég énekesnőnek nem működött a CD-je, ezért a boci boci tarkát énekelte. Nem volt rendes italválaszték. (kétféle bor, egyféle pezsgő) Az éjfélkor feltálalt virsli romlott volt, de azért tojásrántottával másnap reggelire még felszolgálták. Ez is remek szilveszter volt. Most vártam valami nagyot. S semmi sem volt. A pályán talán kicsit több volt a vidám sapkás alak, de más semmi. A pénztárnál kérdésünkre megerősítették, hogy holnap reggel is fél kilenckor megy az első lift. Hiába a síelés nem könnyelmű, léha szórakozás. Talán ezért volt, hogy ismét kimaradt az a fránya 11 órás sör. Ennyire azért nem lehetek figyelmetlen!
De mégis az voltam, mert egyszer csak üdvözölt valaki. Replaci állt ott, talpig egy, bocs kettő fullrockeres VÖLKL mélyhólécbe öltözve. Egy 173 cm. SHIRO lapult a hóban, akkora mint egy 12 személyes étkezőasztal. Tesztelésre volt Lacinál. Mondjuk azt el tudom képzelni, hogyan viselkedik egy ilyen léc a pályán kívül, de mit lehet csinálni vele a pályán? Laci megmutatta, s úgy szórta vele a rövidlendületeket, hogy alig tudtam követni. Ennek ellenére nem vonzódom az ilyen léchez, nagy nekem, ennyi fát egy év alatt sem lehet eltüzelni.
A nap végére ismét jelentkezett combfarkas úr. Egyre többször kellett megállni, pihenni, s így a közelgő ünnep tiszteletére három és négy között lejöttünk a hegyről. Bevallom a fülkés felvonóval jöttem le. A sítudás egy dolog. (nekem például nincs, s egyre fogy) Másik dolog a pillanatnyi állapot. Ha fizikailag, agyilag nem vagyok ott el fogok esni, mert a síelés döntően fejben dől el. (mondjuk ez egyik sífilozófus álláspontjával sem egyezik) Ezért mondtam, hogy nem szégyen lifttel lejönni, s nem baj, ha az ember fáradtnak érezvén magát beül egy hüttébe pihenni. Én már a szilveszterrel foglalkoztam, s fáradtnak is éreztem magam.
Szobánkba vánszorogtunk, s nagy lendületet véve nekiláttunk alkohol készleteink apasztásának. Csendesen, kettesben ünnepeltünk (a hotelben semmi közös lehetőség nem volt, kocsmába menni meg nem akartunk), s ennek is megvolt a maga varázsa. Szilveszterkor rongyosra lőtték az eget, ez sem zavart, bár ennek okát megérteni nem tudom.

Január 1. harmadik sínap. Ahogy Ady mondja, minden egész eltörött. Korán felmentünk a hegyre, s sokan tartottak velünk, bár az előző napi tömeget nem közelítették meg. Másnaposék nem jöttek el. Ragyogó idő, hasonló hóviszonyok.
Megfigyeléseim szerint minden síelésnél a harmadik nap a legrosszabb. Az első két nap még a lendület viszi az embert, hajt a lelkesedés, serkentenek az új pályák. De harmadik nap már kopik kicsit a test, kijönnek az előző nap túlhajtásai, csökken a koncentráció, s hajlamos minden rossz lenni.
Hosszú napok óta kemény torokfájással küszködtem, s ez a fájdalom ezt a napot választotta arra, hogy legyőzzön. Minden fájt. A lábam, a torkom, a fejem, a gyomrom. Szenvedtem. Első kérdezte is, hogy jól érzem-e magam. Miért? : kérdeztem vissza. Mert úgy kanyarodsz, mint régen.- keserített el. Most 11-kor ott ültünk a hüttében. Próbáltam valami forró folyadékkal valami életet lehelni magamba, de sok sikert nem értem el. Még az a szégyen is megesett, hogy Első elment egy csúszásra, míg én sebeimet nyalogattam. Csúszkáltam most is, s még így is elvoltam annyira, hogy ne hagyjam ott a hegyet, de nem a legjobb csúszások közé jegyzem fel a napot.
Napközben találkoztunk Replaciékkal, aki tanítványait terelgette lefelé a hegyről. A tanoncok kezdő létük ellenére elég rendesen lecsúsztak a letörésen. Látszott, hogy tudatosan csinálták a dolgukat, s bár volt akinek nem sikerült a legjobban bebizonyosodott, hogy érdemes oktatóhoz járni.
Aztán jött egy sms, hogy élünk-e még? Mint mondtam a pályára a játszós telefonom viszem magammal, annak számát pedig még én sem tudom. Nyugalmam érdekében választom ezt a megoldást, mert utálok a hegy oldalában lécen állva telefonálni. A szobába érve derült ki, hogy egyikünk telefonján sem volt engedélyezve a roaming, csak az én játszós telefonomon. Hát ezért volt napok óta olyan csend, hát ezért nem kereste Bástya elvtársat senki. Ezért volt az a nyugalom. Életjeleinket közöltük a gyerekekkel, s a telefonok változatlanul hagyása mellett nekiláttunk nyavalyáim meggyógyításának.

Január 2, negyedik sínap. Ma reggel mintha kicsit komorabb lenne az idő. Havat jósolnak. Nem sokat, de esni fog azt mondják. Mi töretlenül ma is kimentünk a hegyre, ahol változatlanul remek a hó.
Ez a nap azért más mint a tegnapi. Viszonylag rendesen érzem magam. Torkom megvan, bár nyakvédő melegítőmet otthon felejtettem. Így védőfelszerelésem jelentős része hiányzik. Nyugalmam érdekében a sisakon kívül, ami alapfelszereltség, vagy motoros merevítős derékvédőt, vagy gerinc protektort is viselek. Nagyon jól melegítenek.
Csúszkálunk rendesen, s beülünk a kötelező 11 órai folyadékpótlásra. Tudom, hogy sokan nem értenek egyet velem, de a mértékkel alkalmazott alkoholt nem tartom vétségnek síelés közben. Van amikor csodát tesz, feloldja a gátlásokat, s ezzel új távlatokat nyit. Velem most így történt.
Mentünk a piros 18-ason s egyszer csak történt valami. A sihun folytatott szakmai viták folytán agyilag roppant képzett fejbensíelő vagyok. Próbálgatom alakítani mozgásomat, új mozdulatokat, tartásokat próbálok ki, kísérletezem. Ha nem csak a síelés öröme izgat igyekszem odafigyelni mozgásomra. S akkor történt valami. Elmondani nem tudom. Mondták az okosok, hogy mekkora élmény lehet. Nem hittem el, s akkor megjött. Nem tudom mi a pedál, mi a csipőizmok tónusa, s sok mindent nem tudok még a síelésről. Amit akkor csináltam abban nem volt semmi. Nem volt vállcsavarás, nem volt csipőbetolás, nem volt karlegyezés, semmi sem volt benne az égvilágon, csak egy. Ritmus. Nem csináltam semmit, minden magától jött. Nem tudatosan kanyarodtam, belevitt a léc, s aztán automatikusan jöttem ki belőle, s már ott is volt a másik ív. A hó felett jártam pár centivel. Geszti Péter szavainak átalakításával: kanyarog a hó a léc alatt, csúszni kell! Csúszni kell. Hihetetlen érzés volt. Pilinszky is erről beszél: „Nem az a fontos, hogy a madár hányat csap a szárnyával, hanem, hogy íveljen.”
S nem fájt semmim. Combfarkas úr sehol nem volt, semmi fáradtság nem jelentkezett, egy álló hétig tudtam volna síelni. Valami olyan csodálatos elegyet alkottunk mi négyen, a hó, a két léc, s én, amit csak egy egy felvonó szakíthatott szét egy rövidke időre.
Eleredt a hó, s közösen a köddel lezavart bennünket a Rosenkranzhöhe tetejéről. Ez sem számított, aznap semmi sem számított. Kedves talpas barátaim aznap rájöttem egy addig előttem rejtett igazságra: a léc talpa csak azért van, hogy összekösse a két élt, de ezt titokban tartom.

Volt kis összezördülés délután asszonyilag. Korábban lejöttünk a hegyről, hogy bevasutazzunk Murauba. (ingyen van, mert a síbérlet jó rá, keskeny nyomtávú, s remek, no meg a városban vásárolni is lehet ezt azt)
A szobában én el akartam még olvasni az üzeneteket, s az Első morcogott, hogy lekéssük a vonatot. Én szokás szerint csináltam amit szoktam, tehát elolvastam az üzeneteket. Az állomásra érve megkérdeztük a Madlent, hogy mikor megy a vonat. Mondta, hogy 5 perce ment el. Szerencsére azbesztből volt a gatyám, mert ahogy az Első nézett rám.
Sétáltunk egyet, s visszaérve a pálya aljára kiderült, hogy ma van a síiskolák bemutatója, s egy rettentő nagy tűzijáték. (szilveszter a fasorban sincs) Első imádja a tűzijátékot. Persze én mondtam, hogy ez szándékos volt, mert ha bemegyünk Murauba, akkor nem látjuk ezt a szép műsort.
Aztán hazatérve Első talált még egy üveg pálinkát a csomagok között.
Azt hiszem megtartom ezt a nőt!

Január 3. ötödik sínap. A reggeli műsor a szokásos volt. Ma is nagyon jól esett a síelés, de a tegnapi extázist már nem éreztem. Olyan ez, mint az egy éjszakás kaland. Második éjszaka már várja az ember azt a nagy örömöt, s ezért már nem is érheti el. Mondják az okosok, ahogy hallottam.
De a síelés kalandja nem érhet véget!
Csodálatos nap volt ez is. Nem hiszem, hogy sikerült beégetni a mozgásokat, de már tudom mivel kell próbálkoznom, s remélem a körülmények kedvező összejátszása folytán egyszer még újra eljutok oda...
A nap végén nagy esemény történt. Ahogy lejöttünk a felvonóval, Első egy szóra ráállt, hogy beszálljon a négyszemélyes felvonóba és az 1-es fekete utolsó részén lecsússzon velem. Simán megcsinálta, s a végén olyan boldog volt, mint az a kislány, akivel a fülkében jöttünk le, s végig ragyogott az arca, mivel a síiskola nyertesének aranyérme az ő nyakában lógott.

Január 4 hatodik sínap. Ma reggel kifagyott, jegyes pályák fogadtak bennünket. Már nagyban gondolkodtam a korcsolya bérleten.
Mondtam is Elsőnek, hogy csinálunk egy laza levezető napot, de aztán olyan lett mint Mansell hajdani Forma 1-es, riporter szerint levezető futama, amelyből pályacsúcs lett. Szenvedtünk a jégtől. Érdekes volt ahogy a léc csúszás közben sorozatlövés szerű hangokat adott ki, a ratrakok fagyott nyomainak megfelelően. Rájöttem, ha hosszú a sorozat akkor csak maszatolok, mert oldalt csúszom, így törekedtem a rövid sorozatokra, vagy egyes lövésekre, a hangtompítós fegyverről már nem is beszélve. Megtartottuk a 11-es szeánszot s a felső pályákra mentünk. Itt kiütközött a természetes és a mesterséges hó közötti differencia. Jól lehetett csúszni. Egyszer csak Elsőt megszállta az ördöngő, s bejött az ismerős pálya hatása, a majré eltűnése. Nem volt már meg az ahogy a talpasok mondják: hárman voltunk a lécen, elől a rinya, középen én és hátul a majré. Felbátorodott, s amit eddig kikerült a kis erdei utakon, azon most bátran lecsúszott. Kérésére keresni kellett a fekete pályákat. Öröm volt látni önbizalma dagadását, s mert mint tudjuk a síelés fejben dől el, nagyon jól is csúszott. Remélem ez a hatás kitart a Dolomitokig.

Január 5 hazafelé. Esik az eső, de már nem zavar. Megtettük amit tenni kell, Murau ismét kellemes élményeket szerzett. Lustaságomnak most jó eredménye volt. Azért a kötelezvényt visszakértem a portán.

Csabor aki elégedett, s nem fáj a lába

Grosseck-Speiereck

2012.12.14-15.

A december 14-15.-ei hétvégén két napot töltöttünk itt, de az év végi nyüzsgés miatt csak most, amikor már a karácsonyi süteményekkel szemezgetünk tudtam megírni a beszámolót.
Szállásunk egy szállodában volt Mariapfarrban, amit már karácsonyi díszbe öltöztettek. Szerencsére, mert különben nem találtuk volna meg. Klippitztörlből jöttünk át ide, s a sokfelé járt ember biztonságával mozogtunk a terepen, vagy legalábbis én, mint kocsivezető igyekeztem azt a látszatot kelteni. Tanulság, hogy a szálloda címét mindig vigye magával az ember, ne bízza a dolgot az emlékeire.
A közelben több kellemes síterep van. Obertauern, Katschberg, Fanninberg és Grosseck választhat mindenki kedvére. Már többször írtam, hogy Obertauern nem tartozik a liblingjeim közé. Ridegnek tartom, s igazándiból soha nem síeltem ott egy jót. Vagy sokan voltak, vagy rossz volt a hó, vagy pocsék az idő, vagy ezek elegye. Katschbergről, amit nagyon szeretek nem jöttek jó hírek, Vasssy sem volt ott, s ahogy az arra gyakran előfordul, nem volt átjárás a két hegy között. Így végül Grossecket választottuk. Választásunkban egyéb szempontok is közrejátszottak, de erről majd később.
Grossecket sokan Mautendorfnak is hívják, mert az egyik felfelé menő kabinosnak ott a végállomása. Mautendorf egy kedves kis városka, impozáns, masszív várral. Onnan már csak egy ugrás a szép, nagy tágas parkírozó.
A körülményekhez képest nem voltak sokan. Körülményeken azt értem, hogy 19 euró volt a napijegy, s mint a pénztárosnő mondta, következő nap is ennyi lesz. A dolog eldőlt, nem kell bérletet venni, hisz a 19 eurós napi árral a magyar síterepek sem igazán vetélkedhetnek. Arról, hogy például egy Lungo bérletbe hogyan számítanák bele a napi kedvezményt a pénztáros semmit sem tudott. Igazán nem is értette, miért akarnánk bérletet venni, amikor gombokért adják a napijegyet.
Szép kényelmesen besétáltunk a fülkébe s kezdtünk felülemelkedni a kinti világ apróságain. Azért azon el kellett volna gondolkodni, hogy a fülkében 3 db marmonkanna is velünk utazott. Nekik akkor szoktak szabadjegyet adni, ha nem szeretnék, hogy a nagy szél lengesse az üres kabint. Sokat nem beszélgettünk velük a fülkében. A felső állomásnál kellemesnek nem minősíthető szél fogadott bennünket. Lóhalálában indultunk a völgy felé. Tervem az volt, hogy a völgybe érve felülünk a négyszemélyes felvonóra, amiről azt írják, hogy bubit is kapott, s szép lassan leereszkedünk a Speiereck 2411 méteres csúcsáról, kedvenc 4a jelű piros pályámon. Ez a pálya jó széles, s a gerinc mentén haladva kitűnő kilátást biztosít kanyargás közben. A pálya lejtése lehetővé teszi a kezdők önfeledt csúszkálását, s a magukat haladóknak tartók száguldozását is. Ezt a pályát mindenkinek érdemes megnézni, most én is csak néztem. Nemhogy a bubit nem láttam, de a felvonót sem. Zárva volt. Így szorultságunkban a kétülésessel mentünk át a túloldalra. Ez sem egy kapkodó lift. Így kb. a hegy közepétől csúszhattunk le, s itt ért a másik kellemetlen meglepetés. St. Michael felől is jön fel egy majdnem új, kényelmes buborékos. Nyomvonalát lefelé kerülgetve egy változatos, kellemes pályán csúszhatunk le a faluba. Közben még mindenféle négylábú, szarvas, hosszúszőrű állatokat is láthatunk, mint tettük azt egyszer Klacival. Az állatok fajtájának meghatározására most nem vállalkozom, főleg azért, mert most ez a lefelé menő pálya le volt zárva, s így újabb információhoz nem juthattam.
Visszacsúsztunk a völgybe, s a háromülésessel visszamentünk a túloldalra. Úgy döntöttem, ha az egyik csúcsot elzárták előlem majd jön a másik. Elhatároztuk, hogy lecsúszunk az 1-es pálya melletti háromüléseshez, s azzal felmegyünk a Grosseck 2066 méteres csúcsára. Természetesen induláskor nem a normál pályán akartam lecsúszni, hanem megkerültem a fülkés felvonó végállomását, s onnan közelítettem meg a pályát. A pálya szélén mielőtt rácsúsztam volna jól nevelt sízőként körülnéztem, s indultam szándékoztam tovább. A baj az volt, hogy a bal lécem beleragadt a pálya szélén lévő hókupacba, a jobb lábamon lévő léc pedig velem együtt indult tovább. Egész szép sebességgel, kényelmesen nézegetve csúsztam a hátamon. Mikor már körbeforogva mindent megnéztem, s csúsztam vagy 30 métert, úgy gondoltam valamit tenni kellene, mert a hegy aljára így megérkezni kicsit égő. Egyik lábamon ott a léc, bár soha sem csatolom a csuklómra a botokat, mert nem szeretem eltörni őket ezért inkább eséskor eldobom, most nagyon szorítottam a botokat, hisz a talponsíelőktől születésnapomra ajándékba kapott botok voltak nálam, amelyekben egy-egy deci jóféle pálinka rejtezett, s azt csak nem hagyom el! Valahogy irányba fordultam, s az ABS-t bekapcsolva megálltam. Rögtön ott termett egy hölgy, felrángatott, egyik lécemet előírásszerűen belevágta a hóba, s rögvest kereste a másikat. Én kiabáltam, hogy alles oké, de végül nevetve mutattam ötven méterrel feljebb, ahol fiam éppen akkor szedte össze a másik lécet. A hölgy megnyugodva tovább csúszott. Gondolkodóba estem, hogy engem mindig csak ilyen éltesebb hölgyek segítenek fel. Talán vennem kellene egy másik sisakot, amin nagyobb ellenző van, mondjuk bokáig érő.
Végül csak felkeveredtünk a háromülésesre. Jó lassú lift volt 6 km/órával hasított. Lassú, de annál szelesebb. A tetőről a 3b piroskán csúsztunk le. Nagyon remek, széles pálya volt, s senki sem zavart bennünket, de ennek ellenére igyekeztünk, menekültünk a szél elől.
Itt volt az ideje hüttébe vonulni. Kedvencem a völgyben lévő műintézmény. Jellemző a 19 eurós belépő ellenére tomboló tömegre, hogy a tulaj hozott nekünk egy-egy cirbolya fenyő likőrt, mivel aznap mi voltunk az első kuncsaftjai. Természetesen kötelességünknek tartottuk fellendíteni az üzletmenetet, így kifelé menet a kemencén álldogáló hátizsákos róka már teljesen természetesnek tűnt. (megjegyzem a likőr jobb volt, mint amit én csináltam a Murau környékén gyűjtött tobozokból.)
Az 1-es lefelé tartó pálya, amin már végeztem teljes testfelülettel kezdő csúszásokat olyan technikával, ami sem Ozsi, sem Replaci munkásságában nem szerepel, jól síelhető volt. Kicsit zavart, hogy több helyen nagy erőkkel hóágyúztak, s gyűjtötték hegyekbe a havat. A pályának előnyére vált, hogy a fák között már nem fújt a szél.
Az 50 km pályából így csak kb. a fele volt síelhető, pedig mindent megtettek a kilométerek növelése érdekében, még az 5a pálya is kezelt volt, amit eddig csak szűzhavas területként láttam.
Másnap a helyzet nem változott, ha csak annyiban nem, hogy esett, szakadt a hó. A friss havat nem dolgozták el, a pályák felpuhultak, s az alsóbb részeken a havazás esővé változott. Szóval minden rosszra fordult, s a hüttében sem kaptunk ingyen snapszot.
Hiába még kevés a hó, de azért az első hosszabb hétvégi csúszkálás így is nagyon jól esett. Megfelelő mennyiségű hó esetén mindenkinek ajánlom ezt a családias hangulatú terepet.

Csabor

Kedvelem ezt a kedves kis síterepet. Két éve véletlenül tévedtem ide, de most úgy jártam, mit az éltesebb matróna, akit meglepetésben részesítettek az erdőszélen, de ma is arra megy.
Kellett már nekem a hó! Nagyon.
A kocsi már két napja állt a garázsban, bendőjében a sí cuccokkal, várta, hogy megkezdjük a szezont. Sőt a léceket megfelelő gondossággal, Talpi mester (Montana) kezei által is felkészítettem a szezonra. Borotválkozni lehetett a talppal.
Rendes indulás, s bősz szendó majszolás közben már Klippitzben is voltunk. A hegyre felvivő út kellemes hegyi rutinvezető gyakorlatnak is elmegy. Rutinból az 1-es (Lölling felé eső ) parkolóig mentem. (megjegyzem a navigációs kütyübe is célszerű Löllinget beütni, mert Klippitztörlre semmit sem talál) Nem kellett óvatoskodnom, hogy parkolás közben összetörök néhány autót. Egy csoport iskolás élvezkedett a tanulópályán, de láttamra ők is szedelőzködni kezdtek, biztos gondolták, hogy megérkezett az őrség. Csak mínusz 8 fok volt. Ilyenkor még egy kolibri is még nyugodtan nyitott mellénnyel jár, de a szél az istentelenül fújt. Mielőtt szoborrá fagytunk volna, beugrottunk a pincébe átöltözni. Itt jelentem, hogy 5 darab nagy szekrény áll rendelkezésre sí cuccok tárolására. Kicsit felvértezve a szél ellen vettük meg jegyeinket. Szeretem, hogy itt lehet 1, 2, 3, 4 stb. órás jegyeket venni. Ráfeküdtünk a szélre, s irány a pálya.
Egy nagyon hosszú kétüléses visz fel a hegyre (Hocheggerlift). Amilyen hosszú, olyan lassú, de legalább jó szeles. Sok menedékünk nem volt a szél ellen, így szinte guggoló helyzetbe fagyva csúsztunk ki a liftből. Valami azt súgta, hogy a hegytetőt mindig gyorsan el fogjuk hagyni.
Csúszásunkat a 10-es pályán kezdtük. Nekilendültem, s szörnyű felismerés ért. Megvan a léc, a bot, a sisak, a kesztyű, de irgalom anyja ne hagyj el, a mozgásomat elvesztettem valahol!
Klippitz egy nagyon kellemes pálya. Apró halmokból áll a lejtő, mindenki a kedvének megfelelő nyomvonalat választ. Nekem most egy szép egyenletes teniszpálya jellegű rész jött volna jól. Szívem a torkomban dobogott, hisz szembesültem azzal, hogy elfelejtettem síelni. A pálya kemény volt, szinte jeges, s nekem a gondolataimon kívül össze kellett szedni a mozgásomat is. No de elméletben a valódi tudásomhoz viszonyítva én vagyok a legnagyobb! Elterveztem hova rakom a kezeim, hol a fenekem, a csípőizmok tónusairól már nem is beszélve. Nagy melóval összeraktam magam, s mire élvezni kezdtem, már érdemes is volt bemenni egy kis melegségért a megfelelő hüttébe. A megfelelő nem csak szócséplés, hisz nagyon sok minden még nem volt nyitva a terepen. A hütte hiány még elmegy, de hóhiány miatt nem mentek csákányos Kuhgraben liftek. Ez azt jelentette, hogy az errefelé eső hegyoldal egyik pályája sem ment. Így aztán igazán kevés pálya maradt. Szemmel láthatóan kevés volt a hó. Sajnos a kevés hó miatt sok helyen a gépek apró köveket hoztak felszínre. Minden óvatos kanyargás ellenére Talpi mester mesterművéből rövidesen csak a mester maradt. A kavicsok felkarcolták léceim talpát, de így legalább nem kell bizonygatnom, hogy valódi talponsíelő vagyok.
A szél, a kevés pálya, a kavicsok ellenére remek csúszkálást lehetett előadni. Síelésünket nem sokan zavarták. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy nekünk tartottak nyitva. Változatlanul élveztem, hogy ugyanazon a pályán csúszva minden alkalommal más nyomvonalat választva új élménnyel ajándékozott meg a pálya. Váltogatva a pályákat a nyomvonalat az idő hamar eltelt. Mikor a pálya alján lévő lifthez csúsztam, s a kapu már nem engedett be, szomorúan csatoltam le a léceket. A bánat láttán a kezelő kijött a kuckójából s odaintett, hogy még egy kört engedélyez. Csak most, csak nekem! Igyekeztem minél nagyobb kanyarokkal jönni a pályán, hogy jó soká tartson.
A pályarendszer változatlanul kellemes, családias. A buckák megunhatatlanok. A menedékházak olcsón megszerezhetők, sőt nyári bob is van. (a jagatee nem volt egy nagy szám, de legalább meleg volt)
Első csúszásnak, szezon elején kiváló!
Viszont amíg több hó nem lesz, addig nem ajánlom, de ha lesz....

2012.12.13.

Csabor

Mölltal 2012.04.20-22.

Zsenge gondolatok a tavaszról némi évadzáró síeléssel keverve.

Múlt hét végén megígértem, tehát most ismét visszatértem egy rövid hétvégére Mölltalra.

Mint már számtalanszor bebizonyosodott elindulni nem könnyű. (nekem néha megérkezni is nehéz)
Szükség van a síelésre. Az utóbbi időben problémáim voltak a melóban. A tisztelt megrendelő a dolgok normális átgondolására szánt szürkeállomány hiányát rosszindulattal és arroganciával kívánta pótolni. Én régimódi ember vagyok, akinél még számít az adott szó. Megviselt a dolog. Nagy küzdelemben nyertem egy csatát, de a végső döntés valószínűleg a bíróság kezében van. Nem szeretem a felesleges küzdelmet, ezért megzökkent agyamnak pihenésre volt szüksége. Tehát síelni kell. Nálunk az indulás, mint említettem néha nem sima. Csütörtökön hazaérkezve a csatanyerésből üldögélni kívántam egy darabig. Nem volt bennem az a korábbiakra jellemző pezsgés indulás előtt. Jó néha lassan kiereszteni a gőzt, csinálni a fejben egy nagy ürességet, hogy szép komótosan valami mást, normálisat töltsön a helyére az ember. Én is csak ültem málén, gyakorlatilag lecsökkentett életfunkciókkal, néha ittam egy pohár pezsgőt, miközben első feleségem röpködött a szoba légterében és csomagolásra unszolt. Nagy aktivitás nem volt jutalma.
Korán kívántunk indulni, mert érzésem szerint a napba még egy délutáni csúszka belefért. Reggel frissen, zúgó fejjel felébredtem, s elintéztem a rám rót dolgokat a családi munkamegosztásból. Becsomagoltam a léceket, sisakokat, bakikat, s beraktam a kocsiba. Levittem a csomagokat, természetesen elhelyeztem a megfelelő helyeken a késeket, gyógyszereket, dugóhúzót, szerszámokat. A kijelölt, legközelebbi helyre parkíroztam a kocsival, s eldugtam a garázsba feleségem kocsiját. Kivettem az újságot, beállítottam a GPS-en az úticélt, ellenőriztem a biztosítást. Visszamentem s láttam, első feleségem egy száll testápolókrémbe öltözve fogat mos. Nyugodtan visszamentem a kocsihoz, s elkezdtem egy vaskos újság olvasását. Nem is indultunk olyan későn!

Igazi tavasz volt. Gyönyörű napsütés, kellemes út, s a tavasz jeleként a madarak csiripelésébe a traktorok dugattyú csapszegeinek ritmikus kopácsolása üdítően vegyült el. Faltuk a kilométereket, s a szendókat.
Nekem a síeléssel szemben vannak elvárásaim. Ezért cserébe áldozatokat is hajlandó vagyok hozni. Problémát jelent nekem, hogy ilyenkor, amikor ragyog fenn a nap, a mezők zöldje Lucrécia Borgia mérgének zöldjét kenterbe veri, valahogy azért jelezni kéne, hogy mi nem csak bóklászunk csélcsapon, nem egyszerű túristák vagyunk, hanem síelni megyünk. Így kettesben a léceket a kocsiban tartjuk (volt olyan barátom, aki úgy vett lécet, hogy beférjen a kocsiba. Mi rájöttünk, hogy hosszában méretesebb léc is elfér.), tehát nem rakunk fel bokszot. Valamivel még is jelezni kéne a síelési szándékot. Azt hiszem életem hátralévő részében megfelelő időtartamot szánok a probléma megoldására. Természetesen más revolúciós elképzeléseim is vannak a síelés területén. Foglalkozni kívánok a változtatható lejtőszögű sípálya megvalósításával, amelyet a nap beesési szögének megfelelően lehetne állítani, hogy délben ne kásásodjon a hó. Kicsit nehéz a hómegtartás és a síelés szempontjait összehangolni, de nekem van időm. Pusztán személyes indokból kívánom megoldani a távirányítóval bekapcsolható síbaki megvalósításának kérdését.

Ily gondolatok kavarogtak kiürült fejemben miközben megérkeztünk célunkhoz.

Ahogy kinéztem a kormány mögül meglepődve tapasztaltam, hogy a napsütésből hóesés lett. A gleccservasút megállójánál olyan nagypelyhekben hullt a hó, hogy kiszállva a kocsiból el kellett ugrani a pelyhek elől, mert agyonnyomták volna az embert. A webkamera képe sem ígért semmi jót, mert nem láttunk a képen semmit. Sőt az sem volt biztató, hogy a pénztáros csaj a nevetéstől leesett a székről, amikor megkérdeztem milyen idő van fenn. Úgy döntöttünk aznap nem megyünk fel. Szóval megint igaza volt a feleségemnek, kár volt sietni.

Visszaereszkedtünk Flattachba. A szállásunk a magyar (a sihun is hirdetett) Alpenblickben volt. Múlt heti híradásomban lehúztam az Apartmenhaus Edelweiss nevű szállást. Most éreztem, hogy mennyire igazam volt. Nem célom sem anti, sem népszerűsítő reklámot csinálni, de amit az Alpenblickben megígértek azt be is tartották. Korrekt berendezés, kedves magyar nyelvű személyzet, kitűnő fogadópálinka, magyar TV műsorok, s minden egyéb földi jó. Igaz nem volt repülőtéri transzfer, de cserébe, mint egy barátom mondaná gombokért adták a szobát, olyan olcsó volt. Mindenkinek tudom ajánlani.

Flattach kedves kis falu. Minden olyan rendezett, mint a szokásos ausztriai falvakban, sok különleges látnivaló nincs benne. Férfiemberek a virágboltba ne engedjétek be az asszonyt! Mi a központban lévő hotelban vacsoráztunk. Finom, bőséges és olcsó kaját adnak. Vendéglátósok.

Másnapra jobb időt jósolt a bergfex, s igazuk is lett. A hegyen szemerkélő hó, s egyéb tekintetben változó időjárási körülmények voltak. Nem voltunk sokan a hegyen. Ha egy kis túlzásba esem, azt mondom minden pályakilométerre esett egy síelő. Persze nem ment minden pálya. Nem mentek reggel a 13-as, 14-es pályák, s egész nap nem mentek 12-es pályák. A többi pályán a kemény alap fölött pár centis puha hóréteg volt. Kicsit tapadós, de használható. Nyugodtan lehetett csúszkálni, nem zavart a tömeg, s a pályakezelést végző ratrakok vezetőivel is vidáman integettünk egymásnak. Nagyon változó volt az idő, soha nem tudta az ember, hogy a következő lecsúszásnál milyen körülményekkel találkozik. Lehetett napsütés, vagy nagy köd. Jellemző, hogy egyszer, amikor kijöttünk a hüttéből (a magány miatt mentünk be, mert társaságra vágytunk) a gleccser napsütésben fürdött. Gondoltam végre egyszer tiszta időben jöhetek le. Rohantam a felvonóhoz, de mire felértem már eluralkodott a tejfehérség, s megint a lábammal látva kellett lecsúszni. Mikor reszkető inakkal megálltam alul, visszanézve láttam, hogy megint süti a nap a hegyoldalt. A nagy hó mindenhol érezhető volt. Nem volt meleg, s a néha előbukkanó napsütés ellenére sem voltak sokkal tapadósabbak a pályák, mint reggel. (érzéseim szerint végig kicsit fagypont alatt volt a hőmérséklet) Természetesen ekkora tömegnél buckásodásról szó sem eshetett. Többször volt, hogy az egész pályán úgy mentem le, hogy nem találkoztam senkivel. Ha nem lett volna olyan változékony az idő még örömsíelés is lehetett volna a dologból.
Közben teszteltem a telefonomra feltöltött iSki Trackert. Jól működött. Egy olyan amatőrnek, mint én bőven elég információt szolgáltat. Én például megtudtam, hogy ha a feleségemmel síelek az átlagsebességem több mint 25 km per órával kevesebb, mint ha ugyanezt egyedül csinálom.
Végül a tapadós pályák megviselték a lábamat, ezért lejöttünk a hegyről. A körhütte előtt érdekes látvány fogadott. Az osztrákok egy röplabdaapályát állítottak fel, s teljesen szabályos meccset vívtak. Már ha szabályosnak lehet azt mondani, hogy néha valaki egy korsó sörrel körbejár, s mindenkibe beletölt egy kis folyadék utánpótlást. Közben üvöltött a zene, s mindenki a zwancig centiméter című örökbecsű művet énekelte, természetesen ugrálva. Nyelvtudásom nem elegendő a fordításhoz, de ha a dal arról szól, amit sejtek, akkor igazán mély és magvas mondanivalóval van dolgunk.

Vasárnap ismét kezdődött a szokásos rossz idő. Már a faluban is esett az eső, az alsó állomásnál pedig komoly eső volt, néha hóval vegyítve. Ez a kép fogadta azt a kb. 15 autónyi síelőt, akik megjelentek a reggeli felmenetelnél. Mindenki azt találgatta, hogy a középső részen hó vagy eső esik. Nyelvi probléma nem merült fel, mert a kevés jelenlévő legalább fele magyar volt. A probléma megoldódott. A felső részen hóvihar tombolt. Kiderült, hogy esély sem volt a pályák megdolgozására. Aki szereti a szűz havat az itt kedvére kiélhette magát, már ha látta a havat. Fújt a szél kegyetlenül, s mindenki szűz havon járt, mert két percen belül befedte a szél a nyomokat. A havazás és a köd miatt ismét emlékezetből kellett mennem. Az egyensúlyi központ teljes tanácstalansága miatt érdekes tapasztalatokban volt részem. Szemüveges lévén még rosszabbul láttam, mint mások. Így ismét jelentkezett a szédülés, s az állok, mégis úgy érzem, hogy megyek érzés. Borostámon megfagyott a hó, s meleg italra vágytam. Csak néhány kört szenvedtem, s kora délután levonultunk a hegyről. Úgy nézett ki, akkor kezdett javulni az idő.

A hét végén kb. 30 cm hó esett. Az idő nem volt meleg, tehát a hó meg is maradt. Megint egy tanulság, jövő héten kellett volna jönni.

Nekem véget ért a szezon. Elindultam hazafelé. Végig szakadó esőben, amely idővel szakadó, emlékeztető hóesésbe ment át. Egyből eszembe jutott, hogy már lecseréltem a téli gumit.

Mindenkinek minden jót! Jövő hét végén előveszem a bicót!

Mölltal 2012.04.13-15.

Az egyre erősödő, selymes tavaszi napsütés vidáman mosolygott le a zsengén zöldülő hegyoldalakra. Fényes kedvét nem befolyásolta, hogy a melegedő tavaszi eső apró cseppjeivel nagy lendülettel mosogatta le a környékről a tél morcona nyomait. Pedig a tél még izgatottan toporgott a magasabb helyek lejtőin, s néha fehér ködbe borította a tájat, jelezve, hogy véglegesen még nem hajtotta meg fejét a tavasz előtt.
Ha Stani a fórum lírai lelkű poétája írta volna ezt a beszámolót a Mölltalra vezető út leírása valahogy így festett volna. De ezt a beszámolót én írom, s így egyszerűen a dolgot elintézem azzal, hogy cefet áprilisi idő volt. Hol sütött a nap, hol esett az eső, hol köd volt, de odaértünk!
Mielőtt a nemes célból elvégzendő sporttevékenységünkről beszámolnék néhány szót a szállásról. Hálóhelyünket neten foglaltuk, Flattachban az Apartmenhaus Edelweiss volt a kiválasztott. Két-három személy részére ajánlott stúdió apartmant foglaltunk, ketten a cimborámmal nagyon gyorsan és zökkenőmentesen. A szállást nem volt egyszerű megtalálni, mert Flattachban a házszámozás és az utcanevek kicsit lazán kezeltek. Semmi sem utalt rá, hogy ez egy apartmanház. Nem volt felirat, nem találtuk a 24 órás recepciót, a teniszpályát, a reptéri transzfert, a szaunát, a szépségszalont, a pénzváltót, a kerékpár és az autókölcsönzőt, a bankautomatát, a grillezési lehetőséget, s így tovább, de már nem akarom sorolni. Találtunk viszont egy cédulát az ajtóra ragasztva, hogy a szobánk az első emeleten van, s egy telefonszám is oda volt írva, ha valami bajunk lenne. A szobába érve láttuk, hogy bajunk az van. Gyermekkoromban nem vettem zokon, ha a komornyik rosszul törölte meg az orromat, tehát itt sem érdekelt, hogy a konyha felszerelése elég szegényes, s azon is felül tudtam emelkedni, hogy a szobán lévő ablak nincs fél négyzetméter, s ezért állandóan villanyfényben kell lenni, vagy az ígért erkély helyén egy forgácslap zárja el az ajtót. Viszont az már rosszul esett, hogy a 2, 3 személynek szánt szobában egy kihúzható kanapé szolgált ágy gyanánt, amin ha hosszában feküdtünk rá még az én lábam is térdtől lelógott, pedig nem öles termetemről vagyok híres. Ha viszont keresztben feküdtünk az ágyon, akkor a kb. 120 cm-es szélesség elég komoly összebújást tételezett fel. Felhívtuk a megadott telefonszámot, ahol egy női hang közölte, ő nincs most a városban, s különben sem mondtuk, hogy milyen nemi összetételben érkezünk. Talán holnap reggel tud adni egy pótágyat. Nem állok messze a grafomániától, de inkább nem írnám le, mit mondtunk neki. Talán ezért este megjelent a hölgy egy kempingággyal, s nem is sok pótdíjat számított fel érte. Többet nem hiszem, hogy foglalkoznia kellene velünk.

12 után értünk a parkírozóhoz. Kellemesen szép idő, kb. 9-10 fok, s kevés autó. Néhányan jöttek kifelé, de ennek akkor még nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget. Már csak fél óránként megy a vonat, tehát nem mindegy mikor ér oda az ember. Gyorsan felvonatoztunk, s felvonóztunk a panoráma étteremhez. A tömeg méretére mi sem jellemzőbb, mint, hogy a kis presszórészt mi nyittattuk ki, mert inni akartunk egy pohár csapolt sört. Kilépve a hüttéből láttuk, hogy a sör habja valami malőr folytán kint is mindent elöntött. Olyan köd volt, hogy az ember a léce hegyét nem látta. Esett a hó, s amikor leért elég ragadós volt.
Szokás szerint a 9-es piroson melegítettünk be. Nem tartozik a kéjhömpölyök közé néhány méteres látótávolsággal síelni. Nem sokan voltak a pályán, ezért a többi síelő mozgásához sem tudtuk igazítani az irányunkat. Én azt hittem, hogy a 9-es pálya vonala be van égetve a retinámba, mint öreg monitorba a WINDOWS zászló. Néztem a karókat, hogy le ne térjek a pályáról, ennek ellenére két karó között elmenve, az tűnt fel, hogy azok nem a pálya két oldalát jelzik, hanem az egyik oldal szélét. Ezt a lábam súgta meg, szerencsére, mert természetesen nem a hegy felé, hanem a szakadék felé tévedtem ki.
Gondoltam az izgalmakat kipihenjük a gleccseren. Szerencsére megtaláltuk a felvonót, s amikor élesen befordult balra ki is szálltunk belőle. Úgy gondoltam a házitehéntej sűrűségű ködben jobb, ha a szélső kékeken megyünk le. Lazán elcsúsztunk balra, s ott ért a meglepetés. Arra még nem járt senki, sőt még ratrak sem. A 30-40 centiméteres friss havat a ködben nem akartam bevállalni, ezért arra gondoltam, mert vissza ugye nem megyünk, egy enyhe esésvonalon visszacsúszunk jobb felé, s ott talán találunk valami pályát. Csúsztunk a tejben, s egyszer csak azt éreztem, hogy szédülök. Azt hittem még csúszom, de valójában már álltam, illetve rövidesen feküdtem a hegyoldalon. Nem vagyok egy gyáva ember, s itt nem is tudtam megijedni a saját árnyékomtól, de nem volt világos elképzelésem a lejutás módjáról. Azért a sok kanyargással szép lassan sajttá köpültük a tejet, s lejutottunk. A nap folyamán egyszer tudtunk úgy lemenni a 9-esen, hogy vagy 100 méterre láttunk.
Másnap a helyzet hasonló volt. A 12-es pályákat tudtuk használni valamennyire, tudjátok azt a részt, ahol a magyar Tarzannő mászott a vezetéken.
A harmadik napot már kihagytuk. Ha gleccserre megy az ember nézze meg az időjárás jelentést. Nem volt olyan hideg, mint jelezték, 0 fok körül volt érzésem szerint a hegyen a hőmérséklet, de a köd az nagyon bejött. Biztos lesz még jó idő is, s akkor minden jó lesz, mert hó még van bőven. Én jövő hét végén újra megyek. Sajnos a Duisburger hütte már nem működik.

Csabor aki nem szeret tejben fürödni

Dachstein West

2012. 01.31-02.04.

Valami retteneteset szimatolok a levegőben. Minden rendben van, s ez fölöttébb gyanús! Nem adtam fel elveimet, csak egy kicsit. Úgy döntöttem, hogy most a síelésnél viszonylag korán indulok, s majd néhány órát csúszkálunk valahol. Erre előző este viszonylag normális időben (este 7) hazaérek, 9-re a kocsiba minden bepakolva, s így áll ugrásra készen a garázsban. Otthon is gyűlnek a táskák, bőröndök, s a nagy felindulásban első feleségemmel kedélyesen elszopogatunk egy üveg bort. Látszólag semmit nem hagyunk itthon, minden rendben, se ez aggodalommal tölt el. Nem így szokott ez menni!
Reggel simán elindulunk Dachstein West irányába. Semmi baj, s ettől reszketni kezdek.
Régi barátaimmal leszek néhány napot. Ők hajnalban indultak, mert azért annyira nem régi barátok, hogy minden szokásomat átvegyék.
Az autó falja a kilométereket, az idő szép. A kocsiból kinézve az időjárás még melegnek is tűnik. Arcom derűs, még havat is látunk útközben.
A többiek Tauplitzban síelnek. Én kidagadó mellkassal döngetek tovább, valami másra vágyom. Már olyan utakon megyünk, hogy alig fér el az autó, s imádkozom, ne legyen senki szemben, mert akkor olyan nagy küzdelem lesz mint Litle John és Kevin Costner között a pataknál! Végül Krippensteinbe érünk. Beállok a parkírozóban lévő 12 autó mellé, s kiszállunk.
Kedves síelő barátaim és egyéb kihívásokkal küzdő egyedek, vessetek meg, köpjetek le, síbakimat öntsétek tele forró ólommal, léceimből faragjatok evőpálcikát, de én akkor már tudtam, hogy aznap nem síelek. A szél fújt, mint egy honvédzenekar, s a hegyről lecsúszó emberek arcára a piros pozsga mellé odafagyott a mosoly. Pedig az egész roppant kedves hely. Hegyek magasodnak szerteszét, csodálatos túraútvonalak vannak errefelé, s akad két sípálya is az egyik kicsit kezeletlen, a másik nem kicsit. Van itt minden időben minden. Sielés, túrasí, túrázás, klettersteig, vadvizelés, már a csónakos fajtából, s minden természetközeli földi jó. Mégis valami gyermeki báj leng be mindent. A pénztár olyan, mint Planaion a WC. Minden maga a természetesség és az egyszerűség. Valami érdekes gondolkodás vezet ahhoz, hogy oda építsenek hüttét, ami csak gyalog és túrasível közelíthető meg. A sportboltban (ami egyben egy másik hütte, posta, gépház és valószínű csillagvizsgáló is) mindjárt erős alkudozásba kezdtem két pár hótalpra. Egyszerű népek laknak itt, nem viszik túlzásba a dizájn elemeket, olyan nyelvet beszélnek, ami nem magyar, de a német anyanyelvűek sem értik szerintem. Mondjuk ezen felül lehet emelkedni, ha az ember egy forralt borért és egy sörért fizet 5 eurót. Akkor már az sem baj, ha nem értem. De azért furcsa a világ. Az első két ember akit megszólítottunk magyar volt, szóval mi azért ott vagyunk. A táj gyönyörű, én ma nem síelek, de még visszajövök ide időjárásilag nyugalmasabb időkben, amikor majd nem lesz minden rendben a fejemben.
A kitérő után megérkeztünk szálláshelyünkre Hallstadtba. Ez egy több mint 7000 éves bányásztelepülés, amely lepődjetek meg a Hallstadti tó partján terül el. (egyre nem jöttem rá, de a vadkacsák és a sirályok biztos tudják: miért nem fagy be ebben a cudar hidegben a tó?) A tó hatalmas sziklák szorításában hullámzik, helyzetéhez mérten nyugodtan. S egyik ilyen szikla oldalában kapaszkodik nagy elszántsággal Hallstadt városa. Első pillantásra őrület volt ilyen helyre várost építeni, de hát itt volt a bánya, itt volt a munka. A hely olyan kevés, hogy szinte egymásra támaszkodnak a házak. A temető is apró, s itt is alkalmazzák a hegyvidéki temetők szokásait. A halott a földbe kerül, majd néhány év múlva, ha kell a helye, csontjait kiássák, koponyájára ráfestik nevét, s egy kis kápolnában halmot képző többi csont és koponya közé helyezik. Első pillantásra borzongató, de belegondolva, hatalmas együttélést jelent a természettel, s az ősök maradéktalan tiszteletét. A városka nem nagy. Talán 15 percbe is beletelik, míg az ember komótosan végiglépdel egyetlen szélesebb utcáján. Itt nincs autó, csak ha a városban rakták össze. Komolyan a város határában sorompók, s senkit sem engednek be kocsival. Körben nagy parkírozók, s még egy alagutat is építettek, hogy a forgalom elkerülje a várost. Természetesen a világörökség része, s már a világökörség része is, mert a kínaiak mindent lemértek, s építenek maguknak egy Hallstadtot. Szóval az egyéb termékek koppintásán túl, már feltalálták a város koppintást is. Itt nem ez a főszezon, de most is sok turista van, s természetesen mind kínai. Gurulós bőröndjeiket sétáltatják az utcán, s közben fényképeznek. Van mit. Ha valakit erre vet síelési szenvedélye ne felejtse el megnézni ezt a kis ékszerdobozt.
S ha már síelésről beszéltünk közelítsünk is arrafelé. Beszámolóm csak hazaértem után jelenhet meg, mert a szállodában a recepciós az internet wo kérdésemre azt felelte, hogy turist büro. Ekkor ittam az első páleszt.
A síterep a szállástól vagy tízenegynehány kilométerre van. Könnyed kis kiruccanás, mire bemelegszik a vas, már ott is vagyunk. Első nap nagy lendülettel vetjük magunkat a küzdelembe. Kell is a lendület, hisz a kocsi hőmérő mínusz 14 fokot mutat. De sebaj, a nap néha kimászik a felhők mögül, s a szél (a síelők legnagyobb barátja, vagy ellensége, nem kívánt törlendő) most kegyes hangulatban leledzik, s nem nagyon strapálja magát. A terepet már verbálisan ismerő barátaim laza mozdulattal beállnak egy magánparkírozóba, de ott nincs hely. Irány a nagy parkírozó. Gosauban vagyunk. Tömeg nincs. Tanulópályák, elkerített részek, de már indulunk is felfelé. Egy négyüléses ülőszékes kapaszkodik délcegen felfelé. Majd meggondolja magát. S itt olyan történt velem, mint még soha. (pedig ez nagy szó) A hangosbemondó közli, hogy langsam, s a felvonó elindul hátrafelé. Nem sokat, vagy 100 métert. Nem mondom, hogy ez minden nap megesik velem. Végül nagy nehezen elindulunk.(ebben biztos szerepet játszott az is, hogy első feleségem már fizet fakasztott a kapaszkodóból) A hegy közepén vidáman kiszálltunk, s átcsúsztunk a következő felvonóhoz. (G1-G2) Ez már zökkenő nélkül felvitt a Hornspitzre. Gyönyörű pályák, növekvő remények. Gyakorlatilag az első egy-két órában mindenféle gondolkodás nélkül síeltünk amerre állt a lécünk eleje. Mindenfelé gyönyörűen kezelt remek piroskák terültek el. A hidegben gyönyör volt hallgatni a léc brummogását a fagyott havon, ilyent talán még Pege Aladár sem tudott pengetni a bőgőjén. (bár ő mindent tudott mi zenében szívemnek kellemes)
Az első órák bódulata után elhatároztuk, hogy körülnézünk.
Nekem is rendbe kellene szednem a gondolataimat, mint körülnézés után az irányvonal meghatározást, mert rendes beszámoló nem lesz ebből, legfeljebb egy örömóda.
Akkor szedjük sorba.
Három teljes napot csúszkáltunk a vidéken, ahol a népesség főleg cseh, szlovák, lengyel és magyar szórványokkal. Az első napon, mint azt már kikotyogtam a kocsi hőmérője -14 fokot mutatott. Második nap reggelinél a pincérlány kikotyogta, hogy a hegyen -19 fok van s közben reszketve rázta a bőrgatyás popóját. (mondjuk én nem fáztam, mert a sihutól kapott aláöltöző volt rajtam) Harmadik nap reggel éreztük, hogy hidegebb van, mint előző nap, a pincérlány sehol, biztos megfagyott. A rádió hideg rekordok megdőléséről regélt (Innsbruck -31 fok). Szóval a harmadik nap hosszabban nem lehetett csúszni, mert megfagyott az ember arca. De szerencsére egyik nap sem fújt nagy szél, néha a nap is kisütött, szóval némi belső fűtéses rásegítéssel minden elviselhető volt, sőt. Negyedik nap korán hazaindultunk, mert olyan hír jött, hogy a katasztrófavédelem riadót fújt, s embernyi havak lesznek otthon. Mire befejezem a beszámolót kiderül, hogy a katasztrófavédelem csak pozicionálja magát, vagy sikerült megvédenie a katasztrófát. Majd számolom útközben a hótolókat.
Ittlétünk alatt mindig remek hóviszonyokkal találkoztunk. Volt egy-két hely ahol délutánra kicsit lenyomták a havat, de komoly buckásodás és jegesedés nem volt. Mindenhol sok volt a hó, pályán s azon kívül egyaránt. Ahogy hidegedett az idő úgy váltak egyre csúszósabbá a pályák. - 20 fok fölött már úgy csúsztak, mint a román olaj. Komolyan, érezhető volt mennyivel jobban megy a léc a hidegebb havon. A pályamunkások remekül dolgoztak, ezért minden nap remekül előkészített pályák fogadtak bennünket. s mivel tömeg nem nagyon volt ez a nap végére is így maradt. Nagyon jó érzés egy pályának elvenni a szüzességét. Volt olyan, hogy még délben is találtunk olyan pályát amin aznap mi mentünk először. No igaz ez nem egy főközlekedési útvonal volt, hanem inkább amolyan Ho Sih Minh ösvény. De a perverzió akkor is perverzió.
Ahogy már említettem nem volt tömeg. Néha összejött egy-egy pályaszakaszra egy tanulócsoportnyi gyerek, de torlódás se a pályákon, se a lifteknél nem volt. Remekül esett amikor az ember szabadon, zavaró tényezők nélkül arra kanyarodott amerre akart. Még kedves első feleségem is nagy lendülettel kanyargott, s olyan önbizalmat szerzett a pályákon, hogy két hét múlva vissza kell jönnünk ide. Talán ez is jelez némi minőségi színvonalat.
A kezdetekről. Első nap Gosauban álltunk meg, s kezdtünk neki a napnak. Tapasztalataink szerint itt vannak a legtöbben. A parkírozó szép nagy, de a pálya alján mindenféle tanuló és gyerek pályák miatt lezárások vannak. Ha itt megy fel az ember másik pályarészekre az Edtalm kivételével csak úgy tud átmenni, hogy lecsúszik Gosau Hintertalba. A Gosauba lefelé vezető pálya alsó szakasza a nap végére kicsit véleményes, tehát célszerűbb a napot máshol kezdeni.
Második nap Gosau Hintertalban kezdtünk. Ez jobb választásnak tűnik. Szép nagy parkírozó, talán még kevesebb ember, s nem két nyitott felvonóval megy fel az ember a hegy tetejére, hanem kényelmesen fülkében utazik. Ha itt megy fel a síelő szabad útja van a többi pályarész felé. (Zwieselalm, Annaberg) A lefelé vezető út jobb, mint a gosaui, ez a nap végén nem hátrány. Csak egy meredekebb letörés van, de az kikerülhető. Sajnos alul csak egy körhütte van, de az remekül működik. Mi a továbbiakban itt is maradtunk. (ezt most a pályára értettem)
Másik komoly lehetőség még a felmenetelre Russbach. Remek fülkés felvonó araszol a hegyre, a lefelé jövő pálya kitűnő, de a továbbmenetel tekintetében éppen olyan kihívásokkal küzd az ember mint Gosaunál, lévén, hogy ez a felvonó is ugyanoda a Hornspitzre érkezik
Természetesen be lehet csatlakozni Annaberg mindkét végénél, de az nekünk kiesett az útvonalból, s ezen okok miatt nem néztük meg a különálló pályarészeket, mint Lungötz vagy St. Martin.
A pályákrul, s majd később a lovakrul (felvonókrul) is.
Ha eddig nem derült ki most nyomatékosítom én élvezeti síelő vagyok. Ez annyit jelent, hogy szeretem élvezni a síelést. S ehhez nekem nem kell 180 km-t csúszni egy nap, nem kell gyorsabban mennem, mint 378 ezer ember, nem kell az első képsíkban fekve 23 méter sugarú szabályos körívet rajzolnom, nem kell 10 órát kint lennem a pályán, nem kell a felvonón majszolgatnom a szendóm, s nem kell glatt jégen, átázott ruhában, fájó tagokkal síelnem. Ha nagyon le akarom sarkítani a dolgot egy méter síelés nélkül is tudom élvezni a síelést. Ennek megfelelően a pályákról alkotott véleményemet az előbbiek figyelembevételével tessék fenntartással kezelni. A pályák döntő része piros. Szerintem megfelelően piros. Nagyon jó vonalvezetés változatos kialakítás. Van lankásabb része is a piros pályáknak, de találkozunk embert próbáló letörésekkel is, amelyek enyhébb helyen feketék is lehetnének. A letörések általában kikerülhetők, így kis önbizalommal és még kisebb tudással rendelkező síelő is csúszhat a pályák nagy részén. Van néhány fekete, s pár kék is. A pályarendszer nem fekszik magasan, így döntő részben erdőben, fák között futnak a pályák, ami rendkívül hangulatossá és széppé teszi a pályákat. Tudott rólam, hogy utálom a botozást, s itt az egy-kétszer előfordul. De ennek a pályának ezt is elnézem. Egy jó csúszás után belefér egy kis lökködés, legalább egy kicsit közelebb kerül az ember régebbi korok síeléséhez. Nem minden a száguldozás. A környezet gyönyörű, a pályák jók és szépek, mi kell még? Én elégedett vagyok.
Személy szerint nekem a legjobban az 1-es piros pálya jött be. Ez a Hornspitzről visz le Russbachba. Nagyon széles és jó vonalvezetésű pálya. Elnyeli a tömeget, nyugodtan lehet rajta kalandozni. Aki akar húzhat ívet, de a mazsola is elbotorkálhat kedvére. Lehetőséget ad különféle nyomvonalak megsíelésére, szóval utána csak azt lehet mondani, hogy hühhhh..
Nagyon tetszett még a 17-es pálya. A Riedlkopfról Annabergig megy. Nagyrészt az erdőben kanyarogva, majd meglepetésként egy keményebb letöréssel borzongat, s egy hütténél ér véget. Nagyon tetszett még a 11-es piros vonala. Rövidebb, de kellemesen csúszható pálya. Jó a 9a, amely levisz Gosau Hintertalba. (a Gosauba vivő 2-esnek szerintem csak a felső fele jó, alul kicsit jegesebb volt.) Annabergben ha lehet mindig hidegebb volt egy kicsit, s a pályák is keményebb felszínűnek tűntek. Gyönyörű a deszkások parkja.
A pályajelölések nem a szokásosak. Kicsit el kell gondolkodnia a dolog logikáján az embernek. Ha erre vesz egy kis fáradtságot, s megérti, akkor onnantól már teljes biztonságban közlekedhet kedve szerinti irányba a pályákon.
A felvonók. Szegénykéket szintén érték már kritikák. Itt megtaláljuk szinte a teljes felvonóspektrumot. Talán csak olyan tolókaros nincs mint Visegrádon, de van fülkés, ülőszékes automata karfaállítással, ülőszékes bubival, ülőszékes simán, retró kétszemélyes alávágós, csákányos és tányéros is. Persze lehetne javítani, ahogy mindenen lehet, de sajátos hangulata van a több mint negyedóráig kapaszkodó kettesnek, vagy az állandóan szeles, s többször nekirugaszkodó Z3-asnak. Itt ez mind illeszkedik a tájhoz a hangulathoz. Az ember minden előítélete ellenére szinte természetesen cuppan fel a csákányosra, vagy esik hanyatt a kétszemélyes ülésében. Ez itt jó, mert itt minden arról szól, hogy érezd jól magad, s azt ebben a környezetben meg is teheted.
S ha már a jóérzésről van szó, beszéljünk a hüttékről is. Bevallom töredelmesen, hogy elkapott a hév, olyanyira belefeledkeztem a síelésbe, hogy alig gyűjtöttem hütte tapasztalatokat. Első nap fél egy felé tértem be az első sörre a Holzerhüttébe, de akkor nagyon jó társaságba kerültem, mert több magyar között Udvaros Dorottya is ott múlatta az időt. A hegy lábánál általában található a tipikus körhüttéből egy-egy, így lehet egy búcsúkortyot köszönteni a pályára. Szerte pedig megfelelő számban vannak klasszikus kivitelű hütték. Van nekik valami szútenyészetük, mert sok helyen használtak fel szúrágta fát az ajtókhoz, korlátokhoz, stb. Ez szépen néz ki és korosnak mutatja a csehót. Mi az ilyen fát kidobjuk, vagy jobb esetben eltüzeljük.
Az árak nem hanyatt döntőek. Pl. egy kis sör 2,60-2,70 Eur. Maga a síterep sem drága, hisz a napijegy a főszezonban sem éri el a 37 eurót.
Összefoglalva én ezt a terepet megszerettem. Megszerettem minden szépségével, jóságával, apró hibáival, természetességével egyetemben. Sőt első feleségem is megszerette, tehát két hét múlva újra ugyanitt!
Hazafelé láttam hómunkagépet. Nem is egyet. Kettőt, s egyik még sózott is. Ez régen azért nem volt szokás. Persze még mindig az osztrákok vezetnek, hisz náluk sokkal több hógépet láttam, s mindegyik elősózott, hisz ott még nem esett a hó, de szerintem tudták, hogy fog.

Csabor aki a természetest is kedveli

Schladming 2012.01.12-15.

Ezt a beszámolót WFeri barátomnak ajánlom

Most mindenki mondhatja, hogy minek beszámolót írni majd két héttel az "eksön" után. Viszont aki ismer az tudja, hogy beszámolóimban a száraz tények helyett inkább a hangulatokat szeretem visszaadni. Szóval a beszámoló az utókornak, mondhatnám az örökkévalóságnak készül, s most ráadásként WFerinek, aki márciusban majd Schladmingon csúszkál, s már gyűjti az információt. S van még egy komoly ösztönző erő. A TV-ben a Havazin megy, s én a léha tévézés helyett inkább a síeléssel kívánok foglalkozni.
Ez az út is a talponsíelők csapatával szerveződött, de mivel az útra most velem tartott első feleségem, s kisebbik nagy fiam napközben mi külön csoportot alkottunk, így főleg csak az esti „síelemzésen” találkoztunk a csapattal. Másrészről egyre lassúbb vagyok. Ahogy rohan fölöttem az idő, úgy leszek egyre megfontoltabb. Nézegetem a pályákat, s néha csodálkozom, hogy 10-15 évvel ezelőtt milyen helyeken mentem le. Most nagyságrendekkel jobban síelek, de ha olyan napom van a keményebb helyeket csak óvatosan közelítem meg, s menet közben sem engedem már el a gyeplőt úgy, mint régen. Egyre kevesebb kockázatot vállalok fel, de még így is nagyon élvezem a síelést, talán jobban is mint régen. Ez a síelés egy nagyon lassan gyógyuló fociból származó bokasérüléssel és egy kezdődő deréktáji gerincfájdalommal sok örömöt ígért.
Általában nem vagyok hajnali induló. Néhány nap alatt rojtosra tudom magam síelni, nem kell azt még egy hajnali utazással súlyosbítani. Reggel kényelmes bepakolás, s indulás délelőtt. Tervek szerint három óra előtt szeretnék Schladmingba érkezni, mert úgy tudtam, hogy a következő napra érvényes napijeggyel még délután lehet csúszkálni egyet, s ráadásul a 8-as gondola tovább jár.
Ragyogó napsütésben autóztunk a cél felé. Hó nem volt sok, redőződött is a homlokom.
A célban megvettük a jegyeket, de a pénztáros szerint, mivel az utolsó napra félnapos jegyet vettünk lecsúsztunk az előző napi csúszásról. 26 EUR lett volna a délutáni futam, így lemondtunk róla. Mondjuk én a szezonbérletemmel mehettem volna egy kört, de nem akartam elszakadni a család másik két tagjától. A csúszás helyett megmutattam nekik Schladmingot. Ott már minden 2013-ról szól. Felújították Planai induló állomását. Többen írtak már az átlátszó falu WC-ről, de az alsó állomás se kutya. Minden szép és új. Hatalmas sportbolt, hatalmas árakkal. Minden igényt kielégítő kiszolgáló létesítmények (pl.: a WC-ben – nem tudok elszakadni a témától- ami különben olyan volt, mintha a természetbe mentél volna, a kesztyűk, sisakok „időszakos” tárolására jászolszerű tároló szolgált. Rengeteg öltözőszekrény, s minden földi jó!) Akkor építették a pálya aljában a későbbi versenyen már működő nagyon szépre sikeredett, általam csak mamutszarvnak becézett, sajtó és bírói épületet. Minden azt mutatta hatalmas buli lesz itt 2013-ban. Sétálgattunk a városban, majd egy méter csúszás nélkül apres ski programba keveredtünk. Hiába a szorgos munka meghozza gyümölcsét. Amit láttunk a pályákból az azt mutatta, hogy a kemény, jeges alapon némi porhó biztosítja a normális csúszás lehetőségét. A korábban induló talpasok elmondása szerint a felső részeken minden kifogástalan volt.
A jól végzett munka fáradtságával tagjainkban szállásunkra hajtattunk, ami a Hauser Kaiblinggel pont szemben az út túlsó oldalán Weissenbachban volt. Kicsinyke falu ez a hegy oldalában, meredek utcácskákkal, szinte csak vendégházakból áll. A gps utcaneveket nem tud, nincsenek is, a falu közepén lévő nagy tábla segítségével lehet tájékozódni. A háziasszony akkurátusan végigmutogat mindent. Bennünket a négyszemélyes apartmanban szállásol el. Később derül ki, hogy a hatszemélyes is pont így néz ki csak az ott lévő röki ki van húzva. Ha ezt tudjuk, még jöhettek volna a szállás szűkössége miatt lemaradt talpasok. A szállás korrekt, osztrákos precizitás mindenütt. S közben eleredt a hó.
Reggel a szokásos talpas koránkelés és indulás. A hó esik. A többiek elindulnak száguldozni, végigjárni a hegyeket, mi Hauser Kaiblingot vettük célba. A hóesés és a korai időpont ellenére a parkírozóban már jócskán voltak. Korrekt forgalomirányítás, ami különben az egész síterepre jellemző. Planaion nem csak a parkírozónál, hanem a kihajtásnál is segítenek. Nagy sorban állás nem volt, simán bejutottunk a 8-as gondolába. Kiszállás után átcsúsztunk az ülősbe, s irány a hegytető. A hegyről nagy lendülettel takarodtunk lefelé, mert nagy volt a szél. Az 1-es piros egy meredek letöréssel kezdődik, de ki lehet kerülni. Mi a Höfi Express felé vettük az irányt így keresztben átcsúsztunk a 3a kéken. Itt található a kék 3-as pálya, ami a kezdők paradicsoma. Első feleségembe nem igazán tudok bátorságot önteni, kisebbik nagy fiam pedig öt sínapon van túl, tehát bemelegítésnek ezt a pályát választottam. A 3-as kellemes lejtésű pálya, minden kezdő öröme. Talán két letörés van benne. Mi itt szoktunk olyant játszani, hogy én megyek egyet, te kettőt, vagy én egy felet, te a tetejéről. Így a sebességkülönbségek kiegyenlítődnek. A pálya tetején van egy gomba hütte. Nem azért nem ajánlom, mert átvágtak a számlával, hanem, mert a pálya közepén lévő hütte sokkal jobb. A pálya aljánál van egy jó parkírozó. Azért jó, mert ez távol van a főútvonaltól, s ezért ide kevesen jönnek fel. (a felfelé vezető út meredek, de jól járható. A nagy hóesés ellenére hólánc nélkül jöttek fel az autók. A közelben van két szálloda. Egyik pályaszállás, a másiktól az a 400 méteres séta bizony nem kellemes, senkinek sem ajánlom.)
Néhány lecsúszás után tovább kívántunk állni. Elvileg vissza is lehet csúszni az 1-es felé, de azt az utat most a nagy hóban alig találtuk meg, s végül megtalálva járhatatlannak minősítettük.
Visszacsúszásra így a Höfi felső végétől a 2-es piros kínálkozott. Ez sem volt veszélyes pálya. Lefelé kellemes út vezet. Lehet választani a 2a piros és az 1a fekete között. Igazság szerint én a két pálya között lényeges különbséget felfedezni nem tudok. Mindkettőt pirosnak minősíteném, s szerintem azért jelölik az egyiket feketével, hogy legyen ezen a hegyen is egy fekete pálya. (ez a terep egyébként nem híres a feketéiről)
Visszaliftezve a Hauser Kaibling tetejére, most más irányban indultunk. Át kívántunk csúszni Planai felé. Valaki a közelmúltban írta, hogy valami csodálatos módon lejtést adtak az átcsúszónak. Jelentem ebben a sokhavas időben azt a lejtést kivették. A hóeséssel vegyes kemény ködben szorgos botozással tudtunk csak átjutni.
Közben található a 7-es fekete, amely egy jó esésű, kellemes, széles pálya, egyenletes lejtéssel.
A lökködős után találkoztunk egy új fejlesztéssel. A 8-as kéknél leváltották a kiérdemesült csákányost, s kellemes bubis ülőszékes felvonót telepítettek. Sajnálom, mert így ezen a régen kellemes, elhagyott, romantikus részen sokkal többen vannak, s egyik kedvenc hüttémben is nagyobb a tömeg. Viszont a pálya, amelyen a kezdők is szorgalmasan gyakorolhatnak továbbra is remek.
Továbbcsúszva végre elérünk a Sonneckbahnhoz, amely már tényleg elvisz Planaira. Az idevezető pálya alján van egy pár száz méteres fekete, amely szükség esetén kikerülhető. (ez volt kisebbik nagy fiam első feketéje)
A Sonneckbahnból kiszállva szemünkbe tűnt, hogy a 10-es 11-es pirosok környékén megszüntették a régi csákányosokat, s helyükre kellemes ülőszékest telepítettek. (egyre jobb ez a pályarendszer)
Továbbcsúszva azért megállapíthattuk, hogy a 8-as kéknél még megmaradt a csákányos.
Sajnos megszüntették azt a felvonót, amely mentén vidám bábuk derítették fel a síelőket. Talán helyettük építettek egy zárt bemutatótermet. Nekem a bábuk hiányoznak. Lefelé szintén kellemes pályákon csúsztunk. A hegy lábánál szinesitette a kékek és pirosok tömegét a 3-as fekete. Az alsó meredekebb rész kikerülhető, de a jó széles pályán egy kis gyakorlottsággal le lehet jutni.
Visszafelé már nagyon zavart bennünket a nagy köd, s az egyre jobban buckásodó pályák. Fújt a szél is rendesen, s szakállamon az ősz hatást fokozva kellemes jégréteg képződött. Talán azt is mondhatom, hogy öröm töltött el, amikor visszaértünk a kocsihoz.
Egész éjszaka esett, s akkor még nem tudtuk, hogy ez napközben is így lesz. Reggel arra ébredtem, hogy a háziember rodeózik a hómaróval. A ház mögötti részen a férj, a parkírozónál a feleség hajtotta a kis traktort. (régi vágyam, hogy veszek egy kackiás önjáró hómarót, s télen mindenhol eltakarítom a havat. Biztosan örülnének nekem, de mire megvalósítanám nálunk már hó sem lesz.)
Ma Hochwurzen volt műsoron ezért trükkösen Pichlnél álltam le. Ezt a kis parkírozót is azért szeretem, mert kevesen vannak, s innen Hochwurzen és Reiteralm felé egyaránt elindulhatunk.
A nap első tanulsága, hogy meg kell nézni a táblát, mielőtt nekilát a csúszkálásnak az ember.
Amikor felfelé indultunk a felvonónál lévő hölgy magyarázott valamit, de azt gondoltam, hogy udvarol. Később kiderült, hogy azt mondta a hegyen le van zárva mindegyik lényeges felvonó. (ezt a táblán is jelölték, de én nem olyan nézegetős fajta vagyok) Meg sem fordult a fejemben, hogy gond lehet. Esett vagy 30 cm hó, mi lehet a gond?Szóval felmentünk. A kabinból nézegetve gyanúsan sok ember csúszott lefelé. Kiszállva a Basic Jetből eszméletlen szél fogadott, s az a látvány, hogy a felfelé menő felvonókapuknál ott a zokni. Visszacsúsztunk. Néha nem láttuk a pályát, s úgy fújt a szembeszél, hogy piros pályán botozni kellett.
Leérve elindultunk Reiteralm felé, mert ott a tábla szerint minden ment. Az öregecske, alávágós felvonó lassan araszolt felfelé, de közben a lehetőség ellenére senki sem szállt be. Fent a szél vízszintesen fújta a havat.
Ezen a terepen most láttam először, hogy nap közben 5 ratrak megindul lefelé. Oly jó volt mögöttük menni, s húzni az íveket. A lefelé jövő pálya kellemes, csak az a baj, hogy két helyen is át kell menni az országúton.
Leérve láttuk, hogy Hochwurzenen megindultak a felvonók. Ismét tettünk egy kisérletet, amely már sikerrel járt. (ha a szél volt az oka a késői indulásnak, akkor nem tudom miért változtatták meg a döntést)
A hegyről lefelé vezető pirosak kellemesek, de már elég sok hó volt rajtuk, aki szereti a mély havat az kiélvezkedhette magát. Szorgalmasan járt az érdekes kialakítású Gripfelbahn, de nem voltak sokan. Nem nagyon kellett félni, hogy síelés közben összeütközik valakivel az ember.
A hegy alsó része tanulóparadicsom. Itt minden kezdő a siker reményével csúszkálhat, csak mint már mondták az alulról jövő kétszemélyes felvonóból nem egyszerű a kiszállás. Mikor már a mélyhó miatt marta combunkat a combfarkas hazaindultunk. A zord időjárás ellenére kellemes nap volt.
Itt találkoztam azzal a ténnyel, hogy a beléptető kapunál a kezelők nézték a videó képeket, s szúrópróba szerűen ellenőrizték, aki nem hasonlított a bérleten szereplő képre.
Rendesen esett a hó. Minden remény megvolt rá, hogy a a harmadik nap ismét remek síelésben lesz részünk.
Vasárnap mi csak félnapig voltunk, ezért ismét Hauser Kaiblingra mentünk. A többnapos havazás úgy tűnik elriasztotta a tömeget, mert nagyon kevesen voltak. A pályákon nem volt tömörítve a hó, de nagyon kellemes körülmények között lehetett síelni. Később a nap is kibújt a felhők közül. Kár, hogy haza kellett indulni.
A hazafelé vezető úton már több havat láttunk a tájon.
Nyugodtan menjél arra WFeri, mert márciusig ez a hó bőven kitart.

Csabor

Talponsíelők évnyitó síelése a Mátraszentistváni Síparkban
2012.01.01.

A hagyományt nem lehet csinálni, az kialakul. Tehát nagy fába vágja fejszéjét az, aki hagyományt akar teremteni. Robin az észak-magyarországi havas csúcsok meghódítója, mondhatnám kurucos legyőzője azonban nem ismer lehetetlent.
A néhány hete meghirdetett összejövetel nem érkezett egyszerűnek, hiszen ki az az őrült, aki a szilveszteri mulatságot takarékra veszi, ki az az őrült, aki sofőrnek kijelölődvén az éjféli pezsgő után már nem iszik, s előtte is alig, s míg mások még ágyukban forgolódva békésen emésztik az újévi malacot, ő kocsiba ül, s téli, jeges utakon több száz kilométert vezet, hogy reggel 11 előtt már a síparkban legyen? (az őrült szó mindenki által lecserélhető tetszőleges más kifejezésre, lényeg az, hogy az az elmeállapottal legyen kapcsolatban.)
A kocsi bepakolva várt reggel, s röhögött magában. Kilenc előtt már Pesten voltunk. Nem zavart a nagy forgalom, mert nem is volt. Csatlakozott hozzánk még két talpas, s irány Mátraszentistván. Az öreg rutinok azt mondják, hogy Hatvannál kell lemenni a sztrádáról, aztán Pásztónál alávágni. Jobb erre az út. Kellemes kanyargós hegyi úton jártunk. Néha napsütés, néha köd, néha még valami esik is. A táj alapján akár tavasz is lehetne, ha nem volna ilyen ramaty az idő. Hol lesz itt hó? MSZI-n biztosan.
Senki sem járt az úton. Rendes, egyszerű ember alszik még ilyenkor. A talponsíelők azonban nem egyszerű emberek. Lehet, hogy másként van bekötve a drót, de fél 11-kor már több, mint tíz talpas toporgott a parkírozóban. Ekkor felnyílt Robin fehérnek is alig látszó autójának csomagtartója, s kereskedelmi mennyiségű, csak úgy fazekakban leledző forralt bor párája lengte be a területet. (csak nem hagyhattuk kihűlni) Szerencsére a környezet nem melegedett át, így megmaradt a jó minőségű hó a hegyoldalon, amit némi „síelés elemzés” után birtokba is vettünk.
Had számoljak még be egy a parkírozóban történt esetről. Még a várakozás idején Mitrót megszólítja egy fiatal hölgy: Te vagy Mitró? Az igenlő válasz után kiderült, hogy a hölgy Egerből érkezett, többek között, hogy mint fórum olvasó, végre megismerje a talponsíelőket. Sorban hangzottak el a nick nevek, s arcot kaptak a fórumozók. A hölgy részéről érzelemdús sóhajok és gyakori szempillaremegések kisérték a bemutatást. Oh, Robin! Mindenki róla beszél! Hiába a celeb az celeb! Végül hozzám fordult: Te ki vagy? Én Csabor vagyok. válaszoltam. Rövid csend, majd: Örülök, hogy megismerhettem! Hiába az öreg az öreg! Ha így folytatjuk olyanok leszünk, mint a Havazin stábja, csak mindig kezdőre kell inni magunk.
Visszatérve a témára, a parkírozó rendben. Közvetlenül ott a pénztár, a kölcsönző, s két lépésre a pálya. Egy nincs ott, a WC és a hütte. Ezek az objektumok egyben néhány száz méterrel lejjebb találhatóak. Szóval, aki itt nem csúszik az szomjan hal, sőt...
Két három fok hideg volt, változékony idő. A néha előkerülő ködfoltok mellőzése esetén ideális síelő időnek is mondhatnánk.
A pálya remek volt. A környéken sehol hó, de a pályákat kitűnő minőségű hó borította. Szinte semmi jegesedés, kitűnő porhavas felület. Öröm ilyenen a síelés.
A gyerekpályát nem néztük meg, de a többi remek volt.
Az 5-ös piros pálya volt a legnépszerűbb. Kényelmes, léc alá fekvő pálya, a színe pirosnak szerintem kicsit erős. Inkább rózsaszínnek mondanám. A pálya alján a felvonó előtt délután kicsit már összetúrták a havat, de nem volt veszélyes.
A 4-es kék egy darabig együtt megy a pirossal, aztán elkanyarodik a hegy másik oldala felé. Átmegyünk egy kis híd alatt, némi szűkület, s már lent is vagyunk. Közben van időnk felnézni arra a két széles, kellemes lejtésű pályára, amelyet még nem fed a hó. Sóhaj, s csúszunk tovább a felvonóig.
Bár nekem nem a szívem csücske a csákányos felvonó, mert a sílécen való mozgást szerintem alapvetően a lemenetel céljára találták ki, de nem voltam elégedetlen pedig itt csak csákányos felvonók voltak. Viszont egész nap ott volt a személyzet minden felvonó aljában, s az ember feneke alá tolta a csákányt. Zavarba csak akkor jöttek, amikor egy leányzadék az ötödik kiesése után visszasétálva, angolul felvilágosítást kért, hogy mi módon kell menni ezen a szerkezeten úgy, hogy fel is érjen. Mellesleg a felvonók fel és kiszálló oldala is rendesen kialakított, nem gyakori az olyan csákányos, ami nem akarja felnyársalni az embert.
A hütte kicsit nehezen megközelíthető, mély vizesárok veszi körül, de nekünk a megközelítés többször is sikerült.
Az itt síelők vegyes közönséget alkottak. Voltak a művész lelkek, akik mindenféle íveket próbáltak rajzolni, egójuk teljes tudatában. Voltak retró öltözetűek, akik simán indulhatnának a februári talponsíelős retró versenyen. Volt, aki egész nap kesztyű nélkül nyomta, s nem is kívántam vele kezet fogni. Volt mazsola, akinek el kellett magyarázni, hogy ha elesik úgy könnyebb felállni, ha nem a feje, hanem a lába mutat a völgy felé. S voltak sokan, akik csak nyomták rendesen, minden különösebb sallang nélkül. De mindannyian láthatólag nagyon jól érezték magukat. Mi lehet itt, ha úgy komolyan összejön a nép?
Kicsit zavaró volt, hogy a hütte elől néhányan körbenézés nélkül indultak el, keresztben a többiek nyomvonalával. Volt ebből néhány méretes perec, de szerencsére nagyobb baj nem történt.
Ha már szóbakerült beszéljünk a hüttéről. Tiszta osztrák hangulatot idéz a kialakítás. Az árak egy síterepen elfogadhatóak. A személyzet rendes, s béketűrő. Nekem kicsit furcsa volt, hogy előre gyártott teát adtak. Ha egy deci 130 forint, akkor már szeretném én eldönteni, mennyi cukor legyen benne. De így jár, aki nem alkoholtartalmú italt iszik!
A hüttében keletkezett egy új talpas mondás: Brassótól Sopronig. Ez egy speciális Hulesz által fogyasztott étel neve, amelynek nagy a folyadéktartalma és nem szerepel az étlapon.
Összességében nagyon jó a pálya. Mindenkinek tudom ajánlani. A délutáni kicsit több ember a sötétedés közeledtével eloszlott. Felgyúltak a lámpák! A felvonókezelők szóltak, hogy már nem kell a kapuval vacakolódni, szóval hajrá! Isteni volt siklani a kellemes havon. Nem zavart, hogy esett valami hódara szerűség. Az időjárás változásokat azon a napon már megszoktuk. Örömsíelés volt a vége, bár addig sem volt szó bánkódásról.
A fazekakból kifogyott a bor, búcsúzkodtunk, mert minden véget ér egyszer. Elindultunk hazafelé. Előtte megvalósult Robin álma, olyan jól éreztük magunk, hogy mindenki megígérte, jövőre veled ugyanitt! Forgalom most sem volt, de az a hódara, ami a hegyen esett az úton nem könnyítette meg a közlekedést.
Pesten talán a fáradtság, talán a figyelmetlenség, talán a koszos tükör, a rossz látási viszonyok miatt volt egy véleményes sávváltásom. A másik fél, férfi egót pótló márkájú autóvezető, nevét nem tudom, rendszámát nem írom ide, nem figyelmeztetett egy dudaszóval. Nem olyan típus ő. Gyakori kézmozdulatok kíséretében padlógázzal megelőzött, majd bevágott elém keresztben. Szándékosan kockáztatta 8 ember testi épségét, hogy megleckéztessen. Csak síelésen edzett reflexeim, s a padlófék mentett meg minket az ütközéstől. Hiába visszaértünk a fejlett civilizációba!
Robin nem lehetne inkább minden nap síelni?

Csabor

A hosszú hétvége egyik állomása Grosseck Speiereck volt. (2011.12.17)

Mivel ez a nap ingyenes volt, már kora reggel megtelt a parkírozó. Senkinek nem kellett jegyet váltania, s így nekem furcsa volt, hogy a kabátomban lapuló éves régiós bérletre mindig zöld utat mutatott a kapu, s mások pedig piroson is szabadon közlekedhettek.
Az idő nem volt jó. Serénykedő szél hordta nagy kedvvel a havat, s támasztott borzongató időt.
Én társaimnak csodálatos csúszkálást ígértem, de sajnos ígéretemet nem tudtam betartani. Nem ment az "E" jelű felvonó, s így kiesett a Speiereckről induló pályák nagy része. Pedig ott csodálatos piros pálya okozna feledhetetlen örömöket.
Szomorú de a St. Michael felé vezető pályák is le voltak zárva, viszont az új felvonó szorgalmasan körözött, csak tudnám miért.
Sok hóágyú működött. Egyik könnyedén beterítette a látómezőmet. A jégkristályok azonnal ráfagytak a szemüvegemre, s máris megvolt a szezon harmadik esése.
Egy hüttébe kellett bemenni felengedni, mert a jeget nem tudtam lekaparni. (azért ügyes vagyok a kifogások keresésében) Többen tartottak velünk, sőt délfelé elképzelhetetlen tömeg nyomorgott a hüttékben. Nem csoda, hisz ekkor már elszállt az ingyenesség mámora, s helyébe a szél csontdermesztő hidege lépett.
Rettentő buckás volt a terep. A sok ember összetúrta a havat, s a ködben bizony nehéz volt a csúszás.
Talán a Mautendorfba vezető pálya volt a legjobb. Nem a piros, hanem ami az erdőben kanyargott lefelé. Szélárnyék, jó hó, kellemesen kanyaroghatott kedvére az ember.
A szállongó hóesés bizonyára javította a pályák minőségét, s a hóhiány miatt még nem működő pályákat is ki tudják nyitni.
A sanyarú körülmények ellenére én továbbra is mindenkinek ajánlani tudom ezt a kedves kis síterepet.

Csabor aki szerint a kis síterep is lehet jó.

Pénteken (2011.12.16) tettünk egy kis kirándulást Obertauernre.
Nem titkolom, hogy ez nem a kedvenc pályám. Két héttel ezelőtt már jártam erre, de akkor lehangoló látvány fogadott. Kopár sziklák, vad hegyek, semmi síterepre emlékeztető.
Most más volt a helyzet. A havazás beborította a környéket. Távolról szinte idilli volt a kép.
Nagy örömmel zúdultunk le a P7-be, s kapcsoltuk be a bakit.
A pénztárnál a kasszás mondta, hogy néhány lift nem jár. Sajnos ebben tökéletesen igaza volt. Nem tudni miért, s milyen szisztéma szerint indították el a lifteket. Volt amelyik ment, s aztán hirtelen leállították. Csapdába lehetett könnyen esni. Volt amikor motoros szánnal húzták az embereket. Számomra nem volt érthető a dolog. Biztos a másnapi "olcsó" napot várták.
Az időjárás pocsék volt. Köd, s hatalmas szél. (csak akkor sütött a nap, amikor a talponsíelőkkel találkozva, ittunk egy sört a hüttében)
Két héttel ezelőtt azt mondtam, hogy a pályarendszeren csak egy nagy havazás segíthet. A jelenlegi havazás még nem az a nagy ami kellene. A pályákon sokfelé volt tapasztalható a jegesedés, s a nagymértékű buckásodás. Ami ennél még rosszabb az pedig az, hogy a kevés hó miatt rengeteg volt a pályákon a kő. Lécem talpát újra kell építeni.
Ez még nem az az Obertauern, amely oly népszerű a magyarok körében.

Csabor aki ebben a szezonban még jár erre, de előtte jól körülnéz

Ma jöttem meg a régióból. (2011.12.18)
A hosszú hétvégén belül a mai program Katschberg volt.
St. Margarethen felől támadtunk.
A parkírozóban sok autó volt, s ebből azt gondoltuk tömeg lesz a pályákon. (szerencsére várakozásunkban csalódtunk, mert a pálya szinte felszívta a tömeget)
Míg néhány nappal ezelőtt még a kedvezményes ár volt érvényben a mai nap teljes árú jegyet kellett venni.
Ez csak azért volt zavaró, mert bár majd minden felvonó és pálya ment ezen a napon, csak az a két pálya a fekete 11a és piros 11, és az a felvonó (1) amely átjárást biztosított volna Aineck és Tschaneck között maradt mozdulatlan, illetve volt lezárva. Így aki amelyik oldalra szavazott induláskor, vagy ott maradt egész nap, vagy újból autózni volt kénytelen.
De én nem voltam mérges. Az előző napi szeles, borús időjárás mehetett a süllyesztőbe. Gyönyörű, verőfényes idő volt. Igaz, hogy reggel -9 fok, de akkor is szép.
S a pályák!!!
Nem kenyerem a dicséret, de most itt megemelem a kalapom. Obertauern köves hava által kicsíkozott lécem talpát kényeskedve simogatta az itteni remek hó.
Remek érzés volt a kétüléses retró felvonó után beülni a Silverjet2-be s hasítani felfelé. Combom megnyugodva vette tudomásul, hogy most nem kell csákányoznia. (a csákányos állt is) Sajnos a Gripfelbahn nem működött, így az A1 teljes hosszát nem élvezhettük. De ettől a ponttól lefelé minden pálya maga volt a síelők gyönyöre. Tömeg nélkül lehetett kanyarogni a kitűnően előkészített havon. Reggel még kicsit kemény volt a felszín, de később már nagyon kellemes csuszófelület várt ránk. Csak néhol volt egy kicsi jég, hogy el ne bízzuk magunk, de a többi részen aztán hajrá!
Katschberg már okozott nekem örömsíelést, s szerencsére ma is megkoronázta ezt a hosszú hétvégét. Ha a pénztárosok is olyan gyorsak lennének, mint a hó egész klassz síterep lenne ez!
( kerültünk egyet a tschaneki rész felé autóval. Ott is remek hóviszonyokat találtunk )

A jelenlegi körülmények között a környéken ez a legjobb síterep.

Csabor aki visszatér néha a tett helyszínére

A hét végén Mölltal megint kitett magáért. Tömeg nem volt, s az időjárás is ragyogóra sikeredett. A pályák ismét remekbe szabottak voltak, de most nem volt nagy tömeg, aki legyalulja és kupacokba rendezze. A kevesebb ember között egyre többször hangzott fel magyar szó. Hiába aki kijött síelni a hét végére, gyakorlatilag csak itt találhatta meg a kedvére való síterepet. ( köszönöm annak a magyar síelőnek, aki elütötte az első feleségemet, hogy miközben a karambolról beszámolt a társának, az asszonyt csajnak nevezte. Ezért nem szóltam közbe, s az asszony is megbocsátott).
Körbenézve a pályákon, ha valami komoly havazás nem lesz a közeljövőben ez a terep jelent mentsvárat a síelni vágyóknak.
Bár tömeg hiányában a síelés utáni hütte programok már sokkal visszafogottabbak, azért a síelés még mindig nagy élmény!

Csabor, aki kezdi megszeretni a gleccsereket

Mölltal

2011.11.17-20.

Kicsit korán kezdtem a szezont. Bár amennyire szeretem a síelést abba sem kellett volna hagyni az előzőt.
Ez az út már a második gleccser volt novemberben. Kezdődött Kaprunnal, s most jött Mölltal. Mindkét alkalommal a talponsielok.hu tagjaival osztottam meg havas élményeimet.
Most 3 kemény legény vágott neki az útnak. Lacanator, Sörapu és én. Mivel én voltam a sofőr az indulás Székesfehérvárról történt. Gyönyörű napsütéses utunk volt. Fehérvárról szabályos körülmények között, fegyelembe véve az előre nem kalkulált sok útlezárást 6 órán belül Flattachban voltunk. Csodák csodája a navigációs masinka pontosan a házhoz vezetett bennünket. Ilyen még a praxisomban soha nem fordult elő. Fejlődik a technika vagy mi.
Szállásunk egy kellemes, régies parasztmajornak kinéző épületegyüttesben volt. (Haus Edenbauer) A háziak viccesre vették a figurát, közölték velünk, hogy nem tudnak semmi szállásfoglalásról. Később nagy nevetgélés közepette segítettek összeszedni leesett állunkat. A papa azt is megígérte, hogy az egyik szobában nem égő mennyezeti lámpában kicseréli az égőt. Ez, mint később kiderült még a vicc kategóriába tartozott. Természetesen ennek ellenére alaposan, talponsíelőkhöz méltóan megünnepeltük érkezésünket.
A körülmények dacára, már ami az előző esti körülményeket illeti, talpashoz méltón hajnalban keltünk, s így korán indultunk a pályára. A szállásunk csak néhány kilométerre volt a pálya parkírozójától, de az útra alig tudtunk kikanyarodni a sok feltörekvő autó miatt. Örömünkre normális forgalomirányítást találtunk, s bánatunkra rettentő sok kocsit, aminek döntő része csehszlovák volt. (mint kiderült valami nemzeti ünnep volt ebben a két országban, s azért jöttek ilyen sokan. Jó élet lehet arra, ha ily sokan el tudnak járni síelni.)
Kellemes élmény volt, hogy nem kellett beállni a pénztáraknál kanyargó sorba, kevélyen felvetett fejjel, zsebünkben szezonbérletünkkel húztunk el a várakozók mellett. Viszont a gleccservasútnál álló sor megfogott bennünket. A két ferde vonat a Grossglockner és a Sonnblick szorgalmasan szállította felfelé az egy menetben több mint 170 utast. A vonat emberesen kapaszkodott 8 percen keresztül felfelé, közben kecsesen kitért a szembejövő hegycsúcsról elnevezett szerelvény elől. Kicsit tömötten voltunk. Aki a létszámot tervezte nem volt a nagy intimszféra híve.
A középső állomáson, ami 2200 méteren volt, legalább ennyi ember várakozott. Ez a baj az olyan pályákkal, ahova csak egy feljáró vezet. Az ember vagy nyomakodik a sorban, vagy később megy, az most nem játszott, hogy korábban menjünk, hisz már nyitás előtt ott voltunk, de a versenyzők mindent vittek! A középső állomáson található még egy kis gomba, ami a várakozást is megkönnyítené, ha nem lenne az ember már annyira kiéhezve a csúszásra. S azt már sejteni lehetett, hogy a gombának a lefelé történő útnál lesz komolyabb szerepe.
2800 méteren a panoráma étteremnél szálltunk ki a felvonóból. Szekrényt béreltünk cuccainknak, aztán csúszni kezdtünk.

Ahogy a bölcsek mondják, szezon kezdetén gleccserre érdemes menni. Ott biztos lehet csúszni. Az idő gyönyörű volt. Ragyogó napsütés, egy-két fok mínuszban, szóval ideális a síeléshez. Megjegyzem Mölltalt ilyen szép időben még nem láttam. Gyakori itt a jeges szélvihar, de ez szerencsére mindhárom nap elmaradt. A lényeg az, hogy a gleccseren lehet csúszni, s ezért itt is lehetett. Gyönyörűen kezelt pályákon csúsztunk reggel, s a korai időpontnak köszönhetően sokan nem szántották előttünk a havat.
Mölltal kellemes pályarendszer. A gleccserfelszín váltakozó intenzitású lejtéssel kellemesen ereszkedik lefelé. A csúcsról egyik irányban a Grossglockner másik irányban Sportgastein látható. (nem tudom miért nem építenek egy felvonót a csúcs és a sportgasteni parkírozó közé. Csodás pályarendszer alakulna ki, s technikailag könnyen kivitelezhető lenne.) Pirosak, feketék, kékek váltakoznak a pályákon. Talán a minősítés a szokásosnál kicsit keményebb. Ezen a terepen egy feljegesedett kék pálya tud kemény perceket okozni. A pályarendszert tavaly óta a marketingszöveg szerint 40%-kal növelték. Két normál pályát építettek, megnézni azokat is érdemes, de a 40% az kicsit túlzás. Mint mindenhol manapság itt is hiányzik az igazi hó. A pályák kellemesen járhatók, de délutánra a szorgalmasabban látogatott részeken előjönnek a jégfoltok, illetve kinőnek a buckák. Viszont az üzemeltetők szorgalmasan dolgoznak a pályákon, napközben is járnak a gépek, záráskor fújnak a hóágyúk, tehát megy minden a maga rendjén. Nekem nagyon sokat jelent, hogy a pályák fülkés, vagy ülőszékes felvonóval megközelíthetők. Ezt igazán tudják értékelni a combizmok. Sajnos az én lábaim nem voltak elemükben. Itt most nem részletezendő okokból állandó lábgyengeséggel, fájdalommal küszködöm, ez akadályoz a síelésben, ezért elhagytam útitársaimat, s így mindenki kedvére csúszkálhatott. Furcsa, de ha az embernek fájdalmai vannak még a bátorsága is csökken, ezért kényelmes tempóban, kockázatmentesen síeltem.
A térképen jelzett új pályák közül csak kettő működött. Kellemes vonalvezetésű, de talán kicsit keskeny pályának mutatkoztak be, elég sok jégfelülettel. A Schareckről lefelé menő pályák közül hó hiányában nem ment a 4-es fekete, s a kékek jó része is le volt zárva a rengeteg versenyző miatt.Az 5-ös, 6-os kékek kellemesek, de a kemény letörésnél a jég a kezdők lábát kicsit megremegteti. A 9-es piros jött be nekem a legjobban. Kellemes ejtésű pálya, csak a leszűkülésnél okozott délután gondot a komoly mértékű buckásodás.
Második nap megnyitották a 10-es feketét, amely a legjobb felületű pályának bizonyult. A pályanyitásnak volt még egy külön előnye, le lehetett csúszni a Duisburger hüttéhez, ami egy hagyományos jellegű egység, kellemes terasszal. 2800 méteren a Panoráma étterem egy vendéggyár, a középső állomásnál a gombánál nem nagyon lehet enni, inni viszont annál inkább. Amikor lefelé induláskor, ami talpashoz méltóan a nap végén volt, találkoztunk ama bizonyos gombában én is csatlakoztam a csillogó szemű vendégsereghez. Rajtunk kívül is cselekedtek így páran. Sokáig kellett a hüttében tartózkodnunk, míg reményünk lett rá, hogy beférünk a lefelé menő gleccservasút kocsijába. Minden nap az utolsó vonatok egyikével mentünk le, ami most zenés járatnak volt minősíthető. Néha felriadt jóleső testi fáradtságából egy-egy laza deszkás, s belevonyított a vonat alkoholgőzös levegőjébe. Azon azért el lehet gondolkodni, hogy mennyire be tudnának rúgni ezek, ha nem csak azokat a 20 fokos pancsokat innák, hanem lenne valami jó kis pálinkájuk. Az izgalmasabb részekről szóló beszámolót a talponsielok.hu oldalon találjátok, ide nem mertem feltenni.

Összefoglalva jelen körülmények között nálam Mölltal előkelőbb helyen végzett, mint Kaprun. Rettentően hiányzik a természetes hó. (Annál is inkább, mert hét végén Obertauern az úti cél.) Ha viszont ilyen marad az idő, akkor még érdemes elmenni a gleccserre.

Csabor, aki most szereti a gleccsereket

A márciusi sítúra utolsó napjának Falcadet szántam.
Most is San Pellegrinóban táboroztunk le, s némi bemelegítés jellegű csúszkálás után megtaláltuk a hidat ahol át tudtunk csúszni a fülkés felvonóhoz. (most ne várjatok számokat és színeket, mert térkép nincs nálam, s a síeléskor is fejből mentem, neveket pedig megjegyezni nem tudok.)
A Col Margareta még mindig olyan magas, mint volt. Gyönyörű kilátás mindenfelé. Természetes hó fedi a tájat, ami a pályák között a természet által már szépen legömbölyítve csillog.
Első célom az volt, hogy lecsússzak Molinóba. A völgyön remek hóban, remek pályán csúsztunk át. A felvonó utáni pályák is a tanuló centrumig nagyon rendben voltak. Később az összes arra járó pirosat kipróbáltam, mindegyik jó volt, de ahogy a nap kezdett keménykedni mindegyik többé-kevésbé felpuhult.
A molinói lecsúszás nem volt egy jó ötlet. 10 óra körül már teljesen buckás és vizes volt a pálya. Ez nem a nekem való terep. Szenvedtem eleget, s úgy gondoltam a hőstettekből egy napra elég. Sajnos minden pálya, ami a molinói oldal felé mutatott nagyon hamar buckás és vizes lett.
Egy óra környékén feladtam a küzdelmet, s elhatároztam, hogy visszacsúszom San Pellegrinoba. A Margareta megközelítése viszonylag könnyen ment, aztán a lefelé vezető pálya is meglepően jó állapotban volt. Élmény volt lezúdulni a hegyről.
A pellegrinói rész is szenvedett a naptól. Furcsa úgy síelni, hogy +20 fok körüli hőmérséklet van, s az égen paplanernyősöket lát az ember.
A terepet régről ismerők mondták, hogy ilyen meleg március nagyon régen volt. Olvadt rendesen, de a környéken lévő pályáknak van még bőven tartaléka. Ha éjszaka vissza tud fagyni (s ez eddig minden nap megtörtént) reggel kicsit "rezgős" lesz a pálya, de jól síelhető.
Jövő hétre havat jósolnak!
Szerintem még bőven lehet ide jönni síelni. A napos csoda nem tart örökké, s a pályákon bőven van hó.

Csabor

TREVALLI, ALPE LUSIA 2011,03,22.

Ebben a szezonban már másodszor élvezkedem a Dolomitokban. A januári látogatáshoz hasonlóan ugyanabban a szállodában, ugyanazzal az utazási irodával. Lehet, hogy jó volt az első etap?

Ez a túra harmadik napja, s ismét az első feleség kívánsága dominál. A reggeli gyönyörű időben, mínusz 3 foknál Bellamonte felé vesszük az irányt.

A jó beszámoló írásának vannak bizonyos szakmai titkai. A legjobb beszámolók otthon, egy jól fűtött, meleg szobában születnek. A grafomán ember leül a számítógéphez, kipattint egy palackot a kedvenc borából, lehetőleg kristálypohárba tölti és szopogatja szorgalmasan. (ezért jó ha a feleség is kéznél van, lehetőleg az első, mert be lehet inteni még egy palack borral, ha nagyon foszladozik már az írói véna) Az igazi beszámolóírónak el sem kell mennie a síterepre, mert a tények ismerete csak zavarná az élvezetes beszámoló megírásában.
Mielőtt azt gondolná bárki, aki nem ismer eléggé, hogy rólam van szó, kijelentem, hogy nekem tanúm van. A bellamontei pályán találkoztam Ozsival, aki a fórumon számomra felfoghatatlan szakmai magasságokban és nyelvezetet használva elemzi síelésünket. A történet a következő. A pályára érkezve látok néhány egyforma ruhába öltözött síelőt (HUNGARY DEMO TEAM felirattal), no meg egy embert ölnyi nagy kamerával. Mindenféle, most még nem ismert célú felvételt készítettek, egy oktatói tanfolyam és vizsga alkalmából. Mivel mindenki síelt, kivéve a kamerás embert, érdeklődni kezdtem egy szimpatikus idegentől, hogy talán ő lehet Ozsi. A válasz, hogy én vagyok Ozsi. Hiába érdeklődni tudni kell. Tehát tanúm, hogy a terepen tartózkodtam, néha léccel a lábamon, Ozsi. Én viszont tudatom mindenkivel, hogy Ozsi tud síelni. Pontosabban fogalmazva és csak az orvosának: Ozsi a sérülése ellenére tud síelni. Mivel nem akartam síelésemmel lerontani a készülő film színvonalát, mert ez még negatív példaként is előfordulhat, találkozásunkat ez alkalommal rövidre fogtam, s indultam a terep felfedezésére.
A terepet Moena felől közelítettük meg. Nagyon kevesen voltak, a felvonóhoz legközelebb eső parkírozóban is volt számomra hely. A fogadó terminál nagyon kellemes, pl.:padlója gumírozott, s ez még síbakiban is kellemes járást biztosít. Kicsit topogtam, hátha kialakul valami sor, de végül beszálltunk a fülkébe, ami egy közbenső állomás közbeiktatásával felvitt bennünk 2200 méter magasra.
Mivel alapvetően nem a moenai, hanem a bellamontei rész meglátogatása volt a célunk, a 6-os piroson leereszkedtünk a völgybe. Azt már itt lehetett látni, hogy a Cima Laste, vagyis a hegy felé bőven van hó, de Castelir irányában a hó főleg a pályára korlátozódik. Azt már itt is lehetett érezni, hogy a pályák remekül előkészítettek, felületük a nap elején kicsit kemény, de nem jeges, viszont néhol oly tengerszínű jégfoltok is voltak, amelyek sejtették, hogy az ott kialakuló tóba délután bele lehet dobni a pecát.
Az első feleség nagyon vágyott kedvenc kék pályáira, ezért a leérkezést követően egy kis átcsúszón (11 kék) közelítettük meg a 12, 13, 15 számú közérdeklődésre számot tartó kék pályákat. (itt történt meg a találkozás Ozsiékkal) A pályák nagyon jók voltak. Öröm volt itt síelni.
Bár ezen a pályarészen az elvesztés veszélye nélkül ott tudtam hagyni első feleségemet, a nagyobb feladatok előtt egy kis bemelegítésre vágytam. Felmentem a tetőre, s a 9-es kékkel kezdve lecsúsztam Castelirig. Ez a kb. 6 kilométeres megállás nélküli csúszás nagy kedvre derített, ezért megcsináltam még egyszer csak a piros 8-as volt a kiindulási pont. A fentiekből látszik, hogy a pályák nagyon jók, szélesek és kellemes vonalvezetésűek, mert aki nem tudná én nem vagyok egy teljesítményhajhász síelő.
Amikor néhány futamot megcsináltam ezen a vonalon fellifteztem ismét a Le Cunához. Úgy gondoltam, hogy a pálya korábbi keménysége eltűnt, s így kényelmesen lecsúszhatok a fekete (7) Direttissiman. No ez a pálya olyan, mint egy nő. Messziről csodálatos meredekséggel omlik alá a hegyről, de amikor uralmad alá hajtod, kiderül, hogy kedves, engedelmes jószág. (ezt a hasonlatot majd letagadom) Én fél tizenegy felé jártam erre, s akkor a pálya közepe, amely a legnagyobb beesési szöggel kapta a napsugarat már igencsak ragadós, vizes volt. (azt hiszem, hogy életem további részét két jövőbeli találmányom megalkotására szentelem. Az egyik a távirányítóval vezérelhető síbaki, amely mikromotorok segítségével szorul a lábra, mindenféle derékhajlítás nélkül. A másik a változtatható lejtőszögű sípálya, amelynél a nap mozgásának megfelelően lehetne állítani a lejtő szögét, így a hó a lehető legtovább megmaradna. Itt lehetséges még a teljes felfordítás, de ennek kivitelezésén még gondolkodnom kell)
A tapasztalatok alapján, megelőzvén a rossz élményeket eldöntöttem, hogy a csúcsról az 5-ös és az 1-es feketén lecsúszom Moena felé. Az 5-ös fekete elején van egy komoly letörés, de azután nagyon kellemes fekete jellegű pálya. A baj csak az volt, hogy nem tudtam továbbmenni az 1-es fekete irányába. (illetve lehet továbbmenni, ha az ember felgyalogol egy komoly emelkedőn) Így ismét fel kellett mennem a csúcsra az elérhető ülőszékes felvonón, s lecsúszni a 2-es piroson, a végén vigyázva, hogy a fülkés felvonó középső állomásához érkezzem, ne ismét az ülőszékeshez. Biztos lehetne valami megoldást találni, hogy a feketén jövők folyamatosan tudjanak továbbcsúszni a völgy felé. A 2-es piros különben nagyon szimpatikus pálya az elején egy kisebb letöréssel, amit aki akar ki tud kerülni.
Végre nagy nehezen rákeveredtem az 1-es feketére, amelyben egy jó állapotban lévő kellemes pályát ismertem meg. A hó rajta jó kemény volt, néhol kis jegesedéssel. Az alja viszont, mint az várható volt vizes hóból állt. De azt a 100 métert az előtte lévő 2100 méter bőven ellensúlyozta.
A bellamontei oldal délutánra az alsó részen (12, 13, 15 kék) felpuhult, már nem volt élvezetes. A felső részeken megmaradt a használható hó, s a kellemes síelés élménye.
A moenai oldal viszont a délutáni hazafelé induláskor történő lecsúszáskor is kellemes élményt nyújtott a jó hóminőségével.
Végeredményben Bellamonte most sem okozott csalódás. Sok magyar volt a pályákon, ez is egy kedvenc helye hazánkfiainak.
A beszámolóban a pályákról írni sokat nem lehet. Szépek, jók, s csodálatos a napsütés. Nehéz is a beszámoló író ember helyzete. (már a bora is elfogyott)

Csabor

Bocs, de nem találtam ilyen topicot!

Alba di Canazei 2011,03,20.

Ebben a szezonban már másodszor élvezkedem a Dolomitokban. A januári látogatáshoz hasonlóan ugyanabban a szállodában, ugyanazzal az utazási irodával. Lehet, hogy jó volt az első etap?

A síelés többféle.
Az ember vagy a barátaival megy, vagy a feleségével. Ha a baráti síelés a téma, akkor megvadult farkas falkaként száguldozunk hegyen völgyön. Bár én, mint korosodó omega hím, óvatosan csúszkálok a falka után, nem kockáztatok, s nekem az is elég, hogy mire én is beérek az odúba, a többiek kikérik a koncomat.
Bezzeg az első feleséggel. Ott más az érzés. Gyakran elhangzanak a számból olyan kezdetű mondatok, hogy: Ilyen lejtőn már a múltkor is…, vagy Próbáld meg menni fog...
De mindkét fajta síelést szeretem, mert mindkettőnek meg van a maga varázsa. Varázsló pediglen sok van, ezért nem kívánok rangsort állítani a kettő közé.
Reggel ráncosodott a homlokom, hogy mi legyen a mai úti cél. Vasárnap van, reggel mínusz 4 fok. Ez biztos melegedni fog, kérdés, hogy mennyire.
Végül döntöttem. Fehérvári vagyok, így Alba síterepét nem hagyhatom ki. Ez egy pici 25 km-es, 13 liftes terepecske a nagyok árnyékában. Nem akartam tolakodni (első feleségem kijelentette, hogy a felvonó fülkéjében ablak mellett kíván állni), ezért gondoltam, hogy egy kieső kis síterepen vasárnap sem lesznek sokan. Általában mindenki a nagyokat szereti. Legyen több száz lift, ezernyi kilométer pálya, s legyen jól csengő neve. Itt is a márkát kell megfizetni, mint a boltban.
De egy kedves, emberi léptékű, családias (ahol az ember az elvesztés veszélye nélkül ott tudja hagyni az első feleségét) síterepnek is számtalan előnye van. Albán még nem voltam, de azt hiszem egy kis, apró gyöngyszemet találtam.
Ha az ember tovább hajt a nagy Sella Ronda feljárókon (Campitello, Canazei) át Penia felé, talál egy szinte üres parkírozót, ahol Ciampac van kiírva. Négy idegen nyelv használatával megkérdezi, hogy ez Alba. Si a válasz, s lehet is beirányozni a liftet.
Egy fülke kapaszkodik fel 2100 méter magasba. Kiszáll az ember, ragyogó napsütés, s kellemes pályák látványa fogadja.
Én az ilyen pályarendszereket egyutcásnak szoktam hívni. Megy az ember síelője hegyen völgyön egy irányba, majd vissza. Itt is az történt. Gyors kb. 200 m-es csúszás (de megerőltető is volt) után beültünk egy kellemes felvonóba, amely útvonalán középtájon menetből ki is lehetett szállni. Akkor még arcomon megengedő mosollyal nyugtáztam a mazsik számára kiépített lehetőséget. Így nem kell nekik felmenni a hegytetőre, s leküzdeni magukat a pirosok meredekebb letörésein. Bár gondoltam úgy sem lehet menetközben kiszállni. De a nap folyamán elvetemültségem ki is próbálta, s láss csodát, kényelmes, s sima kiszállás lehetséges.
A felvonó felvitt bennünket 2428 méter magasra, s itt végre egy kis csúszás is következett. A 12-es piros a meredek kezdés ellenére, később szelíden simul a lécek alá, mindenki nagy megelégedésére. A pálya végén a 207-es felvonó felvitt bennünk Col de Valvacin 2354 méteres magasságába. Érdekes módon itt fújt a szél. Az első feleség közölte, hogy ez már sok, s így kéz a kézben lesíeltünk a kicsit jeges tetejű 5-ös piroson. Visszavittem a kiindulási pontunkra, s tudva, hogy majd úgy is megtalálom indultam neki újra a hegynek. Col de Valvacin két kellemes piros kiindulópontja. Eddig még nem mondtam, de a kellemes napsütéshez csodálatos hó is társult. Élvezve a havat, s azt hogy nagyon kevesen voltak ereszkedtem a piroson. Az 1-es pályát szándékoztam meghódítani, amely levezet a völgybe Pozza di Fassába. A nagy lelkesedésben az 1-es helyett a 3-as pirosokra tévedtem. Rövid, jó vonalvezetésű pályák, kitűnő edzési lehetőséget adva, mert ide csak a madár téved. Ha lehet a hó ezen az oldalon még jobb volt. Érezni lehetet a hatalmas alapot, amire rárakódott a közelmúltban esett friss hó.
Végül az 1-es lecsúszóhoz egy kis, keskeny átjárón jutottam el. A térképen az 1-es pirosnak van jelölve, a pályán lévő táblán a felétől kék. Maradjunk az általános halványrózsaszínben. Az 5100 méter hosszú pálya jobb napokon csodálatos lehet. Most változatos volt. Árnyékban jeges, napos részen vizes hó, s a közepétől lefelé csak vizes hó. Hiába az 1320 méteren lévő völgyben már sok hó nincs, van viszont annál nagyobb meleg. Csoda, hogy még a lecsúszási lehetőség viszonylag normális körülmények között biztosított.
Indultam visszafelé. A tetőn fújó szél levitte a havat az 5-ös piros tetejéről, de a többi élvezhető volt.
A 12-es piros fölötti felvonóból csodálatos látványban lehetett gyönyörködni. A sziklákat hó borította, de mintha márványból csiszolta volna ki valami gigantikus mester. Szép kerek formák, ragyogó fehérség, szélein megcsipkedve a szűzhó szerelmeseinek nyomaival. Ha nem szeretnék síelni, itt csak a felvonón ücsörögnék.
Viszont így lecsúsztam a 11-es piroson. Kicsit meredek kezdés, amely mellett elkerülőként van egy még meredekebb szakasz. Jó hóval szépen járható.
Gyors üdvözlés az első feleséggel, s indultam is le a völgybe a fekete 10-esen. Ez a pálya normál körülmények között egy jó vonalvezetésű, bizseregtető fekete lehet. Most sajnálatomra nem korcsolyával jöttem. Nagy tömeg nem volt a pályán, így nyugodtan hallgathattam léceim alatt a jég sértődött harsogását. Egy nap egyszer elég.
Visszatérve a hegyre elkanyarodtam még a 136-os kétüléses retró felvonóhoz. Ez az a fajta, amely legényesen alád vág, némi himbával elaltatja az éberséged, s mire felérsz, addig kirázza fogadból a tömést.
Olyan szép volt, hogy nem tudtam ellenállni s tányéros felvonó volta ellenére felkapaszkodtam a piros 13-as pályákhoz. Pedig ha én ilyent csinálok, akkor annak nagyon szépnek kell lenni.

Ez a kis 25 km-es terep igazán kellemes napot szerzett. Csendes, nyugodt, semmi felesleges hivalkodás. Gyönyörű táj, kitűnő hó. Remek családi terep egy napos használatra, de arra vétek lenne kihagyni.
Késő délután az egyik hütte teraszán egy gitáros pengette a húrokat. A hangok lágyan omlottak szét a csodálatos táj hóval kerekre formázott halmai között.

Lehet jönni van még hó!

Csabor

2011.03.13.

Bad Kleinkirchheim

Március közepi síelésünk második napján a szokásos ügy és egyéb döntő megbeszélés során a fürdőváros síterepének meglátogatása mellett döntöttünk. Számomra ez a síterep még soha nem jött be, de elfogadtam a többség döntését, s azt amit a poharamban találtam.

Mindkét oldalt meg kívántuk látogatni, ezért a központi parkírozóba álltunk be. Rövid séta, s már sorba is állhattunk a jegyekért. Most volt turnusváltás, így minden üdülővendég most vette meg kedvezményes síbérletét, persze a szokásos osztrák alapossággal és időigénnyel. Álldogáltunk a hegyről folydogáló hólé által képzett pocsolyában, s borús kilátással néztünk a jövőbe.
A Maibrunnról való első lecsúszás még akár megfelelőnek is volt mondható, de aztán a többi lecsúszás itt s a többi pályán is már nagyon vizes és buckás havon szinte élvezhetetlen körülmények között történt. Talán egyedül a Franz Klammer pálya nem hazudtolta meg névadóját, kellemes, élvezhető feketének bizonyult. Amikor már többedszer összenéztünk a termál fürdőben lubickoló fürdőzőkkel, megszületett a döntés, átmegyünk a túlsó oldalra.
Rövid sárdagasztás után megközelítettük a Sonnwiesenbahn felvonót. A kedves kétszemélyes felvonó bizonyára már Ferenc József popóját is törte, de még bennünket is felvitt a hegytetőre. A kellemes pályák keresése még arra is rávett, hogy csákányos felvonót használjak. A Nockalmnál lévő pályák viszonylag kellemesnek voltak mondhatóak, de végül a tűrhető pályákat a Weisernock és a Spitzegg közötti részen találtuk meg. A 21-es fekete tiszta jég volt, de legalább izgalmas, s semmibe nem ragadt bele a léc.
Próbálkoztunk még a többi pályával is, de a 19-es piros katasztrófális állapota végleg elvette kedvünket.

De hátra volt még a fekete leves. Le kellett csúsznunk az útig. A 13 és 13T pályákhoz a vízjártassági igazolványt is fel kellett mutatni.

Véleményem szerint a pályarendszer további, hosszabbtávú használhatóságához az időjárás radikális változására lenne szükség, de mint tudjuk, nem novembert írunk.

Csabor

2011.03.12.

Katschberg

A "csabor féle beszámoló" általában úgy kezdődik, hogy a bepakolás nehézségei, az előző éjszaka bonyodalmai, küzdelem a GPS-sel, s egyéb kellemes, de síeléstől teljesen független dolgok.
De most!!!
Rendben elkészültem, mert ez a hosszú hétvégi március közepi ünnepi síelés nálam egy követendő és hagyományos dolog. (sátoros ünnepeken hosszú évek óta hagyományosan nem tartózkodom az országban)
Tehát minden bepakolva, a tervek szerint pénteken korai indulás, s egy jó csúszás valami közbeeső síterepen. Aztán az útitársamnak, aki egyben a sofőri feladatokat is hivatott volt ellátni begyulladt a szeme. Egész délelőtt az orvosnál ült, mert ez a sürgősségi orvosi ellátás. (maszek, fogadóképes szemész sem létezik) Csak délután tudtunk indulni, egy nap ugrott.
Az út sima volt, mivel nem volt nálunk GPS, nem tévedtünk el. Furcsa érzés, sílécekkel a kocsi farában, tavaszi időben, havat szinte nem is látva síelni menni.
A szállodában (erről majd külön írok) nem volt net. Maradt az önfeledt síelés, beszámoló a hazaérkezés után, hisz aki síelni akart már elindult, nekik okafogyott a híradásom, mások pedig majd később meleg szobában olvasgathatják havas tájak híreit.

Az esti stratégiai megbeszélés eredmény a sok üres üveg mellett az volt, hogy első nap Katschbergbe megyünk. Ez a terep kezdőknek és haladóknak is megfelelő, s megfelelően hóbiztos.

Természetesen az út semmiféle akadályt nem jelentett, hó sehol. Most St.Margarethen helyett Katschberghőhét választottuk bázisul. Ott is mindjárt balra az első parkírozót. (tapasztalataim szerint ilyenkor ez a parkírozó száraz, s a délutáni lecsatoláskor sem lesz sáros az ember.)

Átküzdöttük magunk a hídon, ahol bizony nagyon vizes volt a hó, mert a tschanecki oldalt választottuk első csúszásaink helyszínéül. (az ainecki részen nagy köd volt, bíztunk annak feloszlásában)
Rendnek lenni kell, ezért a bemelegítést a kettes kéken tettük meg. Kellemes hó, s viszonylag kevés ember fogadott bennünk. Hiába abban a kettesben nem lehet csalódni. lapos, mint egy dél amerikai sorozat, de bármilyen időben jól síelhető. A tanulók akadémiája.
A kezdeti csúszás után irány a Tschaneckbahn, s a hegytető. A csúcsról a 8-as átcsúszón irány a pirosok világa. Megjegyzem én ezt az átcsúszót még ilyen kellemes (széles, sima) állapotban nem találtam. A térképen balról jobbra haladva sorban csúszkáltuk be a piros pályákat. Nagyon kellemesek ezek a pirosok. Még ebben a tavaszias időben is csak a pályák alja volt nedves havas, a felső részeken simán lehetett csúszni. Az idő előrehaladásával a pályák alsó része buckásodott, de még elviselhető volt. Az 5, és 4-es piros pályák felszínéről a feltámadó szél lefújta a havat, s itt előbukkant a kemény jég. Az ötösön ez alattomos foltokban színesítette életünket, a négyes közepe egyenletesen fagyott volt.
Kellemes siklást biztosított a 3-as fekete. A színéhez képest kellemes lejtésű, széles pálya egész nap jól síelhető volt, csak egész kicsi buckásodással.
Megismerve a tschaneki oldal minden centijét át kívántunk menni az ainecki részre. Meglepetésünkre a hídon egy tábla fogadott bennünket, hogy a lift lezárva. Később nagy örömmel láttuk, hogy mozognak a felvonók, de lelkesedésünk hamvába holt, mert kiderült, hogy csak az ülőszékeket gyűjtik össze.
Így barátomnak nem tudtam bemutatni a kényelmes lejtésű A1 pályát, s a visszafelé futó 11 piros és 11a fekete pályákat. Kár, mert ezek talán a terület legjobb pályái, de ezen a napon maradt nekünk a tsanecki oldal tönkresíelése. ( a felvonó a hírek szerint a következő két napban is zárva tartott a nagy szél miatt.)
A terület véleményem szerint még hosszú ideig síelhető marad, a kellemes hó biztosított.

Csabor

2011.03.14.

Turracher Hőhe

Március közepi síelésünk harmadik napját megelőzően az úticél meghatározása komoly döntéselőkészítő munkát követelt. Amikor elkezdtük a lényegre és a pohár fenekére törő megbeszélést, már esett az eső, s ez egész éjszaka folytatódott.
A terület leghóbiztosabb terepének tartott Turracher Höhet választottuk.
Kiderült, hogy az eső ezen a területen hó volt, így kb. két-három centi friss hó fogadott bennünket. A hó még mindig esett, ködös volt az idő, s komoly megfontolás tárgyát képezte, hogy ne vegyünk-e félnapos jegyet. Végül győzött a vakmerőség, s vettünk egy egész napos jegyet.

Már a lécek felcsatolásánál tudtuk, hogy a síelés nyelve magyar, mert a pályán és a hüttékben lévő összes síelő tudott magyarul.
Először a zirbenwaldos részt néztük meg. A csákányos felvonó után a 18-as kéken közelítettük meg a többi pályát. Megdöbbentően rosszul csúszott a friss hó. ha az ember letért a nyomról majd előre esett a lécen. A 19, 20-as piros viszonylag járható volt, de ott sem szabadott lemenni a nyomról. Az Adrenalin szintén puha, de viszonylag jól járható volt. Kicsit kevés élvezetet okozott, hogy a tapadós hó miatt nem lehetett gyorsan menni, így csak az okozott izgalmat, hogy az ember ki tudja kerülni a felvonó oszlopokat vagy sem. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy egy helyre is átjárót csináltak az Adrenalin végén a 35-ös fekete felé.
A túlsó hegyre való átcsúszáshoz le kellett küzdeni magunk a 22-es piroson, ami kriminális állapotban volt. Viszont csodák csodája a 24-es könnyen járhatónak bizonyult. Kellemeset lehetett rajta csúszni.
Leküzdöttük magunk a Seetaxihoz. Nagyon jó élmény belekapaszkodva egy vascsőbe, áthúzatni magunk a befagyott tavon. Bár ha belegondolok a szánkós ember munkája nem lehet a legszórakoztatóbb.
A Kornock oldal a tanulópálya vizes havát kivéve jobbnak ígérkezett. A hegy tetején, ahogy az lenni szokott cefetül fújt a szél és hordta a havat. (de ezt már a Deltából ismerjük) Az 1-es teteje kicsit jeges volt, de aztán szépen lehetett csúszni. Kicsit ez is tapadt, de elviselhető mértékben.
A panoráma lift alatti pálya (12 piros) messziről barnának nézett ki. A hóolvadás nyomán a pálya oldaláról a sár ráolvadt a hóra és beszínezte azt. Érdekes ilyen pályán csúszni.
Délután hült egy kicsit a levegő, s a pályák minősége javult. Szinte már jó volt csúszni. Át is látogattunk ismét a túloldalra, s a száguldozást csak a liftek leállása szakította meg. Nem lett volna érdemes félnapos jegyet venni. Szép lezárása volt a hosszú hétvégének.

Bebizonyosodott, hogy Turrach a környék leghóbiztosabb terepe. Még néhány hétig biztos élvezhető marad a hó.

Csabor

Kitzbühel 2011,02,24.

Ismét bebizonyosodott, hogy magányos farkas a legveszélyesebb! Ott van az EXPLOSÍV klub ahol napokon keresztül mondogatták, hogy HOLNAP... Én pedig megmondtam, hogy holnap Kitzbühel s két nap múlva már ott is voltam. Na!

Kitzbühel!
Mióta akartam eljutni ide! Tudatra ébredésem óta Kitzbühelhez a sí társult. Akkor még nem is síeltem, de tudtam, hogy a nagy dolgok síelésben itt történnek. Olyan volt nekem Kitzbühel, mint Jumurdzsáknak Mekka.

Micsoda elődök nyomdokába léphetek! Milyen nagyságok csúsztak itt a havon! Most itt vagyok! Mekkora élmény az elődök által rajzolt íveket követni! Megdobban az ember szíve, ha Sörapu sílécének talpnyomát kiöntheti modellgipsszel, vagy kis üvegcsében összegyűjtheti mgy lécéről leeső vaxdarabokat. Alig élek!

Talán a meghatottság könnyei homályosították el a látásom, amikor Kitzbühelt megközelítettem.
A város határában nem mentem be az alagútba, ami a Hahnenkammbahnt jelölte, hanem mentem tovább a főúton. Csak megjegyezni kívánom, hogy ezeket a beszámolókat azért írom, hogy mások elkerüljék azokat a hibákat, amiket én nagy kedvvel és duzzadó önbizalommal elkövetek.
Szóval autózva, mint afféle turista az első síléces táblajelzésnél balra bekanyarodtam. Így jár az, aki nem készül fel előre. Én térképeket (is) gyűjtök, de nem hordozom magammal, hogy kényszerítve legyek újabb példányok beszerzésére. Így fordulhatott elő, hogy a kanyar a Kitzbüheler Horn felé történő útvonalat eredményezte. Tapasztalati tényeken alapuló rutinnal, semmit ki nem véve a kocsiból, semmit nem öltözve megközelítettem a pénztárakat. A térkép zsákmányolás után kiderült, hogy ez egy kis terület, s első feleségem kék pályákra vágyik, tehát kipörgő kerekekkel tovább.

A kékes vágyak miatt eldöntöttem, hogy nem a Hahenkammbahnon megyünk fel, hanem a Fleckalbamhnon. Már csak meg kellett találnom! Szépen araszolgatva tapasztaltam, hogy már Aurachot is elhagytuk. No jó arra is vannak pályák, mondtam amikor megállva a hátsó ülésen lévő kabátom zsebéből kivettem a zsákmányolt térképet. Kézifékes kanyar, s megállapítottam, hogy ha tudja az ember hova megy, akkor van is esélye az odatalálásra. Bebóklásztuk Kitzbühel gyönyörűszép belvárosát (csodálatos régi faépületek, érdemes megnézni!), kétszer-háromszor visszafordultunk, s szinte már ott is voltunk.
Megjegyzem, hogy bármelyik felvonó is jó lett volna, de én azért ragaszkodtam a Fleckalmbhanhoz, hogy le tudjunk csúszni a parkírozóig, ami érkezésünkkor a telítettség állapotát mutatta. Látva tanácstalanságomat a forgalomirányító intett és egy szalaggal lezárt területre mutatott. Felemelte a szalagot s máris alig néhány méterre a pénztártól parkíroztunk két ukrán terepjáró társaságában. Tájékoztatott, hogy ez fizető parkírozó, de annyit fizetek, amennyit akarok. Emberek én megtanultam németül! Ezt a nyelvet értem, Minden oké!

A fülkés felvonó eszméletlen sokáig kapaszkodott felfelé. Itt kezdődött első feleségem fokozatos elszakadása a síeléstől. Elvégre, ha sokáig megy a felvonó felfelé, akkor logikus, hogy a lefelé út is nagyon soká tart, vagy rövid, de sikoltós. A női logikát egész nap nem tudtam megcáfolni. Pedig próbáltam hütte varázslatokat is előadni. Első feleségem mozgásterülete szűk pályarendszerre korlátozódott. Ennek megfelelően az én mozgásterületem is leszűkítésre került (csak ezt a részt tudtam sajnálatos módon besíelni). Persze általam.

A felvonóból kiszállva csodálatos látvány tárult elénk. Mindenhol gyönyörű szép pályák, sok hó, napsütés, és sok síelő, akik bőven elfértek a pályákon.

Itt Kitzbühelben minden más. A kék pályába bőven keveredik rózsaszín, a pirosba szürke, s a fekete pályák is köszönik, jól vannak. Síeltem már én olyan piros pályán, ami sokkal lágyabb volt, mint az itteni kékek. A pályák vonalvezetése érdekes. A parkírozóhoz menő pályákon gyakran találkozik az ember érdekes megoldásokkal. A térképen kanyarog egy kék, a valóságban az egy erdei út, s a kikerülőnek tűnő piros is néha házak közé ér, s keskeny úton kell a meredeken lavírozni. Néha találunk egy meredek pirosat, ami aztán pánikszerűen egy erdei útban folytatódik. A feljebb lévő pályák jól átláthatóak és jól járhatóak.

Azt kell mondanom, hogy legalább is a pályarendszer ezen része nem kezdőbarát. Aki itt akar megtanulni síelni, és sikerül is neki az bátran mehet bárhová, simán tud csúszkálni. Viszont önbizalom nélküli kezdők itt kék pályán ne kezdjenek el csúszni, mert remegő lábakkal ülnek majd a hüttében.

Hüttéből van elég, de mint minden Kitzbühelben itt az is drágább.

Csodálatos napom volt. Első feleségem egy hüttében hagyva szükebb sugarú körben szabadon síeltem. Egyszer a parkírozóból egy múmiával jöttem fel. WFeri egy karonülő csecsszopónak tűnt mellette, elaludt a fülkében én ébresztettem fent, s látva tehetetlenkedését és is emeltem ki lécét a tartóból. Viszont egy majd két méteres GS léccel nyomta az öreg. Megint volt okom az irigykedésre. A csodálatos naphoz az is hozzátartozott, hogy a telefonom a kocsiban felejtettem, s csak két óra felé csúsztam le érte. Azt hiszem, ezt a véletlent rendszeresítem.

A pályák nagyon jó minőségűek voltak. Érezni lehetett, hogy döntően mű havon megy az ember, de a nagyon kemény alapon még délután sem alakultak ki síelést zavaró buckák, s jegesedés sem fordult elő. Kemény pályák, de jól síelhetőek. Tömeg sehol sem volt, a nagyszámú síelő ellenére. A Sörapu által emlegetett új tájékoztató táblák komolyan roppant érdekesek, megtudtam őket olvasva, hogy süt a nap, s kettes fokozatú (az mit jelent?) lavinaveszély van. Sajnos a minden bizonnyal sokrétű repertoár minden elemét nem tudtam kiélvezni, mert nem volt sor, s nem volt időm többet olvasni. Ezen a problémán könnyen át tudtam lendülni.

Nagyon jó napot töltöttem itt. Sajnálom, hogy nem tudtam többet menni, de így is nagy élmény volt. Mindenkinek ajánlani tudom. Ki itt nem síelt annak nagyon hiányozni fog!

Végül egy személyes megjegyzés. Mint korábban jeleztem különféle, saját jogú és vétlen balesetek miatt manapság kicsit nehézkesen mozgok. De minden rosszban lehet valami jó. A fájó tagok nagy odafigyelésre késztettek, s így rátaláltam valamire. Nem tudom mi ez, de Replaci szűkszavúan vagy három oldalt írna róla. Próbáltam az általa elmondottakat gyakorolni, s érdekes dolgok történtek. Másként indítottam az ívet, s másként fejeztem be, másként tehermentesítettem, s a HOKE-m is jóval kisebb lett. Most véletlenül nem hülyéskedek, nem tudom szakavatottan elmagyarázni, de sokkal kisebb erőkifejtéssel síelek. Régen a kanyar után a következő ív megkezdéséig minden terhelés a völgylábamon volt, de most a hegylábam is segít, sőt néha érzem, hogy már a léc is csinál valamit nem csak én. Hiába ez a Kitzbühel egy csoda! Még a végén kikerülök a talponsíelők csapatából!

Csabor

Steinplatte 2011,02,23.

Előre is elnézést kérek, de ez a beszámoló nem lesz "csaboros". Ha valaki egyszer összegyűjti a "csabor összest" lehet, hogy ezt majd kihagyja belőle.
Minden oka, hogy a tegnapi "összeborulásom" a síléctartó vasállvánnyal kicsit nagyobb volt, mint azt az első pillanatban sejteni lehetett. Nagy volt a kísértés, hogy ma ágyban maradok, mert alig tudtam mozogni, minden tagom fájt, különösen a vesém. (próbáltam a belső vérzés veszély miatt bevett folyadékkal ellennyomást létrehozni, de az sem használt) Megjegyzem a derekam körüli fájás direkt jót tesz a sí stílusomnak, hisz eddig nagyon sok mindent intéztem el derékból és vállból. A fájdalmakon kívül a legnagyobb problémát a szédülés és émelygés okozta. Közbevetőleg említem, hogy a szépségdíjas esés az utolsó lecsúszásnál történt. De mit tegyek, hó van, s menni kell.
Kis, táposnak való terepet néztem ki mára Steinplattet. (hívják Waidring Steinplattenek és említik vele együtt Winklmoost is).

A vidéken megszokott gyönyörű hegyi úton indultunk el Steinplatte felé. Elmentünk a Pillersee pálya mellett. 19 km, de ahogy az útról látszik van egy nagyon jó, húzós ereszkedő része. Azért a táposság ellenére nagyobb falatra vágytunk. (Steinplatte 35 km, a vele együtt lévő német Winklmoos 12 km)

Az útról hatalmas sziklafalat láttunk. Mögötte van a völgy, ami a sípályát fogadja be. Persze én még a helyre kis faluban bekanyarodtam az első szimpatikus helyre, de az egy gyerek síiskola volt, az igazi felvonó a falu másik végén várt ránk.
Hogy várt az azért túlzás, mert alig fértünk be a parkírozóba. A hétköznap ellenére tengernyi ember. A fülkék szorgalmasan emelték át a sziklafalon a sok embert, de így is perceket kellett sorban állni.
Ahogy kiszálltunk a piros tojásokból gyönyörű kép tárult szemünk elé. Kellemes napsütéses idő, s mindenfelé sípálya. Mindenki képzeljen el egy kb. egy kilométeres völgyet, s abban minden talpalatnyi négyzetcentiméter gyakorlatilag sípálya. Az ülőszékes felvonók nagy lendülettel viszik keresztül kasul a síelő tömegeket. A völgyben nincs más felvonó, csak különféle férőhelyes ülőszékes. Sőt a völgyben lévő felvonóknál beléptető kapu sincs. Ha valaki ide született az élete végéig síelhet jegy nélkül. Másik megközelítésben, ha valaki fel tud ide jönni megérdemli az ingyen síelést.

A hatalmas tömeg miatt, a remek felvonók ellenére sorok alakultak ki. Változó ideig, de mindegyik liftnél egész nap kellett pár percet várakozni. Reggel többet, nap közben 5-6 percet.
A pályák elnyelték a tömeget, ott nem volt gond a sok ember. A völgyben lévő pályáknál gyakorlatilag nincs szűkület, arra megy az ember, amerre kedve tartja.
A középen lévő 4, 5 jelű kék pályák minden kezdő álma. Nekem is sikerült itt elhelyeznem első feleségem, aki annyira meg volt elégedve ezekkel a kékekkel, hogy erőszakkal kellett néha másfelé terelnem.
Az utóbbi időszak legjobb pályáin síeltünk. Remek volt a minőség, finom, kezelt a hó. Érezni lehetett a hó alatti kemény alapot, de a sok síelő ellenére is alig volt buckásodás, s gyakorlatilag nem volt délután sem jégfolt.
A völgy egyik oldalán szívet csücsörítően szép piros pályák találhatók. A 9, 9a maga a csoda, de az 5, 6, 3, 7 pirosak is nagyon kellemes vonalvezetésűek. A szép idő ellenére (még napoztam is a nyugágyak egyikében) a csúcs mindig ködben volt, így a kilátásban gyönyörködni nem lehetett. Rogyogány állapotom miatt a 8-as feketét nem vállaltam be.
A völgy oldalán is találunk pályákat, amelyek a hegy oldalán ereszkednek lefelé. A kékek nem olyan szélesek, mint fent, a pirosak talán nem olyan szépek.

Kicsit a hütték hiányoztak a képből. Az a fajta, hogy csak síelek nyugodtan, s egyszer csak megállok hüttézni egyet. Próbáltam gyógyítani magam, s az egyik hüttében ettem egy monumentális levest, s ha lúd legyen kövér, ittam is egy "tiroli hegy ördöge" nevű snapszot. Szóval aki akar az talál.

Békésen síelgettem, amikor egy fiatalember a legártatlanabb helyen, egy kék pályán elütött. Ugratott a deszkájával, s én ott voltam. Esélyem sem volt kivédeni az ütközést. Valahol a felső testemen talált el. Ő lehetett vagy 40 kiló, de az én 80 kilóm úgy pörgött a hóban, mint a kutyák elé hajított átsütött mustáros wurst. Még a havon fekve hallottam, hogy első feleségem nagyon kiosztja a fiatalembert, mert kárt tesz a tulajdonát képező síelőben. Nagyon be is rezelt a társaság. Nem tudom itt mi jár annak aki balesetet okoz, de a srácok körberajongtak, hozták a szanaszét heverő cuccom, lécem, botom, kócsagtollas süvegem, dali pár pisztolyom. Nem is mentek el addig, míg lécre nem álltam s indultam tovább. (át is mentem piros pályára, mert ott legalább nem bántanak) Azt hiszem legközelebb egy lánycsapattal üttetem el magam. A dolognak annyi előnye volt, hogy már nem a vesém fájt a legjobban.

Összefoglalva, a pályarendszer kitünő. Talán máskor nincs iskolai szünet, s akkor még élvezhetőbb. A kék pályák minden kezdő igényét kielégítik, s haladók is technikázhatnak itt. A piros pályák kategóriájuk kiválóságai. Jó vonalvezetés, megfelelő szélesség, remek hó.

Érdemes ide mindenkinek eljönni.


Csabor

St. Johann in Tirol 2011,02,22.

Ma kimozdultunk a bázisról. Igéretemhez híven közelítünk Kitzbühel felé.
Kimozdulásunkat a sok holland is okozta. Mint már jeleztem a holland nyelv dallamosságban alulmúlja a szerb nyelvet, viszont a hollandok helyi tapasztalataim szerint többet beszélnek, mint az olaszok. Ilyen tömegben kicsit zavarók. Én mindig tesztet futtatok le az idegenekkel. Rájuk mosolygok a 07-es ügynök mosolyommal, s ha köszön rendes fajzat. Ha nem köszön előre, de visszaköszön, lehet vele kezdeni valamit. Ha vissza sem köszön, holland.
Fieberbrunntól úticélunk mintegy 15 km-re volt. Azért írom ilyen körülményesen, mert pontosan nem tudom hol voltunk. Ez a kitzbüheli hegy másik oldala, de a térképek hol St. Johann in Tirolnak, hol Oberndorof in Tirol, hol Eichenhof-liftenek jelölik. Jelöléstől függetlenül egy 60 km-es pályarendszerről van szó.
Reggel kicsit kornyadozva indultunk, hisz esett a hó, s az már jelezte, hogy nem babazsúr lesz a nap. Rövid autókázás után megálltunk Eichenhof-liftenél.
Nagyon kevés ember volt. Holland is alig. Megnézve a térképet láttam, hogy innen csak csákányos felvonóval lehet feljutni a hegyre. El volt döntve, hogy ez az oldal felejtős. A csákányos és a tányéros felvonót az emberi törzsfejlődés egyik zsákutcájának tartom. A hegynek felfelé való síelés ellentétes a sí funkciójával, s ellentétes az emberi test mozgási lehetőségeivel is.
Már fogalmaztam, magamban a beszámoló ütős részét, a nézzük meg alaposan a térképet kezdetű mondatot, de ne szaladjunk előre.
Tovább autóztunk a P2 központi parkírozóig. A városka kedves, minden bevásárlásra hajlamos háziasszonynak ajánlom. A parkírozóban szépen gyülekezett a nép. A kabinos felvonó előtt az utóbbi időszak legnagyobb sorban állását éltem át. Selmec ehhez képest latintánc bemutató volt. A bejáratot három irányból lehet megközelíteni. Mindenhonnan szép számmal jöttek a síelni vágyók, csatlakoztak hozzájuk a valamilyen csoda folytán már egyszer lecsúszók, s újra feltörekvők, s a sort szinesítették a surranópályán jövő síiskolások. Ide csak korán, vagy későn érdemes jönni, 9 és 10 között nem.
Mikor az aurám egy foszladozó papirzsepihez volt már hasonlatos bejutottunk a liftbe. Feleségem unszolására kiszálltunk a középső állomáson. Innen indulnak az 1-es jelű kék pályák. Bár a pályákon látszott, hogy a tegnapi s a mai hó valamit javított állagukon, de már reggel tudni lehetett, hogy ez édeskevés. A hó nem állt össze. A friss és a mű hó sajátos elegyben, puhán kupacolódott, s előtűnt a kékes fényben játszó jég. Azért sikerült az első feleségem elhelyezni a terepen. Kijelentette, hogy neki ez jó, más pályára nem is vágyik, én mehetek amerre látok. No ezzel volt a probléma. Sokszor említettem a szemüveges szenvedését hóban, ködben. Most sem volt ez másként. szemüvegem párásodását fokozta a köd. A legfelső állomásról sem láttam a kitzbüheli térség szimbólumának számító tornyot. De ha már itt van az ember menni és szenvedni kell.
Azt már az elején tudtam, hogy az 7a jelű FIS pályát ebben az időben nem vállalom be. Az ember adja meg az élménynek a tiszteletet. Látni akarom, ahol megyek.
Az eicenhofi terület nagy része szintén kimaradt, hisz arra csak csákányos felvonók vannak.
A csúcsról indulva nekem a legnagyobb gondot a pályák jelölése jelentette. Soha életemben nem mentem még ennyit jeges erdei utakon, amik piros jelölést kaptak. Persze végül mindig kiderült, hogy ezek lényegében elkerülő utak, valahol van egy a jég ellenére is jobban járható rendes piros. Azt kell mondanom, hogy a pályák nyomvonala érdekes. Egy széles és meredek piros pánikszerűen egy keskeny erdei útba csap át és fordítva. A középső résztől már tisztább a kép. Nagyobb területen helyezkednek el a pályák, szélesebbek, követhetőbbek.
Az 1-es (d, c, g ) kék pályákat tudom ajánlani a kezdőknek gyakorlásra. Ugyanilyenre jó a 2-es (a,d,c) jelű kék pálya. Ez hosszan kanyarog, néha erdei útként, de kezdőknek való kellemes vonalvezetéssel, s lemegy egészen az alsó állomásig.
Az 1e piros mellett (ami nem egy nagy szám, néhány száz méter hosszú, csak én a kitáblázás hiányosságai miatt az autóútra tévedtem két lécen a négy kerék helyett) az a régi típusú beforgatható karos kétüléses felvonó van, amit már csak néhány helyen látni. Itt a P1-es parkírozó, ide kellett volna jönnöm, elkerülni a sorban állást.
Összességében elmondhatom, hogy ez a pályarendszer többet tud, mint amit ma mutatott. Ma a jég dominált, viszont egész nap, váltakozó intenzitással esett a hó, s ez szép reményekre jogosít. Szívesen csúsznék egyszer itt kellemes körülmények között.

Némi élelmiszert bevenni egy hüttébe tértünk be (Gasthof Almhof). Az ajtóból majd visszafordultam, mert párnás székek, s monarchiabeli hangulat fogadott. Ilyen hüttében még nem voltam. S itt ebédelt életem első néger síoktatója is. Ő bizonyára azért síoktató, mert könnyű megtalálni a hóban. Sőt zenét is rendelve a tanítványaival táncra is perdült. Mi lehet itt este?

Ezt a hüttét örök életemben megjegyzem. A ház előtt lévő síléctartó (fém szerkezet, kiálló csövekkel, reklámtáblával) vagy másfél méterrel alacsonyabban volt, mint az előtte lévő havas rész. Persze a nép ott fent állt meg a lécével. Én is. Induláskor felcsatoltam, de az egyik léc nem tetszett. Mintha még hó lett volna a kötésben. Leoldottam, hogy megigazítsam. A másik léc elindult alattam. Aki nem esik el síeléskor az nem síel rendesen (erről még oktatók is tudnának mesélni). Én viszonylag ritkán esem, de előfordul. Eséseim általában nem normál sítevékenység közben következnek be. A mostani is így történt. Simán lecsúsztam egy lécen a lejtőn, s mint Foxi Maxi fent akadtam a síléctároló kiálló csövein. Lassan lecsúszva még érzékeltem, hogy a hüttéből többen kijönnek megcsodálni a produkció előadóját, aki a földön fetrengve csak annyit tudott kinyögni, hogy OKÉ! Kicsit hazudós a srác!

A terepet mindenkinek ajánlom, biztos jobb, mint ma volt.

Csabor

Fieberbrunn 2011,02,20.

Már megint minden szerencsétlenül alakult. Pont úgy ahogy szokott. Halálra kell dolgoznom magam, hogy el tudjak menni síelni. Aztán totál fáradtan indulás reggel. Kapkodva pakolás, idegeskedés. Amikor végre elindulunk kiderül, hogy a navigáció 50 km alatt nem talál műholdat, Amikor idegességemben taposni kezdem (most vettem, vadonat új, a régin programot frissítettek, azóta nem használható), akkor közli a feleségem, hogy otthon felejtette a szemüvegét. Padlófék, kanyar vissza. Az út nyálkás, köd van, olyan kietlen minden. Ahogy a síelésre gondolok egy sötét árny lebeg körben az autóban s szisztematikusan egy kést kezd el forgatni a térdemben. Mindenem fáj, alig élek, semmi kedvem az egészhez, inkább otthon kellene áporodni a TV előtt. Minek akarok én síelni? Kell az nekem?
Kb. 100 km-rel a cél előtt kezdek havat látni az út mentén. Nem is számít a köd, nyomjuk, hisz síelni megyünk. Szép az élet!
Most Fieberbrunnba megyünk. Nincs 600 km a táv. Valami szlovén úttársaság szponzorálhatja a navigációs programot, mert mindig Maribor felé akar indulni. Szerencsére már nem lesz vele több gond, Linz felé megyünk, hasítunk a sztrádán, amikor lemegyünk róla, kicsit meglátogatjuk Németországot is, s gyönyörű úton, hegyek között kanyarogva közeledünk célunk felé. Minden szép, havas a környék. Fieberbrunn apró kedves falucska, végében egy sípályával.
Szállásunk pályaszállás. Manapság annyi szállást hirdetnek így, s ennél is majd 100 métert kell gyalogolni a felvonóig. Úgy döntöttem sportos leszek, gyalog megyek a felvonóig. (a szálloda parkírozójánál nincs közelebb parkoló)
Megérkezésünkkor szobánkban pezsgő vár, ezen fellelkesedve kirándulunk egy hütébe. Kellemes italok, akkora rántott hús, mint a Dunántúl, élőzene. Tánc az asztal tetején, megjöttünk.
Visszatérve a szállodába elkérjük a síbérleteinket. Tudnak magyarul, nem probléma, hogy most mást kérünk, mint ahogy korábban leleveleztünk. Ott egy gép, s ripsz ropsz kiállítják a nekünk való bérletet. Emlékszem elalvás előtt még keményen alkudozom a bérletkészítő gépre.
Reggel kellemesen beöltözve irány a pálya. A helyi „pesti ember” mínusz 6 fokot mondott. Korrekt, 6 fok van, de úgy néz ki hogy pluszban.
A pálya a térkép szerint kedvemre való. Mindent meg lehet közelíteni fülkés, vagy ülőszékes felvonóval. S számomra még egy újdonságot is mutatott a térkép. Fel volt tüntetve az egyes liftek menetideje. Jó, nem pont annyi ideig ment, de fel volt tüntetve.
Laza bemelegítésként a Doischberg fülkésen felballagva lecsúsztunk a piros 8-ason. Kellemes pálya. Kezdőknek is való, jó széles és felhasználóbarát. Annyira tetszett, hogy még kétszer megismételtük. Az már látszott, hogy kevés a hó. A jeges alapon hóágyúval gyártott műhó volt, amiről a tapasztalt síelő már reggel tudta, hogy délutánra csupa bucka lesz.
A csúcsra visszatérve a másik irányba indultunk. A 8A kéken mentünk le. Itt csákányos felvonó van, tehát biztos volt, hogy nem erre jövök vissza. A kékecske szintén nagyon kedvelt lehet a kezdők, tanulók körében. Bár meg kell mondanom, hogy későbbi tapasztalataim alapján nem sok eltérést találtam a kék és a piros pályák között. Igazi családi pályarendszer.
A Lárchfilzen felvonót használva (ez nem fülkés, hanem négyes ülős) kicsit feljebb merészkedünk. Innen is többször ereszkedtünk alá. Az 1-es piros, ami a 9-es pirosban folytatódik, s a 7-es kék, mind kellemes pálya. A családi síelésre a nagymamát is lehet hozni.
Néhány lecsúszás után másik irányt vettünk. A Reckmoos kétszemélyes felvonóra szálltunk. No ez érdekes egy gépezet volt. Régi mint az országút, s lassú mint én. Talán mindenki ismeri az alávágós jellegű felvonót. Ez jön, mint a veszedelem, aztán lendületesen vádlin, combon, vagy...máshol üti meg az embert a kedves kiálló fém részeivel. A kedves kezelők segíteni próbálnak, visszafogják kicsit a beülőt, majd kedélyesen meglökve elengedik. Máris ott lengedezik az ember egy szakadék fölött. Érdekes élmény. Amikor az ember lenyeli ami feljött meglepve tapasztalja, hogy szemben is ülnek a felvonón. A meredély miatt a déli oldalról nem lehet ide, s innen sem oda síelni, csak ez a kellemes öregecske felvonó biztosítja az összeköttetést. Olyan, mint a helyiérdekű vasút. Út közben is fel lehet rá szállni, s ez komoly.
A déli oldal pirosai már nem olyan barátságos teremtmények. Csak a pályán van hó, máshol mindenütt a barna sáros föld látszik. Néhány kanyarban figyelni kell, hogy ne iszapbirkózóvá alakuljon át az ember. A 12 és 11-es pirosok kezdőnek nem igazán valók, különösen nem a jelenlegi buckásodó időszakban.
Visszaindulva a másik oldalra a Reckmoos Süd kabinossal megyünk fel a hegyre. Ez már a második sárga buborék. Fent nekilátunk a meredeken induló 10-es piros leküzdésének. A piros pályán van egy kb. 200 méteres szakasz amit feketével jelölnek. Ez a 10A pálya. Ki lehet kerülni a hegy oldalában oszlopokon álló keskeny pirossal, ami szerintem sokkal rosszabb, mint a rövid fekete. Ritka az ilyen pályaépítés. Aki kicsit is bízik magában inkább a feketét csússza meg. Leérve a völgybe jön a már ismert kétszemélyes, s a közbenső megállónál menet közben fel is szállunk rá, de most ellenkező irányba. A lengedezés már direkt jól esik.
Tovább akartunk menni észak felé. Kinéztük, hogy van egy kék pálya ami körbemegy a hegyoldalon. Kicsit nehéz megtalálni a leágazást, de aztán már lehet menni a keskeny kék 6A pályán, ami kényelmesen átvisz a másik oldalra. Innen a 3, 4, 2-es kék pályákon visszatérhetünk az alapállomáshoz. Ezek a pályák a tanulóparadicsomok. Mindenhol oktatók, tanulók tömegei. A 2-es pálya tetejénél a hütte mögött található a téli bob pálya. Érdekes ötlet ez is. Beszáll az ember, olyan, mint a hullámvasút, oda ér vissza ahonnan elindult. Két csúszás között érdemes kipróbálni, van olyan élmény, mint a kétüléses felvonó.
Már csak egy fülkés felvonó volt hátra. Itt vagy 4 db piros 15 személyes fülke követi szorosan egymást. A középső állomáson ki lehet szállni, s jöhetnek a kékek, vagy átszállni a felső részig járó fülkékbe. Mi magasra törtünk. Kellemes, de keskeny piroson (1) csúszhattunk át. Célunk az volt, hogy az 1-esről letérve az 1C-n csúszunk le a kiindulási pontig. Lazán le is tértünk, s ügyet sem vetettünk a néhány táblára az elágazásnál. Néhány száz méter után már tudtuk, hogy baj van. Megszűnt a hó, s én azon gondolkodtam, hogy miért nem egészítettem ki a biztosításom off piste opcióval. Leküzdve magunkat a hegyoldalon, ismét visszatérhettünk az alapállomásig.
Délután már minden buckás, vizes, vagy jeges volt. Ahogy ment le a nap, kicsit javult a helyzet, de néhány centi hó nagyon ráfér a pályákra. Reggel korán minden gyönyörű, de délután már szenvedés az élet, s ez nem is változik amíg hó nem jön.
Vasárnap volt, de komolyabb sorok sehol sem alakultak ki. Talán legtöbben a tanulók által használt felvonóknál voltak, de egyéb helyeken gyorsan lehetett liftezni volt egész nap.
A hütték jók. Eredeti hütte hangulat, jó kaják.

Magyarokkal nem találkoztam. Nem tudom miért nem népszerűbb ez a hely. Holnap narancssárga kabátot veszek, mert holland viszont töménytelen mennyiségben van. Rá is jöttem, hogy a szerb alapvetően lágy, dallamos nyelv.

A pályarendszert mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a kisméretű, hangulatos helyeket. Rend van, s családias a légkör. Azt hiszem holnap is itt csúszom, ha felébredek, mert még van egy üveg pezsgő behűttve.

Csabor

2011.02.10. Fórumosok oktatása Visegrád-Nagyvillám pályán Replaci által


Szeretek síelni. Minden alkalmat megragadok, még akkor is, ha néha fáj. Ezért vártam nagy izgalommal a síelők.hu fórumon szócséplésben élenjáró síelők egy résznek Nagyvillámon megrendezett találkozóját.
A szervezés szerteágazó volt, kaotikusan változó létszámmal, versenyt futva a nap melegével. Nagy volt a tét. Replaci ajánlotta fel, hogy önzetlenül foglalkozik a jelentkezőkkel, s próbál néhány órán át segíteni síelni tudásunk fejlesztésében. Mint kiderült ránk fért, de ne rohanjunk előre.
Személy szerint én nagyon izgultam. Ez volt életemben az első villanyfényes síelés, s ekkor adtam át magam életemben először oktatónak.
A szervezés eredményeképpen 9-en igérték biztosra, hogy megjelennek az oktatáson.
Ők voltak:
- Klaci a gyepmester
- Pedro a terület avatott ismerője, s alkalmi idegenvezető
- WéberF az öreg rutin és alkalmi fotós
- Macilaci a mindentudó hozzászóló
- Mitro a legaktívabb nő és fórum király(nő)
- TapSÍHapSÍ (fonetikusan írva) az alkoholtartalmú ágyasok specialistája
- Nagydoki a deszkaváltó
- Csabor első feleség akiből a végére jégspecialista lett
- Csabor a grafomán e sorok elkövetője.

Replacival együtt tíz kicsi síelő a jégen. (előrevetette árnyékát a krimi)

(Megjegyzem Pedro és Klaci már a hétfői foglalkozáson is ott volt, így visszaesőnek minősülnek.)

A találkozót 17 órára beszéltük meg. Mi Fehérvárról indultunk macilacival, a első feleségemmel kb. 15.30.-kor. Nem vállaltuk be a pesti araszolást, ezért eldugott mellékútvonalakon közelítettük meg a helyszínt. A telefonkapcsolat révén tudtuk, hogy a városkapunál kell alávágnunk, s irány a hegy. Kellemes, kanyargós kapaszkodó, hó sehol. Már éppen megszólaltam volna, hogy milyen fehér itt az út a sótól, amikor az autó előre terhelt, élt váltott, s igyekezett keresztben egy ráfutásos előrebukást előadni. Az a fehér jég volt! Visszafogtam a kocsi síelő hajlamait, mert itt mi voltunk a főszereplők.

A pályához érve láttuk – mert persze elkéstünk – a többieknek már nagyban magyarázza Replaci a helyes testtartást.

A pálya látványa érdekes volt. Katasztrófa, döbbenet, elámulás és csodálat. A parkírozót sár vette körül, de a pálya állt, mint egri nő a bástyán. Nem tudom mi tartotta ott a havat. Természeti csoda nem lehetett, inkább szeretet, hozzáértés és elhivatottság. A pálya jege alól, mert a hó már azzá alakult, itt-ott fűfoltok dugták ki fejüket, de a pálya járható, csúszható volt. Ott és akkor, amikor néhány száz méterrel odébb plusz 4 fokot mutatott a hőmérő, itt hideg volt és jég. Rezső biztos jóban van a szellemekkel, vagy tudhat valamit, mert ott igazság szerint egy deka hónak sem szabadott volna lennie. Nem hittem el, de volt. Ma is van, sőt holnap is lesz, még több. Érdemes ellátogatni arra, ha valaki egy kellemes, olcsó csúszkára vágyik, s ha nincs sok ideje ez a hely a Pest környékieknek ideális.

Nekiálltunk a felvonózásnak. Oly koros vagyok, hogy már régen kihullottak tejfogaim, de ilyen felvonót még nem láttam. Egy drótkötélen egy fél műanyag vállfa szerűség kalimpál és megy szorgalmasan a hegy felé. Komoly lendülettel belekapaszkodtunk, s kigúvadó szemmel felhúzattuk magunk a tetőre. Fent, mert a többiek természetesen már felmentek kitörő örömmel fogadtak bennünket. Jó is ez a fórumos barátság, látatlanban is így örülnek az embernek. Aztán kiderült, hogy nem jól használtuk a felvonót, mert a fél vállfát a derekunk mögé kellett volna rakni, nem pedig görcsösen kapaszkodni rajta. Csúnya tulajdonság a káröröm, főleg, ha engem nevetnek ki.

A többiek már itták Replaci szavait, s ehhez az iváshoz mi is szívesen csatlakoztunk. Mint már említettem síelői minőségemben soha nem látott oktató, vagy ha igen titkolta szemérmesen a szakmáját, s inkább elfordult, így összehasonlítási alapom nincs. Viszont azt állíthatom, hogy az első felejthetetlen. Nem értek a síeléshez, nem tudom visszaadni a szakszavakkal, türelmesen, többször elmondott, logikusan felépített, gyakorlatokon átvitt sítudományt, amit Replaci akkor átadott nekünk. Aznap tele voltunk varázslóval, Rezső mellett Replaci is igényt tarthat a címre.
Pedig az indulás nem volt egyszerű. Hogy jön ahhoz valaki, hogy nekem a hegyek száguldó démonának (mily szép is volna) a csúszó hóekét kezdje el tanítani. Hát ez azért…. Aztán kiderült, hogy nem tudok hóekézni, de Replaci azt is elnézte, hogy csúszó hóekém legfeljebb rángatott borona. Aztán jött a többi lényeges dolog, a hegynek fordulás, a terhelés változtatások, forgatások, stb. Csoda, de értettem, persze nem tudtam megcsinálni, de azon a pályán, a felső részen akkor a túlélésért folyt a küzdelem. Majd rendes viszonyok között próbálom gyakorolni.
A gyakorlatok után kedvünkre csúszkálhattunk, s Replaci figyelt bennünket. Néha magához intette egyikünket, másikunkat s a maga csendes modorában felhívta a figyelmet valami apróságra, ami a síelésben nem volt szép, nem volt jó. Rájöttem apró dolgok, a kéz nüansznyi helyzetváltoztatása, a súlypont ide-oda rakása, a tónusváltás mennyire befolyásolhatja a síelés élményét. (bocs a pongyola szövegezésért Laci, de a szakirodalom ott a jégen még nem ívódott belém, viszont a többit próbálom felszívni)

Hamar eltelt az a négy óra amíg az oktatást élvezhettük. Végén a pihenőház előtt, már léc nélkül természetesen komoly szakmai vitát folytattunk a carving síelés mikéntjéről, mert az ember síelni tudása egyenes arányban áll a hótól való távolságával.

Nagy nap volt. Jól esett a fórum bejegyzéseket elkövetőket immár személyesen is látni. Arcot kötni a mondathoz, s látni azt ezután is a fórum bejegyzések olvasásakor. Azt hiszem, sőt tudom, hogy találkozni fogunk még. Valami elindult, talán hagyomány is lesz belőle. Nem ártana. Talán azért sem, mert akkor Tapsi Hapsi ismét elővarázsolná legendaszámba menő borpárlatait.
Csabor

2011.02.01. Eplény

Első feleségem eltiltott a síeléstől. Erre én hét végére terveztem egy családi sítúrát Ausztriába, ma pedig elugrottam Eplénybe. (hiába mindent a családi békéért!)

Az út: Fehérvárról indulva, Hajmáskéren át 50 km a sípálya. Útközben vigyázni kell! Odafelé Várpalotán (rendőrautóból) visszafelé Eplényben egy fekete Golfból trafiztak. (ezt a Golfot még nem láttam. A bolt előtt állt, merőlegesen az útra, s a jobb oldali ülésből mértek nagy lelkesen. Kb. 15 méterről vettem észre.
Az út száraz volt, a parkolóig még csak havat sem láttunk.

Az időjárás: A "pesti ember" napfényes időt jósolt. Délután már próbálkozott a nap, de nem sok sikerrel. Legalább minusz 4 fok hideg mindig volt, s én könnyedén öltözve a "nyári" sígatyámban voltam. A borús idő nem volt zavaró, s mivel a szél nem strapálta magát a hideg is elviselhető volt.

A pálya és a hó: A parkírozóhoz érve láttuk, hogy itt tömeg nincs. (azért jó ez a pálya. Egy órával később indultam, mint ahogy általában dolgozni kezdek, ennek ellenére kilenckor már szemeztünk a Sólyommal.)
Hétköznap a napijegy 5000 Ft, természetesen a néhány órás jegyek és a félnaposok is játszanak, de én most az egész napot itt akartam tölteni.
Gyakorlatilag egész nap nem volt sorban állás a felvonóknál. Számtalan próbálkozásunk dacára ennek ellenére nem tudtunk egyszer sem megállás nélkül felmenni. Ahogy láttam ennek most nem a Sólyom tollfosztása volt az oka, hanem az, hogy a síelők a legelképesztőbb mutatványokat mutatták be fel és leszállás közben. Elmondani sem tudom hogyan de egy pár senkitől sem zavartatva a felszállásnál az ülőrész mögé "ült". (minimum "C" elem) Egyszer miattam is majdnem megállították a liftet. Kiszálláskor egy pár és egy másik síelő között ülve kényszerhelyzetbe kerültem. A pár becsúszott elém, a jobb oldali sporttárs pedig keményen tartotta az irányt. Kicsit gondolkodtam, hogy melyik oldalt sodorjam el, végül inkább a békés pofáraesést választottam. Nem volt nehéz, mert annak ellenére, hogy óránként néhány lapát havat odaszórtak, a kiszálló kriminálisan buckás, esésveszélyes volt. Az élményt fokozta, hogy sokan akik túlélték a kiszállást közvetlenül a közelben álltak meg, akadályozva a többieket.
Ha valakinek sikerült keresztül furakodnia a tömegen indulhatott a sí!
Röviden a pálya jó volt. Kicsit bővebben, délelőtt nagyon jó, délután jó. Érezni lehetett, hogy a jeges alap fölött viszonylag vékony hóréteg található, s az is döntően nem természetes hó, hanem a hóágyúk által előállított liszt.
Menni azért lehetett. Rendesen. Szerencsére nem volt tömeg, s így a sí kreszt nem ismerő gyakorlatlanok csak ritkán akadályozták a haladást. Ezerrel dolgoztak az oktatók, s ezért remélhető, hogy nemsokára önbizalomtól duzzadó keblű síelők népesítik be a lejtőket.
Másodszor voltam Eplényben. Tavaly márciusi látogatásomhoz képest most háromszor annyi pályát síelhettem be.
Az 1-es kék jól használható volt. Kellemes hó, délutánra kicsit buckás, de csak azért, hogy érezze az ember az idők múlását. A felső harmadban egyre növekvő jégfoltok voltak, amik színesítették a csúszást, s még a kezdőknek sem jelentettek komoly akadályokat.
A 2-es kék szépen eldolgozott pálya benyomását keltette, probléma csak az volt, hogy a keskeny erdei úton valaki mindig felakadt a védőhálóban, mert a keskeny, meredek rész gondokat okozott sokaknak.
A 4-es pálya teteje jó volt. Aztán következett két letörés, ami egyrészt kicsit jeges, másrészt keskeny volt, de azután ismét kellemes szakasz jött. Később tudtuk meg, hogy ez fekete pálya volt, én pirosnak néztem. Viszonylag sokan és kényelmesen síeltek itt. A pálya azért nem váltott ki bennem nagy rokonszenvet, mert innen csak csákányossal lehetett a csúcsra jutni. (a Sólyomig való visszagyaloglás nálam szóba sem jöhetett) Érdekes, lassú, kalandos vonalvezetésű csákányos található itt.
A 3-as fekete (buckás) pálya zárva volt. Én nem szeretek tiltott területen csúszni, de volt akit ez nem zavart. Láttam erre néhány szépen kivitelezett esést.
Több hóágyú ment folyamatosan, az üzemeltetők szorgosan gyűjtötték a havat.

Ami nem tetszett: A beléptető kapu elhelyezése változatlanul nem jó. Minden második embernél kártyaolvasási probléma jelentkezik.
A Sólyom kiszállójánál szintén valamit ki kellene találni, mert az jelenleg enyhén balesetveszélyesnek tűnik.
A hüttében változatlanul nincs kifüggesztett étlap. (az italok ára táblára írva szerepel, de az ételválasztékot, s azok árát csak akkor látom, ha már sorban állok, s a pult elé kerültem.)
Még mindig sok a bámészkodó a Sólyomhoz vezető kanyar előtt, pedig már terelőkorlátokat is felállítottak.
A pénztárnál nincs síléc tartó állvány. Ha valaki alulról jön, ott lerakja a lécét, felmászik a pénztárhoz, jegyet vesz, lemegy a lécért, felmászik a Sólyomhoz vezető útra, felcsatol, s már mehet is. Teljesen életszerű.

Ami tetszett: Látszik a fejlődés, s az arra irányuló igény az üzemeltetők részéről.
Mindent kihoznak a terepből és az időjárásból, ami emberileg lehetséges.
Mindenki kedves, s egyre több alkalmazottat látok.
Közel van, olcsó, s ez nagyon jó nekünk.


Csabor

2011.01.10-01.14.-ig egy barátommal öt napot síeltem a Dolomitokban.
Mivel a szállásomon nem volt net, hazaérve, némileg regenerálódva most adom közre tapasztalataimat. (úgy néz ki, hogy Olaszországban a net kérdést a terrorizmus veszély miatt nagyon komolyan veszik, s bizonyára én is terroristának néztem ki a léceimmel)
Aki ismeri a beszámolóimat az tudja, hogy inkább hangulatokat, érzéseket írok meg a száraz tények helyett. Beszámolóim alapján a pályákon nem lehet „vakon” végigmenni, de talán kicsit segítenek abban, hogy az ember megszeressen egy síterepet. Szándékaim szerint ez most sem lesz másként, sőt!

Az említett 5 napot, némi nosztalgiával fűszerezve a Dolomitokban, főleg Sella Rondán kívántam eltölteni.
Sella Ronda és környezete a maga kb. 600 km-es pályarendszerével világra szóló élmény. Az önbizalomtól duzzadó síelők a Sella hegycsoportot (sziklákat?) a Ladin völgyben sílécen kerülhetik meg. Közben érintenek 4 sírégiót: Val di Fassat, Val Gardenat, Alta Badiat és Arabbát. A két irányban járható kör (zöld szín az óramutató járásával ellentétes, a narancs szín az óramutató járásával megegyező irány) kb. 40 km-távolságot jelent. A 40 kilométerből az ember lécen megy 26 kilométert, a többit felvonón nézelődve tölti el. Komoly élmény.

De először érjünk el a célhoz! Lusta ember lévén kb. reggel fél 8 felé dobtam a lovak közé a gyeplőt. Szinte végig nagy ködben mentünk. Útvonalnak Szlovéniát választottuk. Székesfehérvárról indulva M7, Tornyiszentmiklós, Maribor, Ljubljana, Trieszt, Portogruaro, Belluno, Agordo, Falcade, Moena. Az egy hetes szlovén pályamatrica 4800 forint, az olaszoknál két alkalommal fizettünk, összesen 8.90 EU-t. Nekem megérte, mivel Fehérvárról a kb. 750 km-t hét és fél óra alatt tettük meg.
Amennyire a ködtől látni lehetett hó sehol. Először Maribornál láttunk havat, de szigorúan csak a pályán. Kedvem lett volna jobbra alávágni, s közelről eszközös hóvizsgálatot tartani, de most más cél vonzott. Falcade magasságában már aggódni kezdtem. Amikor két éve erre jártam az akkori hószinthez mérve most minimum másfél méter hó hiányzott. A szent spagettire, milyen lesz a hét?

Technikai megjegyzések: Az olasz sztrádán utunkba két fizető kapu esett. A bejáratoknál a Telepass feliratúakon bármennyire is hívogatóak nem menjünk át, mert az külön rendszer. A fizetős jelzésű kapuknál kapott blankettát őrizzük meg utunk végéig, mert hiánya 50 EU-ba kerül. A két kijárat közül az egyiknél személyzet volt, a másik automata. A személyzet és az automata is bármilyen címletet (a nagyon nagy papírpénzek kivételével) elfogad. Mindkettő szépen számol, visszaad, s semmiféle igazolást nem állít ki. Belluno környékén látszott, hogy hamarosan kezdenek szomjazni a paripák, s mivel nem szeretek télidőben üres tankkal közlekedni itatni kívántam. Nyitva tartó benzinkutat vasárnap lévén nem találtam, de végül felfedeztem az automatákat. Még az én technikai érzékemmel is sikerült pénzt elhelyezni az automatában és tankolni, sőt a tankba beleférő benzin mennyiségét is jól saccoltam meg, így nem kellett örökül hagynom a következő vásárlónak.
Bocs, hogy ilyen unalmas és mindenki által ismert dolgokat irogatok, de talán az útiterv összeállításánál segít valamit. Én például ilyenkor rakok be a csomagtartóba egy flakon ablakmosót, mert azt az automatánál nem tudok venni, s télidőben hiánya zavaró lehet. (bár ha van az embernél némi pálinka, vizet csak szerez valahonnan)

Háromkor már be is csekkoltunk a szállodába. Szállásunk Campestrinben volt. Semmi különleges, a századosi csillagokkal rendelkező szállodáknak megfelelő. A félpanzió nagyon olaszos, pedig igyekeznek a szakácsok. Nem szokásom a reklám, de most mégis megteszem. Mi a kecskeméti Dolomiti Utazási Iroda szervezésében mentünk. Soha nem voltam még olyan szálláson, ahol az utazási iroda két képviselője is jelen van. Igény esetén velünk együtt síelnek, s minden kívánságot, problémát azonnal megoldanak. S egy olyan morgós mackónak, mint én bizony lehetnek kívánságai.

A síelés hétfőn kezdődött. Campestrin kb. két kilométerre van a Sella Ronda egyik legnépszerűbb kezdőpontjától Campitellotól. Reggel és a nap végén sok síbusz közlekedik én kocsival mentem. A parkolót egy híd után egy diszkrét kis tábla jelzi jobb felé. Másodszorra már szinte simán megy a bekanyarodás. A parkírozóban palacsintasütővel legyező forgalomirányítók serénykedtek. Mivel mi a szállásunkon megkaptuk a forintért vett, igény szerinti síbérleteket, lendületesen indulhattunk volna felfelé. Itt egy garzonlakás méretű fülke viszi felfelé a síelni vágyókat. Az ember belép a kapun, egy előtérbe jut, ahol előtte és mögötte a megfelelő darabszámú ember után lezárják az ajtókat. Amikor a kint lévő becslésem szerint kb. 150 embert felviszi az egyik fülke, kitódulhat a másik fülkét várni a nép. Bár a két fülke szorgalmasan cipeli felfelé a tömeget, a síbuszok is öntik magukból kifelé a népet. Ez azt jelenti, hogy reggel 9 táján horror van. Ilyenkor fél óráig is simán eltart a sorban állás. Tehát vagy korábban kell jönni, vagy később. A későbbi indulás ellen szól, hogy a felvonó 16.30-kor zár. A csendőrök mindenkit kizavarnak a hüttékből, s Campitelloba nem lehet lecsúszni. (a pálya tervei készek, de a zöldek nem engedik megépíteni. Ha újra nagy lehetnék, csak zöld szervezetet alapítanék!) Sötétben lecsúszni máshova, nagy élmény, ezt csak a taxis által kért összeg nagysága überelheti. Szóval érdemes odafigyelni a visszaútra (ez azért mozgásunkat egy ekkora síterepen korlátozhatja is), vagy olyan helyről kell indulnunk, ahol a parkírozó lecsúszva megközelíthető.

No de, még csak felfelé megyünk.

Amikor a felvonó legyőzi a maga több, mint egy kilométernyi szintkülönbségét egy kis séta következik, kb, 150 méter. Itt egy hütte és nagy tömeg fogad bennünket. A hüttét érdemes megjegyezni, mert a kinti körben minden második nap két leányzó táncol a pulton. A tulaj 500 EU-t fizet alkalmanként, ami szerintem kidobott pénz, mert ilyenkor senki sem iszik, csak tátott szájjal néz. A tömeget pedig hagyjuk nyugodtan, mert a reggeli rutinok után szép lassan nekiindul a pályáknak.
Ez a néhány száz méteres pályaszakasz mindig nagy tömeggel terhelt. Ha leértünk rettentő nagy választék tárul elénk, már lesiklásra érdemes pályákban.
Első nap hatalmas köd uralta a területet. Most ragozhatnám a mit csináljon a szemüveges topicban felsoroltakat párásodás esetén, de én nagyon szenvedtem. Most jöttek jól utunk szervezői, akik vezettek bennünket a pályákon. Nem derülhetett ki, hogy jobban síelnek, mint én, mert követtem őket, mint kutya a kolbászt, hisz ilyen látási viszonyok között soha nem találtam volna vissza a felvonóhoz.
A pályákon ragyogó hó volt, s ezt csak fokozta, hogy a meteorológia szerint délután esni kezd a hó, s mit tesz a megbízhatóság, pontban délben esni is kezdett a hó. Ez tovább csökkentette látótávolságomat. A sanyarú körülmények ellenére aznap 24 km-t csúszkáltunk. ( a Passo Prodoi felé eső pályákat síeltük be) A pályák kellemesek voltak. Kellemes pirosak és kékek. Jó vonalvezetés, úgy megy az ember, ahogy szeretne. Fekete ezen a napon nem volt. Igazán buckásodással sem találkoztunk, a kellemes nyomvonal és esés miatt nem kellett „tolni” a havat.

Technikai megjegyzések: A területről normális térképet nem találtam. A térképről a területen először járó síelő azt sem tudja megállapítani, hogy merre van fent és merre a lefelé. Most szívesen írnám, hogy a 14-es piros, így meg úgy, de a térképen nincs pályaszám, csak a felvonók száma van feltüntetve. Ismeretlenül, ködben a pályarendszer a térkép alapján bejárhatatlan. Csak javasolni tudom, hogy rossz körülmények között senki se vágjon neki a „kör” bejárásának. A napi síelt távolság, s sok egyéb adat a https://www.dolomitisuperski.com oldalon a bérlet számának beírása után megtekinthető.

A nap végén a körhüttében kellemes látvány volt a két táncoló leányzó.

A második nap a kezdés megfelelt az előzőnek. Csak délután esett egy kis hó, a pályákon az előző nap esett hó a kitűnő kezelés ellenére sem tudott rendesen betömörödni. Ezen a napon is vakoskodtam. Rettentő rossz párás szemüveggel síelni. Ezen a napon 23 km-t mentünk. (érdekes többnek tűnt, mint az előző nap) Most a Val Gardena felőli részen síelgettünk. Errefelé Ciampinoi környékén van a hegygerinc mindkét oldalán kikerülhetetlen fekete pálya. Bármelyik irányba megy az ember egyik oldalról a viszonylag rövid, de a tetején emberesen meredek fekete pályát mindenkinek le kell küzdeni. Kezdőknek adjunk rá megfelelő időt. Ezen a pályán vitte el a lábam a hó, egy hókupac képében, s így lett ez az én gurulós pályám. A laza esés után a meredek majd felét hátamon csúszva küzdöttem le. Társaim szerint semmit nem tettem, hogy a csúszást megállítsam. Tökéletesen igazuk volt. Bolond lettem volna a felállással küzdeni, amikor legalább az biztos volt, hogy lefelé csúszom. Ezután jött a FIS pálya, amit a nagyokhoz hasonlóan küzdöttem le, csak „kicsit” több kanyarral és időben „kicsit” hosszabban. Megérkeztünk St. Cristinaba. Itt van a „metro” alsó végállomása. Az utazást másnapra halasztottuk, mert nyomni kellett visszafelé, hisz táncoltak a lányok és zárt a felvonó.

Harmadik nap már láttuk, hogy látunk. Gyönyörű napsütéses nap, kitűnő pályák. Heten indultunk neki a Sella Rondának. Viszonylag szerencsés kiosztás volt. Mindegyikünk elég gyors volt, s viszonylag őrült. Láttuk nagyban a hegyeket, tudtunk tájékozódni, s láttuk magunk előtt a pályát is. A zöld kört választottuk. (talán az kicsit könnyebb. Minden felvonónál tábla jelezte, hogy melyik irányhoz tartozik, tehát aki a körön jár el tudta dönteni merre menjen)) Csak úgy harsogott lécünk alatt a hó. Őrült száguldás volt. Vezetőnk minden szakasz után odaszólt nekem: Csaba ez jó volt? A válasz szavait nem írnám le, de a lényege az volt, hogy nagyon jó. Olyan jó időt futottunk, hogy Passo Campolongó és Corvara között beiktattunk egy kis kitérőt. Így a 26 csúszott kilométer nekünk 35 lett. Életem egyik meghatározó síélménye volt ez a száguldás. Igaz, hogy a combomon a végén szalonnát lehetett volna szeletelni, de ez az élmény mindent megért. Soha sem hajhásztam a csúcsokat. Nem érdekelt, hogy megcsinálom, vagy nem, de elragadott a hév. Mindenkinek ajánlom. Néhány kemény rész van csak, de a többi rész mindenki által járható (időre vigyázni!). Kellemes pályákon, gyönyörű területeken megy az ember. Van ahol a felvonón szemben is jöttek. Kiderült, hogy az nem felvonó, hanem átvonó (bocs), mert egy völgyön, amit nem lehet normálisan besíelni, visz át. Meglepetés volt, hogy kevés a deszkás. (no a kevés közül egyik csak elgörbítette a botomat) A kerülő és az örömteli hüttézés miatt a végén megint nyomnunk kellett, hogy visszatérjünk. A kör véleményem szerint közepes sítudással simán körbejárható.

Negyedik nap kicsit romlott az idő. Puhábbak voltak a pályák. Nekem az előző napi megterhelés miatt nem esett jól, hogy jobban kell nyomni a lejtőn. Most a St. Cristinánál lévő „metrót” és a mögötte lévő pályákat néztük meg. Jó érzés volt kellemes pályán folyamatosan, vagy 7 km-t csúszni. Kényelmesen 29 km-t tettünk meg.

A sok és nagyon jól eső síelés dacára csak a pályarendszer egy kis részletét tudtuk besíelni. Mindegyik területen van olyan rész, ami felfedezésre vár. A szűz havasok szerelmesei is találnak maguknak megfelelő terepeket errefelé. A távolabbi részek felkeresése egy napi program. Majd legközelebb.

Az ötödik nap Moenaba és Bellamontéba ugrottunk át. Kellemes levezetést terveztünk. 32 km lett belőle. Megjegyzem, hogy a hetet úgy nyomtam végig, hogy a hüttében csak teát ittam. Levezetéskor jöhetett két sör, meg egy kiadós esés. Ezen a vidéken kevesebb hó volt. Az olvadt havat a ratrakok diónyi méretűre törték. Reggel kirázta az ember fogából a tömést. De ez a nap is jó volt. Ezt a részt tipikusan kezdőknek lehetne ajánlani.

Bellamonte kivételével a területen kevés magyart láttunk. Bizonyára sokakat a nagy távolság és a kicsit magasabb árak riasztanak. Szerintem legalább egyszer mindenkinek ki kell próbálni. Én biztos visszamegyek még egyszer, hisz első feleségem ma azt mondta, hogy amíg nem voltam itthon olyan rend volt!
Csabor

Mivel a szálláson nincs net, most csak „kölcsönykenyéren” gyorsan írok.
A részletes beszámolók szombati hazaérkezésem után kerülnek fel.
Az utunk jó volt a köd ellenére,. Szlovéniát választottuk M7, Tornyiszentmiklós, Maribor, Ljubljana, Trieszt, Portogruaro, Belluno, Agordo, Falcade, Moena. Az egy hetes szlovén pályamatrica kb. négy és félezer forint, az olaszoknál két alkalommal fizettünk, összesen 8.90 EU-t. Nekem megérte, mivel Fehérvárról a kb. 750 km-t hét és fél óra alatt tettük meg. Száz kilométeres átlag, szinte szabályosan nem semmi.
Hét végén itt a kutak zárva vannak, de automata üzemmódban benzint lehet venni.
A pályák csodálatosak, bár sokat ma a köd miatt nem láttunk. Fagypont fölött volt a hőmérséklet, de délután is jól sielhetőek voltak a pályák. Én a pirosakat is inkább kéknek mondanám. Jég sehol sincs, s a hőmérséklet ellenére buckák is alig fordulnak elő.
A sok pálya szinte áttekinthetetlen a térkép ellenére is. Oda kell figyelni a visszaútra!
A helyi „pesti ember” délutánra havat mondott, s délben el is kezdett esni a hó. Szerdától napfényes jó időt jósolnak. Hiszek nekik.
Tömeg nincs, a pályarendszer elnyeli a sok-sok embert.
Tehát lehet vaxolni, felüléseket csinálni, pakolni, aztán hajrá!
Még csak annyit, buzdításul, hogy az egyik hüttében délután táncosnők ropják a pulton. Megéri megnézni!

Csabor

Selmecbánya - Salamandra Ski Centrum

Befejeztem mai munkám mímelését. (maci szűkebb hazájának második legrondább gyárában volt némi dolgom. Átfagyva ülök a gép előtt.)
Talán most lesz időm megírni a tegnapi kalandot.
Robi kitalálta, maci laci propagálta s ezért szerdára a következő csapat jelentkezett be:
Nagyapa és szédült barátai
Gabóca és csapata
Csabor és élete bearanyozója, valamint mgy
Mitró és párocskája (Tapsi Hapsi)
Robin és maci-laci

A találkozó előtt számtalan fórumbejegyzés, telefon, sms, és egyéb zsinnyegés volt. Soha sem hittem volna, hogy felnőtt, érett(?), emberek ennyit tudnak kavarni egy majd másfél kilométeres pálya miatt. Az utolsó percekben hordozták körbe a véres kardot, hogy esik a hó, mindenki kéretik korábban indulni.
Éjfél tájban lefeküdtem, hajnali négykor keltem. Öt óra 8 perckor ráengedtem a lovakra a gázt, s irány Pest, mgy lakókörzete. A városba érvén telefonáltam, de mgy biztos, hogy nem az igazak álmát aludta, de, hogy aludt, mint a tej az fix. Képzeljétek olyan izgalmi állapotok voltak, hogy Gyula még kávét sem főzött indulás előtt. Komolyan aggódtam érte. Feleségem pedig az utunk miatt. Volt némi hó, köd, meg ilyesmi, de semmi komoly. Kicsit csúszkáltunk, de csak egyszer vettük a kanyart ajtókilinccsel előre. Első nejem ekkor megmarkolta a kezem, s felkiáltott: Jaj Csaba! Én nagyon szeretem, ha egy rövid kűr autóval való bemutatása közben fogják a kezem. Szóval dal, mokka kacagás volt az út. (ja mokka az egy darab sem, mert ugye, mint mondtam Gyulánál kimaradt a reggeli kávé.)
Mellesleg Sahynál mentünk ki, aztán a 66-os úton (véletlenül az ilyen című Hobo cd szólt a kocsiban), aztán Hernádnémetinél balra, s be az erdőbe, egy tizen valahány kilométeres erdei terepre, ahol a veszélyt a helyiérdekű rakétajárat képében száguldozó hótoló jelentette.
Selmec különben egyik kedvenc városom. Olyan buckás, hogy a mondás szerint ha kikötöd a kéményedhez a kecskédet, az a szomszéd telkén legel. Ha kívánjátok valamikor összerittyentek néhány tíz oldalt Selmec múltjáról, a diákhagyományokról, de most folytatom a beszámolót különös tekintettel arra, hogy most tudtam meg, Selemcen sípálya is van.
Az erdei kocsikázás után ott is voltunk. 3 és fél óra, kb. 230 kilométer. Azt senki meg ne kérdezze, hogy miért kellett ilyen korán odaérni, biztos valamely fórumtárs segíteni akarta megolajozni a felvonó görgőket. No de itt aztán össze is jött a csapat nagy része. Örültünk egymásnak, no nem borultunk egymás nyakába, mert érdekes is lett volna, ha én Gabóca nyakába omlok. (nem volt akkora lépcső a környékem, hogy felérjem)
Jó volt látni, ahogy a fórum betűiből arcokká nemesedtek a nevek. (erre a mondatomra büszke vagyok) Én már sokszor megkaptam a fórum poétája jelzőt, mindig visszautasítottam, de akkor úgy éreztem, hogy végre az életben elértem valamit. Amikor a feleségemet bemutattam, Robinnal az élen visszafordult a társaság, s kórusban mondta: Persze az első! Hiába a dicsőség az szorgos munkával kiérdemelhető.
A pálya különben kellemes. Jó vonalvezetésű, tetején elég piros, de nagyon megszelidül később. Aki abszolút kezdő, azt itt nem sokat tud kezdeni magával. A tetején megriad, nem mer lejönni, más síelési lehetőség pedig nincs. (alul nem ment a kis csákányos)
Nekem a pályák előkészítettségével voltak gondjaim. A kezdet kezdetén találtam hosszanti buckákat a pályán. A jeges rész fölött puha hó volt, a jeges alap is göcsörtös, a puha hó pedig a nagy tömegnek köszönhetően komolyan és gyorsan buckásodott a pálya felső részén.
A technika jó, a felvonó kifogástalan. (szerencsére csak négy személyes, így a tömeg fele mindig sorban állt, s nem volt életveszélyes a zsúfoltság a pályán) Az infrastruktúra néhány területét (vendéglátás, WC) még lehetne fejleszteni. A jegyárak viszont verhetetlenek, ha jól emlékszem 19 EU volt egy napijegy.
A tömeg viszont komolyan zavart. Mindig féltem, hogy valaki nekem jön, de a nagy figyelésben csak én mentem neki az első feleségemnek.
Egyik lecsúszásnál éreztem, hogy valaki néz. Hát egy menyecske meresztgette rám a szemét. Igaz, ami igaz jó svádájú férfiember vagyok, bár fejem klasszikus formájából a sisak sokat elvesz, azért a jószemű nő észreveszi az igazi értékeket. Mintegy véletlenül a nő közelébe ódalogtam, s ő meg is szólított: Te vagy a csabor? Puff, mitro volt az.
Kiteljesedvén a csapat folytattuk a csúszkálást. Robin azt mondta, hogy nem öregurasan toltam. Bizonyára nem látta, hogy a hózentrógerem beakadt mitro botjába, így követnem kellett. Később a stílusát alaposabban akartam tanulmányozni, ezért lefeküdtem a hóra. Gondoltam majd csak valaki felsegít, de addigra már mindenki elzúgott.
S néhány szó a tesztről. A tesztelés két síkon folyt. Gabóca hozott egy olyan hosszú GS lécet (mennyit tanulok itt a fórumon!), amit, ha felállított a kötése a fejem magasságában volt. Ha valaki keresztbe fordította a pályán, akkor ott megállt a forgalom, mert a léc végigérte a pályát. Néhányan kipróbálták, váltakozó sikerrel és véleménnyel.
A másik teszt az italok fogyasztása terén történt. Hát a fórumon mindenkinek nagy a szája, de a valóság teljesen más. Volt ugyan némi ráutaló magatartás, de szolíd buli volt. Maci ígéretéhez híven elővette a mitronak szánt unicumot (1,25), Robin kereskedelmi mennyiségű, saját termelésű forralt bort osztogatott, az én laposomban kemény ágyatlan barack bugyogott. A szolídságot csak az törte meg, amikor a pálya tetején kis piknik kosárkából mitro süteményeket osztogatott, Tapsi Hapsi, pedig a piskótákat borpárlattal kívánta leúsztatni.
Nekem programom volt, s ezért kettő előtt hazaindultunk első feleségemmel és Gyulával. Igazság szerint nagyon untam már a sorbanállást. (az idő sem volt nyári, a kocsi hőmérő útközben a -17-et is elérte.) Pestre érve mgy addig nem szállt ki a kocsiból, amíg be nem mentünk egy kávéfőzésre. Lehet, hogy a főzés leegyszerűsített folyamatát majd egyszer húsz-harminc oldalban megírom) Este odaértünk a buliba, s éjszakáig folyt a pia és a kaja. Már nagyon hiányzott.

Összefoglalva.
A pálya és a felvonó jó. De a pályát tökéletesen kezdőknek nem ajánlom. A pálya kezelésén, az infrastruktúrán lehet javítani.
A tömeg nagy, de kedves. Hétvégén, ünnepnap nem érdemes menni.
Az ár nagyon olcsó.
Az út nem vészes. A havas erdei szakasz is fel volt szórva.
Hogy mennék e még?
Nekem Fehérvárról nem éri meg idejárni. 230 kilométerre találok nagyobb, jobb osztrák pályát, sőt nagyobb magyart is. Egynapos síelésre csak úgy nem jönnék.
Viszont nagy élmény volt a fórumosokkal találkozni! Nagyon jól éreztem magam, ha újból lesz ilyen esemény, s módom van megyek. Köszönöm a napot!

Csabor

Ez volt az utolsó nap. Majdnem mindenki kijózanodik egyszer, mondá Wágner úr az ő kék szakállával, s majdnem minden síelés elmúlik egyszer mondom én. Talán csak Stanié nem, akit piszkosul irigylek.
A grebenzeni kirándulás karitatív okok miatt ma elmaradt, s így jön a szokásos szlogen, Kreischbergben a helyzet változatlan.
Nagyon szép halmocskákat építettek az 1-es aljában, ma már kutyát is igénybe kellett venni, hogy az ember el ne tévedjen a hókupacok között. A hóágyúkat leállították, s egy gép egész nap az 1-es jobb oldali részének „legyártásán” dolgozott.
Tömeg változatlanul nincs, szinte csak magyar van a pályákon.
Az üzemeltetők szerint még mindig hideg lehet, mert az eddig mozdulatlanul álló felvonókat továbbra sem indították be. Kicsit égőnek tartom, hogy napok óta egy egymás mellett lévő csákányos és ülőszékes közül csak a csákányos megy. Olyan ez, mint az általam vásárolt régiós bérlet. Megveszem teljes áron, de szolgáltatást nem kapok hozzá. Kedvenc síterepem szerzett mostanában némi fekete pontot.
A pályák jók, az idő fokozatosan javul. Ma nem volt szél, de a nap csak ritkán nézegetett le a pályára a felhők mögül.
Más. Ahogy nézegetem a fórumot, mindenki szomjazza az információkat. Szeretné ha a keményen megdolgozott pénzéért minél több havat, élményt, síelést kapna. Ha már aktivitásosdit játszunk talán arra kellene sarkalni a síelőket, hogy mindenki számoljon be, merre jár, mit tapasztal, mit javasol a többieknek. Talán kevesebbszer futnánk „lyukra”.
Én egy ideje nem fórumozom, csak beszámolót írok, így következő hosszabb utamig (ha addig „nem jön közbe” valami) nem találkozunk, ezért engedjétek meg, hogy mindenkinek itt kívánjak kellemes ünnepeket, boldog új évet, no meg jó havat!
Január elején a Dolomitokból jelentkezem!

Csabor

2. nap

Tapasztalt síelő tudja, hogy síeléskor jóba lenni eggyel érdemes, az pedig a szél. Lehet akármilyen hideg, ha a szél nem fúj az ember csak elvergődik hüttétől-hüttéig valahogy.
Ez arról jutott eszembe, hogy mára -18 fokot jósoltak. Szerintem bejött, olyan hideg volt, hogy a sóhaj koppant a jégen.
Reggel számítva a megterhelésre a deszkás fekete gatyámat vettem fel. Olyan meleg, hogy délután úgy kell kiönteni a szárából a vizet. Felvettem a fekete kabátom, arra gondolván, hogy majd Z betűket karcolok a hóra.
Óvatosságból csuklyát is vettem, ez a fekete utoljára bankba menet volt rajtam. Ilyen lelkemmel harmonizáló öltözékben indultam a pályára.
Sor sehol, de annyira sem, hogy szinte embert is alig lehetett látni. Talán tegnap duhajkodtam, s megvettem a pályát? Csak emlékeznék. Néhány oktató csoport, s szinte semmi más.
Tegnap előtt dicsértem a havat. Visszavonom. Az én szavaim nem elegek a dicsérethez. Most olyan volt a hó amilyent igazán szeretek. A teteje, mint a fagyott zsír, s úgy szólt, mint a köcsögduda. S ebben a csodában az volt a külön élvezet, hogy az ember néhány pályának maga vette el a szüzességét. Ilyen kihaltságot én még nem láttam.
Az 1-es fekete alját egész nap hóágyúzták. Nem szeretem ilyen formában a hó ízét, tehát ez mára felejtős lett nálam, pedig gyönyörűen nézett ki.
A 2-es kék, a 15, 17-es piros és a 16-os fekete maga volt a csoda. Olyan szépen szólt, s olyan kevesen voltak!
Rosenkranznál nem ment a kétüléses, csak a csákányos. A kezelő azt mondta, hogy azért, mert hideg van. Télen mi lenne? A csákányozást nem szeretem, s a hegy tetején a szél koma is engedett a haverságból, s odafújogatott rendesen. A 9, 10-es piroskák teteje még mindig kicsit jeges. Itt néha olyant szólt a köcsögduda, mint a géppuska. A munkagép megfagyott nyomai rezegtették a lécet a 3 mm-es porhó alatt. A szél vagy rájuk fújta, vagy lefújta róluk a havat (nem kívánt a hely adottságainak megfelelően törlendő!). Néhol még kilátszott a fagyott föld, nem a tömeg tolta le a havat, s szintén nem ők halmozták össze máshol. A csákányozás miatt visszamentünk a kreischbergi oldalra. A gerincen való átmenet egy téboly. Fújt a szél, s a hóátfúvásokon, jégfoltokon küzdeni kellett az átjutásért.
Bevallom, hogy az oxigényes víz és kontra ágyaspálinka vitában a mai nap nem az oxigényes víz pártjára álltam. Új szokásaimmal ellentétben (hiába, satnyul az ember) kétszer is betértem egy hüttébe jagdtee-t inni. Csak azért, mert úgy fázott a kezem, hogy fel kellett melegíteni valamivel. Jellemző a tömegre, hogy a Panoramaschirm-ben hatan voltunk. Két kiszolgáló leányzó, feleségem, csekélységem, s két pohár ital.
A körülmények dacára felejthetetlen napot csúszkáltunk össze ma. Az ujjaim meg majd csak kiolvadnak valamikor!

Itt van két kép. Egyik a nagy tömeget mutatja délelőtt 11 körül a 3-as, 4-es kék környékén. Másikon első feleségem, első sisakjában gyakorolja a magányos síelő szerepét a családi piros 17-esen, ahol a fényképész képezi a családot. (többet fényképezni nem állt módomban, mert nem lehet egész nap kézhez fagyott géppel síelni.)

Csabor

Turracher Höhe az egyik kedves, illetve feleségem egyik legkedvesebb síterepe. Ma meglátogattuk, bár mind kiderült a kedves ma nyafka cafka módjára viselkedett.
Kezdődött a dolog azzal, hogy nagyeszű lévén kitörpöltem, minek keresgéljünk parkírozó helyet a tömegben, menjünk inkább a Turrachbahn felvonó végállomásához. Kicsit gyanús lehetett volna, hogy a parkírozóban a miénken kívül csak a szlovén sí válogatott három autója áll, de már azok is nagy lendülettel pakolnak. Síelésnél nem szokás az éjszakás műszak, de ez akkor még fel sem tűnt.
Először a nap folyamán akkor lettem dühös, amikor felmászva a felvonóhoz, be akartam csúszni a beléptető kapun. Ez nem ment. Régiós bérletet vettem, mert végig akartam járni az összes terepet a Mura völgyben. Kicsit drágább volt, de mit meg nem tesz az ember a szórakozásért. A nagy nehezen előbányászott embernek hiába mutattam, hogy a bérletemre rá van vésve Turracher Höhe neve is, mosolyogva kért egy marék eurót. Pofátlanságnak tartom, hogy ezt előtte senki sem mondta. Ebben az esetben inkább vettem volna sima bérletet kevesebb időre, s elmentem volna más terepekre is. Olcsóbb lett volna, s akkor olyan terepek is szóba jöhetnek, amik nagyobbak, mint a magyar síterepek. Kérem a szerkesztőséget erre a tényre hívják fel a figyelmet, mert így a régiós bérlet csak kiszúrást jelent, hogy mennyire azt akkor még nem is tudtam.

A manióka kipengetése után felkapaszkodtunk a tetőre. Az már a felvonóból látszott, hogy az Adrenalin nevű pálya nem megy. Nincs rajta hó, ami kevés akad, az sincs eldolgozva. A felvonó végállomásán tapasztaltuk, hogy akkora szél van, aminél lefelé begyorsulni kicsit nehéz lesz. Az arcunkba csapódó hótól még láttuk, hogy le van zárva a Sonnenbahn felé való átmenet. Ez annyit jelentett, hogy csak két piros pálya s két kék ment ezen az oldalon. Nem volt seetaxi, sőt még pezsgőt sem osztogattak.
Amikor elkezdtünk lefelé csúszni a vad szélben, feleségem pánikba esett. A pánikba esés legalább olyan súlyos a nőknél, mint a vásárlási láz, csak talán kicsit olcsóbb. A pánikra volt némi oka, hisz a pálya csupa jég volt. Tapasztalt síelőnek járható, de félős feleségnek nem. A szél elvitte a fagyott részről a havat, s gondolkodtam léceim felhasításán, hogy csak egy élük legyen, akkor simán korcsolyáznék. Viccet félretéve nyolcvankétszer vesztem össze halálosan a feleségemmel, hogy ennél meredekebb pályán is lejött már, de hiába. A túrasít választotta, mindenféle erdei utakon próbált lejutni a felvonó aljáig. Közben engem rendesen kifújt a szél.
Nem volt kérdés, hogy átmenekülünk a kornocki oldalra. Itt az 1-es piros maga volt a Delta főcím. Hordta a szél a havat, néha már arra gondoltam, hogy összefagyott orromat letöröm és belerakom a zsebembe, ott talán nem fázik annyira szegény. A pályák állapota ezen az oldalon sem volt jobb. A Kornockról lefelé a felső részen vagy jég volt, vagy fagyott föld, az alsóbb részeken vagy jég, vagy összehordott hó. Rendben, hogy a síelés szabadtéri sport, de ennyire?
Nem volt tömeg. Néha megfordult a fejemben talán nem baj, hogy kevesen látják, amikor meghátrálok. Összefagyva, feleségem által unszolva (nem akartam nyolcvanharmadszor is halálosan összeveszni) elhatároztuk, hogy hazaindulunk. (14 óra) Az asszony kedvére csúszkált a 26-os kéken (ez volt a legjobb pálya), én meg elindultam visszafelé, hogy elhozzam a kocsit. Véletlenül eltévesztettem az átjárót, s így néhányszor kedvemre csúszkálhattam a szélben, mint afféle dühös magányos farkas, aki léceivel szikrát hány, hisz úgy érzi a mai nap csak pénzkidobás volt. Hiszen amikor a pályarendszer fele sem működik, s ami működik, az is egy elfuserált korcsolyapályára hasonlít, akkor talán nem kellene teljes jegyárat kérni! ( a régiós bérletről már nem is beszélve, sőt mivel korábban értünk haza, még Murauba is el kellett mennem megnézni hátha van valami adventi vásár. Azért mindennek van határa!)


Csabor

Ezek a reggeli sima indulások nekem soha nem jönnek be.
Milyen szép is lenne a reggeli után letörölni a tejeskávé habját a számról, belecuppanni a bepakolt kocsiba, s kihajtatni a garázsból, irány a sípálya. Mindig így tervezem, aztán a sors....
Most a sors egy vállalati buli képében jelentkezett. Ennek az üzleti partnernek a bulijait nagyon kedvelem, mert koktélbár is üzemel. Most a B52-re esett a választás. Ez portorico rumból, baylisből (így írják?), kávélikőrből áll döntően. Meggyújtják, a tettes ráközelít egy szívószállal, s az aljáról kezdve egy lendülettel felszívja. Az utolsó korty olyan, mint amikor tarkón vágják az embert. (nem szabad a pohárhoz nyúlni, mert akkor keveredik a pia)
Amikor a B52-vel Drezda lerombolásához hasonló szőnyegbombázást hajtottunk végre már sejtettem, most sem lesz korai indulás.
Aztán a pakolás! Nemrégiben léha sorokat írtam a mit vigyünk magunkkal síeléshez témához. Amit most zúgó fejjel műveltünk az mindennek a teteje volt. Amikor feleségem már az ötödik síkabátomat akarta becsomagolni, finoman jeleztem, nem biztos, hogy minden lecsúszás után át akarok öltözni. Aztán amikor azt mondta, hogy van a pincében egy zsák dió, vigyük el, majd esténként megtöri, nos akkor elővettem a kalapácsot. Végül addig sikerült nyomorgatnom a csomagokat, míg ketten elfértünk egy kocsiban. Ezúton kérek elnézést a lista összeállítóitól, az ő listájuk kifejezetten rövid és hasznos. Végül akkor indultunk el amikor rendes ember már megérkezni szokott.
Az út. Havat mondott a pesti ember, s igaza lőn. Vacak útviszonyok mellett öltük a kilométereket. Meglepetésemre még Magyarországon az út mellett egy nyiladékban hómaró parkolt, várva a munkát. Még a végén megtanulunk utat takarítani?
Most a Club Hotelban szálltunk meg. Pályához közeli, kellemes hely. Önellátóshoz képest drága. A szállás a felvonótól 200 méterre van. Nem baj, egy sportembert nem zavarnak a távolságok, tudok én 200 métert is autózni. Megérkezésünkkor két atyafi szöszmötölt valamit egy kocsi csomagtartójában. Egészségükre! köszöntöttem őket. Na ná, hogy töltöttek nekem is, én hoztam az ágyas pálinkát, előkerült még ez az. Nem kell minden csomagot azonnal felhozni a kocsiból! Holnap a síelős részével folytatom. Ahogy szoktam ..reggel korán......

Reggel úgy nézett ki, hogy szép napunk lesz. Minusz 8 fokkal kezdtünk, a völgyben sütött a nap, sorban állni a vasárnaphoz képest abszolút nem kell. Vidám az élet!
Már írtam beszámolót Murauról, ezért a kedvenc útvonalamat - bemelegítés a 2-es kéken, aztán lezúdulás az 1-es feketén, majd föl a hegyre, egy kör a 15-ös pirosnál, majd a 9-10-es pirosok a rosenkranzi oldalon - nem részletezném.
Amit általánosságban elmondhatok: nagyon kellemes volt a hó. Tömör, kemény, néha halványan jeges, de igazán élvezhető, olyan amilyent én szeretek. A pályák gyönyörűen megdolgozva, simák, s a hó minőségének, no meg a kevés embernek köszönhetően később sem voltak buckák, egész nap élvezettel lehetett volna síelni.
Ezek az osztrákok azért tudnak valamit. Biztos megnézték az időjárás jelentést, s inkább otthon maradtak forralt bort szopogatni. Az idő ugyanis roppant változatos volt. Néha esett a hó, mindig fújt a szél, hol emberesen, hol csak úgy szórakozásból hordta a havat. A felső részeken, hol nagy köd volt, hol nagyobb. A nap erőlködött, de nem jött be neki.
Kiváncsi voltam az új 17-es pályára. A 15-ős a pálya közepe táján a nagy bukkanó előtt kettéágazik. Lesz belőle a 16-os fekete, s a 17-es családi piros. A 16-os fekete olyan, mint régen volt. Semmi eltérés nincs, csak most nem 15-ősnek hívják és átszinezték. A 17-es új pálya egy kedves, kellemes vonalvezetésű piroska, gyönyörű kilátással. Érdemes megnézni, kezdők számára is kellemes élmény.
Az 1-es feketét én még ilyen jó állapotban nem láttam. Kitűnő hava volt, s még délután is kiválóan lehetett síelni rajta, sehol egy bucka.
Az alsó négyszemélyes felvonó egész nap nem ment, hasonlóan a középső állomásról induló kétszemélyeshez.
A Rosenkranznál lévő pályák használhatóságát nagyban rontotta, hogy a hegy tetején rettenetes köd és szél volt. A felső pár száz méter jeges volt, aztán már szélárnyékba került az ember, s gyakorolhatta a magányos síelő szerepét. A felső részen mintha a szél elfújta volna a havat, alul pedig hófúvásokat képzett. Ennek ellenére, aki kibírta, hogy a felvonóban ülve hópehely tüskék állnak az arcába, s a szél lefújja a sisakját az kellemeset síelhetett itt is. Mi kétszer bírtuk ki..
Az idő nagy részében a nép a 2-es kék pályán múlatta az időt.
Az üzemeltetők nagyon készültek a szezonra. Ma majd minden gyártó kint volt, s tesztsíelést tartott. Jól karbantartott, remek hóval rendelkező pályák várják a síelőket. Érdemes lesz ide ellátogatni!


Csabor

Stuhleck 2010.12.08

Tudtam, hogy nem bírom ki. Számítottam rá, de már nagyon jelentkeztek az elvonási tünetek. A 11.-én kezdődő muraiu túra előtt ki kellett próbálnom fizikailag leamortizálódott testem viselkedését a hómezőkön. Bizonyítanom kellett magamnak, hogy a lekötött 4*7 éjszaka a szezonban vidám síeléssel múlik majd el.
Tegnap este még derűsen néztem a színházban a Producerek című musical utolsó előadását, éjfél körül már otthon voltam, s akkor egy pálinka után jött a döntés: reggel hatkor irány Stuhleck. (bocs a pálinkával is volt egy döntés)
Az út kellemes volt. Reggeli finom takony úszott az úton, szemérmes ködpamacsokba burkolózva. Székesfehérvár Stuhleck 3 óra tiszta játékidő, szinte szabályos közlekedéssel.
Még nem voltam ezen a terepen, s véleményalkotási kényszerben leledztem a Donovaly kontra Semmering vitában.
Csendes kis laza csúszkára vágytam, s jött a meglepetés! A parkírozó szinte tele volt. Mi a P1 parkírozóba álltunk. talán ezt nevezhetjük központi parkírozónak. Jól tettük, mert feljebb már nem volt hely. A temperatúra 8 fok celsiusban és pluszban. A kellemes időben atletikus trikóra vetkezve öltözgettek a népek.
A pénztárnál kb. 20 percet álltunk sorba. A komolyabb bérletekhez fényképet készítenek, s ez lassítja a kiszolgálást. Bár ezek az osztrákok különben sem ideges magatartásukról híresek. Muris volt, hogy a napsütés ellen, ami akadályozta a fényképezést egy letekerhető árnyékolóval védekeztek a pénztárosok. Az egyiket letekerték, s úgy is maradt. Ügyes kis szeparé alakult ki. A pénztáros hölgyet, aki felmászott a pultra, s visszatekerte az árnyékolót elismerő moraj jutalmazta.
A felvonóból már látszott, hogy a vidám csúszkának lőttek. Az a bizonyos 30 cm hó nem létezett. A működő pályákon is nagyon ronda barna foltok éktelenkedtek. A hó vizes, tapadós volt.
Szerencsére nem volt sok hó, így nálam nagyobb buckák nem alakultak ki.
Nem élek halok a vizes havakért, de ez így szezon első napjaként jól esett. A felvonók jók, s egyetlen egyszer állt meg egyikük, amikor egy kisgyermekes anyuka jött lefelé és kiszállt a végén. Az új felvonón még ebben a tavaszi időszakban is melengette a hátsó részemet az ülésfűtés. A felvonóknál a nagy tömeg ellenére sem vártam sehol két percnél többet. (honnan jött hétköznap ez a sok ember?)
Délutánra festettünk a pályára még néhány barna foltot, frissen élezett, talpsimogatott lécemen néha koppantak a kövek. (már megint csak egy pár léccel jöttem!)
Az időjárás változatos volt. Néha még a nap is kisütött, de változó magasságban, valahol mindig volt felhő. Nem esett nehezünkre belemenni.
Vidám látvány volt, amikor a felvonóból észrevettük, hogy egy kajakos csápol a víztározóban. Kicsit fura volt, mert indiántábort nem vártunk a környéken. Kiderült, hogy egy kis barna állat, valószínűleg borz keveredett az úszkáló jégre. Szegény nagyon félt. Komoly tömeg szurkolt a tűzoltóknak, akik végül sikerrel oldották meg a mentést.
Nem volt egy csúcs nap, de első napnak nagyon kellemes volt. Ha itt hó van Donovaly megemelheti a kalapját.
A következő napokban mégsem ajánlom, hogy arra járjon valaki síelés céljából. Rossz idő készülődik, s talán hó is lesz. Akkor viszont egy napra ez egy nagyon jó terep.
A hazafelé útról egy szót sem, nem is láttam semmit a ködtől.
Bocs, hogy a hüttékről nem tudok beszámolni, de most először fordult elő velem, hogy egész nap egy teát ittam a hűttében. (nagy úr az orvos) Kérem ne vessetek rám havat a dolog miatt.


Csabor

Dorfgastein

Keseredik számban a sör. Egész hetünket az a felismerés lengi át, hogy vége a szezonnak. Most majd decemberig csak némi gleccser, s meg kell elégedni holmi vízpartok pihentető szándékaival.
A szezonzáró túra utolsó állomása Dorfgastein következik. Csodálatos apró kis echte osztrák falucska. Semmi nagy termál, van egy strand, de annak is be van fagyva a vize. Csavarogva az utcákon látjuk, hogy „már nyílnak a völgyben a kerti virágok” (bocsánat Sándor), s visszavonhatatlanul itt a tavasz. Régen ilyenkor csavargó ösztönöm horgasodott, most nagy erőkkel betűzök a parkírozóba. Láthatósági mellényt viselő emberke integet a sapkájával, de többet beszélget, mint irányít. Egy ukrán parkol be mellénk, nem először találkozunk a hómezőkön. Fiai szeretik a kakaót, felesége tűrhetően síel, ő pedig elvan a Lexusával.
Csodák csodája itt még a völgyállomásnál is működő gyermekpark van, s nem vízzel, hanem hóval. Több, mint biztató.
Nem vagyok a kilométerek híve, ezért nem tudom, de úgy sejtem ez a héten meglátogatott pályák közül a legnagyobb.
A fülkés felvonó vidámkodó lendülettel visz felfelé. Középső állomás, aztán a tető. Amerre nézek kitűnő pályák és hó. Feleségem lábában még bent van Sportgastein jege, ezért egyedül indulok felderítő útra. Minden rendben. A pályák járhatóak, a hó kellemes.
Ezen a pályarendszeren is megtalálhatjuk a már többször emlegetett kiváló átcsúszási lehetőségeket. Aki akar folyamatosan váltogathatja a nyomvonalat, mindig más pályán síelhet le. A Fulseckről lefelé találni egy kellemes fekete pályát, Adrenalin a neve. Kár, hogy felületén néhány helyen barna már a hó, s a vége kicsit furcsa. Ha valaki nem vizsgálja meg előzetesen a felvonóból, bizisten berobog a pálya végén a fák közé. Talán nagyobb hónál ez nem így van.
Reggel még minden pálya jól járható. A pályarendszer a Fulseck vagy a Kreuzkogel (érdekes, ugyanaz a neve, mint Sportgasteinnnél csak 650 méterrel alacsonyabb) tetejéről jól áttekinthető és impozánsnak mondható.
Kavargásom során összeakadok egy török fazonnal. Nevezzük az egyszerűség kedvéért Alinak. Bemutatjuk egymásnak feleségeinket, érdekes mindkettőnknek egy van. Ali első kérdése, hogy honnan jöttünk, második, hogy mi van nálunk a válsággal, a gazdasággal. Úgy látszik kitűnően működik az országimázsunk. Sokat hívnak telefonon, s az előzőek miatt mindig titokzatos mosollyal veszem fel, odasúgva: biznisz. Pedig dehogy az, csak valami olyan, ahogy nálunk az üzletet a „nagy” cégek elképzelik. Ali most tanul síelni. Hatalmas akarattal veti magát a küzdelembe, felesége után a pirosoknak is nekilát. A küzdelemben gyakran alulmarad, de mindig feláll. Többször találkozunk még a nap folyamán, s mindig örömmel kiált nekem: Élek! Ez sítudását tekintve nem is kis teljesítmény.
A nap egyre magasabban van. Már 18-20 fokot mutat a hőmérő. Egy lengyel a hütte teraszán RSZ (nem katonaviseltek számára rövidszárú) alsógatyában és zokniban kever.
El kell innen menni, s befejezni a szezont. A reggel látott barna foltok sokasodnak, a hó buckákba halmozódik. Több fiatal leányzó ruháját a derekán megkötve síeli. Nem tudom, ki pénzeli ezeket, hogy nem telik nekik egy kevésbé feszes és hosszú ujjú blúzra?
Szedem a sátorfámat. Végeredményben nem volt rossz a hét. Ha rangsorolni kellene, akkor Bad Hofgastein és Dorfgastein állna elől, majd Bad Gastein következne. Sportgastein inkább egy egydélelőttös kirándulás címkéjét kapná. Számomra a szezon befejeződött. Sok kellemes élménnyel lettem gazdagabb, combomban dúltak a savak, de megérte.
Remélem mindenkivel találkozom a jövő szezonban, ha nem is a sípályán, de itt a sielok.hu-n.
Reggel kocsiba ülök, s a feszes blúzt viselő leányokat bámulva vidáman tűzök haza. Elvégre tavasz van, s annak is vannak örömei.

Csabor

Sportgastein

Szezonzáró túránk egyik napján Sportgastein felé vettük az irányt. Ha meleg van, majd segít a fizika, hisz a Kreuzkogel majd 2700 méter magas, tehát ott biztos hidegebb van, mint Bad Gastein és Bad Hofgastein területén.
Nekieresztettük a lovakat a hegynek. A térképen láttam egy útvámszedő helyet. Gondoltam valami kellemes műemlék, amit majd szépen körbejárunk. Megint a naivitásom áldozata lettem. Ez funkcionált! Megállítanak és személyenként 4 eurót kérnek. A fizetéstől egy jó bérlet mentesít. Én rutinnal mutattam a bérletünket, a perzekutor pedig unottan intett. Tanulság, ha nem busszal megyünk, már előre vegyük meg a bérletet. Ez a Ski Amade bérlet úgyis sokfelé jó, talán a Normafához nem, de ezen a vidéken mindenhol lehet menni vele.
A felfelé vezető út további részén három alagút található. Sziklába vájt, robbantott, a maga nyerseségében megmaradt, világításnélküli képződmények ezek. Mintha a pokolba tartanánk. Pozitívabb megközelítéssel bármely pillanatban előbukkanhatna a medve, s mindenkit kizavar a barlangból.
Mint minden nap kicsit korán vagyunk. Szállásunk önellátó, így nem kell várnunk a reggelire. Mint korán ébredő emberek így saját magunknak osztjuk be az időt. Feleségem reggel megkapja a konyhában lenge ruhában szorgoskodó, gömb alakú férfi látványát, én pedig a pályánál felébresztem a felvonókezelőt. Mindennek van valami előnye.
Fenn a pályánál kellemes parkírozó és hó vár. Irány a fülkés felvonó, amely egy közbenső állomást beiktatva felvisz a hegyre. Megjegyzem ezen kívül csak egy csákányos áll a síelni vágyók rendelkezésére. Talán ebből is látszik, hogy nem egy nagy terep. Tudom, hogy ez fogalmilag zavaros, de mintha egy hegyoldalon leereszkedő völgyben lenne a pálya. Talán ennek köszönhetően itt még mindent hó borít. Ez jó jel.
A pályákról sok mindent nem lehet elmondani. Kevés pálya van, de azok, jó vonalvezetésüek.
Talán a fizika oktatás Európa más részeiben is erős, mert itt aztán elég sokan voltak. A felvonóból csak úgy özönlött a nép, mert a parkírozó a délelőtt folyamán megtelt.
A tömeg más megoldás nem lévén a Kreuzkogel tetejéről indult alá. Itt vált valóssággá a sejtés, hogy a felülről kitűnőnek látszó, tükörsima, kitűnően kezelt hómező minden tulajdonsága igaz a hómezőt kivéve. A felület olyan volt, mint egy hokipálya felülete a hirtelen halál után. Ez szép és jó, de nem mindenki szereti és nem mindenki tud síelni rajta.
A tömeg nagy része az S1 kék pályán próbált leereszkedni. A pályának több olyan szakasza van, ami oldalirányban is erősen lejt. Ezek előtt komoly embercsoportok latolgatták a lejutás esélyeit. A keskenyebb részeken bőven akadályozva egymást. Ez a pálya jelen körülmények között csak nagyon sötétkéknek volt minősíthető.
A pálya felületéről elmondottak mindenhol érvényesek voltak. Folyamatosan mentek a gépek, kezelték a pályát, a buckásodást meg tudták akadályozni (kialakulásának kicsi volt a valószínűsége), de a jéggel nem tudtak mit kezdeni. A jég felületén lévő 3 mm-es porhót lengedezve fújta a szél.
Ha az ember folyamatosan más pályákat akar kipróbálni itt nem tölt el sok időt.
A hütte ellátottság szinte siralmasnak mondható. Az egyik világkiállításra készült Atominium (azt hiszem ez a neve) épületének kicsinyített torzói láthatók vagy két helyen, aztán megállt a tudomány. (ezekben még WC sincs)
Feleségemnek nem feküdt a terep, én pedig ezt a síelést vele akarom végigcsinálni. No meg otthonról is kedvetlenítő hírek érkeztek (ne vigyen mobiltelefont az ember a pályára, mert hülyén néz ki, amikor a hegyoldalon kapaszkodva telefonál), ezért dél táján elhagytuk a területet. Ennyi idő alatt ez a pályarendszer bőven bejárható.
Összefoglalva a pályarendszer kitünő. Az a kevés pálya, ami van nagyon jó (kivéve a piroskára hajazó S1 kéket). Itt még sokáig lesz hó. Érdemes ide eljönni, de manapság egy előzetes lécélezés nem árt.
Lefelé ismét élvezkedtünk az alagutakban, de Maci Laci most sem jött el.

Csabor

Bemegy a félszemű farmer az ívóba, ahol nagy verekedés zajlik. Természetesen azonnal kinyomnak a fél szemével. Bravó, mondja a farmer, mindig a lámpával kell kezdeni.
Én vagyok most ezzel így. Két nap után mondom, hogy Bad Hofgasteinbe kellett volna kezdeni.
De ne toljunk ki azzal a fél szemmel, csak szisztematikusan, ahogy egy elragadtatott beszámolóhoz illik. (talán azért vagyok ilyen lelkes, mert nem itt lakom)
A Bad Hofgastein síterepet két úton tudjuk megközelíteni.
Egyik útvonal amikor a főútról a körforgalomnál letérve egy kellemes, viszonylag rövid hegyi úton elmegyünk az Angertal síközpontba. Kellemes parkoló, parkírozóház, központi épület vár bennünket. A hüttekinálat siralmas, nincs hagyományos hütte, csak amolyan talponálló, de egyébiránt minden rendben. Mi úgy keveredtünk ide, hogy Bad Gasteinben fene nagy köd volt, s úgy gondoltuk itt talán van láthatósági mellényt viselő pálya. A gondolat többé-kevésbé bejött. Az alacsonyabb régióban síelgethettünk. Ha az ember gyereke felkúszik a 12-es felvonón, s utána az a pajzán gondolata támad, hogy visszatér a kiindulási pontra, akkor komoly megfontolásokat kell, hogy tegyen. Senkinek nem ajánlom, hogy a kék H31 pályának bedőljön, mert az a jelenlegi éghajlati viszonyok között katasztrófa. A pályán akkora buckák találhatók, hogy ki kellett nyújtani a nyakam, ha át akartam látni felettük. Mindenkinek ajánlom, még kezdőnek is, hogy most a piros H32-őn menjen le. Sokkal jobb, s legalább van hely a manőverezésre.
A fentiekből következik, hogy a két hegy közötti legendás síhinta működése most némi kívánnivalót hagy maga után.
A másik megközelítési út az Alpentherménél lévő parkírozó. Nagy és kellemes. Egy alagút vezet át a főútvonal alatt, s már ott is van a csodálatos berglift. Egy menettel 100 embert visz fel egy fülkében. Többet a beléptető rendszer be sem enged, de azért hátulról gyömöszkölik az embert. Ja itt már találkoztam oroszokkal is. A 100 személyes felvonóból egy rövid utazás után átszállunk egy 80 személyesbe (az a 20 ember hol marad a fene tudja), s egy röppenéssel már a Schlossalmon is vagyunk. Itt kezdődik a csoda. Amerre a szem ellát gyönyörűen kezelt, döntően árnyékban lévő pályák özöne. Aki ismer tudja, hogy nem vagyok egy szemérmes pacák, főleg ha szidni kell valamit, de most nem emelnék ki egy pályát sem. Minden olyan amilyennek elképzelem a jót. Az ember arra síel, amerre akar. Mindenfelé pálya, olyan vonalvezetéssel, ami mindenkinek csak jó lehet. Ismét úgy érzem magam, mint a versenyló, amit megpatkoltak, száguldozni támad kedvem. Ezen a terepen, még ebben az időszakban is erre minden feltétel adott.
Azért kiemelnék néhány pályát. Ha az ember felküzdi magát (kétszemélyes felvonó) a Hohe Schatera két út áll előtte. Vagy lecsúszik a H5 piroson (ami két pályát jelent), s tovább folytatja útját lefelé, vagy s ez az izgalmasabb a H1, H2 piros pályát választja. A H1, H2 a hegyek között kanyargó csodálatos pálya. Az első párszáz métere jelenleg a porhó alatt tök jeges, aztán bucka is van bőven, de valami eget rengető vonalvezetésű pálya. Bevallom én a H2a-n nem mentem le, mert nem akartam rongálni az élményt, de a felvonóból láttam, hogy ott is van hó. Messze távol egy deka sem, de a pályán van vagy 20 cm. Nem tudom ráolvasással, vagy hogyan csinálják, de csoda a szinte már zöldellő környezetben a fehér folyam.
A pályarendszer kitűnő, még most is kellemes élményt nyújt. Délután természetesen már buckás, de még élvezhető. Ha valakinek most támad kedve szezonzáró síelést tartani, ajánlom a terepet

Csabor

Bad Gastein

Valami jó szezonzárót szerettem volna összerittyenteni magunknak. Mindent megtettem az ügy érdekében. Zala felé indultam, feltölteni pálinka készleteimet, s onnan a kis kitérő után irány Bad Gastein.
Faltuk a kilométereket, tapasztaltam, hogy ebben a szezonban kedvencemmé előlépett Schladmingban a parkírozóig le lehet csúszni, egész kellemes hóviszonyok között. Én csak mentem s egyre inkább furcsa érzés kerített hatalmába. Az úton folyamatosan kerülgetnem kellett a kerékpározókat, már a hegyek között jártunk, de még mindig szép számban vonták el a vezetéstől a figyelmet lenge blúzban flangáló leányzók. A hőmérő 19-20 fokot mutatott, néha hátranéztem, hogy véletlenül nem kötöttem-e fel két bicót a kocsira, s kezdett bennem derengeni, hogy nem ez lesz életem legjobb síelése.
Bad Gastein kellemes város. Tele van színvonalasabbnál színvonalasabb szállodákkal. Érdekes, hogy egy termálfürdőből jó marketinggel mi mindent ki lehet hozni. A város egy rendkívül zeg-zugos völgyben fekszik. Selmecen járja az a mondás, hogy ha kikötöd a kecskédet a ház kéményéhez, az a szomszéd telkén legel. Itt kecskét nem láttam, ezen a helyen a kecsketulajdonosok valószínűleg a jövedelmüket költik el. Azt lehet is, mert itt minden drágább, mint általában. Egy sportboltban láttam egy középkategóriás lécet 1200 eu-ért. Persze ezért a potom összegért kötést nem adnak hozzá. A városban gyakorlatilag normális parkírozó helyet nem lehet találni. Mivel a mi szállodánknak nem volt saját parkírozó helye, a máskülönben kitünő (10 emeletes) parkírozó házban dekkolt a kocsi. Ez nem szerepelt a költségvetésben. A síbusz ellátottság kitűnő, a puccosabb szállodáknak saját kisbuszaik vannak. Egy kávé a Ritz teraszán, s irány a pálya. Kár, hogy nem kávézom.
Körbenézve a területen meg kell állapítanom, hogy ez nem egy magyar fészek. Láttam vagy 3 magyar kocsit, s egy gyermeket, aki anyja sipító tiltakozása ellenére 400 méter vegyest akart leúszni az Angertal játszóterén. Ide főleg lengyelek és csehek járnak. A csehek rátarti népek. Többször kidobták előljáróikat a várablakon, de amikor az asztalodhoz ülnek nem kérdezik meg, hogy van-e hely, s távozáskor sem köszönnek. Bizonyára így szocializálódtak, ez meglátszik a síelésükön is. Oroszokat viszont nem láttam, csak utódállamosokat.
Bad Gasteinben a sípálya parkírozóját könnyű meglátni. Meglátni könnyű, de bemenni kicsit véleményes. Én két kört tettem a városban, mert nem hittem el, hogy egy keskeny, szakadt alagúton kell átmennem csak úgy juthatok a parkírozóhoz. Ha odaérsz már minden korrekt. Kellemes a fogadóállomás, minden igényt kielégít. A síléctartók fémből vannak, hiába gazdag helyen még a fabudi is savállóból van.
Az már az elején látszik, hogy az alsó állomásra lesíelni nem lehet. Van ott egy kis pálya (B13) ahol rövid ujjú polóban és farmerban bohóckodnak egyesek, de a hegyoldalon csak foltokban találni havat. Itt megtörténik velünk a szégyen, hogy felvonóval jövünk le a hegyről. (a B14-es pálya lezárva)
A felvonó gyönyörű. Mozgólépcső, meg amit akarsz. Beszállva érezzük, hogy az ülések fűtöttek. Van az a luxus, ami már túlzás. Kinézegetve látom, hogy ha nem szeretem a barna havat, akkor a középső állomásra sem csúszom le.
A hegy tetején jobbra vesszük az irányt. A B19 és B22 pirosok nagyon kellemes pályák lehetnek télen. Most is látni, hogy kellően előkészítették, de reggel fagyos, egy óra múlva már buckás és puha.
Kár ezért a hegyen uralkodó +7-8 fokért. Lemegyünk az Angertal síközpontba. Kellemes közlekedési csomópont, minden földi jóval. Itt át lehet menni a szomszédos hegyre, de azt másik napra halasztjuk. Célunk az, hogy kishajó vezetői jogosítványt szerezve tudjunk közlekedni az olvadó hóban a sícentrumból induló felvonók között.
Újból felérve a tetőre leereszkedünk a B18-on, ami szebb időkben kitünő pálya lehet. A tanulóknak ajánlom a B11 pirosat, ami kellemesen ereszkedik alá, s a Stubnerkogelről a B15 kéken könnyű megközelíteni.
El kell még mondanom, hogy mindenhol találhatók az egyes pályák közötti átcsúszást biztosító utak. Gyakorlatilag mindenhonnan el lehet jutni bárhova, s mindenki a tudásának megfelelő útvonalat választhat. A felvonók kitűnőek, mindenhová kényelmesen el lehet jutni. Van a deszkásoknak élvédő zacsi, ahogy az dukál. Tömeg az nincs.
A pályarendszer jó időben csodás lehet. A B18-at egyszer normál körülmények között is kipróbálnám, de mivel nem langyos vízre vaxoltam két óra felé abbahagyjuk a buckák megmászását. Kicsit megrázott a dolog, hogy én, mint az egyéni védőeszközök használatának feltétlen híve, sisak és kesztyű nélkül, kigombolt dzsekiben síeltem. Persze, mert már úgy éreztem magam, mintha a strandon neoprén ruhában grasszálnék. Ilyenkor már le kell menni a hegyről, vagy inni valamit.
A következő nap ismét a pályán talál bennünket. Néhány száz métert emelkedve gyönyörű sűrű ködbe merül a felvonó. A Stubnerkogelről megkiséreljük az átcsúszást a B15-ön a B11 felé. Előre megyek, s mutatom az irányt. Feleségem 10 perc múlva hív telefonon, hogy mivel nem lát semmit visszagyalogolja azt a 100 métert, amit lecsúszott. Megbeszéljük, hogy a felvonó középső állomásánál találkozunk. Életem egyik meghatározó élményét élem át, míg lecsúszom, mászom a középső állomásig. Néha azt sem tudom merre lejt a pálya. Vagy két métert látok előre, vagy hátra? Aztán már kerülgetni kell a barna foltokat. Aggódom, hogy eltévedek, ellenőrzöm zsebemben a túlélést biztosító Cerbona szeleteket, s végül remegő inakkal megérkezem a középső állomásra. Feleségem nemsokára jön a fülkében állva, mint egy viking hajós, s leereszkedünk.
Úgy döntök, hogy én fogom legyőzni a hegyet. Bár egy nap nem szeretek kétszer síbakancsot húzni, autóval átmegyünk az Angertal síközpontba s ott próbálkozunk tovább.
De ez már a Bad Hofgasteinről szóló történet.
Összefoglalva, akit a zongora körül kergettek kiskorában, mert rossz ujjára húzta a brilles gyűrűt az itt biztos jól érzi magát, aki a családiasabb helyeket szereti, annak ezt a terepet nem ajánlom. A hó biztosság szerintem nem elég jó, de „télen” a pálya minden igényt ki tud elégíteni. Bár a pályák kitűnőek a hangulat miatt nem ez lesz a kedvenc pályarendszerem.

Csabor

Tökéletesen igaza van Csabeenak. (no nem azért, mert egyforma a keresztnevünk)
A pályához való eljutás kicsit kalandos volt. Sok várakozás az autóúton, aztán kavarc a faluban.
Értékes próbálkozások voltak hólánc szereléssel. Sok vakmerő autós volt aki a sor mellett elzúgva a körülmények figyelembevétele nélkül akart előnyt szerezni a felmenetelnél. A jószívű síelők őket is feltolták a parkírozóba. Kiemelkedtek a tolók közül a fehérvárisielok.hi csapata, akik eltisztították az útról az autókat, majd saját buszukat is feltolták.
Tegnap mindenki bemelegített síelés előtt.
A pályán gyakorlatilag csak magyarok voltak. Nem volt tumultus.
A hó keményen esett, de elviselhető volt az idő.
Két fiamat vittem síelni. (szüzesség elvesztése volt ez esetükben) Fejenként kb. 10 esés után egyik feladta, a másik élvezte a dolgot. 50% ez is több a semminél.
A pálya szerintem ma az igazi. Aki teheti a közeljövőben menjen el a területre.

Üdv:

Csabor

Eplény 2010.03.12.

Kiestem a tutiból. Egy hét síelés után hazajöttem Schladmingból, s átültem a feleségem autójába. Az én autóm olyan koszos, hogy meg sem lehet közelíteni. A koszmók és a feleségem kocsija között van több mint ezer köbcenti különbség és egy normál autónyi lóerő differencia. Régi vágyamat teljesítem, ma délelőtt elmegyek Eplénybe. Azt már tudom, hogy mi a difi a két autó között, de rövidesen megtudom mi a különbség a két síterep között.
Székesfehérvárról Eplény csak egy ugrás. Az ugrás közepén ott van Várpalota. Amikor az ember kifelé tartva, már látja a városhatár táblát, s kezdi odadobni a gyeplőt a lovak közé, akkor sunyi módon előbukkan a semmiből egy trafi. Ilyent még nem láttam. Piros, merőlegesen áll az útra egy autószerelő műhely előtt. Senkinek fel sem tűnik, de az első ülésről keresztben méricskél egy hölgy. Rendszáma (már a kocsié) ha jól emlékszem KKT-vel kezdődik. Ez azért már nem semmi! Amikor síelni rohanok, akkor sincs kegyelem. Az embernek sírni támad kedve.
Le is fordulok a főútról Őskünél, s nosztalgiázom egyet. Valamikor errefelé tank gyakorló pálya volt, s még ki tudja mi minden. Alig több mint 20 éve indultak el innen az orosz katonákat és katonai felszereléseket hazaszállító vonatok. Akkor múlt el a környéken lakók feje fölül a veszély, hogy egy hajnalon kollektíven az égben ébredjenek. A veszély elmúlt, de az idő megállt. Szomorú látni a romhalmazzá vált katonai épületeket, a jobb sorsra érdemes szétmálló kastélyt. Talán több szép épületnek, s egyéb valamire biztos használható objektumoknak nem így kellene elmúlnia.
A Zirc felé vezető úton, Eplény után egy diszkrét táblácska jelzi, hogy jobbra síelni lehet. Talán kicsit nagyobb figyelemfelhívás nem ártana. Bár aki akar úgy is odatalál.
Az erdei út a közelmúlt hóesése ellenére viszonylag jól járható. A parkírozó korrekt. Nincsenek irányítók, most kevesen vagyunk nem is kellenek, de tájékoztató táblák ide sem ártanának.
Holle Anyó kocsmája alatt a WC megfelelő nagyságú, és tiszta. Bár valami őrült az automata kézfertőtlenítőt letépte a falról.
Nem vagyunk sokan, pedig a jegyeket gyerek áron adják. Többen vesznek két órás jegyet, láthatólag volt egy kis idejük, s ideugrottak egy kicsit mozogni. No ezzel semmi külföldi pálya nem versenyezhet. Én időt akarok szánni mindenre, ezért 3 órás jegyet veszek. 3000 forintért majd 3 órát felvonózhatok, a maradék 100 forint, mint kiderül a csúszást fedezi.
Találok egy csákányos felvonót, amin néhány szakember éppen nagy lendülettel heggeszt valamit. Később el is indítják.
Egy székelykapu mögött meglátom a Szent Sólyom nevű négyszemélyes felvonót. A beléptető kapuk elhelyezése nem a legszerencsésebb, a síkabát erre a célra szolgáló zsebeiben elhelyezett közelítőkártyát nehezen olvassa a gép. Ez fennakadásokat okoz. A sólyom első látásra sem csibe már. Az ülések felett elszállt az idő vasfoga (?). A sólyom az elején lassan, de megbízhatóan működik. Amint azonban szárnyain mind több ember csücsül, nem csak a sebessége csökken, de meg megáll szusszanni is egyet. Ez pedig tekintve a komoly szelet nem a legjobb tulajdonság. Érdekes, hogy az utasok többsége mintha félne a sólyomtól, a felső állomás közelében túl korán hajtják fel a védőkorlátot, talán nem érzik, hogy van elég idejük kiszállni. Lehet, hogy segítene, ha az idegen nyelvű maradvány táblák mellett magyar nyelvű táblák is lennének. Érdekes volt, hogy amikor a felvonó felső felén jártam, jött szemben lefelé egy helyi alkalmazott, felértem, lecsúsztam, s újra elindultam felfelé. Az alsó felvonószakaszban ismét találkoztam a szakival, aki még mindig lefelé tartott.
Végre a pályán vagyok. Csak egy irányba lehet menni. Hiába akartam megnézni a feketét csak az egyik pálya működik. Az viszont előkészítés szempontjából nagyon rendben van. Rendesen előkészített pályán haladunk, s ha nem fújna olyan fránya szembeszél talán még fel is lehetne gyorsulni. A pálya beletorkollik a már korábban említett csákányos pályarészbe. Itt a szűkületben még a jelenlegi kevés síelőnél is komoly tumultus alakul ki. Ezen a pályarészen célszerű az óvatos, lassúbb haladás, a balesetek elkerülésére.
Néhány dolog, ami nem tetszett. Hiányzik például egy óra a felvonó környékén, hogy tudja az ember mennyire kell tekernie, mikor jár le az ideje. A kocsma rendben van, hangulatos. A kiszolgálás lehetne gyorsabb, s talán a Székely Himnusz helyett egy étlap, árlap kifüggesztése jobb lett volna. Én büszke vagyok a magyarságomra, s célszerűnek tartom azt kifejezni is. De egy olyan síterepnek, ahol Szent Sólyomnak hívják a felvonót, székelykapuja van, annak ne legyen a neve angol. Ez nálam nem jön össze.
A fentiek ellenére csak tisztelni lehet a pálya tulajdonosainak, dolgozóinak erőfeszítését, hogy ezt a produktumot létrehozták. Az kell mondanom, hogy „hegyeink”, éghajlati viszonyaink között ez a maximum, amit a területből ki lehet hozni. Jó, hogy van, jó hogy könnyen megközelíthető, jó hogy ha van néhány szabad órája az embernek tud csusszanni egyet. Csak így tovább.
A parkírozóban egyszerre érkeztem két idős úrral, s egy időben távoztunk is. Az egyikük nyugdíjas volt, a másikuk szinte gyermek, alig 88 éves múlt. Csak alig több mint 70 éve síel. Kívánom mindenkinek, hogy ebben a korban is még a sípályán legyen.
Végül egy sajnálatos tény, ami nem a pálya, hanem nagyrészt az én hibám. Mikor már számtalanszor lecsúsztam a pályán, s annak ellenére, hogy a három órám még nem telt le, a hazamenetel mellett döntöttem. Lusta lévén közel kívántam csúszni Holle Anyó kocsmájához. Csak azt nem láttam, hogy a vékony hóréteg zúzott kővet takar. Lécem talpát újra kell építeni. Mindenki legyen arrafelé óvatos. Én amikor megláttam a léc talpakat szinte sírtam.
Sírás az elején, sírás a végén, ez szinte egy keretes novella.

Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal.

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Harmadik nap. 2010.03.08. Hochwurzen
Beszámoló a síterep fórumában.

Negyedik nap. 2010.03.09. Reiteralm
Beszámoló a síterep fórumában.

Ötödik nap. 2010.03.10. Kisérlet Dachsteinnél + Fageralm

Kétszemélyes csapatunk felére fogyatkozott. A barát ma heverészik, s próbál meggyógyulni számtalan nyavalyájából, amit szerencsésen összeszedett. Én maradtam.
Mára Dachsteint és Fageralmot tűztem ki magam elé célként. Elnézést kérek a szerkesztőtől, tudom, hogy ez már nem szervesen ugyanaz a terület, de most nálam, s talán máshol is összetartoznak. Ezért ugyanarra a fórum rovatra teszem fel a beszámolót ahova az előzőeket. Cserébe, mint mindig felhatalmazom a szerkesztőt, hogy a józan ízlés határain belül oda teheti a beszámolót, vagy annak részeit ahova akarja.

Dachstein: Viszonyom sajátos a gleccserekkel. Jó eldicsekedni, hogy ott is síeltem, de általában nem kötődik nagy sikerélmény a dologhoz. Például legnagyobb síelés közben elszenvedett esésem gleccseren történt. Vihar volt, nem láttam, s egyszer csak éreztem, hogy átmentem madárba. Valami jégdarabon, vagy min estem el. Olyan szép ívű esés volt, hogy barátaim még nevetni is elfelejtettek. Én valami véletlen folytán aznap sisakot vettem fel. Amikor landoltam, az első hang, amit hallottam a sisak koppanása volt az acél keményságű jégen. (azóta síelésnél le sem lehet vakarni rólam a sisakot.) Gyönyörű soha nem feledhető hang. Így csak a kézfejem csontjai fájtak egy évig. Igaz azokat egy hét múlva fociban megrúgták, de akkor is adjunk egy fél évet a gleccser bosszújának.
Ilyen előzmények után, mivel csak -14 fokot mutatott a hőmérő, hogyan hagyhattam volna ki Dachsteint.
Az odavezető hegyi út kellemes, én szeretek hegyen vezetni, s az sem zavar, ha a kocsi legtöbbet dolgozó része a kipörgésgátló. Közben itt, ott némi apró síterepeket lehet látni. A Rittisberg például nagyon kellemes azzal a széles szépívű pirosával, s körben a gyermek paradicsommal.
Végre lekanyarodtam a főútról, s egy kapun keresztül jött a havas hegyi út. Már azt hittem hóláncot kell szerelni. Gyönyörű hegyek között vezetett az utam, s végül megérkeztem a parkírozóba. (elárulom, hogy azért ömlengetem az előzőekben, mert nem akartam, hogy ne legyen dicséret a beszámolóban.)
A parkírozóban elő akartam adni életem leggyorsabb síbakancs felvételét, de egyszer csak éreztem valami nem gut. Talán Stirliz érezhetett így a Tavasz 17 pillanata című felejthetetlen sorozatban (emlékszik még rá valaki), de mint ő én is azonnal rájöttem a bibire. A parkírozóban csak 3 autó volt!
Marad a túrabakancs, s irány az épület. Ott amilyen nagy olyan kedves szőkeségtől megtudom, hogy fent 2700 méteren nagy a szél, ezért nem járnak a felvonók.
Nincs mit tenni lécek nélkül megyek fel a kb. 20 perc múlva induló fülkével. Kicsit erősködnöm kell, mivel én vagyok az egyedüli utas, de végül elindulunk. A látvány gyönyörű. Szikár hegyek próbálnak kiemelkedni a felhőkből, most hiányzik igazán az otthon felejtett fényképezőgép. A felvonó billegve a szélben, de viszonylag rövid idő alatt 1000 méter szintkülönbséget győz le. Fantasztikus, ahogy kúszunk felfelé. Tériszonyosok kizárva. A megállóban könnyedén odavetem a kezelőnek, hogy várjon meg fiam, fél óra múlva jövök. (szinte félig már Bors Máté vagyok. Bocs, ígérem ez volt az utolsó sorozat) Nem ért magyarul, így kedélyesen mosolygunk egymásra.
Igaza volt a szőkének, olyan szél fúj, hogy az ember zsebéből kifújja az órát. Nem tudom ki mérte azt a 14 fokot, de magamban szabadidő programokat ajánlok neki. A fő szám, hogy a sziklák peremén túlnyúlik egy terasz szerűség, amelynek üveg az alja, s csodálatos kilátás nyílik lefelé arra az 1000 méterre. Persze most az üveg be van fagyva, a szél majdnem elvisz, időm kevés a gleccserben lévő kiállítás, jégtárlat megnézésére, csak egy kis sétát tudok tenni a szélviharban. Amennyire látom a pályarendszer nem egy nagy eresztés. A pályák szinte egyenletesnek tűnnek. Talán nem is kell sajnálnom, hogy nem nagyzolhatok a gleccseren történő síeléssel. Ha valaki csak síelni megy oda szerintem nem éri meg, de a többi dolog, a látvány, a kiállítás, a lehetséges túrák miatt igen. Indulhatunk fiam, mondom a kezelőnek, s kedélyesen mosolyogva leereszkedünk a hegyről.
A környéken mindenütt hótalpas kirándulók, szóval zajlik az élet, jó a marketing.
Mielőtt a főútra érnék, a kapunál megállítanak, most derül ki, hogy akinek nincs valami jegye az 5 eurót fizet. Nem autónként, hanem személyenként. Kiderül, hogy az én hatnapos bérletem mindenre jó. Dugok egy menekülőt, s leszáguldok a hegyről. Délben már második úti célomnál vagyok.

Fageralm: A síterep kiindulópontja Forstau 10 kilométerre van Schladmingtól. Maga a síterep olyan kicsi, hogy még saját térképe sincs, Reiteralm térképének jobb felső sarkában szerénykedik.
Reiteralm Gleimignél lévő lejárójánál kell bemenni, de a vasúti átjárónál nem kell elkanyarodni balra, hanem továbbmenni egyenesen 3 kilométert.
A parkírozó rendbe van, integető nincs, minek, hisz vagy 40-50 autó áll csak a két parkírozóban összesen. Lécre kapok.
Oh, atyám, azok a kellemes régi kétszemélyes felvonók. Milyen önbizalom kellett ezek megépítéséhez. Két lépcsőben szállít fel két darab kétszemélyes felvonó kicsit a hegy közepénél magasabbra. Akkor még nem tudom, hogy az út felfelé 20 perc, lefelé pedig két perc alatt lecsúszom. Jó megint elragadtattam magam. A számok nem igazak. A felvonó nem ér fel 20 perc alatt.
De mindez nem érdekel. Szemem lecsukom, irtom ki agyamból a gleccsert, s azt mondom: York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át. Azért Shakespeare tudhatott valamit, mert szemem kinyitva látom, hogy a nap torzsalkodik a felhőkkel, a hó szép formájú pelyhekben hulldogál. Pár perc múlva ez már nem igaz. Ahogy a hegy teteje felé tartunk sűrűsödik a hó, nő a köd, de nekem már jó kedvem van.
A második kétszemélyesből kiszállva lezúdulok a 2-es és az 1-es piroson. A 2-es nagyon kellemes tanuló gyönyörködtető pálya, az 1-es nagyrészt inkább szélesebb útnak minősül, két piros letöréssel.
Most tűnik fel, hogy mindegyik felvonó kezelő messziről hellóval köszön. Szerintem hasonlítok valami sísztárra. Biztos a mozgásom miatt tévesztenek össze. Bár ez sem igaz. Kisgömbőc jön le a hegyen, de nem rendeltetésszerűen, hanem van alatta két deszka, azzal kavar valamit. Ez azért nem igazán összetéveszthető. A valószínűbb az, olyan kevesen vagyunk a pályán, hogy meg kell becsülni minden vendéget.
A két piros azért remek. Király vagyok a pályán. A családias síelők, tanulók között lazán száguldozom. Itt nem sok az igazán jól mozgó síelő. Csiszolom a technikám. Nem a polírozásnál tartok, hanem a durva köves megmunkálásnál. Néhány kör után megunom a tömjénfüstöt s bár arra csákányos felvonók vannak, a második kétszemélyesből kiszállva tovább a szomszédos völgy felé haladok.
Felvontatom magam egy csákányoson, az itt lévő 3, 3a kékek igazán a tanulóknak valók. A hóesés és a fokozódó köd, azért nem boldogít.
Itt minden felvonó hosszú, vagy csak a lassúsága miatt tűnik annak. Minden a családias jelleget tükrözi, talán ez a kényelmes tempó is.
A csúcsnál balra van némi kék és piros pálya is. A nagy hóesés miatt kihagyom az Atomic tesztpályát, most nincs itt a csúcsjavítás ideje. A 4-es kék, 7-es, 5-ös pirosok leküzdése után sietve felvontatom magam a tetőre, s a 3-as kéken lefelé indulok egy hütte felé. Fáj mondani, de itt volt először, hogy át akartak vágni. Két tételt rendeltem, s több mint 30%-kal többet számoltak. Sajnos két számot még össze tudok adni. Elnézés, s többet én itt nem leszek vendég. Remélem tévedés volt, nem szándékosság.
A 3-as pályák környékéről két úton lehet lefelé a pirosok irányába visszatérni. Egyik lehetőség a kétszemélyes ülőfelvonó felső végállomása alatt pár méterrel az erdőbe bemenő út. Ezen kényelmesen pár száz méter után a 2-es piroson találjuk magunkat. Másik megoldás a csákányos felvonó induló állomása közelében lévő piros 2a pálya. Ez lényegében egy erdei út. Az út elég keskeny, nem kimondottan gondozott, néhány helyen nem csak lefelé lejt, hanem oldal irányban is keményen. Sőt amikor ezt meri csinálni, akkor az a rész tükörjéggel van borítva. Megvívtunk rendesen. Ez a pálya ebben a szezonban már nem lesz jó. Nem ajánlom kezdőnek, hogy erre kerülje ki a kellemes, széles pirosat.
Az egész pályarendszert befonják az erdei utak. Szinte mindenhol talál kerülőutat a szorgos keresgélő. Egy kellemes erdei kirándulás hangulatát hordozza a terep.
Lementem néhányszor még a 2-es és 1-es piroson, úgy egy lendületre az nagyon jóleső, de végül hazafelé vettem utam. A hüttézéssel együtt alig több mint 3 órát vett igénybe a mutatvány.
A területet ajánlom a kezdő síelőknek, s azoknak, akik családias környezetben, társaságukat élvezve akarnak kényelmesen síelni. Talán ez volt az első nap, hogy nem jött valami agyament veszélyesen a közelembe. Ez volt az első nap, hogy nem volt olyan szituáció, amiből, ha akartam volna el tudok esni. Továbbra se zavarjuk meg ezt a csendes idillt, remélem a terep megmarad a csend és a nyugalom szerelmeseinek.


Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal. Nincs semmi sietség, kapkodás. Délelőtti kényelmes indulás, kellemes utazás. Nem akarunk az utazás napján síelni. Akinek 6 szépséges nap megadatott élvezze ki. Itt nincs helye a hebrencskedésnek.
Sokáig tanulmányoztuk a térképeket, mikor merre vigyen az utunk. Végül úgy döntöttünk ezt a pályarendszert alaposan el kell olvasni. Tehát induljunk balról jobbra. (köszi az észrevételt a lelkes fórumozóknak, bár ők nem tudhatják, hogy néha még a térképet is fordítva tartom).

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Harmadik nap. 2010.03.08. Hochwurzen
Beszámoló a síterep fórumában.

Negyedik nap. 2010.03.09. Reiteralm

Fogy ki a „bateriből”a delej. Szép lassan elfogyunk. Az előző három nap önfeledt száguldozása érződik rajtunk. Szinte minden fáj.
S akkor mit látok? A helyi TV mínusz 15-20 fokokról beszél, kb. 20km/órás szélről. Igaza van, mert az ásványvizünket épület alapba lehetne rakni, olyan kemény.
Nehéz az indulás, de négyből négyet volt a megállapodás.
A korábbi napon már látott Pichl volt a cél. Kevés autó, forgalomirányító, anyós külsejű mama, jól indul.
A sícipők felvételénél indul a szenvedés. Életem hátralévő éveit arra fogom szentelni, hogy magától bekapcsolódó sícipőt tervezzek, persze távirányítóval. A csatolást már kesztyűben kell befejeznem, mert leesik az ujjam.
Kis, öregecske kétszemélyes felvonó kapaszkodik a hegyen felfelé. Lassú, mint a töltött éticsiga, buborék, egyéb sallang nincs. Az ember odaáll az indulási pontra, egy tisztességben megőszült úriember felhajtja a háttámlát, az ülés vádlin vág, s ha még mindig bírod, s meg tudod lovagolni az ülést (rodeóba illő mutatvány) már kapaszkodsz is felfelé. No a gyorsaságot el lehet felejteni. Mosolyogsz, mert a parkírozóban úgy maradt a szád, de aztán nevetni kezdesz, mert csoda következik. Jön egy állomás ahol menet közben lehet beszállni a kétszemélyes ülőkére. Ilyent még nem láttam. Sajnos míg mi arra vánszorogtunk senki sem próbálta meg a mutatványt, pedig kíváncsi voltam rá, tornában biztos D elemnek értékelnék.
A csotrogány meglepően hosszú, derekasan birkózik a heggyel, mi pedig a mínuszokkal. Az biztos, hogy itt lefelé csak egyszer jövünk.
Kalandos körülmények között kiszállunk, s irány a 4 személyes F jelű felvonó. Addig megyünk felfelé, amíg bírjuk. Itt van buborék, hideg is, de legalább nem csapódik arcunkba a hó.
A tetőn nekilátunk a síelésnek. Most nem részletezem az útvonalat. Bejártunk mindent, de nem esett jól. A 2-es piroson olyan szél fújt, hogy éreztem a boxer alsómon nem gomboltam be a középső gombot. (már bocsi, de ez így tényszerű)
A reggeli időpontban meglévő nyomok számából arra következtettünk, hogy éjszaka nem végeztek maradéktalan pályakarbantartást, ennek ellenére, talán a nagy hideg miatt a pályák jó állapotban várták Amundsen leszármazottait.
Nagyon jó volt az 1-es piros, ahol valaha világkupa futamot is rendeztek. A pályarendszer középső részén oktatópályák, tanulóknak való finomságok, gyermek csalogatók találhatók. Gondolom a nap végén lefelé majd a Silver-Jet fülkés felvonóval mennek.
Akár a 2-es vagy az 1-es piros pálya irányába indulunk hangulatos piroskán száguldozhatunk. Könnyedén lemehetünk a Gleimingnél lévő fogadóállomásra. Szinte mindegyik piros pálya jónak mondható. Mindegyiken lementünk egyszer-kétszer. Javaslom az 5-öst is megnézni. Kicsit kiesik, s csak csákányoson lehet visszajönni, de hangulatos pálya. A feketék komolyan feketék, tanulóknak nem javasolt.
Küzdöttünk az elemekkel, a hóval, a széllel, a hideggel. Csúsztunk a tanuló pályák kivételével mindenhol, de sok ismétlésre nem vállalkoztunk, pedig a pályák megérdemelték volna a kettőnél több lecsúszást..
Megmértük csúszási sebességünket az időmérő szakaszon. Valószínű híztam, mert lakott területen ekkora sebességnél még a türelmi határból is bőven kiesnék, s alapos bünti lenne részem.
Pichl felé a lemenetel legalább akkora kaland, mint felmenni. Ez a pálya nincs kitalálva. Hektikus a nyomvonala, kétszer átmegy az országúton, s Ausztriában, mint tudjuk tisztítják az utakat. Nem volt nagy élmény lejönni. Mindenkinek javaslom, hogy inkább Gleimingnél álljon meg. (Pichl mellett szól viszont Hochwurzen megközelíthetősége, ami fontos, mert jó síelő számára, aki mindig új dolgot akar felfedezni Reiteralm egy egész napig nem tart)
Négy nap, négy hegy. Teljesítettük vállalásunk, holnap valószínűleg beszámoló nélkül síelünk.
S a sok negatívum után, amelyeknek fő oka az időjárás volt egy pozitív dolog is legyen. Találtunk levest, majdnem olyan volt amilyent láttam, de a körülményekhez képest ez is nagyon jól esett. (még a hüttékben is alig lézengtek a síelők)


Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal. Nincs semmi sietség, kapkodás. Délelőtti kényelmes indulás, kellemes utazás. Nem akarunk az utazás napján síelni. Akinek 6 szépséges nap megadatott élvezze ki. Itt nincs helye a hebrencskedésnek.
Sokáig tanulmányoztuk a térképeket, mikor merre vigyen az utunk. Végül úgy döntöttünk ezt a pályarendszert alaposan el kell olvasni. Tehát induljunk jobbról balra.

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Harmadik nap. 2010.03.08. Hochwurzen

Reggel meglepve tapasztaltuk, hogy a szoba erkélyére kirakott alkoholmentes italaink megfagytak. Ez azt mutatta, hogy a hőfok még az előző napinál is alacsonyabb. Mínusz 14-el indultunk. Nagy kedvünk nem volt, de megígértük a napi egy hegyet, mi mást csinálhattunk volna, mint pakolás, öltözés, s irány a kocsi.
Bevallom egy kicsit féltem ettől a naptól. Hochwurzen emlékeimben úgy élt, mint a nagy sorbanállások terepe. A parkírozó korrekt, szőke nő meszel, de a hegyre egy kétüléses felvonó visz, s ez a sorbanállás fő oka.
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az induló állomás csodálatos. Netezni lehet, e-mailozni lehet, kiadja a skiline, hogy előző nap mennyit mentünk, mozgólépcső, ami reggel felfelé, délután lefelé megy, s minden földi jó.
Bocs, hogy felemlítem, de az ember fiának komfortérzetéhez hozzátartozik a normális WC. No, ezen az állomáson ez csodálatos. A fülékben kis rácsos kosárban van hely a sisaknak, kesztyűnek, akasztó van a falon, deszka fertőtlenítő, az előtérben hajszárító, nem is tudom, hogy a női szakaszban milyen további csecsebecsék találhatóak. Mindenki engedelmével, most nem is célozgatnék a dologra. A lényeg az, hogy ezen a hegyen minden klotyó nagyon rendben volt. Találtam az egyik hüttében olyant, ami egy római kori fürdőhöz hasonlított. Csodálatos kivitel, remek formatervezés. Megjegyzem, egész Ausztriában ez a dolog jobban rendben van, mint nálunk. Mi lehet ennek az oka?
Másik dolog. Minden hüttében lehet dohányozni. Nálunk gyakorlatilag az éttermekből száműzték a dohányosokat. Itt nem voltak olyan szorgalmasak. Én nem dohányzom, s nem is értek egyet azzal, hogy valaki egészséges tevékenység során mérgezze testét. Itt szabadon lehet, nálunk némi korlátokba ütközik. Ki-ki döntse el neki melyik a jobb.
Az elméleti fejtegetés után talán térjünk vissza a síelésre.
Mint említettem a hegyre való feljutástól féltem. A Goldenjet egy gyönyörű felvonó, de a létesítésének okát nem értem. Talán a Planaira való feljutásnál Schladmingot akarták tehermentesíteni. Felmenni lehet, de lesiklani már nem. Talán építenek másik pályát, de én jobbnak tartottam volna a kétszemélyes „retro” felvonó cseréjét. De nem én vagyok a tulajdonos, sajnos.
Jött a meglepetés. Nem volt tömeg. Hétfő, vagy kijárási tilalom volt az oka, ki tudja, de pillanatok alatt be tudtunk szállni, s „hatalmas” sebességgel vitt az öreg kétüléses felfelé.
A retro után átcsúsztunk a II. jelű felvonóhoz. Eredetileg vissza akartunk menni a fogadó állomásra, de a lécek alól hallatszó hangok úgy hatottak ránk, mint versenylóra a startpisztoly. Rohanás fölfelé a III.-as felvonón. Ez egy érdekes alkotás. 5 fülke megy egymás után, mindegyikben 15 ember. Sok érdekes műszaki megoldás. A beléptető rendszer nem enged be több síelőt, mint 5*15-öt. Érdekes nézni, hogy milyen arcot vág, aki azt hiszi elromlott a jegye, mert nem tud bejönni a beszálló térbe. Van középső állomás is, de minek? Ha itt van az ember csak felmegy a tetőre. (a felvonó mellett van egy csákányos is a középső állomásig, aki szereti használja)
Érdekes, hogy a felvonóból kiszállva, még lifteznünk is kell, hogy a tényleges csúcsra jussunk. S innen indulhat igazán a száguldás.
A végén még morcos, szekánt vén muksóból, jovális, szeretetreméltó öreg bácsika leszek, de ezt a pályát is dicsérnem kell. Hihetetlen jó minőségű pályákon tudtunk száguldozni. Kitűnő előkészítettség, nagy szélesség, az ember kedvére választhatta meg a nyomvonalat, szinte megállni sem volt érdemes. A 33, 32-es pirosok kitűnőek. Ha a csúcsról a 31-es piroson csúszunk le, a hegy másik oldalára kerülünk Pichl felé. A jó minőségű pirosról a felvonók végállomásánál áttérve a 40-es pirosra Pichlbe jutunk. Ha valaki el akarja kerülni a sorbanállást itt egy alternatív lehetőség Hochwurzen megközelítésére. A 40-es piros egyébként egy érdekes nyomvonalú pálya. Kellemes, széles az itt szokásoshoz méltó módon indul, majd egy derékszögű letörés után (az ember itt könnyen lezúghat a mélyben lévő szállodába, ha nem vigyáz.) erdei útként megy tovább. Nem az én világom, de piros erdei úton még nem mentem. Fantasztikus. Olyan autós érzése van az embernek. Jön a kanyar, vissza kell dugni kettőt, s kézifékkel bevenni. Mindenkinek javaslom kipróbálni.
Ha Planaira azt mondtam, hogy az nem való a tanulóknak, akkor itt ennek az ellenkezője igaz. Az alsó részen lévő kék pályák minden kezdő igényét kielégítik. Tanuló pályák garmada, mozgószőnyeg, síiskolák özöne, mi kell még. Ha valaki már szárnyát bontogatja a pirosokon jó szórakozást talál. Javaslom még a 41-es pirosat, ami a középső állomásról indul. Nagyon jó. A felvonója érdekes. Egy fülke, egy ülés. Nagyon nem értem a funkcióját, de biztos van.
A nap végén a fogadó állomásra kék és piros pályán is lejuthatunk. A legjobb, ha valaki egész nap a kékeken ment, s piroson jön le. Akkor tanult valamit aznap.
Egész nap száguldoztunk. Harmadik napja síelünk, de még nem teltünk be a dologgal. Igaz még a kedvenc levesemet sem találtam meg egyik hüttében sem. (talán a végén visszamegyünk Hauser Kaiblinig) A hütték hozzák a területen jellemző szinvonalat.
A terepet mindenkinek tudom ajánlani. Lehet, hogy ez lesz a kedvencem?


Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal. Nincs semmi sietség, kapkodás. Délelőtti kényelmes indulás, kellemes utazás. Nem akarunk az utazás napján síelni. Akinek 6 szépséges nap megadatott élvezze ki. Itt nincs helye a hebrencskedésnek.
Sokáig tanulmányoztuk a térképeket, mikor merre vigyen az utunk. Végül úgy döntöttünk ezt a pályarendszert alaposan el kell olvasni. Tehát induljunk jobbról balra.

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling

Talán jobban járnánk, ha Nőnapot tartanánk ma, hiszen az ablakon kinézve szakad a hó, a pálya ködben. De nem hoztunk oldalkocsit, így csak a távoli hódolat és üdvözlet marad a női nemnek, mi pedig öltözünk s irány a borzadály.
Lusta ember néhány száz métert is kocsival megy. A szálloda előtt beszállunk, s 3 perc múlva már Planainál is vagyunk. Itt is volt irányító a parkírozónál, de egy halvány mosoly kíséretében mi a parkolóházba mentünk. Imádom, ha a pályáról arra a szintre síelek be, ahol a kocsit hagytam. Most az első szinten sikerült helyet találni, lefelé ez a néhány méter még jól fog esni.
Tegnap kihagytuk a két hegy közötti átjárást, tehát ma irány a hegy teteje, s átmegyünk tegnapi vitézkedésünk helyszínére.
Meglepő módon az Olimpia Stadion felvonónál viszonylag kevés ember várt. Talán ez a rossz időnek volt tudható, pedig vasárnap lévén több emberre számítottunk. Pillanatok alatt felértünk (kb.10 perc) a felső állomásra. A logisztika itt következett.
A fülkés felvonó felső állomásáról ( ezt a mai nap még többször látjuk) nem lehet a Hauser Kaibling felé menni. Le kell csúszni a 9a piroson (kellemes még hóesésben is), s valahogy eljutni a K jelű felvonóig. Onnan irány felfelé, s egy kéken, ami az erdei mivoltja ellenére meglepően jó, az ember fia (lánya, mint említettem ezen az úton nincs) könnyedén eljut a 10-es pirosig. Itt le kell menni, tovább a 11a-n s némi kanyargás után már az F jelű felvonónál is vagyunk. Kidőlt erdők között vonszolódik a felvonó, s a Hauser Kaibling tetején találjuk magunk. Elindulunk jobbra az erdő felé a 6-os kék irányba, s némi csúszás után egy 7-es számú fekete pálya előtt találjuk magunkat. Ezt nem hagyhatjuk ki. Le a völgy felé, felszállunk az I jelű felvonóra, s lezúdulunk a 7-es feketén. Nagyon kellemes, széles, egyenletesen jó szándékú fekete, vagy inkább szürke. Mivel sietünk, bevágunk balra az erdei útnak, s Planainak vesszük az irányt. Nem megyünk le a 6-os kékre, szenvedni akarunk, s a 6a kéken erdei utazunk tovább. Itt rábukkanunk egy csákányosra, bár a csákányos iránti utálatom már-már közismert, felmegyünk rajta, mert a képmezőbe beúszik egy hütte, amit csak a 8-as kéken lecsúszva közelíthetünk meg. Megérte. A sörhab még a bajszomon, s csodák csodája a hó is elállt. (azért egy ilyen hütte üzemeltetésébe belevágnék, csak a májam bírja). A 6-os piroson (kék is van, de azt nem kerestük) lezúdulunk a P jelű felvonóig. Megjegyzem, hogy ez a piros egész sötét piros. Aki magát előadva a letörésnél nagy sebességgel lezúdul, ha nem komoly tudással rendelkezik meglepetés érheti. De mindenkinek ajánlom, mert a látványelemek is lényegesek.
Szinte már visszaértünk a kiindulási pontunkra, felmegyünk az L jelű csákányoson (kettő van egymás mellett, egyem a drótkötelüket) s máris a Planai tetején vagyunk, ahol egy kéken kezdhetjük meg a hegy meghódítását, de az már egy másik történet.

Kicsit felvillanyozódtunk, a hóesés elállt, a nap komoly küzdelem árán legyűrte a felhőket, a reggeli vesefájdalmaim már a múlté, akkor talán síelhetünk is. (megjegyzem a reggeli látogatásunk a szomszéd hegyre, hüttével együtt sem volt másfél óránál több, tehát vétek lett volna kihagyni.) Megjegyzem egész nap 10-12 fok mínusz volt, de szakállamra az előző nappal ellentétben nem fagyott oda a hó. York napsütése rosszkedvünk telét, fénylő nyárrá változtatta át. (bocsi)
A tudományos elme mindig tervez. Az én agyam pedig srófra jár, csak néha a menetet tévesztem el. Kitaláltam, hogy balról jobbra küzdjük le a pályákat. Nem részletezem. Örömünkben ámokfutást csináltunk. Le akartunk jönni a 9-es piroson, aztán tovább az 1-es piroson. Természetesen a 3-as pirosra tévedtünk, nem találtuk az átjárót az 1-es felé. Végül a dolog már nem is volt érdekes. Mentünk amerre a léc orra állt.
Aki közelről ismer, tudja, hogy nem szórom a dicséreteket, de a mai nap egy más dimenzióba tartozik. Minden pálya kitűnő minőségű volt. Egyszerűen elvarázsolódtunk. Voltam már Schladmingban, de most megérintett a pálya. Ragyogó napsütésben, kitűnő hóban, száguldoztunk föl és alá. Szinte le sem akartunk jönni a hegyről. Minden pálya legyen piros vagy fekete kellemesen síelhető volt. A 8-as pálya környéki fun parkot, kijelölt időmérő pályát, egyéb szépségeket mindenkinek ajánlom. Nem tudom mennyit mentünk. Be akartunk járni minden pályát, s ebből egy száguldás lett, többszöri völgybeszállással, s pályaismétlésekkel. Ha eldobom holnapra a combizmaimat, akkor is megérte!
A pályák a nap végére már vesztettek simaságukból, de zavaróan nem voltak buckásak. A 3-as feketén délután néha érezni lehetett a hó alatt lévő jeget, de ez a mai nap csak az adrenalin szintünket fokozta. Amilyen rosszul indult a nap, olyan ragyogó volt. Becsúszva a parkolóházba, sajnáltuk, hogy a felvonókat már lezárták.
Planai nem való azoknak, akik most tanulnak síelni, de akit már megcsapott a síléc éle alól felszálló porhó, az itt biztos jól érzi magát.
Csak egy sztori. A felvonóban együtt ültünk egy deszkással és egy kutyással. A deszkás még szokásos, de a télikabátba öltöztetett kutya a felvonón nekem már sok. Végül kiderült, hogy mind a négyen magyarok vagyunk. Mi itt élünk, a kutyás Szerbiából származik, de itt van háza, a deszkás pedig kivándorolt. Kicsi a világ.
Tegnap némi kellemes levesre vágytam. Vágyaimat a mai nap nem sikerült beteljesíteni. Voltunk több hüttében, helyünk is volt, de az a kellemes kinézésű leves csak nem került elő sehol. Éhesen, de nem szomjasan fejeztük be a napot. Még négy napom van a leves feltalálására. Végszükség esetén, de már beszámolón kívül visszamegyek Hauser Kaiblingra.
Még egy. Ki tudja pontosan, hogy mik a követelmények egy 4, vagy 5, vagy 3 csillagos szállodánál? Érdekelne. Bizonyára csillaghullás lenne.
Holnap jobbra eggyel jön a következő hegy.

Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal. Nincs semmi sietség, kapkodás. Délelőtti kényelmes indulás, kellemes utazás. Nem akarunk az utazás napján síelni. Akinek 6 szépséges nap megadatott élvezze ki. Itt nincs helye a hebrencskedésnek.
Sokáig tanulmányoztuk a térképeket, mikor merre vigyen az utunk. Végül úgy döntöttünk ezt a pályarendszert alaposan el kell olvasni. Tehát induljunk jobbról balra.

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling

Reggel szomorúan konstatáltuk, hogy néhány fok (6-7) mínusz volt tapasztalható, s egész lelkesen esett a hó. Ha már megígértük magunknak, azért elindultunk. A negatív hozzáállásunk az elmúlt napok mulatozásainak volt köszönhető. A haver 50. évét töltötte be. Karonülő! Így én voltam a sofőr, de leginkább egy japán turistára hasonlítottam, főleg szemileg. Lényeg az, hogy a kocsi odatalált.
Szeretem az olyan parkírozókat, ahol irányítják az embert. Talán ezért is lett helyünk.
A 726 méter magasan lévő Hauser Kaibling Talstationból indultunk.
Vételeztünk egy térképet, s meg is álltunk. A szezon reklámarca egy párducpöttyös ruhába öltözött hölgyemény. A testre simuló ruha láttán az embernek nem jut eszébe a síelés. Nyeltünk egyet, s irány a kabinos.
Szombat volt, s a rogyogány idő ellenére hatalmas tömeg. Jó kis sorbanállásnak ígérkezett, s be is váltotta ígéretét.
Jól koncepcionált terveink szerint a 8 személyes kabinos után csúsztunk 200 métert, s tovább kapaszkodtunk a Quattralpina felvonón. (múltkor megróttak, hogy Nassfeldről sok csúnyát írtam. No, itt minden ülős felvonón van buborék, ami ott nem jellemző, s ez hóesésben nem elhanyagolható körülmény.)
A tetőn a várt (?) rossz idő fogadott. A Höfi Express felé vettük utunk. A térképre nézve a 3A kék pályára van sima lejárat is, de nekünk egy piros jutott. Indulásnak kicsit kemény volt az a 300 méter, tehát aki nincs bemelegítve menjen a térkép után.
A 3A, majd a 3 pálya kellemes kék jelenség. Furcsa volt, hogy a sűrű hóesés ellenére a pálya nagyon kellemes volt. Szinte semmi bucka, jól előkészített terep. Pimpós állapotunk ellenére jól eleresztettük magunk, s lendületből lejöttünk még egyszer, de most a pályán lévő piros letörést is beiktattuk. Itt kezdett derengeni bennünk a felismerés, hogy a pályákat érdekesen minősítik. A piros nem volt nehezebb a kéknél, s a későbbiekben láttuk, hogy a fekete sem nehezebb a pirosnál.
A Höfit elhagyva a 2-es és a 2A piroson ereszkedtünk lefelé. Kellemes mindenki számára járható út, a korábbi sorban állásnak nincs nyoma. (persze később kiderült, hogy mindenki a hüttékbe húzódott) A körülmények ellenére nagyon jó feltételek mellett síeltünk.
Lelkesedésünk tovább tartott, ezért újra fel a tetőre, s a 4-es kéken lefelé. Nagyon jól járható, széles pályák, ahol az ember kedvére választhatja meg a nyomvonalat. Az ilyeneket szeretem, mert kedvem, hangulatom szerint síelhetek. Hangulatom pedig nem volt a legjobb, mert a hóesés miatt szemüvegem állandóan párásodott. ( nem tudtam megnézni a mit csináljon a szemüveges topicot) A mind több friss hó miatt a pálya egyre nehezebb volt, de még mindig meglepően jó körülmények között lehetett síelni. (már, ha eltekintek a hóvakságomtól)
Az igazi meglepetés akkor következett, amikor az 1A pályára kanyarodtunk. A feketének minősített pálya sokkal kellemesebb volt, mint a 2A piros. Sokkal kevesebben is voltak rajta, s az élvezeti értéket ezért egy újabb lesiklással fokoztuk.
Tekeregtünk még mindenféle oldaljáratokon, lesiklottunk itt-ott még egyszer, de a 37 kilométernyi pályában ennyi volt. Háromkor már indultunk haza. A körülmények dacára nagyon kellemes élményekkel megrakodva. A pályák kellemesek, jól karbantartottak, ide mindenki jöhet, akinek már volt léc a lábán.
Holnap egy heggyel jobbra megyünk.
Bocs, hogy a hűttékről most nem sokat írtam, de nem volt tapasztalatom. Gyakorlatilag nem tudtunk egyikbe sem bemenni. A bátor nép ott töltötte a síelésre szánt időt. Egy fazon előtt láttam valami csodálatos levest, majd próbálok holnap egy olyanra ráakadni.


Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling

Talán jobban járnánk, ha Nőnapot tartanánk ma, hiszen az ablakon kinézve szakad a hó, a pálya ködben. De nem hoztunk oldalkocsit, így csak a távoli hódolat és üdvözlet marad a női nemnek, mi pedig öltözünk s irány a borzadály.
Lusta ember néhány száz métert is kocsival megy. A szálloda előtt beszállunk, s 3 perc múlva már Planainál is vagyunk. Itt is volt irányító a parkírozónál, de egy halvány mosoly kíséretében mi a parkolóházba mentünk. Imádom, ha a pályáról arra a szintre síelek be, ahol a kocsit hagytam. Most az első szinten sikerült helyet találni, lefelé ez a néhány méter még jól fog esni.
Tegnap kihagytuk a két hegy közötti átjárást, tehát ma irány a hegy teteje, s átmegyünk tegnapi vitézkedésünk helyszínére.
Meglepő módon az Olimpia Stadion felvonónál viszonylag kevés ember várt. Talán ez a rossz időnek volt tudható, pedig vasárnap lévén több emberre számítottunk. Pillanatok alatt felértünk (kb.10 perc) a felső állomásra. A logisztika itt következett.
A fülkés felvonó felső állomásáról ( ezt a mai nap még többször látjuk) nem lehet a Hauser Kaibling felé menni. Le kell csúszni a 9a piroson (kellemes még hóesésben is), s valahogy
eljutni a K jelű felvonóig. Onnan irány felfelé, s egy kéken, ami az erdei mivoltja ellenére meglepően jó, az ember fia (lánya, mint említettem ezen az úton nincs) könnyedén eljut a 10-es pirosig. Itt le kell menni, tovább a 11a-n s némi kanyargás után már az F jelű felvonónál is vagyunk. Kidőlt erdők között vonszolódik a felvonó, s a Hauser Kaibling tetején találjuk magunk. Elindulunk jobbra az erdő felé a 6-os kék irányba, s némi csúszás után egy 7-es számú fekete előtt találjuk magunkat. Ezt nem hagyhatjuk ki. Le a völgy felé, felszállunk az I jelű felvonóra, s lezúdulunk a 7-es feketén. Nagyon kellemes, széles, egyenletesen jó szándékú fekete, vagy inkább szürke. Mivel sietünk, bevágunk balra az erdei útnak, s Planai felé vesszük az irányt. Nem megyünk le a 6-os kékre, szenvedni akarunk, s a 6a kéken erdei utazunk tovább. Itt rábukkanunk egy csákányosra, bár a csákányos iránti utálatom már-már közismert, felmegyünk rajta, mert a képmezőbe beúszik egy hütte, amit csak a 8-as kéken lecsúszva közelíthetünk meg. Megérte. A sörhab még a bajszomon, s csodák csodája a hó is elállt. (azért egy ilyen hütte üzemeltetésébe belevágnék, csak a májam bírja). A 6-os piroson (kék is van, de azt nem kerestük) lezúdulunk a P jelű felvonóig. Megjegyzem, hogy ez a piros egész sötét piros. Aki magát előadva a letörésnél nagy sebességgel lezúdul, ha nem komoly tudással rendelkezik meglepetés érheti. De mindenkinek ajánlom, mert a látványelemek is lényegesek.
Szinte már visszaértünk a kiindulási pontunkra, felmegyünk az L jelű csákányoson (kettő van egymás mellett, egyem a drótkötelüket) s máris a Planai tetején vagyunk, ahol egy kéken kezdhetjük meg a hegy meghódítását, de az már egy másik történet.


Csabor

Turracher Höhe

Emberek kaszára, kapára, lécre, deszkára, itt a hó!
Ausztriában szakadatlanul esik. Még két nap, míg eldolgozzák ezt az irdatlan havat, s olyan pályák lesznek itt, de olyanok, hogy mindenki megnyalja a léc élét utána. Tehát akinek még van ideje, pénze, ne zavarja, hogy Stájerországban most lesz a síszünet, menjen és síeljen, mert most érdemes.
Mellékes dolog, de szembe jutott, hogy a Balaton átsiklás egyik szervezője amikor az átcsúszást betiltották, azt nyilatkozta a TV-ben, hogy a síelést sem tiltják be, pedig az is életveszélyes. Ha kérhetem valaki vágja orrba a nevemben. Gondolom a fazon nem autózik, nem tömegközlekedik stb., mert az is mind életveszélyes tevékenység. Nem is beszélve a nőzésről.
Huh, felmérgesedtem.
A hatalmas hóesés miatt most volt módom sanyarú körülmények között megnézni feleségem másik kedvencét a Turracher Hőhét. (remélem az első számú én vagyok)
Ez a pályarendszer jó időben maga a csoda. A városka a völgyben fekszik, s a két oldalon elterülő hegyeken vannak a pályák. Itt azonban a két oldal szervesen összefügg. Például lecsúszom egy pályán, odajutok egy tóhoz, ahol egy motoros szánnal áthúznak a túlsó oldalra, hogy ott folytassam síelésemet. Vagy egy alagúton átcsúszom az út alatt, visszafelé pedig egy kötél áthúz, s így mint megszállott síelő egy percet sem veszítek. Ezernyi ötlet, amivel felvidítják a síelőket. Találkoztam fagylaltos kocsival, kaptam zsebkendőt, nyalókát, pezsgőt, s mindezt a pályán. Ma leginkább a pezsgő hiányzott, de vagy nem találtam meg a ködben a kínálókat, vagy belepte őket a hó. Lényeg az, hogy az egész pályarendszer kedves, családias. Nem minden a pénz, de tudják, ha jól érzed magad elköltöd a pénzed. Alapvető kereskedelmi igazság.
Ma nem voltak sokan, ott ástam el magam a kocsival, ahol akartam, de ha tömeg van én tudom ajánlani a Panorámabahn parkírozóját. Ide nem szoktak beállni, kicsit eldugott, ezért általában kb. 50 méterre a pénztártól találok helyet. A Panoramabahn egy érdekes felvonó. Egyszer buborék, egyszer ülőfelvonó. Aki gyalog (rettentő!!) akar felmenni az a fülkébe száll, aki léccel az a következő ülőkébe. Persze a gyalogosnak is van mentsége, mert a felvonó végén indul a téli bob. A sípálya (12 piros) fölött kanyarog, s a lenti pénztárnál ér véget az izgalmas bobpálya. Ha fentről sikítozást hallunk az nem síelő tudományunk hangos elismerése, hanem inkább a bobpálya kanyarjai által kiváltott érzelemkitörések.
Talán családiasabbnak mondható ez az oldal, a Kornock felé eső rész. A hegy tetejére a Kronockbahn visz fel. A felvonó 2205 méterre megy fel, s itt gyakoriak a szélfúvások. (ma ezt nem érzetem, mert mindenhol hó, köd és szél volt.) Az 1-es piroson kellemes útunk lesz lefelé. Könnyű pálya. Belőle ágazik le a 2, 3 és 4-es számú piros pálya. Én a 4-est már nem nevezném pirosnak, de pálya az is.
Az 1-esről át tudunk csúszni az 5, 6, 7-es pályák felé. Ezek kellemes gyakorló pályák, gyermekeknek való részekkel is. Szintén az 1-esről letérhetünk a 8-as kéken s így visszajutunk a Panoramabahn kiinduló állomásáig. Felmenve a 9-esen lecsúszva ismét az 1-esen vagyunk. Ezt a játékot néhányszor eljátszhatjuk, s közben ajánlatos bemenni a 6-os kiindulása közelében lévő családias hüttébe. Itt történnek feleségem sítudásával a csodák. Bemegy, mint egy mazsola, s amikor kijön elolvad utána a hó.
Ha meguntuk ezt az oldalt vagy a seetaxival a tavon, vagy az aluljárón átmehetünk a túloldalra.
Itt én a 19 és 20-as piros pályákat ajánlom. A két pálya átjárható, s így hol az egyik, hol a másik ülőszékes felvonón mehetünk fel. Közepes tudással ezek a pirosak kellemesen síelhetők.
Javasolni tudom még az Adrenalin nevű pályát, amely a Turrachbahn nyomvonalán megy. Itt az izgalmat az okozza, hogy az ember ki tudja-e kerülni a felvonó tartóoszlopait. A pálya kicsit furcsán végződik. Hirtelen kell döntenünk, hogy balra, vagy jobbra megyünk. Jobbra 200-300 méteres fekete van, balra egy kéken jutunk el a 20-as pirosig. Ez a pálya azért megérdemelt volna egy rendes befejezést.
Sajnos itt sem tudjuk kikerülni a csákányos felvonókat. Bármely irányból közelítjük meg a hegyet egy csákányos biztos útunkba akad. De a pályák még az olyan csákányos utálókat is, mint én kárpótolnak kellemes vonalvezetésükkel.
A kezdőknek tudom ajánlani a 18-as kéket, ahol kedvükre gyakorolhatnak, s ha az önbizalmuk megjön, máris egy piroson találhatják magukat.
Ma cefet idő volt. Az eddig jól működő síszemüvegem belülről befagyott. Nem tudom láttatok-e gyengénlátót síelni. Megy vele egy ember, aki mindig beszél hozzá egy hangszórón keresztül. Csodálatosan síelnek. Láttam, hogy ezerrel bement egy méteres résen a kerítés között. Még látónak is becsületére vált volna. Minden tiszteletem az övüké, s mindazoké, akik bármi hátrányuk ellenére együtt akarnak élni a természettel. Ma nekem is kölcsönadhattak volna egy irányító embert. Ma ki tudtam próbálni, milyen az ha az embernek a szeme a lába.
Van, aki nem szereti a nagy pályarendszereket, hanem inkább a kisebb, családias terepek iránt vonzódik. Aki értékeli, hogy váratlanul reggeli ismerőseibe botlik, nem szakad szét a csapat, amellyel síelni indult, szereti a kedves, „kiscsoportos” hangulatot, annak ajánlom ezt a pályarendszert.

A beszámolót tegnap este WIFI problémák miatt nem sikerült elküldeni. Jelentem reggel van és még mindig esik a hó. Tehát a kapa, kasza, meg a többiek….

A beszámolót csak hazaérkezésem után tudtam elküldeeni, mert a WIFI a szállóban nem javult meg.
Most, hogy esett a hó a pályák, ha lehet még jobbak.
Itthon nem tudom mi volt. Nosztalgiáztam egyet s Sopronnál jöttem át a határon. Sopron és Győr között (vasárnap délután van) a lakott területeken kívül mindenütt 5-10 cm, lefagyott hó van. Életveszélyes! A 85 km-en egy munkagépet láttam a hóval bíbelődni.

Csabor

Murau Kreischberg az egyik szerelem. (feleségem egyik kedvenc terepe, tehát én is odavagyok érte.)
40 km pályát mondanak, ami egy nap alatt még gyakori hüttézésekkel is megjárható. Most vagy én vagyok gyors, vagy valami mértékegység probléma van.
A parkírozó tényleg hatalmas. A faluban sok az apró és kedves vendégház. A pálya indulásánál pedig több nagy szálláslehetőség adott. A Ferien Park kedves faházakkal, a Ferien Hotel kültéri csobbanási lehetőséggel, a Club Hotel, ahova vagy üdülési jogot vásárolva, vagy e célból bemutatóra invitálva jut el az ember fia. Bátran menjünk el a bemutatóra, a hotel jó, kellemesek a szobák, s nem kötelező venni üdülési jogot. Persze megsértődnek, de ezen felül tudunk emelkedni. A baj az, hogy a bemutatót fíx, hogy olyan időpontra szervezik, ami gyakorlatilag egy napi síelésünket biztos tönkreteszi. A fentieken kívül sok vendégház, fogadó, stb. várja a vendégeket. Én most a Relax Hotelben szálltam meg. Kettőnknek 7 éjszaka, 8 nap félpanzióval, mindenféle kedvezménnyel 440.000.-Ft. Mit meg nem tesz az ember az asszonyért? (Korrekt hely, de nem minden nap fogok idejárni. Ja az árban nincs benne a síbérlet, s ha masszást akarok azért fizetni kell. Mennyire szeretem én ezt a nőt!) Persze az ilyen puccos helyen megjelennek az újgazdagok. Hatalmas terepjáró a parkírozóban (bizonyára egy élet szorgos, becsületes munkájával szerezve), az étteremben fennhangon ecseteli a legbelsőbb magánéletét, Az asszonyt háromszor zavarja el kajáért (büfé reggeli és vacsi van), persze több tányért tele étellel otthagy, a gyereket nem neveli, hanem kiabál vele, persze a gyerek hálából minden plakátot és hirdetést letép a recepciónál. Fiatal, de már kiállhatatlan. Az ilyen ember csak rosszhírünket kelti, s csak akkor üti meg magát, ha az EGO-járól az IQ-jára esik.
Maradjunk a síelésnél. (ezt a pacákot a pályán nem láttam)
Mikor ezeket a sorokat írom, odakint szakad a hó. 20 cm-t ígértek, ezt ma az első napon túlteljesítették. S még holnap is esni fog. Ennyi hóval még a Szörnyeteg nevű pályagép sem bír, pedig 527 lóerős. Komolyan rettenetes méretű, s képességeiről egy bemutatón is meggyőződhettem. Nem állok elé az biztos.
Murau másrészről nagyon kedves hely. Ezt nem csak a sípályára, hanem a városra is mondom. Érdemes időt szakítani egy kiadós sétára és körülnézni a városban. Nagyon érdekes épületeket találunk, az új stílus nagyon jól megfér a régivel. Ritka dolog.
A parkírozóból a felsőbb régiókba csak egy kabinos felvonóval lehet menni. Ez több síterepen problémát okoz, itt is számolni kell a reggeli sorban állással. A kabinos felvonónak két állomása van, a problémát fokozza, hogy aki felment a felső állomásra, az gyorsan lecsúszik és a középsőn ismét be kíván szállni, így mindkét helyen sorban állás van. A dolog érthető. A felső állomásról a középsőig egy nagyon széles kellemes kék pálya vezet, ahol általában bemelegítés céljából a jobb síelők is lecsúsznak. Egy csúszás a felső és középső állomás között, vissza a felvonóba, majd lecsúszás a kéken és tovább a középső állomásnál az 1-es fekete pályán az alsó állomásig.
Az 1-es fekete kellemes, két pontján némi idegborzolást okozó résszel, de a reggeli órákban még könnyen leküzdhető, később már buckás. Amiért később is érdemes arra menni, annak az az oka, hogy csak így közelíthető meg (vagy gyalog, de ez brrrrr.) a Jagaalm hütte, ami egy kellemes, hagyományos műintézmény. Mi jó hosszú ideig elbeszélgettünk a pincérrel, németül, s egy véletlen elszólásból derült ki, hogy ő is, meg mi is magyarok vagyunk. Így már könnyebben ment a rendelés.
Tehát az én javasolt menetrendem, bemelegítés a 2-es kéken (minden kezdőnek ajánlott pálya), a haladóknak egy lezúdulás az 1-es feketén. Komolyan gyönyörű látványnak is. Alulról is jó nézni, ha valaki szépen jön, csak azért kell izgulni, hogy meg tudjon állni a parkoló előtt.
Természetesen a felső állomásnál gyerekpályák, hütte, tubing pálya és minden földi jó található. No meg természetesen itt van az általam fő hibának tartott jellemző. Ha a felsőbb pályákhoz akarunk jutni csákányos felvonón kell mennünk. A Sunshine I és II. szolgál a Kreischberg csúcsra való feljutáshoz. Én ezt az utat naponta egyszer teszem meg. A korábban említett bemelegítő csatározások után már majdnem 11 óra van mire odaérek. Fel a csúcsra s balra csúszás az 5-ös, vagy a 7-es pályán. A pályákon lejutunk a Schluckspecht hüttéhez (csapolt sör nem kapható) s ott vár bennünket ülős, vagy ha szenvedni akarunk azonos nyomvonalon haladó csákányos felvonó is, ami a Rosenkranzhöhe csúcsra visz. (a csákányost akkor indítják be, ha sokan vannak) Persze itt mindig fúj a szél, de ez már a kánaán. Nagyon kellemesek a 9, 10-es piros pályák. Nem vad a 11-es fekete pálya sem. Jobbra kanyarodva ott a 8-as fekete. Szóval néhány órát elbíbelődhetünk ezen a pályarészen. Szinte mindegyik pályának van némi oldalága, így a dolog nem tűnik unalmasnak.
Ha már mindent bejártunk, s a kocsmárost is ismerjük név szerint érdemes átcsúszni a 6-os kéken a Kreischberg csúcsra (közben engedjük el magunk, mert az átcsúszás némi lendületet kíván, no meg a szél is fúj itt mindig rendesen). De aztán itt nem lefelé indulunk a 3-as, 4-es kék pályán, hanem nekilátunk a 15-ös pirosnak. Kellemes gyorsan síelhető pálya. Egy részén fekete jelet is mutat a térkép, de ez megint a km növelés, mert ha 10 méterrel odébb megyek le az már fekete, ha öttel jobbra az meg piros. A pálya jó, s a végén kellemes ülőfelvonó vár. Itt többször is le lehet csúszni, s még mindig élvezetes. A pálya tetején hirdetik a Panoráma-Schirm hüttét. Én nem vagyok híve a modern hüttéknek. Nekem egy hütte legyen fából, legyen kellemes kocsmaszaga, s kapjak benne hagyományos kajákat. No ez új és modern hütte. A kilátás gyönyörű. Körbe lehet nézni, s bent a hüttében is csinosak a kiszolgáló lányok. (azért az új dolgoknak is vannak előnyei) A WC lenn, nagyon esztétikus, s itt találtam először az egyre terjedő, általam csak krokodilpofának nevezett kézszárítót. Bedugja az ember a kacsóját az állkapcsok közé, s az max. 10 sec alatt szárazra varázsolja. Ilyen apró dolgokon múlik a boldogság.
A korábban vázolt útvonalakon, ha van időnk, s energiánk bátran ingázhatunk a két hegy között. A végén lecsúszhatunk a 3-as, 4-es kékeken, s a felső buborékos állomástól tovább is csúszhatunk lefelé. Én délután már csak gyakorlott síelőknek javaslom a középső állomástól az 1-esen való lecsúszást.
Mielőtt lemennénk, látogassuk meg a Rieglerhüttét. A 12-es piroson a pálya közepéig lecsúszva találjuk a hagyományos hüttét, ahol a csapos olyan kellemes akcentussal mondja magyarul a fizetendő összeget, hogy azt kihagyni nem lehet. Persze az is fontos, hogy visszafelé nem kell a tányéros felvonón mennünk, mert átcsúszva a 13-as pályán máris a jól ismert 2-esen találjuk magunk.
Én Muraut mindenkinek tudom ajánlani. Mindenki sítudástól és kortól függetlenül megtalálja azokat a pályákat, hüttéket, amelyek bearanyozzák napját. Elvégre a síelés nem szenvedés, hanem jókedv és életöröm. Itt a hó, örüljünk!
Ma én is örültem. A pályarendszeren lévő félcsövek közül én a nagyobbikat néztem meg. Fényes jókedvemben csak úgy fenéken le akartam csúszni. Bátor vállalkozás lett volna, mert a félcső hatalmas. Lefényképeztem a félcsőgyártó adaptert, s engedtem a feleségem unszolásának, gyalog jöttem le. Azért a feleség is fontos dolog az ember életében, no meg kicsit majréztam is a csőtől. Aki idejön kipróbálhatja.

A beszámolót tegnap este WIFI problémák miatt nem sikerült elküldeni. Jelentem reggel van és még mindig esik a hó.
A beszámolót 2010.01.10.-én írtam. Fele-, háromnegyed-, és egész barátaim, soha ne menjetek puccos szállodába. Míg hazajöttünk addig nem javult meg a WIFI. De így azt is jelenthetem, hogy a hó eldolgozva, a pálya kitűnő.

Csabor

Nassfeld

Volt már német autóm, de többet nem veszek. Az ok, hogy teljesen funkcionalista, nincs benne semmi, ami egy normál autóba nem kell, semmi váratlan nem történik vele, csak annyit ad amennyit ígér. Nagyon jó mestermunka, de szerelmes nem lesz bele az ember. Most ezzel nem akarom gyepálni a német autóipart, de ez nem az én világom.
Nassfeld is egy csodálatos síterep, de pont az előzőek miatt nem múlatom minden havon töltött percemet ott. Nassfeld a hóbiztos, kiszámítható állandóság. De ne szaladjunk előre, elvégre ez egy beszámoló, s nem filozófiai értekezés.
Ezt a síterületet nevezik Nassfeldnek, Hermagornak, de Tröpolachnak még nem sokszor hallottam, pedig minden ott kezdődik.
Nézzük először a szállásokat, mert Nassfeldre nem egy napra megy az ember. A nagy szállodák Tröpolachban vannak. Van egy érdekes szálló a CUBE. Én egy fiatalos embernek tartom magam, de ez a szálló egy kicsit megrázó volt. Lehet, hogy a fiataloknak bejön, de a szobáknak üveg ajtaja van, s ezt nálam az sem ellensúlyozza, hogy a második emeletről le tudok jönni kerékpárral a földszintre. Kicsit ellenérzéseimet az is fokozta, hogy nem árulták el a szobaárban a síbérlet is benne van. Úgy már nem is tűnik olyan drágának.
De Tröpolachban van egy másik nagy szálloda, s sok kisebb hotel, fogadó, panzió kínálja magát. Aztán még ott vannak a Sonnleitnen lévő szállodák, s a további remek pályaszállások, amelyeket azért célszerű egy szezonnal előbb lefoglalni. Én a Sonnleitnen lévő szállót tudom ajánlani. Magyarok, s minden korrekt mintha osztrákok lennének. S itt történt, kedves sportbarátaim egy megrázó sporttörténeti élmény. Nem fogjátok elhinni, de a TW1 adón láttam Eplényt. Ott darvadozott a sólyom és terült el a hó. Hasonló nagy síterepekkel együtt, mint Balatonfüred, Siófok és Budapest V. kerület. (azt hiszem mégis megnyitom azt az új fórum rovatot a hazai és külföldi síelők csatateréül szánva.)
Az emberek nagy része Tröpolachba érkezik. Csodálatos nagy parkírozó található ott. Forgalomirányítás, s mindenkit felpakolnak egy kisvasútnak álcázott járműre, amelyet bazi nagy munkagépek húznak, kéménnyel ellátva, s mozdony kinézetűvé varázsolva, olyan vezetőkkel, mint egy targoncás. Ezek a járművek keringenek kb. 300 méteres útjukon, hogy a hálás nagyérdeműnek egy lépést se kelljen gyalogolni. Szinte mindenki a Millennium-Expressen akar felmenni. (megjegyzem más lehetőség itt nincs is.) Ez az akarat azt eredményezi, hogy aki a nyitásra nincs ott, az hosszú-hosszú sorban állásra számíthat. Itt aztán nincs kegyelem, test a testnek feszül, s a végén némi közelharc is következik a ki tud beugrani a másik előtt a kabinba című játék végén. Persze az öreg rutin átmegy az épület túlsó oldalára, felveszi az én már lecsúsztam ábrázatot, s úgy száll a küzdelembe. A siker nem marad el, több 10 percet is lehet nyerni, de egyre több lesz az öreg rutin.
Ha tehetek javaslatot a kocsival érkezőknek. Menjenek tovább fel a hegyre Sonnleitnig. Itt nem nagy a parkírozó, nincs vonatimitáció, de tömeg sem. A hegyre vezető gyönyörű út még mindig sokkal rövidebb és szórakoztatóbb, mint a sorban állás.
Lényeg az, hogy valami úton módon feljutunk a hegy tetejére. A Millennium-Express azért nem egy utolsó utazást jelent. Van három állomása, de persze mi a tetejére megyünk.
Itt következik a csoda, ami egyben Nassfeld sajátossága is. Ott állunk egy viszonylag keskeny hegygerincen, s innen minden pálya egy nagy lejtővel indul, s azután megnyugszik. Ne dőljünk be a térképnek. Nassfelden minden híresztelés ellenére csak piros pálya van. Gyakorlatilag egyforma nehézségi fokú piros, s ha valaki az egyiken le tud menni már a többi akadályt is nyugodtan veszi. A kéknek jelöltnek kétfélék. Vagy egy piros mellett mennek növelve a kilométerszámot, s itt döntsd el hol kezdődik a piros és hol végződik a kék. Vagy egy erdei út ahova a rendes ember még egyetlen felesége kedvéért, aki persze nem egy Vonn, sem nagyon merészkedik. Pláne akkor, amikor a végén biztos megkapja, hogy itt rosszabb menni, mint a piroson.
Ereszkedjünk neki bátran a pirosoknak, s ha a kezdők elhiszik, hisz a síelés fejben dől el, akkor le is mennek ezeken a lejtőkön.
Az elején a 45, 50-es pályákat javaslom. Ha elfogy a lendület lent lehet találni kezdő, oktató pályákat.
Mint említettem a Kofelplatz az általános kiindulási pont. Egy modern hütte is van itt (KofelCenter). Amíg iszunk egy sört, a léceinket 5 euróért megszervizelik. (ebéd idején itt rengetegen vannak, menjünk kicsit lejjebb a Tressdorfer Höhébe. Kellemes hely.)
A 20-as számmal jelölt pályák kellemes lesiklás biztosítanak. Többféle nyomvonalon lehet lejönni, néhány órát el lehet tölteni ezen a lejtőn.
Ha egy kicsit balra vesszük induláskor az irányt (40-es pálya), akkor át tudunk menni Granitzenberg, Kronalpe felé. Érdemes ezt a vidéket is meglátogatni, kellemes piros (milyen lenne) pályák találhatóak errefelé is. Egy probléma van csak, hogy a Trögl Skiplatz előtt a pálya összeszűkül, a rengeteg ember pedig pillanatok alatt csinos buckákat varázsol a terepre. A tumultus néha már veszélyesnek is minősíthető. Ha visszafelé jövünk, az szinte ugyanaz, a felvonók előtt egy híd van, s az oda vezető út, hogy finoman fogalmazzak nem izgalommentes. De mint tudjuk a síelés szabadtéri sportág, ez is benne van a pakliban.
Ha visszaküzdöttük magunka a Kofelplatzra nézzük meg a másik oldalt is. A pályák itt is hozzák ugyanazt a színvonalat, de ezen a részen van szerintem Nassfeld legnagyobb hibája.
A húzó név, a Carina pálya a maga közel 8 km-ével csak csákányos felvonón közelíthető meg. Én már kipróbáltam mindent, erdőben bóklásztam, hegyivadászokkal konzultáltam, de a csákányosokat nem lehet kikerülni. Érzelmeim a csákányosok iránt mondhatni közismertek, ezért én a Carinán naponta legfeljebb egyszer megyek le.
Maga a Carina szerintem teljesen átlagos pályának mondható. (mondjuk a katschbergi A2-t meg sem közelíti) A pálya teteje egy kicsit húzós (kb. 200 m), aztán olyan szakaszok következnek, hogy ha nem dobjuk a lovak közé a gyeplőt, bizony botozni kell. Majd egy kellemesen síelhető szakasz jön, s már ott is vagyunk a pálya végén. Ha megállunk a letörés tetején olyan érzésünk an, mintha egy lépés után már a felvonóház tetején lennénk. Izgalmasnak tűnik, de nem az. Bátran ajánlhatom a „piroskáknak”. A pálya jobb szélén a lejtő mindenki számára leküzdhető.
Nassfelden mindig sokan vannak, de a pályarendszer képes elnyelni ezt a tömeget. Azokat a részeket, ahol szinte mindenkinek meg kell fordulnia, s a tömeg gondot jelent, korábban említettem. Itt nem élmény a síelés. A nagy tömeg miatt a jól előkészített pályák döntő része a nap végére többé kevésbé buckás lesz.
Még egy. Tröpolachban a pálya alján van egy csodálatos hütte. A síelés végén több száz négyzetmétert borítanak a sílécek, s minden nap kirúgják a hütte oldalát, ami egy masszív faépítmény esetén nem kis teljesítmény. Én csodálkozom néhány ember „teherbírásán”, s főleg azon, hogy honnan tudnak előkerülni este 7-8 óra felé a tök sötét pályáról emberek?
A pályarendszer 100 km, osztrák viszonylatban impozáns. Ha valakinek volt már léc a lábán annak bátran ajánlom. Kellemes terep, s ha egy kezdő leküzdi félelmét, nagyon sok önbizalmat szerezhet, s nagyon sokat tanulhat itt.

Fel hát barátaim, síeljünk néha Nassfelden, de látogassunk meg más izgalmasabb terepeket is.

Csabor

Mindig mondtam, hogy a lustaság viszi előre a világot. Ez most is bebizonyosodott. 01.22.-én indultunk Nassfeldre néhány napos csúszkálásra. Előző nap már buzgott bennem az adrenalin, elvégre négy napja már nem síeltem, ezért első feleségemmel pukkantottam egy pezsgőt, s természetesen másnap elaludtunk. Az már nyilvánvaló volt, hogy ha elmegyünk Nassfeldre akkor az nap már nem csúszkálunk. Nap pedig ki nem maradhat! Egy út kínálkozott, megállni útközben valahol. Klippitztörlt választottuk. A letérő csak kicsi a sztrádáról, s tovább lehet menni Klagenfurt irányába.
Aki ide igyekszik javaslom menjen el a Lölling felé eső (második) parkolóba. Viszonylag tágas a hely, s itt van a gyerekeknek is pálya, s innen indul felfelé egy kicsi régi kétüléses is.
Útálok sícuccban utazni, s itt az átöltözést is meg lehetett oldani, nem a kocsiban kellett, ami kb. 10 fok mínusz esetén nem megvetendő.
Jut eszembe lehet 1, 2, 3, 4 stb. órás jegyet venni. Mivel mi azért tovább akartunk száguldani Nassfeld felé egy 3 órás jeggyel beértük.
A Hocheggerliften felmenve kezdtük el a terep felderítését. Le is jöttünk néhányszor. Én kicsit féltem, hogy eltévedünk, hiszen, ha átmegyünk az 5-ös pályára akkor már csak csákányossal tudunk ismét felmenni a hegyre. Én pedig eddigi életem során nem sok szerelmet pacsáltam el a csákányos felvonókkal, mondhatnám, nem vagyok bányász, hogy csákányozzak.
Végül rájöttem (azzal a makett agyammal), hogy van egy 10-es számú pálya, aminek a használatával át lehet csúszni a hegy másik oldalára, ott pedig ismét ülőszékes lift van.
Innen útjára indult a száguldás. A pályák nagy része a jelölés szerint kék, de a domborzati viszonyok érdekesek. Olyan mintha a somogyi dombság lenne M 1:100-ban. A pályák nem szélesek, s az adott keresztmetszetben nagy szintkülönbségek tapasztalhatók. Ennek megfelelően a kezdő is tud magának kellemes nyomvonalat választani, de száguldani is lehet, aki arra vágyik. Szóval nem egy unalmas pályarendszer. Mindenkinek tudom ajánlani. Remekül előkészített hó, s ha néha felhők jönnek az egyik oldal még biztos élvezhető.
A rövid idő miatt nagy hüttézés nem volt. Nem ajánlom senkinek sem, hogy a Grün Hüttébe menjen, mert oda egy keskeny erdei úton menő kék pálya megy, ami nagyon kék, szinte zöld.
A pályát tudom ajánlani családoknak, kezdőknek, s egynapos kiruccanóknak. A változatos domborzat megunhatatlan variációkat kínál, mintha mindig más pályán jönne az ember. A gyermekeknek is van kiváló terep.
Néha azért érdemes elaludni.

Csabor

A korábbi "kevéshavas" élmény után megígértem, hogy ha javul a hóhelyzet ismét látogatást teszek a mönichkircheni síterepen.
Egy szombati nap kocsiba vágtam magam, s oldalbordám társaságában elindultunk síelni. Székesfehérváron lakom, s Veszprém felé némi lelkiismeretfurdalást éreztem, hogy nem Eplény felé kanyarodok. Nem tudom, hogy bugyoghat-e bennem így honfiúi vér, de majd nyitok egy rovatot lehet-e magyar aki külföldön síel címmel, s ott majd mindenki kedvére lealázhat. Mentségemre legyen mondva, hogy Mönichkirchen elérése nekem kb. ugyanannyi időbe kerül, mintha a Mátrába mennék, másrészt utálom a tömeget, ezért a hétvégén inkább elkerülném Eplényt. (megígérem, hogy jövő héten elugrok, s terjedelmes beszámolót írok a terepről)
Gyárilag fordítva vagyok bekötve, ezért a járt utat mindig elhagyom a járatlan kedvéért. Most is hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy nem a mönickircheni parkírozóba állok be, hanem elmegyek Marienseebe, mert azon a részen vannak a húzósabb pályák.
Ismét megbizonyosodtam arról, hogy nekem is vannak botor ötleteim. A két parkírozó közötti távolság több, mint 30 km (St. Corona közelebb van!). A tetthelyen találtam egy házat, gondolván ott a parkírozó, hát letáboroztam. (nép volt elég) Kb. 200 métert kellett gyalogolnom, s megmásznom egy kemény emelkedőt míg a pénztárig jutottam. Nyelvem kilógott, s már-már úgy voltam a síeléssel, mint kismacsaka a....
Lényeg az, hogy ezt a megközelítési módot senkinek sem ajánlom.
Gondolhattok élvhajhásznak, de nekem a végállomásokon egy rendes hütte nagyon hiányzik.
Szombat volt és tömeg. Talán ennyit csak Szlovákiában álltam sorba. A tömeg egyenletesen eloszlott a pályán, tehát egész nap, minden felvonónál a sorbanállás megismétlődött.
A pályák minősége a korábbiakhoz képest nagyot javult. Mindegyik pálya kellemesen síelhető volt, most a kavics darabok sem molesztálták a lécem talpát.
A terepen azért érezni lehetett, hogy korábban nagy olvadás volt, mert délutánra a Fernblick hütte melletti letörés (7,9 pálya) éle teljesen jeges volt.
Nekem az új pályarészek, amiket a meredek kikerülésére csináltak, nem nyerték meg tetszésemet. Szinte rosszabb rajtuk meni, mint a meredekebb pályarészen.
A napozóágyak kint vannak a jelölt helyeken, de erős belső fűtés kell a napozáshoz. Megjegyzem én az eddigi látogatásaimkor mindig nagy szelet tapasztaltam. Nem a pályákon, hanem a felvonók nyomvonalán lévő nyiladékokban. Mire felér az ember kockára fagy. Ez az 1-es és a 4-es felvonóra is igaz.
A terület változatlanul kedves, családias. A "síszüzek" (idézet egy klasszikustól) is találnak maguknak való pályát (5-ös), a gyerekek elvannak az 1-esen. A középhaladóknak pedig ott van a többi pálya. Én élveztem a változatosságot. Jó volt átcsúszni egyik hegyoldalról a másikra, s így szinte új területre került az ember. (átcsúszásra a 4-es, 6-os pálya használható fel)
A hütték közül javasolni tudom a Berggasthofot, magyar étlapjuk van, s csodálatos a lencsefőzelék zsemlegombóccal. A térképen nem szerepel, de a 9-es pálya mellett az alsó harmadban van egy új hütte. Kicsit lassú a kiszolgálás, de jó a kaja.
Jó, hogy a jegyek ára óráról órára csökken, így aki hétalvó egy vagyont takaríthat meg.
Tudom ajánlani a pályát családos síelőknek, kezdőknek, illetve hirtelen felindulásból elkövetett síelés esetén.


Csabor

2009.12.20.
Katschberg-Aineck

A sielok.hu csapatával voltunk közösen besíző táborban. Az első két nap Obertauernben csúszkáltunk. Rettenetesen hideg volt. Első nap 17, második nap 18 fok. Ez azért nem teljesen megszokott december 18-28 körül. A második nap köd és hóesés is nehezítette a dolgunk ezért a harmadik napi hadszíntérnek Katschberget jelöltük ki. (köztem és Obertauern között különben sem sok szerelem pacsálódik el, de erről majd máskor)

Katschberget kellemes, családias síterepnek tartom. No, annyira nem családias, mint Turracher Hőhe, de nem rideg.
Bázisállomásnak St. Margarethent ajánlom. Ez az ainecki oldalon van. A fránya gps eltévedőszimulátorok Katscberg beütésre legfeljebb Katschberghöhét találják meg. Ez is jó hely, de fel kell kapaszkodni egy szerpentinen, ami havas időben különleges élményeket tartogat. Nekem például életem első hólánc szerelését tartogatta, amit érdeklődő mosolygással nézett végig egy osztrák rendőr. Volt ideje, úgy látszik arra nem túlságosan leterheltek a biztos urak.
Tehát inkább St. Margarethen. A parkírozó nagy, rendezett, s nincs messze a kassza és a felvonó. A könnyű megközelítés mellett az is St. Margarethen mellett szól, hogy ide a napi síelés végén az A1 pályáról való lecsúszás élményével eltelve érkezik meg az ember. De haladjunk csak sorjában!
A katscbergi pályarendszer két hegyről omlik alá, igénybe veszi az Aineck mindkét oldalát, s a völgyön át felkúszik a Tschaneck oldalára. Kellemes piros és fekete pályák találhatók, de a tanulók is csúszkálhatnak egy kedves kék pályán.
Az Aineck tetejére való feljutás már egyszerűbb, mint pár éve. Indul egy múzeális értékű 3-as ülőfelvonóval, majd következik egy garázda csákányos, s végre megcsinálták a hegy tetejére vezető buborékos felvonót. (persze a lelkiekben és combizomban gazdagok számára továbbra is rendelkezésre állnak a régi csákányos felhúzdák, amik számomra az emberiség egyik nagy tévedését jelentik, mert kevés ember akar léccel a lábán felcsúszni egy hegyre) Ha valaki a hóviharban a csákányos felvonó végénél nem találja a buborékost csússzon bal felé, s kb. 200 méter múlva ügyesen a bejárathoz ér.
Igaz, hogy Katschbergben mindkét hegy ritkán van felhőben, de az Aineck tetején szinte mindig fúj a szél. Szóval innen igyekezni kell lefelé. Jobbra fordulva indul az A1 pálya, de mi először a túloldalra kívánkozunk.
Némi lökködés és szélrefeszülés után (elfelejtettem mondani, hogy lent a parkírozóban ragyogó napsütés és -20 fok volt, celsiusban) nekizúdulunk a 11-es piros pályának. A hegy ezen oldaláról két pálya visz le. A 11a ami egy finom fekete, de most zárva volt, háznyi fűfoltok éktelenkedtek testén, s így síelésre szerintem még napokig nem lesz alkalmas. A 11-es piros viszont isteni volt. Nagyon jól előkészített hóval, kevés síelővel. Mondhatnám, hogy a kutya sem volt a pályán, de egy lógófülű csatakost láttam. Hihetetlen élmény menni egy jó hóval rendelkező, megfelelő szélességű pályán. A meredekség biztosítja száguldás lehetőségét a szélesség pedig a sebesség kordában tarthatóságának lehetőségét. Itt mindenki úgy megy, úgy szerez magának adrenalin löketet vagy sikerélményt ahogyan akar. A sebesség megszállottja és a mazsi egyaránt lemehet a pályán, s közben mindkettő hallgathatja azt a semmihez sem fogható zajt amit a léc éle kelt a havon. Talán csak az ilyen, amikor Rambó végighúzza kését a köszörű kövön. (én itt felvettem a kámzsámat, mert arcomra fagyott a mosoly)
Ha át akarunk menni a túlsó oldalra a pálya végén engedjük el a gyeplőt, mert egy botozó szakaszon kell áthaladnunk az út felett. Visszafelé már van mozgójárda, de átsiklani főleg a sok ember miatt nem lehet. Kár. Az út feletti hídon átmenve egy jobb és balkanyar kombináció után már a túloldalon is vagyunk. Átmegyünk keresztben a kezdők örömszerzését szolgáló 2-es pályán, igyekszünk nem elütni egy tanuló csoportot sem, s a túloldalon vár egy nagy ülőfelvonó.
A 2-es pálya komolyan a kezdők paradicsoma. A 2a a gyerekeké, a 2-esen pedig mindenki gyakorolhat kedvére, s ami a lényeg, ülő felvonó van a pályán, ami a gyakorló terepeknél nem szokásos.
A tschanecki oldal változatosabb, mint a túlsó hegy. A 4 számú 6 személyes felvonóval felmegyünk a hegy tetejére. Jobbra a 3-as fekete, balra a 8-as piros.
A 3-as fekete pálya egy nagyon széles, kellemes, néhány meredekebb letöréssel rendelkező pálya. Most néhány kráterszerű gödröt is láttam a pályán. Ez mutatja, hogy még kevés a hó. A pályát ajánlom a piros „specialistáknak”, megjön az önbizalmuk. Tanuló pályának talán nem minősíthető, de leküzdhető feladatot jelent.
A felvonótól balra található a FOTOPOINT. Mosolyogni, s majd keresni a neten. (én soha nem találom meg, persze a fiam igen) A gombot sokáig kell nyomni, amíg az automata meg nem szólal, mert különben csak feleslegesen vigyorog az ember.
A 8-as piros lényegében egy keskeny út, ami átvezet a 4, 5, 6, 7 pályákhoz. Ez a szakasz mindig problémás szokott lenni. Sok az ember, s sok a hódeszkás. Azokból pedig csak kétféle terem. Vagy tud, deszkázni vagy sem. Az első elüt, a másikon átesel. Szóval óvatosan azon a szakaszon.
Nem javaslom senkinek, hogy a 9, 10, 12, 14-es pályákat kipróbálja. Nagyon kellemes piros pályák, de csak csákányos felvonójuk van, az azzal kapcsolatos ellenszenvemet pedig már vázoltam.
Mindenkinek elegendőek a mellettük húzódó piros pályák. Lényegében egy hegyoldalról van szó, amit fakerítéssel optikailag több részre szabdaltak. Ez a karám tereli a sízőket és változatosságot sugall, no meg persze egyes szakaszok verseny esetén könnyen lezárhatóak. Ha a 8, 7a, 7-es pályákon megyünk a végén hajtsunk rá, mert a felvonóhoz a hegy oldalán vezető majd vízszintes úton jutunk el, s milyen snassz lenne lökködni magunk.
Javaslom a 4, 4a, 5-ös pályák meglátogatását is. Ezekhez vagy a nyolcasról balra élesen levágva jutunk le, vagy a Gamskogelhütte előtt közvetlenül egy kis úton tudunk lecsúszni. A 4-es pálya végén balra haladva, egy híd alatt átcsúszhatunk a 3-as feketére, s máris újra kezdhetjük változatos körünket.
Ha már rojtosra síeltük magunk érdemes beülni az említett Gamskogelhüttébe, vagy a 2-es pálya végén lévő hütték egyikébe. A Gamskogelhüttében délfelé nagyon sokan vannak, érdemes fél 12-kor bemenni, vagy letenni az ottani étkezésről. Nekem személy szerint a 4-es pálya menti apró hütte a kedvencem. (azt hiszem Bauer hütte a neve) Akkora, mint egy hétvégi ház. Egy idősebb házaspár viszi a boltot. Semmi fogalmuk nincs a vendéglátásról, de a sonkájuk!!! Itt ritkán látni nem osztrák vendéget, tehát ne lepődjünk meg ha valaki felkap egy tangóharmónikát s a közös éneklésbe bennünket is bevonnak.
Induljunk hazafelé. (ha valaki a két hegy közötti parkolók egyikében hagyta a kocsiját ne aggódjon, a 4-es felvonónál felveheti a kauciót, s egy csúszásra szóló jegyet kapva máris a 2-es pálya tetején lehet.)
Átjutni legkönnyebben a 2-es pálya tetejéről lehet. Elmegyünk balra a hütte és boltsor mellett, majd a végén balra meredeken átvágva egy úton, lecsúszunk egy kis lejtőn a híd felé. (aki sajnálja a lécét az úton ne menjen át, mert azt általában felszórják, s az apró kövek felsérthetik a léc alját) Mint már említettem ebben az irányban már van mozgójárda, de ez inkább csak optikai tuning, a felvonóig még kell egy kicsit botozni. A felvonó sem mai darab. (védőburkolatra ne számítsunk)
Az Aineck tetején balra fordulunk, s igyekszünk nekilátni az A1 pálya meghódításának. Az igyekezet komolyan veendő, mert igencsak nyomulnunk kell, hogy siklásba kezdjünk. Vagy 100 méterre a felfonótól van egy biztató „már csak 30 méter” tábla, de nem tudtam neki örülni. Ezen az oldalon is van még több pálya, de mindenki az A1-re igyekszik, ami igyekszik értékelni az akaratot szép lassan kezd lejteni. A szél miatt itt is menekülünk lefelé, amíg el nem érjük a fás részeket. A pálya valóban olyan, mint egy autópálya, csak nincs középen elválasztósáv. Itt is igaz a szabad nyomvonal megválasztásának lehetősége, tetézve a 6 km-es hosszal. A pályát mindenkinek ajánlom. Csak két-három olyan rész van, ahol az olyan szerteálló lábú pacáknak, mint én rendeznie kell a mozgását a siker érdekében. Akinek még ez sem sikerülne, a letöréseket az erdőben egy kis kikerülő úttal feledhetővé tudja tenni. (megjegyzem szezon eleje lévén ezek a kikerülő utak ott jártunkkor még nem voltak karbantartva) Ezen apró trükkel az A1 mindenkinek maradandó élményt nyújt.
A végén természetesen van egy hütte futam is, de a napozóágyakba valamiért most nem volt kedvünk beleülni. Én még visszamegyek ide, s másnak is ajánlom a pályát.

Csabor