Azért a tavasz Cerro Castorban is tavasz, hogy egy méretes közhellyel kezdjem.

Csütörtökön meleg volt, bőven pluszban járt a hőmérő, 4-5 fok lehetett. Az 5 kilométeres cross country pálya enyhén latyakosodott itt-ott, szegény svédjeink nem győzték vaxolgatni a léceiket.
Most már tudom milyen a sífutás. Kellemes sportnak tűnik, talán érdemes lett volna megtanulni a technikát és gyakorolni a télen, akkor nem lettem volna tökutolsó (megosztozva a helyen egy spanyol seniorral) úgy, hogy még a superseniorok közül is mindenki megvert.

De aztán felmentünk a hegyre. A meleg ellenére a pályák kiválóak voltak, épp annyira kásásodott egészen enyhén a hó teteje, hogy tavaszélményünk legyen. Jó volt. Aztán jött a meglepetés. Az első pályán kívüli próbálkozásnál egyszerűen megálltunk egyhelyben. Ahogy a korábban már megénekelt sűrű, száraz porhó egy kicsit felmelegedett, valami elképesztő tömör és homogén állagot öltött. Nem jó szó az, amit az áprilisi hóra szoktunk használni, mármint hogy "tapadós", ehhez konkrétan odaragadtak a lécek. Egyáltalán nem nevezném kásásnak, firnesnek, egyszerűen melegebb volt a kelleténél, ettől gondolom átnedvesedett és úgy fogta a lécet, mint egy pattex-reklám. Meredeken volt esély rajta csúszni, de csakis annyira munkásan, hogy minden lendületnél azt hittem, leszakad és ottmarad a lábam. Enyhébb terepen pedig botozva sem nagyon lehetett haladni. Én még ilyet nem láttam.

Maradtunk hát a pályán, a fekete és középső hosszú piros lett a favorit, ezeket váltogatva csúszkáltunk záróráig.

Este lent Ushuaiaban elkezdett esni - sajnos az eső. Tanakodtunk, hogy ez fent vajon mi. Aztán reggelre színtiszta napsütéssel és mínusz 6 fokkal keltünk. Felfelé haladva már észleltünk 2-3 cm friss havat az út mentén. A pályák annyira kifagytak, hogy rendesen kopogott rajtuk a bakancs, azon viccelődtünk, hogy nem szabad elesni, mert a ratraknyom csíkokra vágja a ruhánkat. A pályán kívül is kemény jégkéreg a havon mindenütt, ezt gazdagítva az előző napi olvadt hóba karcolt nyomok és a feltúrt részek mintegy jégakadályba fagyva nehezítették a terepet.

Megintcsak maradtunk a pályán, ami egész nap tartotta magát, hiába vártuk, nem kezdett megolvadni a teteje.
A lécem egyébként sem volt túl pengére köszörülve, de ez a kőkemény felület úgy kivette délutánra az élét, mint ha smirglivel direkt lekerekítették volna. Az utolsó körökben nem is mertem vagánykodni, örültem, ha koordinálni tudtam a sebességemet. De így is jó volt.

Érdekes, hogy Cerro Castor pályái déli fekvésűek. Itt ugyanis az a hidegebb oldal. Furcsa volt és az első napokban nem is igazán értettük, hogy mi a furcsa - ellentétes oldalról süt a nap? Lehetséges vajon? A helyes megfejtők között egy nyakba akasztható Cerro Castoros kulcstartót sorsolok ki :)

Ennyi volt a déli kaland, ezt már Buenos Airesből írom, amit két nap alatt szeretnék bebiciklizni, mielőtt hazaindulok. Don't cry for me Argentina :)

Iberian Airlines-al repültem Madridon keresztül Buenos Airesbe. Optimális csatlakozása van, este hétkor száll fel Ferihegyen, Madridban csak két és fél óra a várakozás, de közben terminált kell váltani, szóval gyorsan elmegy az idő, hajnali 0:40-kor száll fel a nagygép, és 13 óra utazás után (amit jobb esetben végigalszol, mint most én) landol Buenos Airesben reggel 8-kor. Akár még aznap tovább lehetne utazni Ushuaiaba, mert vagy 5 gép megy egy nap, de nekem dolgom volt a városban, így csak reggel utaztam tovább. Ez egy jó négy órás út, szerencsére a végén már nem volt felhős az ég, amint azt a korábbi fotókból is láthatjátok.

Ushuaia kisváros, 17ezer lakossal, a reptér 10 perc busszal a központtól, és minden kényelmesen bejárható gyalog. Mi a városban lakunk egy hotelben, kulturált, kényelmes, meleg, ennyi. A város főutcáján jó sok shop és étterem van, előbbiek közül a legtöbb outdoor cuccokat és ajándékokat árul, míg a kajáldákban nagyon látványosan, szabad tűz felett sütik a szétnyitott egész bárányokat, egész borjúcombokat és különböző helyi kolbászokat. Menő még a seafood is, óriási rákok vannak errefelé, amik nem hasonlítanak északi pajtásaikhoz, és bármikor ehetsz még lámát és hódot, mert ezek is igen leterjedtek. Persze az argentin steak mindent visz, elképesztő jó alapanyagokból dolgoznak, nem tudom leírni sajnos (illetve le tudnám, csak nem érdemes) milyen látvány, amikor belevágsz egy négy centi vastag, medium-rare megsütött T-bone szeletbe.

A városból minibusszal (30 pesos, 1 peso 56 Ft) vagy taxival (140 pesos, ez jó drága) lehet eljutni a pályákhoz.

A pályák mellett nincsenek szállások, legalábbis én egyet sem láttam. Pár kilométerrel lejjebb a Panamerican mentén van egy kis üdülőfalunak kinéző telep, de nincs nagy mozgás. A hütték egészen modernek, azonban helyi, hagyományos stílusban építették őket, kőből, vastag farönkökből és fából. Klasszul néznek ki. A lenti amolyan picike pláza, mint pl Zauchensee központi épülete, csak nincs alatta parkoló, és hozza ugyanúgy a többi stílusát, vannak benne boltok, éttermek, síkölcsönző, pénztár, melegedő, stb. Emellett még két kisebb kölcsönző-kajálda combó található a völgyben, közvetlen szomszédságban. A középállomásnál van egy nagy önkiszolgáló hütte komoly választékkal, és a hátsó székesnél egy kisebb hütte, itt csak néhány főétel, snack és piák kaphatók. Mindenhol nagy vaskandallókban fűtenek, nagyon jó a hangulatuk a nyílt tűz miatt.

A fák egyébként nem havasak, ez furcsa volt először. Egyrészt nem fenyvesben, hanem lombhullató erdők között mennek a pályák, és kb 600 méter az erdőhatár. A fák viszonylag alacsonyak és sűrűn nőttek, szinte bokrosak, ezért egyelőre csak ott mertünk bemenni az erdőbe, ahol jól beláthatóan irtás volt. Talán a hóminőség lehet még az oka a "szürke" erdőknek, annyira finom és száraz hogy nem tapad meg az ágakon.

És hogy miért éppen Cerro Castor? Nem én választottam. Tagja vagyok egy SCIJ (Ski Club of International Journalists) nevű szervezetnek, minden évben van egy egyhetes meetingünk valamelyik tagország szervezésében(sípályán of course), és Argentína nyerte el az idei tábor rendezési jogát (illetve volt már egy februárban Marokkóban, de mivel itt most van tél, így kettő van ebben az évben). Egy 26 országból érkezett, 90 fős társaság egyik emberkéje vagyok tehát, közösen síelünk, ismerkedünk a világgal, beszélgetünk a dolgokról, eszünk-iszunk, mulatunk.
A verseny, amit korábban említettem, szintén ennek a tábornak a része, 25-től 70 felettig mindenki indul rajta, giant slalomnak nevezik de olyan pályát tűznek, hogy mindenki abszolválhassa. Holnap pedig cross country race, soha nem próbáltam még és mindjárt egy 5 kilométeres versennyel kezdeni, hát lesz itt nevetgélés (és talán sírás is). Inkább a "versenytársakat" nézegetem majd, pl a finn Kimmo-t, aki futóléccel jár télen (novembertől áprilisig) dolgozni, vagy a svédeket, akik halálosan komolyan vesznek minden versenyt.

Ez vár rám holnap :)

Kiderült a hó rejtélye: nagyon száraz a levegő, és folyamatosan mozog a sarkköri áramlatok miatt. Hóesés közben ez "kifújja" a nedvességet a hópelyhekből, amik ettől szétesnek kb 10-15 apróbb szemcsére, mire leérnek. Az elaprózottság miatt sokkal jobban tömörödik, mint a normál hópelyhek, szinte mintha száraz homokban csúszna az ember. Előre is elnézést a meteorológusoktól, az "elméletet" egy helyi okosembertől hallottam.

Azon gondolkoztam, hogy késői szezonzárásnak vagy korai kezdésnek fogjam-e fel ezt a túrát. Mindesetre egy biztos, talán a szezon legjobb napja volt a tegnapi, és ezt megelőlegezem akkor is, ha ez most a szezonkezdés. Reggelre esett kb 30 cm hó, sehol nem volt ratrakolva. Mivel ugye tömör ez a cucc, nem süllyedsz bele olyan mélyen, mint mifelénk a friss hóba, ha ugrasz, akkor is csak kb 15-20 centire mélyed be a lábad. Ezért könnyebb a tetején maradni, és nagyon szép íveket lehet bele hasítani.
De emiatt persze elég fárasztó is, mert nem olyan könnyedén spriccel szét a lábad előtt a hó.
Elég meredek oldalakat választottunk, és gyakorlatilag mindegy volt, hol mentünk, mert a pályán szinte ugyanolyan mély hó volt, mint kívül.

Megtaláltuk a legszebb részét a terepnek. A hosszú lift felett (térképen bal oldalon) van egy nagy szikla, fel kell mászni kb 50 méter szintet mögötte, megkerülni, és onnan le lehet síelni egészen a völgyállomásig, a felső részen óriási kiterjedésű, érintetlen, változó meredekségű hegyoldalon, alatta pedig keresztül az erdőn, 800 méter szint, nyomok szinte sehol, ááááááááááá

Nem túl nagy ez a síterep, de a sok freeride lehetőség miatt egyáltalán nem unalmas, sőt igen élvezetes. Mondhatni amazing :)

Tegnap egy buliban jártunk, ott volt az olasz és a horvát válogatott is, Natko Zrnicic-Dim-el dumáltam, és élsportoló ide vagy oda, ivott egyet a barackpálinkánkból.

Batus, tegnap lefotóztam Ana Jelusic-ot a pályán, csak neked megpróbálom feltölteni, ha nem sikerül, akkor majd otthonról, igaz, ebből még nem derül ki, hogy csinos-e :)

(este ott volt ő is, jelentem: valóban csinos...)

Ushuaiaban kezdődik és egészen Alaszkáig vezet a Panamerican országút a kontinens nyugati partja mentén.

Ezen kell elindulnunk, hogy mintegy fél óra (23km) után Cerro Castorba érjünk. A resort parkolója közvetlenül az országút mellett fekszik. Ez Argentína és valószínűleg egész Dél-Amerika legifjabb síterepe, ami főleg a kiszolgáló létesítmények állagából és minőségéből látszik, már első pillantásra. A síkölcsönzők kis komplexumok is egyben, étteremmel, bárokkal, boltokkal.

Meglepő, hogy ebben a spanyol kötődésű országban nem tarolnak a Rossignol lécek, a mi kölcsönzőnk éppen Salomonnal van tele. Ami nem baj persze, sőt, hiszen otthon is azzal csúszok, de a legjobb, amit találtam, egy Xwing Tornado, ebből szereztem egy 178-asat.

Az első meglepetés az első lift, ami a parkolószintről szállít kb 300 méterrel feljebb, a 480 méter magasan felépített nagy étteremig, innen lehet aztán két másik négyszékessel a gerinc két pontjára feljutni. Olyan szlovák szabású masinák ezek (POMA), nagyon lassúak és sajnos nincs rajtuk buborék, ami az Antarktisz felől kegyetlenül fújó szél esetén azért hátránynak mondható. Egészen hátul egy kieső részen találunk viszont egy gyors csákányost, ez is a chopoki kilövős fajta, de hasít rendesen. Kétoldalt szép piros pályákkal.

A hó valami elképesztően jó. Száraz és kemény, nagyon szépen porzik a teteje és szinte egyáltalán nem tapad. Nem a megszokott szép kristályokból áll, amit karácsonykor rajzolunk a gyerekeknek, hanem egészen pici kis "szemekből".
Igazán nem lehet mást mondani, mint hogy álomszerű, Auszriában ilyet évente egyszer-kétszer lehet elcsípni és akkor is mínusz 15 kell hozzá (de talán még az sem ilyen állagú). Itt pedig mínusz 3-5 fok van és a helyiek szerint kiszámíthatóan mindig ilyen a hó, ráadásul szinte semmi különbség nincs a hegy alja és teteje között. Állítólag az Antarktisz közelsége miatt ilyen a helyzet.

A lejtők nem túl meredekek, a jobb oldalon van egy hosszabb fekete pálya, ami ugyan a végére ellaposodik, de ha hozzátesszük még a csúcsról azt a jó darab meredek off-piste szakaszt, amit nyerhetünk a pályába becsatlakozásig, nagyszerű 800 méteres "abfahrtot" lehet nyomni, a lankásabb, széles részeken itt-ott carvinggal kiegészítve. A középső pályák inkább piros-rózsaszín és kék között váltakoznak, illetve megy egy "zöld" is le a parkolóig. A bal szélső piros környékén megint csak számtalan freeride lehetőség, sziklák között, de biztonságosan. Sajnos itt nem túl nagy a szintkülönbség (270 méter), de azért lehet élvezni rendesen.

Valóban itt edz egész "nyáron" a világ elitje, most éppen a francia, olasz, horvát és svájci válogatott Cuche, Defago, Janka jelenlétével. Emiatt a jobb pályák egész délelőtt gyakorlatilag zárva vannak, de a freeride bőségesen kárpótol. Megpróbálok majd néhány fotót készíteni az edzésről is.

Holnap reggel egy versenyen kell részt vennem, soha nem mentem még komolyan kapuk között, vicces lesz :)

(képeket sajnos nem sikerült feltöltenem, valami miatt iszonyú lassan megy és a végén visszadobja, majd otthonról egyben...)