Közben még gondolkoztam rajta és azt vettem észre, hogy a síoktatóra sokak fejében csak akkor van szükség, ha fennakadás van:
- A kezdőknél, mert úgy érzik, hogy az oktató nélkül nehezen fognak elindulni. Aztán amint tud a síelő két kanyart összefűzve menni, otthagyja a síiskolát és indul a kezdőpályára.
- A többségnek akkor fordul meg a fejében az oktató, amikor elromlik a technikája, valami nem áll össze (ahogy ezt itt is lehetett olvasni).
Tehát a síoktatás egy problémamegoldás, amelyik átlök a nehéz helyzeteken, de utána elfelejthető. A síiskolák, oktatók és a képzés is sok helyen ehhez igazodott. Úgy véli, hogy ha csak erre kell az oktató, akkor nem érdemes sokat befektetni a képzésbe, mert nem jön vissza üzletileg. Így viszont az oktató nem lesz képes másra, mint néhány hibára ilyen-olyan megoldásokat adni. A hosszú távú építkezés, az élményszerzés kikerül a tudásából. Ha viszont nem is ért hozzá, a síelők nem is fognak tudni arról, hogy ilyen területeken is van értelme az oktatásnak. Ördögi kör.
Ezért mondom, hogy az első lépcső a rendkívül magas szintű képzés és önképzés, befektetés a tudásba. Ezt meg lehet oldani megapénzek nélkül. Nem hazabeszélni akarok, de mi a fennállásunk óta nem költöttünk el annyi pénzt (és ebben benne van a fejlesztés mellett a marketing is), mint amennyit némely szervezetnél az tagok összedobnak egy párnapos szakmázásra. A hatékonyságot meg nem kell bizonygatni, aki jól benne van a szakmában, látja.
Ha minden magyar síelő összedobna évente fejenként egy (két?) ezrest (mondjuk egy sör árát a hüttében), az mennyi is? Fél milliárd! De legyen csak a tizede... Abból csodákat lehetne tenni, szakmát, anyagokat, filmeket fejleszteni, kampányokat indítani, pályáztatni képzéseket, iskolai síelésbe besegíteni. Nemcsak biztonságosabb lenne a síelés, hanem tömegek jöhetnének rá, hogy fogalmuk sem volt róla, milyen fantasztikus élménytartalékot hagytak a szenvedélyükben... Mindezt egy sör áráért.
Keresés
