Golo dilemmái a freeride túrákról

Ez természetesen a Chopokon történt, ami nekünk csakis a déli oldalt jelenti még ma is. Két hét múlva már saját deszkám volt és elkezdtem rendszeresen járni a Chopokra Endruékkal, de külön is Ákossal és Atkó barátommal. Pálya nemigen volt. A metódus pedig mindig ugyanaz volt: Endru ment elől, ha jött valami nehezebb rész, akkor lecsúszott, hátranézett és intett, hogy na, akkor jöhettek. Közben karba tett kézzel várt. Volt, hogy az orromon csúszva érkeztem meg, de megdicsért, ami nagyon jól esett. A fejlődés gyors volt, és mindig az motivált, hogy bizonyítsak, ezért próbáltam megelőzni a többieket. De mindenki ugyanígy tett, és a legnagyobb dicsőség az volt, ha már nem kellett rám várni, sőt egyre többször érkeztem le elsőként. Sose gondolkoztam el azon, hogy ez jól van-e így. Ez pedig csak azért működhetett, és nem lett belőle baj, mert a Chopokon volt.

Később elkezdtem bejárni az Alpokat is. Munkám miatt sokat jártam ki Németországba, és telente hazafelé mindig kerültem, hogy csúszhassak egy számomra még ismeretlen terepen. Ebben egy síatlasz segített, azt nézegettem, abból választottam ki a helyeket (akkoriban még nem volt internet). Nyugaton kezdtem, mert az volt közelebb, és természetesen először a nagy pályarendszerekkel mint St. Anton, Lech, Zürs, Ischgl, Obergurgl, gleccserek, és hasonlók. Aztán, ahogy kezdtem rájönni, hogy mi nem tetszik ezekben, a kisebb pályákkal és egyre keletebbre, Tirolban és Salzburgerlandban folytatódott ez a sor. Végül így jutottam el Sportgasteinbe és Angertalba is. Annyira megtetszettek ezek a közelebbi, erdős, és barátságosabb terepek, hogy elkezdtünk itthonról is 3-4 fős túrákat szervezni ide. Akkor már figyeltem a modelleket is, és mindig oda mentünk, ahol friss hó esett. Ebben az időszakban csak ritkán csúsztam együtt Endruval, de pár túráján továbbra is részt vettem. De már nem kellett feltétlenül követnem őt, mert addigra végigjártam a saját útvonalválasztás iskoláját. Ezért sokszor úgy nézett ki a dolog, hogy ő vitte a 10-15 emberét, és magyarázott, tanított. Ezt én távolról követtem, leghátul vagy 50-100 m-rel kitérve jobbra vagy balra, a saját útvonalaimon. Mert az erdőben már akkor is nagyon zavart a "tömeg". 3 éves koromig egy erdőben nőttem fel. Ott tanultam meg járni a gallyak között. Volt olyan is, hogy úgy elcsatangoltam, hogy az erdei munkások találtak rám és vittek haza. Később gyerekkoromban minden nyáron heteken át vitt magával apu az UAZ-zal, és amíg ő mért, dolgozott, addig én bogarásztam, lepkéket fogtam, vagy csak sétáltam és elmélkedtem egyedül. Élveztem a csendet, hallgattam a madarakat, figyeltem az őzeket. Utána a megbeszélt időre mindig visszataláltam a kocsihoz. Egy erdei csúszásba nekem nem fér bele az, hogy tízen vagy többen, zajosan, szorosan egy csoportban, versenyezve, mint anno a Chopokon rohanjunk előre. Amikor egyedül vagyok, szoktam látni zergét, olyankor megállok, és megvárom, míg a szerencsétlen megriadt állat elmehet. Elég baj ez így is. Van, hogy nem éli túl ezt, mert az utolsó energiatartalékait használja fel a meneküléshez.

Az erdő nekem egy szent hely. Próbálok észrevétlen maradni, finoman, csendben, szép nyomot hátrahagyva, nem ágakat letörve lejönni. Egyre jobban zavar a korábbi hozzáállásunk, és próbálom kihúzni magam ez alól. Hüttézés idején szoktam megszökni, vagy 2-3 emberrel leszakadni a többiekről. Nem értek egyet azzal, hogy mindenkinek együtt kell maradnia. Ha többen vagyunk, mint 5 ember, és vannak közöttünk olyanok is, akik már jártak azon a helyen és ismerik az utat, akkor szerintem fel kell osztani a csapatot. Én ezután ragaszkodni fogok ehhez, különösen azok után, amik a legutóbbi túrán történtek. Mély nyomot hagyott bennem, mert nagy veszélyben forogtunk, és nem kívánom ezt újra átélni. Endru elmondta nekem, hogy neki a freeride terjesztése a küldetése. Neki van egy boltja is, ebből él, ez tölti ki a mindennapjait, ez az élete. Nekem nem az. Én napi 10-12 órát ülök a gép előtt, sokszor éjszaka is, vagy modelleket nézek, előrejelzéseket olvasok éjjel 3-ig, de minden nap elmegyek futni, és az egész év során csak azért a 20-25 napért edzek, hogy azt jól bírjam, és minél többet ki tudjak hozni belőle. Enélkül nem tudnék élni, egész évben ez motivál. Élvezni akarom a csúszást és nem várakozással tölteni az időt a hegyen. De magányos farkasnak lenni sem túl nagy öröm, mert kellenek társak, barátok is. Nekem minden barátom ebből a körből jön, mert nincs munkahelyem, soha nem is volt. Ezért megpróbálom megtalálni az arany középutat. Mióta megvan a böcksteini ház, ismét sokkal többet csúszok veletek, mert kétségtelen, hogy sok előnye van, amiket leírt Endru. Azért sem nehéz ez nekem, mert a két kedvenc terepem (pedig bejártam már sok helyet) még mindig Angertal és Sportgastein.

Végül lenne még néhány javaslatom és kiegészítésem ahhoz, amiket Endru leírt. Ha többen vagyunk ott olyanok, aki már ismerjük a terepet, akkor az első 1-2 közös bemelegítő csúszás után, létszámtól függően osszuk többfelé a csapatot! Ugyanannyit fogunk csúszni, sőt inkább többet, de lehet, hogy más útvonalakon, ha pedig ugyanazon, pl. az Angertal hátsón, akkor azt is ellenfázisban tegyük, azaz amikor egyik csapat éppen lefelé csúszik, a másik meg felfelé tartson, hogy ne zavarjuk egymást. 5-6 embernél ne legyünk többen egy helyen egy időben, mert kezelhetetlenné válik a helyzet és akár még veszélyes is lehet!

Biztosítás: Én csak két opciót ismerek ami pályán kívüli mentésre is fedezetet nyújt. Ha esetleg van még más is, akkor kérem, hogy osszátok meg az infót. Az egyik ilyen és a legjobb, legkevesebb kizárással az ÖAV (Österreichische Alpenverein) tagság jár. Ezt 1 évre lehet megkötni és tartalmaz egy biztosítási elemet is, ami bármiféle hegyi tevékenységre fedezetet nyújt (6000m-ig). Arról nem tudok, hogy van-e lavinafokozattól függő kizárás benne (pl. 3-as fölött). Ha valaki esetleg tudna ilyenről, kérem szóljon. De mindenképpen fontos tudni, hogy aki tiltott területre megy, és ezzel mások testi épségét veszélyezteti, annak a biztosítója megtagadhatja a mentés költségének megtérítését. Fontos: csak a hegyen biztosít! Tehát kell mellé az EU tb-kártya is, és egy kiegészítő normál utasbiztosítás az egyéb esetekre. A másik opció az Allianznál köthető Extrém Sport Biztosítás, ami fedezetet nyújt pályán kívüli síelésre és funparkban is, de csak 3-as lavinafokozatig.

Felelősség kérdése: ha van egy vezető, akkor ő felel mindenért. Azért, hogy indulás előtt mindenkinek minden felszerelése rendben legyen és be legyen kapcsolva a jeladója és tudja használni is. Az útvonalválasztásért, vagy a vétó elmaradásáért is a legtapasztaltabb felel, függetlenül attól, hogy ez hivatalos, szervezett túra vagy sem. Ha baj van, akkor őt veszik elő, őt fogják kikérdezni, az ő felelősségbiztosítása terhére mentenek. Amikor eltűnt egy barátom és keresni kellett, annak ellenére, hogy hiába próbáltam lebeszélni, hogy ne induljon el rossz irányba, akkor a csendőrségen velem kiabált és engem szidott le a csendőr. De ez még a jobbik eset, mert végül nem történt baj. Ezért voltam roppant ideges, amikor legutóbb hiába mondtam, néhányan mégsem hallgattak rám és a Schlossalmon a nagykabin alatt nem a gerincen indultak, hanem a katlan közepén. Vagy Werfenweng különösen lavinaveszélyes helyein is jöttek utánam.

Fizetős vs. nem fizetős túra: Ha nincs túravezetési díj, és mindenki összetart, akkor baj esetén azt kell mondani, hogy ez csak egy baráti összeverődés és mindenki saját felelősségére vesz részt benne. Ha valaki elkezdené a vezetőt okolni bármiért, amikor ő csak szívességből van ott és mutatja meg az utat, fekteti a nyomot sokszor olyanoknak is, akik már nem először járnak ott, csak éppen lusták, vagy képtelenek az önálló gondolkodásra, akkor az nem lenne sportszerű. Ha pedig lenne túravezetési díj, akkor nagyon vékony jégre lépnénk rá. Akkor már mindenképpen a vezetőnek kell elvinnie a balhét. Kellenének a hivatalos papírok, engedélyek, képesítések, felelősségbiztosítás, és nem tudom még mik. Egy síoktatótól hallottam, hogy a végén még a gazdasági kamara is jól megbüntetné jogosulatlan túraszervezésért. Függetlenül attól, hogy a tervezett kezdő tanfolyam végül fizetős lesz-e vagy sem, én ezen, és a jövőben is minden ilyen túrán továbbra is csak egyszerű résztvevőként leszek ott, ha ott leszek egyáltalán. Ahogyan eddig is volt.

Szöveg és képek: Golovics Endre (Golo)