Libik György: a síbajnok és hős, aki életeket mentett

Nevüket nem szabad elfeledni. Közékük tartozik Libik György is. Nemcsak többszörös magyar bajnok volt, az 1948-as St Moritz-i téli olimpia résztvevője, az 1956-os forradalomban a Magyar Sí Szövetség elnöke, de történelmi személyiség, a II. világháború idején ellenálló, aki „a szabadságért és a demokráciáért sokszor vállalt kockázatot, és szembeszállt az erőszak, a rasszizmus és a diktatúra képviselőivel,” ahogy a Nagy Imre Társaság róla elnevezett díja mondja. Medgyesi Konstantin történész, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa, Egy 20. század fenegyerek. Libik György, az embermentő címmel megírta kémregénybe illő élettörténetét. Szarvas Györgynek a Telexen, Veszprémy László Bernátnak a Mandineren megjelent recenziója Libik politikai és mérnöki működésére helyezi a hangsúlyt, Szekér Nóra pedig az állambiztonsági szolgálatok levéltárában található dokumentumok alapján beszélgetett a könyv szerzőjével az 1957-ben Svédországba emigrált sportember beszervezésére tett sikertelen próbálkozásokról, én itt síző pályafutását foglalom össze.

Libik a Fátra ás az Alacsony-Tátra határán található, a Trianonban Csehszlovákiához csatolt Rózsahegyen született 1919. október 18-án. Apja székely-szász református családból származó gépészmérnök volt, anyja, a finomlelkű Berger Hajnal, erős magyar tudatú felvidéki zsidó. Budapestre áttelepülve az apa autókereskedése révén a család jómódban élt. A fiú a sísporttal a Svábhegyen ismerkedett meg és a Norma második otthona lett. „Ami igazán érdekelt akkor, az maga a sízés volt, a mozgás felejthetetlen harmóniája és bűvölte, a lebegéssel-súlytalansággal egybekötött szárnyaló sebesség érzete,” írta „Üzenet a lesiklásból” címen 1981-ben Stockholmban megjelent memoárjában. Szenvedélyes motoros is volt, de a sísportban találta meg igazi sportágát. A „Liba” becenévre hallgató műegyetemi hallgató a MAFC versenyzőjeként hamarosan a magyar alpesi válogatott tagja lett. 1942 elején Kárpátalján, az 1341 méteres Mencsul menedékházában tartott edzőtáborozáson ismerkedett meg a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert angol kultúrában nevelkedett, nehezen megközelíthető leányával, Nellyvel. Ez egy életre szóló, de tragikus szerelem kezdete lett.

„Az én szemeim nem látják a Radnai havasokat,
engem nem ölel a Gargaló, a Lóhavas, Korongyos…
De ha leszáll az alkonyat, mindnyájunk álmát álmodom:
Együtt vagyunk úgy, mint egykor
Mindnyájan a havasokon”
(vers az 1944-ben felégetett borsai Anikó-menedékház makettjén)
1943 telén már itt, az 1948-ra tervezett magyar téli olimpia meg nem valósult álmának színhelyén, Borsafüreden, a Magyar Sí Klub 1600 méteren épült, Eleőd Anikóról elnevezett menedékházában, ahol a kiváló síző Kovács Barna és Gede apja volt a gondnok, együtt volt a három szenvedélyes síző, a tudós Szent-Györgyi, Nelly, és a vagány és harsány Gyuri, a Liba. (A nyolcvanöt évvel ezelőtti álom végleg feledésbe merült volna, ha Killyéni András kolozsvári sporttörténész nem gyűjtötte volna össze az egykori Magyar Nemzeti Téli Sportközpont történetéről fellelhető adatokat a régi újságokból, a Magyar Sí Szövetség Évkönyveiből, és ha nem bányászott volna ki remek fényképeket a budapesti Sportmúzeum gyűjteményéből „Olimpiai álom a Radnai-havasokban” címen megjelent könyvéhez.)

A világháború alatt nemcsak az ukrajnai hómezőkön, itthon is nagy telek voltak. A Normafa-lejtőn szeretett egymásba Horthy István és Gyulai-Edelsheim Ilona. 1943. február 27-28-án Kékestetőn a svájci és a magyar főiskolások versenyén Libik a műlesiklásban legyőzte svájci vetélytársait. Itt ismerkedett meg Per Anger svéd diplomatával, akivel és Raul Wallenberggel együtt mentették a következő évben az üldözött magyar zsidókat. 1943 júniusban a svájciak látták vendégül a magyar sízőket, köztük Libiket 3000 méteren, a Jungfraujochon. Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a háborúból történő „kiugrásért” dolgozó Szent-Györgyinek bujkálnia kellett, leánya és Libik pedig a nemzeti ellenállásban résztvevőket segítette. Május 6-án összeházasodtak. A világbajnoki ezüstérmes lengyel síugró, Stanislav Marusarz 1940 tavaszán Magyarországra menekülve a Lengyel Honi Hadsereg összekötőjeként a Magyar Sí Szövetségnél edzőként működött, irányításával épült Borsán az ugrósánc. A német megszállás után a Libik-család tihanyi nyaralójában rejtették el más lengyel menekültekkel együtt, György látta el őket élelemmel és pénzzel. Libik részt vett a kiváló író és irodalomtörténész Szerb Antal megmentésének – sikertelen – kísérletében is, de számos más üldözöttet, köztük Rusznyák István orvosprofesszort (1949-70-ben az MTA elnöke), Fehér Lajos későbbi miniszterelnök-helyettest, és az1958-ban a Nagy Imre perben életfogytiglanra ítélt Donáth Ferencet is ő mentette meg az elhurcolástól, a haláltól. Ebben és más ellenállási akciókban segítőtársa volt Per Anger, ő hozta össze Wallenberggel is, akit Libik sofőrként is segített. Egy mentőakcióban a nyilasok elfogták, iratait elvették, de sikerült megszöknie, ettől kedve Retkovszky álnéven a svéd követség gépkocsivezetője lett. 1945. január 17-én még együtt volt Wallenberggel, pár órával azelőtt, hogy a svéd embermentőt az oroszok elrabolták. Érdemes elolvasni Medgyesi könyvében ezeknek a drámai heteknek a történetét.

Ellenállási és embermentő tevékenysége révén Libik szoros kapcsolatba került illegális kommunistákkal, mint Major Tamás, de a későbbi hirhedt ÁVÓs pribék Péter Gáborral is, az ő ajánlásukra lett főmérnök Gerő Ernő közlekedési minisztériumában. Komoly szerepe volt a fölrobbantott budapesti hidak újjáépítésében. A háború a magyar társadalomban tabula rasa-t teremtett, a sísportban is mindent újra kellett kezdeni, mert szinte minden elveszett: a magas hegyek, a menedékházak, pályák és sáncok, még a Síszövetség iratai és gazdag könyvtára is az Alkotmány-utcai, rommá vált hivatalban. Nem tért vissza az ukrajnai hómezőkről, a hadifogságból, vagy a gázkamrák áldozata lett annyi kitűnő sportember, köztük Magaziner Pál, síkaluz-könyvek szerzője, Méray-Horváth Róbert rekorder vitorlázóreplő és síbajnok. Őt 1945. január 7-én egy orosz katona lelőtte, állítólag a síbakancsáért. A sísport újjászervezésének feladatát egy 1945 novemberében létrejött bizottság vállalta. Köztük volt Libik György, Szontágh Dezső, dr. Molitor Sándor, Tamássi Zoltán és az Újpesti TTE sízőinek vezetője, Tolnai József. 1946. május 29.-én újjáalakult a Magyar Sí Szövetség. Díszelnöke dr. Szent-Györgyi Albert, elnöke Delmár Walter, az egyik első magyar síoktató, a főtitkár dr. Molitor Sándor lett. A társelnökök között volt dr. Bay Zoltán, a nagyhírű fizikus és Szepes Béla, aki később neves karikaturista lett. Libik szervezte meg a magyar síválogatott zakopanei edzőtáborát 1946 elején, a háborús hős Marusarz segítségével. Az 1943-as kapcsolatok folytatásaként jött egy meghívás Zermattba is, 1948-ban pedig a St Moritz-ban a téli olimpia, de a kevés edzés és a magas hegyek hiánya mellett a puszta részvétel is szép eredmény volt. Amikor Szent-Györgyi Albert 1946-ban, a kommunista hatalomátvétel veszélyét érzékelve, Amerikába távozott, hozzá ragaszkodó leánya is vele tartott, de a férj nem akarta otthagyni hazáját, ezért elváltak. 1965-ben viszont volt apósával az Atlanti-óceán parti házában találkozva, György megkapta Nelly telefonszámát, fölhívta és elrepült a már 46 éves, három gyermekes asszonyhoz. Kiderült, hogy – ahogy Libik visszaemlékezésében leírta - 19 év alatt „mint a Mont Blanc csúcsán a jég,” szerelmük nem olvadt el. Nelly megállapodott amerikai férjével, hogy a három gyermek miatt nem válnak el, de szíve az első férjé. A következő négy évben a régi-új szerelmesek félig-meddig titokban rendszeresen találkoztak, főként Svájcban. „Együtt elmentünk sízni Mürrenbe – emlékezett Libik, és fölidézte Nelly szavait „mindig arról álmodtam egész életemben, hogy még egyszer utánad lekarikázzak egy hegyről.” Ezekben az években Nelly már súlyos rákbetegséggel küzdött, ahogy egy barát írta, „külsőre már semmiben nem hasonlított az egykori vagány, csinos lányra”, de ahogy Medgyesi írja, Libiknél nem számított, hogy egykori feleségét „a betegség megöregítette, szépségét megfakította, csak az asszony lelke volt fontos.” Szent-Györgyi Kornélia 1969-ben, 51 évesen, Massachusetts államban elhunyt. Első férje 1991-ben felvett életinterjújában jelentős rész kapcsolatukról szól.

Nem lett volna Libik egy vagány, szókimondó fenegyerek, ha nem került volna bajba a Rákosi-diktatúra idején. A téli olimpiára készülő 1951. októberi edzőtáborban összeütközésbe került a rákosista táborvezetővel, ezt lázadásnak minősítették, és csak régi, magas kapcsolatai révén úszta meg annyival, hogy nem vitték ki az Oslóban rendezett olimpiára. Az 1953-ban Rákosit a kormányfői székben váltó Nagy Imre új írányvonala Libik több régi barátja számára a börtönből szabadulást jelentette, de a kivégzetteket csak gyászolni tudta. 1956 nyarán Libik is részt vett a Petőfi Kör vitáin, kapcsolatba került Nagy Imrével, a forradalom napjait ő is a Parlamentben töltötte, részt vett a semlegességi nyilatkozat elkészítésében, sofőrködött, tárgyalt, segített Kéthly Anna szociáldemokrata vezetőnek Bécsbe utazni a Szocialista Internacionálé ülésére. A november 4-i második szovjet katonai beavatkozás után az „ellenforradalmár” Libiknek is menekülnie kellett a Kádár-rendszer bosszúja elől. December 6-án a magyar síválogatottal Zakopanéba utazott, formailag edzőtáborba. Üzenetet kapott, hogy itthon felelősségre vonják, ezért a varsói svéd követség segítségével Gdanskból hajóval, második feleségével és másfél éves kislányával Göteborgba érkezett. Ezzel megmenekült a fenyegető letartóztatástól és az akár halálos ítélettől.

Mérnökként, kutatóként, informatikusként egzisztenciát teremtett, de egy indiai munka során súlyos vírusos fertőzést kapott, ez az izületeit is roncsolta, ahogy felépülése után a Francia-Alpokban sízve tapasztalta. 1965-től többször járt Magyarországon, ha tél volt, fölrohant a Nagy-Normára egy felvonó nélküli kis sízésre, régi iskolatársával és barátjával, a történész Litván Györggyel. Az Állambiztonság megpróbálta megnyerni ügynöknek, de a Kádár-rendszert szívből utáló Libik esetében ez reménytelen volt. Így beutazási tiltólistára került. A rendszerváltozás küszöbén, 1988-ban hazatelepült. Részt vett Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i újratemetésén, Darvas Iván kivitte a 301-es parcellához, ahol Nagy Imre sírján elhelyezte a saját koszorúját. Létrehozott egy svéd-magyar vegyesvállalatot, oral history interjúkat adott. Régi barátai révén közel állt az SZDSZ-hez, de elismerő véleménye volt Antallról és kormánya munkájáról is. Én is találkoztam vele néhány rendezvényen, fogadáson. Nagyon megörült, hogy tudtam könyvéről, síző pályafutásáról. Sajnos nem volt időm jobban kifaggatni a magyar sísport történetéről.

1995. januárban elvesztette eszméletét, agyembóliát állapítottak meg, pár nap múlva elhunyt. „Szokásos könnyed stílusával átsiklott a végső célvonalon,” állt a gyászjelentésben. Gyászszertartásán Per Anger svéd külügyi államtitkár után Vásárhelyi Miklós búcsúztatta. „Azután fölmentünk a Normafához és szétszórtuk a hamvait: ez volt a végakarata,” emlékezett öccse, Libik André. Ha lesz még egyszer hó a Nagy-Normán, kijár Libiknek, „a Libának” egy reá emlékező lesiklás, és ha élek, én is ott leszek.

Jeszenszky Géza