SkiWelt Wilder Kaiser Brixental síterepéről köszöntöm az olvasót. Mondanom sem kell, hogy a terepen semmi gondom nem akadt a síbicikli használatával. Nem Franciák ugye! De az időjárás, na az rettenetesre sikeredett, beleestem a Tirolt érintő ítélet időbe. Aki figyelte a híradásokat láthatott képeket. Lezárt határátkelők, megközelíthetetlen síterepek. Az autó tetejét figyelve simán napi 30-40 cm hó esett. Recesszió van, nincs alternatíva, ha itt vagyunk hát itt vagyunk, kifizettük nincs mese, irány a pálya. Hát ebben a viharban azok a felvonók amik jártak felvittek valahová, de a havat értelmetlensége miatt nem takarították a ratrakok, így a pályán levő hó magassága meghaladta a pályák számát jelző táblák magasságát, csak a Jó Isten tudja, hogy nem csúsztunk szakadékba. Ide felé csak a 8-as autópályát tudták járhatóan tartani, 75 km-es dugón vergődtünk keresztül. Kettő nap telik így el, a gyerekek persze a hotelben, sógor meg én a két hülye meg ha már befizetett túlélőtúrázik. A szuper 0.3 sec reakcióidővel rendelkező xdrive M akárhányasra is felkerült a hólánc, míg én egy sima első kerekes kisbusszal, egyetlen hárombetűs segítségével jártam ugyan azt a szakaszt. Azután a harmadik napon reggel napsütésre ébredtünk, és megtapasztaltuk a profizmust. Az összes paraszt, beindította télen felesleges traktorját, szó szerint kirajzottak az utakra, 12 óra alatt a közutak, hegyi utak, gyalogjárdák, kerékpárutak!!!! feketére pucolódtak. Néhol 3 méteres hófalak között beindult az élet. A síterep 200 vagy 300 akárhány kilométerével megmutatta magát és ebben az időben gyakorlatilag körbe forogva látszik, hogy hány pályát kötöttek össze. Egy ennyi idő alatt besíelhetetlen kis csoda. A pályák elrendeződtek, élmény lett a síelés. A srácok rohamléptekkel hozzák be a lemaradást, a kisebbik után az Anyjuk csúszik és sikoltva kiabálja hogy álljon meg, vagy legalább lassítson. Én oda sem nézek. Kis ember, alacsonyan a talajtól, nincs félelem érzete, ráérzett, veri neki. A nagyobbik már tartja velem a tempót sőt kimondottan keresteti velem a nehezebb bucisabb pályákat. Mi van itt? Megőrült. Persze büszke vagyok rá, még pár év és nem lesz szüksége rám, mert égő hogy mindig várnia kell. És igen ekkora pályán, ennyi ember között végre egy sógor is akad, aki síbiciklit hajt, álltam pont, elrohant mellettem, de a csodálkozó köszönése és kurjongatása sokáig hallatszott. Ekkora pályarendszerben nem is láttam soha többet. Annyi biztos, hogy a modell amit meglovagolt, az én 2004-es gépemnél komolyabb volt. Volt azon teleszkóp, lengéscsillapító vagy három, megvezetett mozgások elöl hátul. Pont olyan lehetett mint Snowbiker kolléga gépe. Sajnos elkezdett fáradni az enyém, lazulnak a csavarok, kopik, vakrozsda itt-ott. Kellene egy új.
Na majd talán egyszer. Szóval hatalmas élmény volt. Kicsit húzós, hogy a gyerekek közül az egyik már akkora, hogy elveszítjük az ingyenességét, nem tudom meddig jöhetek még. A vége viszont kárpótolt mindenért. A pálya határozottan jó választás volt, az időjárásról meg nem tehettem. Öregszem fáj mindenem, de a család csillogó szemekkel meséli a történeteiket, megérte.