bouquetk által küldött hozzászólások listája

Bárányvágós túránk 2. és 3. napját itt töltöttük. Több lépcsőben értünk ki, amikor összeverődtünk Balázzsal mentünk egy próbakört a szokásos helyünkön a Silverjet2 alatt az erdőben. Próbáltuk minden fele, de nagyon nem volt jó. Fent még elment, de lejjebb egyre nehezebb lett. Kimentünk a felvonó alá is, de hiába, így ezt elengedtük.
Ezek után úgy döntöttünk, hogy átnézünk a túloldalra, ahol a szeles lassú visszajövetel miatt évek óta nem jártunk, de most hogy van új kabinos miért ne. Fentről ki a piroson, ki a feketén ment, azzal, hogy nyilván az átcsúszás után összevárjuk egymást. Lefele mondom a drágámnak, hogy a végét jól engedd meg. Megtette, elzúgott mellettem, majd nem észrevéve a már várakozó többieket ment tovább. Annyi jó volt, hogy legalább láttam, így nem kellett keresni. A többiek úgy döntöttek, hogy ennyi elég volt, inkább mennek vissza, én meg nyilván mentem utána. Ha már így alakult, gondoltuk bejárjuk ezt az oldalt is, hátul a csákányosok emlékeink szerint nagyon jók. Felfele a Tschneckra azt néztem, hogy egész bizalomgerjesztő a pálya melletti hegyoldal. Így felérve, a 8a pályáról be is vágtam hamar. Az eleje jó volt, de egy komoly letörésben végződött, ahonnan már csak jobbra volt út. Aztán ott találtuk magunkat a három sor lavinafogónál. Nem volt más megoldás, mint a legfelső felett vízszintesen lépegetve áttraverzálni. Szerencsére utána már ki lehetett csúszni a pályára.
Elmentünk a rendszer végéig, és megint bejött, hogy a szélső csákányosok mindenhol jók. Meg kell mondanom, hogy pályasí régen esett ilyen jól.
Ebédünket a szokásos Branntweineralmban fogyasztottuk. Találtunk itt egy nagyon jó kaját, alul saláták, felül rántott hús.
Ebéd után egyedül maradván mentem két kört a Gipfelbahnon, egyszer bepróbálva a felvonó alatti részt is. Jó kompakt hó volt rajta. Végül az A1-en le. Közben megálltam fent a kis útnál, és úgy láttam, ha más nem is, ez a felső rész jó lesz talán holnap. De iparkodni kellett haza, mert még meg kellett csinálni a báránypörköltet kapros túros csuszával.
Másnap többségünk megint idejött. Lent esegetett az eső, de ez különösebben nem aggasztott, mert látszott, hogy ez fent inkább már hó. Az első körben egyedül készültem kipróbálni a szokásos helyünket, amikor a kabinos tetején rám köszönt néhány fókacsoportból ismert srác, akik persze ugyanoda készültek, mint én. Hívtak is, hogy tartsak velük, de nekem még össze kellett készülődnöm, nem akartam őket feltartani. (Igazából a lécemmel már egészen jól összeszoktam, de a pin-es kötéssel még nem annyira, sokszor elég sokat elmolyoltam, mire sikerült belelépnem.) Így egyedül mentem egy bemelegítő kört, viszonylag közel az A1-h, teljesen jó volt.
Miután végre összeverődtünk azt találtuk ki, hogy felmegyünk a Gipfelbahnon, és utána ki a pályán, ki a pálya mellett lejön, ott ahol tegnap és is mentem már egyet. Ebből viszont nem lett semmi, mert felérve szinte nulla látási viszonyok fogadtak, így nagy nehezen leegerésztünk az A1 tetején. A hídnál már kicsit jobbak lettek a viszonyok, így el is dőlt, hogy feljebb nem megyünk. Végül összeállt a freeride csapat. Zóra úgy döntött, hogy az apukájával marad, helyette jött a húga Miléna, így hármasban Balázzsal csaptunk bele. Nekem mindig nagy élmény, ha gyerekek jönnek velünk. Hihetetlen jó látni, ahogy összeszedetten, koncentráltan teszik a dolgukat. Nemegyszer láttam, hogy a pályán szinte unatkoznak, itt ennek nyoma sincs.
Aztán ebéd előtt, jött egy kör, ahol nekem minden összejött. Az első esés után a hátamra érkeztem, a lécek az égnek. OK, ez nem gond. Utána sikerült egy olyat esnem, hogy a lécem eltörte a teleszkópos botomat. Szerencsére jó fent, így helyben lehetett volna orvosolni, ha multi eszközöm, ott lett volna, de reggel kiraktam. Ezért a törött véget Balázs betűzte a zsákomba. Na, ez az antenna nemsokára beleakadt egy fába, így jött a harmadik. Majd a kiszállásnál beleakadtam egy fába, négy. Ráadásul a bal lábam meg is húzódott, igencsak fájdogált, érdekes módon nem a terhelésnél, hanem a mellézárásnál.
A nem túl korai ebéd után úgy gondoltuk, hogy mára ennyi volt, lecsúszunk és kész. Ahogy csorogtunk lefele, egészen kitisztult, és jött a kérdés, megyünk még egyet? Gondolkodás nélkül mondtam, hogy persze. (Szerencsére az előző kör végén a szervizpontnál sikerült a botomat megcsinálni.) Ketten Balázzsal vágtunk bele, és egy elképesztően jó kört hoztunk össze. Bementünk a felvonó alá, meg még azon is túl, és mindenhol jó volt. Sajnos közben négy óra lett, így még egy nem fért bele, de hiányérzetünk egy csöpp sem volt. Érdekes, a lábam sem fájt közben. Nem indult jól ez a nap, de végül úgy jöttünk el, hogy a bérlet minden centje megérte.
Ezzel három napos túrán véget ért, jövőre jövünk újra.

Február vége fele jöttünk, ahogy szoktunk. A szállásunk a régi, már sokszor megírtam. A három napos programunkat itt kezdtük. Tavaly a protézisom volt új, most a lécem. Vélhetően ez már az utolsó. Szombat ellenére viszonylag hamar felértünk a Sámsonon, és persze azonnal mentünk hátra a másikhoz. Amig lecsúsztunk össze kellett szokni a léccel. Először fura volt a 118-as derék, de meglepően jól ment a pályán is. A freeride szekció nyilván azonnal az erdőt választotta. Először jól kicsúsztunk balra, keresve a jobbnál is jobbat. Igazából nem is csalódtunk, évek óta a legjobb havat fogtuk ki. Itt egyedül arra kell vigyázni, hogy ne menjen nagyon le az ember, mert akkor nem tud becsúszni a felvonóhoz. Le lehet egész hosszan is menni, de akkor egy jó 20 percet kell vízszintesen gyalogolni a Sámsonhoz. De már évek alatt jól megismertük a terepet, meg a nyomok is vezettek. Szinte csak magunk voltunk. Felállt a szokásos csapat, elöl én, mögöttem Zorcsa, aztán a többiek és hátul Balázs. Pár kör után megtaláltuk a tutit, viszonylag közel a pályához, egyenesen le. A lécemmel egyre inkább megtaláltam az összhangot, jó vétel volt.

A kései ebédet szokás szerint a pizzás hüttében költöttük el, majd megnéztük a Sámson alatti erdőt, de sajnos idén nem volt jó. Bár nagy volt a hó, de nehéz volt. Így visszamentünk a délelőtti helyre, de az is elromlott, a felmelegedés nem tett jót neki. Mindegy, ez a nap már zsebben volt. Végezetül egy leeső bot miatt csak be kellett menni még egyszer Sámson alá. Nem volt őszinte a mosolyom a végén.

Egy kiváló nap után várt minket a házinéni szokásos bárány lakomája, a mi idén a szokásosnál is finomabbra sikerült.

Január első napjaiban egyértelmű lett, hogy valami készül. Minden előrejelzés havat jósolt. Hétfőn, 5-én délután úgy gondoltam, hogy érdemes lesz kipróbálni. A kb 15 cm-es hó miatt egy hulladék egyenes léccel és kb. ugyanilyen fókával indultam egy próbakörre. Remeterét után meg sem kiséreltem belevágni a szokásos nyiladékba, inkább maradtam a turistaúton, és a Sós hegyi kilátó fele értem el Lapist. Ha már itt jártam felmentem a János kilátóhoz, majd haza. Lefele még bőven ütöttek a kövek, de ennek a lécnek mindegy volt.

Két nap múlva már lényegesen több volt a hó, így a normál túralécemmel tudtam indulni. A terv az volt, hogy kifókázom a sípályára, megyek egy kört majd haza. Szerencsére a hidegnek a hó kiváló poros volt, így nem kellett vax a fókának. Most már fel tudtam menni a szokásos nyiladékban Lapisra, miközben bőven volt mit leütögetni a fákról-bokrokról, mert itt akartam lejönni. A Rotáry D-i oldalán mentem, majd tovább a Misinára és le a síházba. Rám fért egy frissítés, így be is mentem. Úgy fogadtak, mintha tegnap váltunk volna el. Tea, zsíros kenyér, de volt saját ellátmányom. Aztán leküzdöttem a magam a pályára. A felső ötven méter nem igazán léc barát, de ez igazából nem pálya. Leérve átszereltem és Kisrét fele indultam. Ahogy átvágtam a másik pályán meglepődve láttam, hogy bőven vannak érintetlen részei. Mivel már jócskán délután volt, úgy gondoltam, ebben már olyan nagy változások holnapig nem lesznek. Így meg is volt a másnapi terv. Ahol csak lehetett kerülve az utakat felküzdöttem magam a János kilátóhoz, majd onnan haza. Hála a kiváló hónak néhol már egészen értékelhető freeride sikeredett. Már égtek az utcai lámpák mire hazaértem, de a kapuig tudtam csúszni.

Következő nap taktikát változtattam, átautóztam a Misinára, a lécet lecseréltem egy 95-ösre. A házban a szokásos hangulat, befizettem a napi árat, kaptam egy övet és egy eligazítást. A fő pálya már persze össze volt járva, de bőven az élvezhető kategória. Csak én nem éreztem az egészet, így pár kör után fel is mentem a házba egy kis pihenőre. A frissítés meg is hozta az eredményét, mert utána mintha kicseréltek volna. Végre összeállt a mozgás, ki mertem centizni a széleket, a tegnap kinézett részeken. Sajnos nem tudtam végig maradni, de húztam a végét, amíg csak lehetett.

Sajnos a hétvégi ónos eső nagyjából elintézte a havat, de hétfőn tettem még egy próbát, most Jakab hegy fele. A hó igazolta a legrosszabb várakozásaimat. Az ösvények lefagyott jegesek, a hó tetején fagyott kéreg. Felfele még elment. Az eredeti tervem az volt, hogy felmegyek a kolostorig, onnan a zöldön le, majd a piroson a vissza kékre, amerre felmentem és haza. Ebben két lecsúszás-átszerelés van. Aztán felfele elgondolkodtam, hogy érdemes-e ezeket a lecsúszásokat erőltetni, főleg a zöldön, ami egy meredek ösvény. Arra jutottam, hogy nem, így a Jakab hegy tövéből visszafordultam egy lecsúszást kihagyva. Utóbb áldottam az eszemet, mert a Remeterét fele a kéken, az életemért küzdöttem a meredek szétfagyott dózeren. Végül szerencsésen hazaértem. Mindazonáltal nem lehetek elégedetlen, ezer éve nem volt ilyen, hogy a Mecsekben egy hét alatt négy sínapot tudtam abszolválni.