bouquetk által küldött hozzászólások listája

Pár éve rákattantunk erre a kis terepre, mert nagyon a kedvünkre való. Semmi flanc, meg fűtött, wi-fis felvonó, csak egy végtelen játszótér. Egész télen figyeltük, hogy mikor jön le végre annyi hó, hogy érdemes legyen elindulni. Végre március közepén úgy tűnt jó lesz. Gyorsan lefoglaltuk a már ismert kis appartmant a SKI-Hansnál és 14-én lényegében végig esőben kiautóztunk. De hát ezért indultunk el, és különösebben nem aggódtunk ismerve a hely mikroklímáját.
Másnap reggel örömmel láttuk, hogy kb. 8-10 cm friss hó esett lenn, fent talán több is. A pályaszállásnak megvan az ez előnye, hogy bármennyit is szöszmötölsz reggel, nyitáskor ott vagy. Megvettük a három napost-sajnos senior itt nincs. Viszonylag jó látási viszonyok mellett csaptunk bele, de az mindjárt látszott, hogy egy méterrel kisebb a hó mint szokott lenni. Az éjszakai friss hó miatt először néhány körben letudtuk a pálya freerideot a csákányos két oldalán, aztán gyorsan összejártuk a csákányos meredek részén a pálya melletti igencsak combos részeket. Aztán következett az alsó erdő. A 11 órás sört kicsit megkésve a csákányos alatti hotel éttermében fogyasztottuk el a egy tartalmas sítúrázó leves kiséretében. Ezt már ismertük, nem is csalódtunk benne. Délután az idő melegedett, a hó romlott. Azért csak kinéztünk a csákányos jobb oldalára, ahol korábban annyit jártunk. Egészen fent, közvetlenül a kiszállásnál kezdünk el traverzálni egy régebbi nyomot követve. Már ez is kalandos volt. Itt a felső meredek részen igencsak hiányzott az a méter hó. Kint voltak a törpefenyők, meg a sziklák, úgyhogy ki kellett számítani a fordulókat. A vége ilyenkor a sífutó pálya meg a varázsszőnyeg melletti rész. Három óra felé elég is lett, a lécem beadtam egy vakszolásra. A gyönyörű napsütésben kicsit még elüldögéltünk a ház elött, meg egy sörrel a teraszon.
Másnapra Balázs sajnos megbetegedett, így egyedül maradtam. Igazából olyan sokat nem vesztett. A pályákat ugyan szépen összerakták, de mi nem ezért járunk ide. Próbálgattam mindenhol a pályán kívül de sok köszönet nem volt benne. Eléggé kedvetlenül róttam a köröket, aztán elég korán be is fejeztem.
Az utolsó napra megint hatalmasat fordult az idő. Különböző intenzitással egész éjjel havazott és viharos lett a szél. Reggel sem javultak a viszonyok, így nem láttuk értelmét nyitásra kimenni. Aztán 10 óra felé határozott javulást mutatott az idő, így belecsaptunk. Annyi hó sajnos nem esett, hogy az összetúrt részeket kisimítsa, de azok a részek amelyek nem voltak összejárva hatalmasat javultak. Így a csákányos jobb felén, meg alatta az erdőben volt pár igencsak élvezetes körünk. Az idő egészen megjavult, már a napkrémen gondolkodtam. Balázsnak ennyi elég volt mára, elkísértem a szállásig, majd elindultam vissza a bal oldali lassabb ülősön vissza. Mire ezen felértem, ismét annyira elromlott az idő, hogy semmi értelmét nem láttam a hosszú 6-os gerincpályán átküzdeni magam a csákányoshoz. Gondoltam, ha már itt vagyok ezen a végen, megnézem az 1-es siútnak jelölt pályát. A látási viszonyokról annyit, hogy nem találtam meg, a 2-es piroson egerésztem le. Kivárásra játszva mentem pár kört az itt lévő rövidebb csákányoson, mert alul valamit azért lehetett látni. Végül feladtam és bementem. Persze mire felértem a szobába, ismét kisütött a nap. Már azon voltam, hogy visszamegyek, de újra változott minden, így inkább ittam egy sört.
Az biztos, hogy jövünk még ide, remélem jobb hóviszonyok mellett.

Február közepén szokás szerint visszatértünk. Szállásunk természetesen a régi. Idén maximálisan megtöltöttük a házat, ha jól számoltam nyolc felnőtt, hat gyerek és egy kutya alkotta a csapatot. Az már szinte természetes, hogy érkezésünkre a konyha és a nappali befűtve, bárány snack falatok és a fantasztikus házi sós perec bekészítve. Hamar berendezkedtünk, aztán szokás szerint megejtettük az ismerkedési estet. Másnap Fanningberg volt az úti cél, mert szép napos időt mondtak. Enyhe izgalommal készültem, a májusi csípő protézis műtétem óta az első csúszás... Az biztos, hogy a gyaloglás a parkolóból sokkal könnyebben ment, mint tavaly. Persze azonnal a Zirberljethez mentünk. A múlt évben ugyanilyen hószegénység volt és mégis kiváló havat találtunk a pályán kívül, titkon most is ebben bíztam. És igen, teljesen vállalhatók volt a viszonyok, így hamar el is dőlt, hogy a napot a freeride szekció itt tölti. Én szokás szerint elöl, mögöttem Zorcsa és Milla, aztán Erzsi, és Balázs a hátsó ember. Az elején persze túl óvatoskodom, ezért egyszer-kétszer beledőlök a hóba, de aztán rendeződnek a dolgok, és élvezzük amiért jöttünk. Egy ebédszünetet leszámítva az egész napot itt töltjük. Boldogság, ügyes, szófogadó gyerekek, barátok.
Este szokás szerint a házinéni frenetikus bárány vacsorája, húsleves, májgombóc, sült, mártások, lekvár stb.
Másnap Aineck. Itt többnyire a középső kabinos alatti erdőt szoktuk járni. Elvileg feljebb is jó lenne, de ott többnyire akkora szél, hogy nem érdemes arra próbálkozni. Szerencsére az A1-en elindulva van egy megszakítás a fa kerítésen, ahol be lehet szállni. A felső rész sokszor eléggé szélfútta , a jobb terület a kis átkötő út alatt van, ahol már csak egy könnyen felemelhető kötél tiltaná a behatolást. Idén meglepően jó volt a kabinos alatti rész is, de az igazi a kis házak környéki tisztás. A hó nem volt igazán könnyű, a lányok a fél kettes ebédre teljesen kifáradtak, egyre inkább az volt a téma, hogy mit fognak ebédelni. Ebéd után a két kisebb leányka, Miléna és Linda jelezte, hogy most ők jönnének, erre persze a két nagyobb is meggondolta magát, így elég nagy csapattal mentük az utolsó kört. Még talán belefért volna egy kör, de a gyerekek a hosszú csákányoson akartak egyet menni. Ennek a tetején Balázs felpakolta őket egy kis házra, aminek a jutalma egy-egy csomag gumicukor volt a kezelőtől.
Este főztük egy báránypörköltet (kapros) túrós csuszával.
Utolsó napunk verőfényes napsütés és szombat. Ebből következően be kellett látnom, hogy Fanningberg nekünk nem opció. Így Grosseck lett a kiválasztott, mert itt van egy varázsszőnyeg alul, és a csapatunk legfiatalabbjának erre volt szüksége. Igazából egy jó pályát találtunk, egészen fenn a Speireckről lejövőt. Én persze bepróbálkoztam a Speireck nagy katlanába, mert a felvonóból jónak tűnt. Először nyilván egyedül mentem, és ez jó döntés volt, mert a napsütötte hó minden volt csak jó nem. Ez a rész már kopár, most a kis hóban nem volt lavinaveszély , de látszott, hogy itt lehetne gond. Ez a legmagasabb a környéken, már magashegyi jellegű. Nem volt olyan, hogy ismételni lett volna kedvem. Elvileg a Katschberg felőli oldal is jó, de ott olyan kevés volt a hó, hogy nem volt értelme próbálkozni. Így csatlakozva a többiekhez pályasível töltöttem a nap hátralevő részét. Ettől függetlenül nem volt rossz nap.
Este morzsaparti és búcsúest.
Ismét nagyon jó volt, a folytatás jövőre.

Szokás szerint megint itt zártuk a szezont, most egy kicsit később, már május elején. De amióta nincs SSC a zsebünkben ez már mindegy. Az előőrseink már a május elsejét is a gleccseren töltötték. Elmondásuk szerint az első 1-2 óra volt a legjobb. (Mint utóbb kiderült ettől csak rosszabb lett szinte végig.) Mi elsején érkeztünk, kissé esős időben. Szállásunk a két évvel ezelőtti Ferienhaus Dummer volt, csak most elfoglaltuk mindkét faházat. A szállás perfekt, a házigazda szívélyes, segítőkész. Igaz, hogy nem volt mosogatógép, de volt darálós kávégép. Az ismerkedési est fáradalmait pihenve másnap életem párjával - továbbiakban: ÉP - úgy döntöttünk, hogy a meglehetősen reménytelen időben nem kísérletezünk síeléssel. Inkább Sipi barátunkkal délután tekertünk egyet a folyó parton felfele az enyhén esős, de bőven vállalható időben. Most már évek óta hozunk bringát, és ez nagyon bevált. Párszor már leírtam, de egyszerűen megunhatatlan ez a völgy, át meg átkelve a folyón. Kb. 35 km-t mentünk, egy hangulatos bárban lezajlott frissítéssel a közepén.
Másnap továbbra sem éreztem az erőt ahhoz, hogy a ködben bóklásszak fenn, igy ketteseben megint lent maradtunk, és most a valamivel jobb időben lefele indultunk meg a folyó mellet. Itt 6-7 km után elhagyjuk a folyót és a bal parton hangulatos kis falvakon keresztül tekerhetünk. Visszafele kaptunk egy kis pofa szelet, de ettől függetlenül jó volt.
Utolsó nap határozottan javult az idő, és enyhe napsütésben elindultunk fel. Sajnos ez a javulás olyan sokáig nem tartott ki, így elég rossz látási viszonyok között mentünk egy bemelegítő kört a kékre változott 9-es pályán. Ez annyire nem hozta meg a kedvemet, igy kis csekkoltam fenn, betelepedtem a két sárga fotel egyikébe. Vártam-vártam a társaimat, de csak nem akartak jönni, így aztán rájuk telefonáltam. Kiderült, hogy már mentek egyet a 10-es feketén, és most indulnak megint, így gyorsan én is becsatlakoztam. Fent továbbra is pocsék volt a látás, de Duisburger hütténél már egész jó lett. Felfele a gondolában meg is pedzettem, hogy tán inkább azt a jó kis meredek bevágást kellene erőltetni, főleg azért mert még soha nem volt ennyire egyben benne a hó, mint most. Erre ÉP azonnal jól leszúrt, hogy 10 nappal a csípőprotézis műtétem előtt lehetne több eszem. De nem volt, és ki is néztem, hol lenne a legjobb beszállás, amennyire csak lehet fent. És persze mentünk mind a hármam, Sipi, ÉP és én. A ház felett valami elképesztően finom havat fogtunk, és utána is végig a teknőben. A legmeredekebb alsó rész is élmény volt, az alja meg parádé. Ezzel a nap el is dőlt, nem mozdultam innen. Hol egyedül, hol társakkal. A gondolától a kigyalogolás nem igazán esett jól, utána a vakoskodás sem, de az alsó rész mindenért kárpótolt. Sajnos a vége felé érezhetően puhult a hó, de ez csak a legalsó lapos részen jelentett problémát. A végén már nem bírtunk elcsúszni a kis tányérosig. A 3 órás vasúttal jöttünk le. Érdekes egy szezonzáró volt, mondhatni Mölltal az elmúlt két kivételes év után ismét hozta a szokásos formáját. Olyan se volt még sose, hogy se a gleccseren, se a Panoramabahn mellett ne csússzak. De semmi hiányérzetem nem maradt, a barátaimmal felejthetetlen napokat töltöttem itt. Hogy jövőre mi lesz, az a legsötétebb fekete ló az életemben.