Február 22-24 között három sínapot abszolvált Talponsíelő csapatunk a régióban. Szállásunk már vagy 15 éve ugyanott, Tamsweg előtt pár kilométerrel Keusching nevezetű hegyen, egy kb. 400 éves házban, ahol a mai napig aktív gazdálkodás zajlik. A ház fele a mienk, a másik fele az állatoké. Már szinte családtagként járunk ide. Hagyományosan feláldozunk egy bárányt, a nagyobb részét elfogyasztjuk, a maradékot hazavisszük.
Miután az első napra nem mondtak friss havat, utána meg igen, Fanningbergen kezdtünk. (Havazásban komfortosabb a kabin.) Az ismerkedési est fáradalmait kipihenve 10 óra körül csekkoltunk be. Ezen a viszonylag késői kezdésen most nem aggódtam, egyrészt nem vártam sokat ettől a naptól – meleg, régi hó stb. – másrészt a fájdalmasan elkopott csípőmnek ennyi is bőven elég. A síszünet miatt rengeteg, nem túl ügyes ember, úgyhogy gyorsan el is mentünk bemelegíteni a Mausefalle nevezetű pályára. Na itt nem volt senki. Tényleg olyan, mint egy egérfogó, fent széles, aztán egyre szűkebb. Jó meredek, buckás, kijárt enyhén jeges. Nem tudok úgy lecsúszni itt, hogy ne ugrana be Maci-Laci. Egyszer lejött velem itt, pedig ez nem az ő világa volt. (Persze most is jött velünk, nagy kasírozott képe ott volt kirakva az étkezőben. Bevonjuk a társalgásba, iszunk az egészségére.) Az egyik kedvenc részünk itt a Zirberljet jobb oldalán lévő hegyoldal, így értelem szerint a liftből balra kiszállva, a pálya szélét jelző szaggatott kerítésnél kell kicsúszni. Lehet szinte közvetlenül a pálya mellett is lecsúszni, de akár több száz métert is szoktunk itt traverzolni. Ilyenkor arra kell vigyázni, hogy az ember lefele folyamatosan jobbra tartson, különben a Jet alsó állomása alá kerül, és kisebb-nagyobb gyaloglással érhető el a Sámson. Most kissé ködös, felhős időben indultunk meg, fent a ritkásabb részen nem is volt jó a látás, de ez lejjebb az erdős részen már persze megjavult. És itt jött az óriási meglepetés, szinte érintetlen, tökéletesen sízhető havat találtunk. Fogalmam sincs hogyan maradhatott ilyen. Ezzel persze el is dőlt a kérdés, egy rövid hütte szünetet kivéve zárásig itt róttuk a köröket. Ezzel még nem volt vége az aznapi jóságnak, mert este a házinéni készített nekünk egy frenetikus báránysült vacsorát.
Másnap Aineck volt a cél. Reggel a beigért nagy havazásnak még nem sok nyoma volt, csepergő esőben szálltunk be az alsó kabinba. Aztán az eső átváltott havazásba és a szél is feltámadt, és ez egész nap így maradt. Az rögtön látszott, hogy a Jet2 fölé nem érdemes menni. Van itt egy jó kis rész az A1 és a Jet2 nyomvonala között, csak az a nehézség, hogy szinte végig felül magas deszkakerítéssel van körbevéve, így problémás a megközelítése. Szerencsére az A1-nél egy helyen megszakad a kerítés, így ott be lehet jutni. A felső rész egyébként sem az igazi, kifagyott, szétfújt. Az első menetet jobbra kezdtük, és hamar kiértünk a felvonó alá, ami totál szét volt járva, meg pár fadőlés is nehezítette a terepet. Nem volt őszinte a mosolyunk, amikor leértünk. Aztán ahogy inkább balra tartottunk megtaláltuk a tutit, a már régebbről ismert pár házat meg tisztást. És persze körről körre jobb lett, ahogy nőtt a friss hó. Egy hütte szünettel végig itt maradtunk, bár az időjárás egyre cudarabb lett. Egész nap csak a mi kis csapatunk mozgott ezen a területen. Kisebb kalandok árán sikerült a szállásunkra feljutni, ahol közös erővel elkészítettünk egy bárány pörköltet kapros túrós csuszával.
Másnap csodavilágra ébredtünk. Kék ég, napsütés, és 30-50 cm friss hó. Ez persze azt jelentette, hogy a lejövő autókat ki kellett ásni és meg kellett láncolni. Megint Fanningberg volt az uticél, ahol szombatra elfogytak a síszünetesek. Mire odaértünk már jól összejárták a koránkelők a tegnapelőtti oldalt, de az így is kiváló volt. Egy kis kreativitással mindig lehetett szűz részeket találni, és az idő meg egyébként is mindenért kárpótolt. Ebéd után újítottunk egyet, és a Sámson melletti erdőt jártuk. Míg a felvonó alatti nyílt rész teljesen össze volt járva, addig 30-50 méterrel beljebb minden érintetlen volt. Úgy tűnik sokan félnek bemerészkedni az erdőbe, holott annyira finoman ringatott.
Végül meg kell említenem 5 fős kis csapatunk legfiatalabbját Zorcsát, aki 11 évesen szinte végig velünk nyomta, ködben, szélben, hóesésben, a mély hóban a pálya lécével, ügyesen, okosan. Már egy pár éve jön velünk, de most már olyan szinten, hogy semmit nem kellett rá várni. Többnyire én mentem elöl és ő mögöttem. Mikor megálltam, egy pár pillanat és már ott is volt. Simán abszolválta az alsó buckás kivezető folyosókat. Egyszóval öröm volt vele sízés.
Három szuper napot töltöttünk itt, már nem először és remélem nem is utoljára.
Keresés
25 cm
