Élménybeszámolók

Február 22-24 között három sínapot abszolvált Talponsíelő csapatunk a régióban. Szállásunk már vagy 15 éve ugyanott, Tamsweg előtt pár kilométerrel Keusching nevezetű hegyen, egy kb. 400 éves házban, ahol a mai napig aktív gazdálkodás zajlik. A ház fele a mienk, a másik fele az állatoké. Már szinte családtagként járunk ide. Hagyományosan feláldozunk egy bárányt, a nagyobb részét elfogyasztjuk, a maradékot hazavisszük.

Miután az első napra nem mondtak friss havat, utána meg igen, Fanningbergen kezdtünk. (Havazásban komfortosabb a kabin.) Az ismerkedési est fáradalmait kipihenve 10 óra körül csekkoltunk be. Ezen a viszonylag késői kezdésen most nem aggódtam, egyrészt nem vártam sokat ettől a naptól – meleg, régi hó stb. – másrészt a fájdalmasan elkopott csípőmnek ennyi is bőven elég. A síszünet miatt rengeteg, nem túl ügyes ember, úgyhogy gyorsan el is mentünk bemelegíteni a Mausefalle nevezetű pályára. Na itt nem volt senki. Tényleg olyan, mint egy egérfogó, fent széles, aztán egyre szűkebb. Jó meredek, buckás, kijárt enyhén jeges. Nem tudok úgy lecsúszni itt, hogy ne ugrana be Maci-Laci. Egyszer lejött velem itt, pedig ez nem az ő világa volt. (Persze most is jött velünk, nagy kasírozott képe ott volt kirakva az étkezőben. Bevonjuk a társalgásba, iszunk az egészségére.) Az egyik kedvenc részünk itt a Zirberljet jobb oldalán lévő hegyoldal, így értelem szerint a liftből balra kiszállva, a pálya szélét jelző szaggatott kerítésnél kell kicsúszni. Lehet szinte közvetlenül a pálya mellett is lecsúszni, de akár több száz métert is szoktunk itt traverzolni. Ilyenkor arra kell vigyázni, hogy az ember lefele folyamatosan jobbra tartson, különben a Jet alsó állomása alá kerül, és kisebb-nagyobb gyaloglással érhető el a Sámson. Most kissé ködös, felhős időben indultunk meg, fent a ritkásabb részen nem is volt jó a látás, de ez lejjebb az erdős részen már persze megjavult. És itt jött az óriási meglepetés, szinte érintetlen, tökéletesen sízhető havat találtunk. Fogalmam sincs hogyan maradhatott ilyen. Ezzel persze el is dőlt a kérdés, egy rövid hütte szünetet kivéve zárásig itt róttuk a köröket. Ezzel még nem volt vége az aznapi jóságnak, mert este a házinéni készített nekünk egy frenetikus báránysült vacsorát.

Másnap Aineck volt a cél. Reggel a beigért nagy havazásnak még nem sok nyoma volt, csepergő esőben szálltunk be az alsó kabinba. Aztán az eső átváltott havazásba és a szél is feltámadt, és ez egész nap így maradt. Az rögtön látszott, hogy a Jet2 fölé nem érdemes menni. Van itt egy jó kis rész az A1 és a Jet2 nyomvonala között, csak az a nehézség, hogy szinte végig felül magas deszkakerítéssel van körbevéve, így problémás a megközelítése. Szerencsére az A1-nél egy helyen megszakad a kerítés, így ott be lehet jutni. A felső rész egyébként sem az igazi, kifagyott, szétfújt. Az első menetet jobbra kezdtük, és hamar kiértünk a felvonó alá, ami totál szét volt járva, meg pár fadőlés is nehezítette a terepet. Nem volt őszinte a mosolyunk, amikor leértünk. Aztán ahogy inkább balra tartottunk megtaláltuk a tutit, a már régebbről ismert pár házat meg tisztást. És persze körről körre jobb lett, ahogy nőtt a friss hó. Egy hütte szünettel végig itt maradtunk, bár az időjárás egyre cudarabb lett. Egész nap csak a mi kis csapatunk mozgott ezen a területen. Kisebb kalandok árán sikerült a szállásunkra feljutni, ahol közös erővel elkészítettünk egy bárány pörköltet kapros túrós csuszával.

Másnap csodavilágra ébredtünk. Kék ég, napsütés, és 30-50 cm friss hó. Ez persze azt jelentette, hogy a lejövő autókat ki kellett ásni és meg kellett láncolni. Megint Fanningberg volt az uticél, ahol szombatra elfogytak a síszünetesek. Mire odaértünk már jól összejárták a koránkelők a tegnapelőtti oldalt, de az így is kiváló volt. Egy kis kreativitással mindig lehetett szűz részeket találni, és az idő meg egyébként is mindenért kárpótolt. Ebéd után újítottunk egyet, és a Sámson melletti erdőt jártuk. Míg a felvonó alatti nyílt rész teljesen össze volt járva, addig 30-50 méterrel beljebb minden érintetlen volt. Úgy tűnik sokan félnek bemerészkedni az erdőbe, holott annyira finoman ringatott.

Végül meg kell említenem 5 fős kis csapatunk legfiatalabbját Zorcsát, aki 11 évesen szinte végig velünk nyomta, ködben, szélben, hóesésben, a mély hóban a pálya lécével, ügyesen, okosan. Már egy pár éve jön velünk, de most már olyan szinten, hogy semmit nem kellett rá várni. Többnyire én mentem elöl és ő mögöttem. Mikor megálltam, egy pár pillanat és már ott is volt. Simán abszolválta az alsó buckás kivezető folyosókat. Egyszóval öröm volt vele sízés.
Három szuper napot töltöttünk itt, már nem először és remélem nem is utoljára.

Fellelkesedve a tavaly januári sízésünkön, úgy gondoltam menjünk ismét. A gyerekesek miatt a téli szünet végét céloztuk meg. Így csak egy nappal rövidebb időre tudtam lefoglalni az utolsó két szabad apartmant a SKI HANS-nál, de örültem, hogy egyáltalán sikerült. Az előőrsünk már csütörtök korán megérkezett, így ők aznap is csúszták egy jót, de a többségünk ekkor még úton volt. Hat felnőtt, három gyerek és egy kutya alkotta a csapatot. Öten sível, Bélapó és két unokája boarddal, míg Ariella eszköz nélkül élvezte a havat.
Mindenféle fóromon az volt olvasható, hogy kevés a hó, meg a melegedés és sok az ember. Nos itt minden másképpen volt. Pénteken kellemes mínuszokban, kiváló pályákon kezdtük meg azt amiért jöttünk. Párunkat ennél sokkal jobban izgatott, hogy mit találunk a pályákon kívül. Annak ellenére, hogy nem volt friss hó, nagyon jó állapotú, kompakt hóviszonyok fogadtak, persze minden össze volt már járva. Kihasználva a jó látási viszonyokat - még a nap is ki-ki bújt - bekalandoztuk a teljes pályarendszert, végre a csákányos teteje is sorra került. De azért az igazán jó részek lejjebb, a csákányos alsóbb kiszállásánál voltak. Egy kisebb ebédszünettől eltekintve végig nyomtuk a napot. A legjobb körök azok voltak amikor a csákányosból kiszállva messze balra kicsúsztunk, - itt még érintetlen foltok is voltak - és a sífutó pályákat keresztezve, a kis tanuló kapaszkodós felvonóhoz értünk ki.
Másnapra a látási viszonyok jelentősen leromlottak, cserébe viszont elkezdett esni a hó. Így egyértelmű volt, hogy lejjebb az erdős részen kell maradni. És ahogy esett a hó, minden menet egyre jobb és jobb lett! Persze nem mozdultunk a csákányostól, a pályákat szinte csak kereszteztük. Nem volt akkora új hó mint tavaly, de így sem volt hiányérzetünk. Egyszerűen nem bírtuk abbahagyni, mentünk vagy négy utolsót, szinte zárásig maradtunk.
Ismét megállapítottuk, hogy ez egy csoda hely - nekünk bizonyosan.
Szeretnék még ebben a szezonban visszatérni ide.

Jöttünk megint, ahogy szoktunk, zárni a szezont. Érdekesképpen összeszámoltam vagy 30 napot síztem már itt, mindig novemberben és április végén. És elnézve a képeket szembetűnően kevesebb a hó, mint régebben. Idén talán a legjobb szállást fogtuk ki, a már jól ismert környéken. Az első része a csapatnak már csütörtökön megérkezett, így másnap háromból ketten fel is néztünk. Ahogy ezt mi hívjuk középszar időben volt részünk. Gyenge látótávolság, kis hóesés, de legalább a szél nem fújt. Szerencsére azért a tavalyinál lényegesen több volt a hó, a pályákon igen jó, azon kívül is élvezhető. Szerencsére korábban sem volt igazán jó idő, így nem volt olvadás -visszafagyás, így egy kompakt tömör felső réteg alakult ki. Ennek eredményeképpen, a Diusburger hütte alatt a bevágást még sohasem találtam ennyire egyben mint most. De ugyanez volt a helyzet a kettes alatt is. Viszonylag hamar feladtuk és lementünk, ahol esegetett az eső. Azért délután mindhárman beiktatunk egy kis bringázást, én a mallnitzi elágazóig tekertem el, majd visszafele fel a Ragga szurdok bejáratáig. Este megjött a csapat másik fele is.
Másnap ketten viszonylag korán felmentünk. A ragyogó napsütésben persze én azonnal a gleccser érdekesebb felére mentem. Jöttek a riderek rendesen, de ezért volt itt lehetőség bőven. Igazán élvezetes menet lett belőle. Ahogy megjöttek a többiek, az egész csapat ment itt egy kört, aztán páran meg még egyet. A kettes alatt is kellett menni, végre láttam is hol vagyok, nem úgy mint tegnap. Aztán szokás szerint jöttek a felhők, és hoztunk egy nem túl jó döntést, megpróbáltunk úgy lemenni, hogy kimegyünk egészen a gleccser jobb szélére, majd itt becsatlakozunk a fekete 9-es pályába. Valami rejtélyes okból csináltak egy ratrak nyomot, és egyik társunk a romló látási viszonyok között esett is néhány igen fájdalmasat. Mivel én voltam hátul, ezt látva kicsit kockáztatva megpróbáltam fent a sziklák között áttraverzolni. Szerencsésen sikerült is. Végül ketten csak bevállaltuk a Diusburger hütte alatt a bevágást. Sok élvezet nem volt benne, fent fogós, lejjebb brutálisan felpuhult nehéz hó.
Az utolsó nap megint csak szikrázó napsütést hozott, ilyenkor érdemes korán felmenni. Ezért ketten már a fél kilences vonattal indultunk. Fenn a kabinosban meglepetten láttuk, hogy elindították az Alteck felvonót. Ez az oldal olyan tájolású, hogy már a reggeli nap telibe kapja, úgyhogy persze ide mentünk. A felvonótól balra húzódó hegyoldal egy ideális freeride terep. Nem túl meredek, sziklákkal tagolt, de abszolút veszélytelen, élvezetes, hálás. A hó pont annyi napot kapott, hogy ideálisan fogja a lécet. Persze ez a csoda nem tart sokáig, úgyhogy bele is csaptam. Pár kör után megjött a csapatunk másik fele is, úgyhogy hárman itt róttuk a köröket. Itt volt Balázs barátom, akinél jobb túratársat senki sem kívánhat magának. Ő az ideális hátsó ember, aki ha kell összeszedi az elesetteket. Erre most szerencsére nem volt szükség, mert a csaptunk harmadik tagja a párom volt, akit szép lassan sikerült megfertőznöm ezzel a mániámmal. Az ő magabiztos sítudásához pont elég volt egy 105-ös derekú freeride léc, amit pár éve sikerült beszereznünk, hogy igazán élvezze ezt. Addig maradtunk, amig a hó engedte, és mindig sikerült olyan részeket találnunk, ahol még nem járt senki. Egy könnyű ebéd után lefele vettük az irányt, és még élvezhető hóban fél háromkor befejeztük a napot és a szezont. Egy kis szusszanás után hármasban felfele indultunk a folyó mellet a bringa úton, és egy kellemes két órás bringázással zártuk a nap aktív részét. Ezzel a bringa úttal nem lehet betelni, ott kanyarog a folyó, minden harsogó zöld, fent a havas hegyek, béke, végtelen nyugalom.
Úgy látszik már Mölltal sem a régi, két parádés nap egymás után, mi lesz itt jövőre?

Január 19-21 között töltöttünk itt három sínapot. Tudatosan olyan helyet kerestünk, ahol a helyi adottságok a friss hóval lehetőséget teremtenek a pályán kívüli síelésre, esetleg sítúrára. Nos a várakozásaink szinte teljesen bejöttek. Az élmény faktort nagyban növelte, hogy sikerült itt az oldalon szereplő Ski Hans apartman házban foglalni szállást. Abszolút pályaszállás, a sítároló ajtajáig lehetett csúszni délután. A szélső ülős lift, közvetlenül a ház mellől indul. Ottlétünk alatt kisebb nagyobb intenzitással végig esett a hó, -8-10 fok volt a nappali hőmérséklet, fent igen korlátozott látási viszonyok, néha delta feeling. Ez így kevesek öröme, de legalább alig voltak.

Tényleg nem túloznak a leírások, fantasztikus mikroklímája van a helynek, bár van néhány hóágyú, de igazából nem kell. Két öregecske nyitott ülőlift és két csákányos felvonó tökéletesen kiszolgálja ezt a nem túl nagy, de jól kitalált rendszert. Sajnos a felső részen uralkodó igen rossz látási viszonyok miatt a 2000 méter körüli részeket nem tudtuk kipróbálni, így a Gläsenboderlift igen meredek részét is kihagytuk. Lejjebb viszont a törpefenyves és az erdő maga volt a csoda. Az első két nap alig voltak, - csütörtökön talán ha tízen voltunk a pályákon kívül - így a jó helyek sem fogytak el. Akit vonz a freeride, ennél jobb tanuló helyet nem kívánhat. Abszolút biztonságos, nincsenek szakadékok, legfeljebb egy kisebb gödörből, lyukból kell kimászni, ha eltéveszti az ember. Az erdőben kevés a szint, így lehet bátran menni, fent kicsit meredekebb, de még bőven jó. Ahol mi járunk az teljesen lavina biztos is. És mindent szabad! Nincsenek tiltó táblák, mehetsz amerre akarsz. Az se gond ha néhol a csak a csákányos nyomvonalának szélén tudsz csúszni. Persze megcsúsztuk az összes, a térképen S-el jelölt freeride utat, kivéve a legjobbnak tűnő 4-est - a már említett viszonyok miatt. Sajnos a pályakarbantartók túl alaposak voltak, nem bántuk volna, ha egyáltalán nem járják a gépek pályákat. Azért a 8-as sítúra útnak jelölt pályán a felső meredekebb részen reggelente sikerült 30 cm friss púdert találni.
Hétvéghez közeledve azért szaporodott a nép, de még bőven a tolerálható szinten belül. (Főképp a széles lécek-bordok.) Jellemző, hogy a három nap alatt a négyes ülősökben soha senki nem ült mellénk.
Ahogy felfedeztük három beülős hely van alul, kettőt próbáltunk ki, és ilyen finom, sűrű, tartalmas leveseket régen ettem sípályán.
Akinek nem létfeltétel a wifis kabin és fűtött ülés az vélhetően jól fogja magát érezni. Kis időutazás, de ez egyáltalán nem baj.

Egyértelmű, hogy jönni kell még ide.

Jó párszor voltam fenn. Mint sípálya soha nem volt egy nagy durranás. Egy ősöreg ülős meg pár csákányos. Ami itt igazán jó az az átcsúszás Krippensteinbe, ez ugyanolyan lesz. Ha megszűnik minden kis felvonó, akkor macerásabb lesz az Edelgriess létrájának a megközelítése. Kell egy kicsit gyalogolni hozzá.
Nekem volt szerencsém mindkét attrakcióhoz. Az átcsúszást mindenkinek csak ajánlani tudom. Simán meg lehet csinálni alpesi léccel is. Az elején - a kezdeti lecsúszás után - van egy hosszabb emelkedő , amit én fókáztam, de sokan felgyalogoltak. Utána szinte végig lejt, kisebb ellendombok vannak, amit ki kell gyalogolni. Végig ki van járva géppel és jelezve. Szép időben nagy élmény.
Elvileg visszafele is járható, de akkor már kell a túraléc. Egyszer a Simony házig feljöttünk.

Az Edelgriesst minden freeridernek egyszer legalább ki kell próbálnia.

Aki ide megy télen egyet ne felejtsen el, ez egy magashegység, gleccserrel. Néhány éve a Hocher Dachstein alól lejött egy lavina. Eltemetett néhány cseh túrázót, akik meg is haltak. Egyébként ez egy kedvelt útvonal, sokan mennek fel itt léccel , aztán tovább a sziklákon a csúcsra. Ez előtt a baleset előtt pár nappal ugyanott jártam én is.

Két kihagyott év után végre újra itt töltött Talponsíelő csapatunk egy hetet március közepén. Kétszer kellett áttenni az időpontot a vírus miatt. Kiutazásunk az üzemanyag mizéria miatt egy kicsit lassabb volt. És nagyon messze van! Én szokás szerint a délről támadtam az állami, nem fizetős úton. Igazából Waldtól van egy 10km-es hegyi szakasz, ami nagyon keskeny és néhol rossz, főleg az első fele. Ide már sötétben értünk, így legalább látszott, ha valaki jött szembe. Miután hetek óta nem volt friss hó, semmi gondot nem okozott.
A szállásunk Rorhbergen egy minden igényünket kielégítő apartmanban volt. Azért szeretek itt lakni, mert kb. 8-10 perces síbuszozással elérhető a két kabinos középállomása, így az autó egy hétre kiiktatható. Hazafele én többnyire alternatív megoldást választottam, le a 10-es fekete közepéig, és onnan egy kis gyaloglás.
Az első két nap képeslap időnk volt, ezért már a korábbi fél kilences busszal felmentünk. Így legalább lett értelme a 11 órás sörnek. Sajnos a hószegénység, a friss hó hiánya a komolyabb terveimet mind keresztülhúzta. No sebaj! Megpróbáltam abból főzni, ami van. Első nap páran elmentünk szinte a rendszer túlsó végéig. Örömmel tapasztaltuk, hogy az Isskogel tetejére vivő lassú négyülésest egy modern kabin váltotta. Régebben igen sokat fagyoskodtunk itt. A pályák, hála az éjszakai hidegnek, tökéletes állapotban voltak. A legjobb hó persze fenn a katlanban volt, bőven 2000 m felett. Az rögtön látszott, hogy pályán kívül a jó havat ezen a környéken kell keresni, és persze mászni kell érte. Érdekes, hogy a Teufeltal felvonó mellől le a Krummbach völgybe, ahol régen sose volt nyom, és ahol egy jó nagyot szívtam pár éve, most bőven volt. Sőt arra is, amerre én jártam akkor a patak fele. Kinézve fenn a Kreuzjoch oldalába, meglepően jó volt a régi hó. Az eleje volt kicsit sziklás, meg kitett, aztán csak arra kellett figyelni, hogy jó magasan maradjunk, ha ez sikerült akkor a jutalom az az impozáns hegyoldal volt, ami a Krimml-X-Press felvonó végéhez ér ki. Itt még helyenként pár kisebb érintetlen részt is lehetett találni. Aztán persze bepróbáltuk a Karspitzbahn2 alatti részt is, át az erdőn a Karspitz-X-Press aljába. Teljesen jó volt. És az különösen, hogy ezeket jórészt nem egyedül nyomtam. Sikerült a páromnak egy 105-ös derekú K2 lécet szerezni, így végre ő is igazán élvezhette a pályán kívüli sízés örömét.
A harmadik napon, 15-én az idő ködösebbre váltott. Ezen a napon egyedül indultam kalandozni. Ténferegtem össze-vissza a tető körül, aztán csak egyszerre kitisztult. Az Isskogel után indul egy bejáratott feeride útvonal, amely szinte a Krummbach völgyben lévő házhoz ér ki. A régi hó fenn egészen vállalható volt, így el is indultam. Fenn ez egész széles, aztán ahogy jön az erdő beszűkül és meredekebb is lesz. Bőven volt régi nyom, meg jártam is már erre. Egészen jó kis menet lett belőle. A meredekebb helyeken jó kis nyiladékok voltak, ahol szépen le lehetett ereszkedni. Kiértem a házhoz – zárva volt – aztán a jeges ösvényen tovább egy kis alagúton át vissza a sípályára a Krummbach X-Press felvonóhoz. Ez az, amelyik alatt néhány fatuskó szobornak van kifaragva. Az Aréna Centerhez felérve a visszajövetelhez kell még egyet felvonózni. Békésen csúsztam lefele – mint utóbb kiderült - a Seppi’s vendéglő környékén, amikor minden előzmény nélkül a földön találtam magam. Itt egy kicsit elvesztettem a fonalat, rémlik, mintha valakik kérdezgették volna, hogy hogy vagyok. Felkeltem, különösebben nem fájt semmim. Épp ott volt egy mosdó bementem, kicsit összeszedtem magam. Aztán leültem egy kinti asztalhoz, és elkezdtem leltározni. A bal kezem középső ujja elég furán állt, azt addig rángattam, amíg a helyére került. A mutató és hüvelyk ujjam is elég ronda volt. De a legfurább azt volt, hogy fogalmam sem volt, hol vagyok, miért vagyok egyedül. Hívtam a párom, hogy merre van. Erre a kérdésre ő ijedt meg igazán, merthogy aznap nem jött ki, a szálláson pihentette a térdeit. Végül minden a helyére került, egy barátom elindult hozzám, kb. egy óra múlva meg is érkezett. Addig próbáltam összerakni, hogy mi is történhetett. Miután semmiféle képem arról nem volt, hogy valakivel ütköztem volna, és annak azért elég kicsi az esélye, hogy egy kék pályán csak úgy hanyatt esek, vélhetően bal oldalról, hátulról valaki elütött. Vélhetően jól odavertem a fejem, ebből adódhatott a zavart állapotom. Miután különösebb bajom nem volt, szépen visszasíztünk a középállomásokig, itt elváltunk, én a szokásos módon – le a fekete közepéig, majd tovább a gyalog – mentem a szállásra.
A következő két napot pihenéssel töltöttem. Komolyabb sérüléseim, az ujjaimon kívül nem volt, de azért itt is fájt meg ott is. Sisak, protektoros lavinazsák, ugyanilyen rövidnadrág. Szerintem ezek sokat segítettek, nyilván főképpen a sisak.
Bár az utolsó napunk igencsak ködösen indult, de azért csak kimentünk. Aztán a felhők elvonultak és egy szép kedélyes, nyugdíjas napot abszolváltunk. Elsíeltünk a Königsleiten tetejéig, és megjutalmaztuk magunkat egy XXL rántott hússal a Schnitzel hüttében.
Hazaérkezésünk után pár nappal megmutattam az ujjaimat az orvosnak. Szerinte pár szalag elszakadt, borogassam. Most két hónappal az eset után a mutató még mindig nem az igazi, de ez a mindennapokban nem akadályoz.
Remélem jövőre visszatérünk erre a remek helyre!
Tanulság, mert az mindig van, a sípálya sokkal veszélyesebb, mint a freeride!

Úgy tűnik a dolgok visszatérnek a normális mederbe. Két kimaradt szezonzáró után végre visszatértünk ide április utolsó napjaira. Szállásunk szokás szerint Flattachban volt. A mostani már talán a hatodik hely volt ahol laktam itt. Kellemes, kényelmes, szép udvarral, csak egy kicsit nagy volt az áthallás, mert ez egész ház fából volt. Jól ismerve a helyi viszonyokat készültünk alternatív időtöltésre is, mászó felszerelés, bringa, de hála az időjárásnak ezek most kevéssé kerültek elő. Lényegében három tökéletesnek mondható napot fogtunk ki, én ilyenre itt nem is emlékszem. A csehszlovák üzemeltetés adta goopass jegyet kihasználva mindenki könnyű szívvel bevásárolt előre a 15-17 eurós napijegyből. (Kivéve engem, aki maradtam SSC hírmondó.) Szerintem ide érdemes minél előbb felmenni reggel, amikor még jók az éjjel kifagyott pályák. Ezt az elvet követve, az első két nap a 9 órás vonattal mentünk fel. Fenn szikrázó napsütés, tökéletes pályák, hála a pár nappal ezelőtt esett hónak. Ugyanakkor szembetűnő volt, hogy milyen kevés a hó, szinte a szezon eleji novemberi viszonyokat idézte. Pl. a JET bal oldalán a fekete pálya folytatásában le a 2-es ülőshöz, de a JET alatt is, meg szinte mindenhol bőven kint voltak a sziklák. Sajnos a nappali meleg, éjszakai fagyás nagyjából el is döntötte a pályán kívüli lehetőségeket. Az első nap még csak-csak, a második napra már teljesen. Persze azért próbálkoztam, szokás szerint sorra került a Duisburger hütte alatti bevágás. Na ez már az elején sem nézett ki jól, és csak egyre rosszabb lett. Mivel telibe kapja a nap, legalább hamar kienged, de ezért a bal oldalán elég durva hófolyások jöttek le benne. Ettől függetlenül vállalható volt, az elején még voltak a jobb szélén kis érintetlenebb szottyos foltok, aztán persze ezeket is összejártuk. A második napon egyre kedvetlenebbül karistoltam a medveölő léceimmel a pályát, amikor is eldöntöttem, hogy a következő nap inkább bepróbálkozom Sportgastein fele. (Erről bővebbem a szaktopikban.)
Amióta csehszlovák az üzemeltető az Alteck nemigen megy, cserébe van Pilsner Urquell a kocsmában. (Szinte csak horvát, lengyel, csehszlovák, és magyar és szlovén síző volt.)
Hála a szép hosszú napoknak, bőven volt idő délután egy-egy kisebb bringázásra. A folyó mellett mindkét irányban tökéletesen kiépített aszfaltos bringaút van. Jellemző ezekre az elmaradott osztrákokra, hogy a keresztezést a forgalmas 106-os úttal, minden esetben alagúttal oldották meg. Tekerve ezen a békés tájon, fenn a havas hegyek, lenn minden zöld, virágzó fák...., igazán tökéletes kikapcsolódás volt.
A három nap gyorsan elment, de remélem még sokszor visszatérhetek ide.

Rendezgettem a régi dolgaimat, és belebotlottam néhány fényképbe, ami Zauchensee-n készült, és erről beugrott egy túra, ami talán van akit érdekelhet.
2017. decemberének utolsó harmadát Altenmarktban töltöttem. 9 nap sí, gyakorlatilag nyitástól zárásig. Többször voltam Zauchenseeben, a busz a szállás előtt állt meg.
December 29-én is itt töltöttem a napot. Mivel a hóviszonyok egészen jók voltak, többnyire a pályán kívül. Miután meguntam a tömeget a felvonóknál, már jól benne a délutánban, úgy gondoltam hogy megpróbálok feltúrázni Strimskogel (2.139 m) csúcsára. Ez a hegy lentről nézve a Tauernkar csúcsától balra, a völgyben lefele található. Az útvonal adja magát a Tauernkartól, a 10-es kék pályán, amikor az elhagyja a gerincet, akkor ott tovább. Elhagytam a pályát, feltettem a fókát. Kb. fél óra múlva már egy egész más világban jártam. Ember sehol, gyönyörű hó képződmények között haladtam. Felérve az első komolyabb púpra, meglepetten tapasztaltam, hogy a csúcs lényegesen messzebb van, mint gondoltam, először egy komolyabb letörésen kell lejutni. Mivel kiváló porhó volt, leszedtem a fókát, és lesíztem. A gond lent kezdődött, a havas gekkó fóka nem tapadt a léchez. Persze megpróbáltam elöl-hátul beakasztva haladni, a vége folyton lejött, sőt a hevederes kötőjét a léc szépen levágta, először az egyiknek, aztán a másiknak. Közben az idő is haladt, bár a nap sütött még, de decemberben hamar lesz este. Az egyértelmű volt, hogy valami B terv kell a minél gyorsabb lejutáshoz. Visszafordulni, gyalog felmenni a letörésen a combig érő porhóban esélytelen. Ahol haladtam, egy viszonylag széles gerinc volt, de innen lefele közvetlenül nem lehetett menni. Csak előre volt út, úgy láttam, hogy talán kicsit arrébb, pár száz méterrel messzebb kínálkozik egy lemenet, de addig is el kellett jutni valahogy. Ezért visszavettem a léceket, és megpróbáltam úgy haladni, hogy vagy az egyiknek vagy mind a kettőnek kinyitottam a sarkát. Mivel kicsit felfele is kellet időnként menni, elég keservesen haladtam. Egyszer beszakadtam egy szikla mellett úgy derékig, alattam egy nagy üreg, amit egy fa képezett a szikla mellett. Ha itt beesik a lécem soha ki nem szedem. Végül csak elértem a kinézett helyett, és bingó! jónak tűnt. Úgy látszott le lehet sízni egészen a völgybe. Egy igazi élménysízés következett a fák között, hatalmas porhóban. Persze nem igazán mertem elengedni, egyedül a nap végén, ismeretlen terepen. De minden jól alakult szerencsésen leértem.
A dolog persze nem hagyott nyugodni, úgyhogy két nap múlva tettem egy újabb próbát. Szerencsére nálam volt a túra lécem egy zsír új hagyományos fókával. Tanulva a korábbiból, már délelőtt elindultam. Sajnos két nap alatt a hóviszonyok rengeteget romlottak. Melegedés, a hó nehézzé vált. Ezért nem is próbálkoztam a letörés megsízésével, lementem rajta fókával. Azért nem én lennék, ha közben új túratervet nem találtam volna. Több jó hely is kínálkozott bevágni a túloldalra, Untertauren irányába. Végülis arra is megy síbusz. Utána egy lényegében eseménytelen sítúra következett a csúcsra. Egy kisebb púpot közben átharántoztam. Közel három óráig tartott. Fenn kényelmesen átszereltem és elindultam. Sajnos nem sok élvezet volt benne, a nehéz, nedves hóban minden fordulás rosszul esett. Mivel a település szélére érkeztem le és a síbusz csak fenn a központi épületnél áll meg, azt találtam ki, hogy csak ez ezüst kabinosig gyalogolok fel, és lifttel felmegyek Rosskopfra és onnan csúszok az arénához. Ez egyrészt jó döntés volt, mert sikerült az egész útról egy jó áttekintő képet csinálni, másrészt nagyon rossz, mert a leérkezés előtt kb. 100 méterre csiga tempóban haladva a pályán, sikerült egy orbitális nagyot esnem. Valahogy még a fejemen is átestem azóta sem tudom, hogy hogyan sikerült, de többen odajöttek segíteni. De a bosszúságon kívül más baj nem történt.
Mint utóbb kiderült a csúcs szokásos útvonala felfele is az én lejöveti utam. igaz, hogy így lényegesen több a szint benne, de a kalandos gerincvándorlás kimarad.Mondjuk hozzám inkább az én változatom áll közelebb.
Teszek fel pár képet, és a két tracket. Az elsőn egybe van az egész nap.
http://www.movescount.com/moves/mov...e192477796#table-year=202
http://www.movescount.com/moves/mov...e192825616#table-year=202

A történelem ismétli önmagát. Ezt a sztorit egyszer már megírtam ide, szinte napra hét évvel ezelőtt, 2013. márciusában. Most ismét lejött 30-40 cm hó, és én persze újra mentem. 25-én reggel 6-kor kinézve az ablakon minden, az út is fehér. Eldőlt, menni kell. Készülök, pakolok, mint már annyiszor, mi jön, mi marad. Csak az fura kicsit, hogy mindezt otthon teszem. Nem kell sietni, nincs autózás és hosszú a nap. Megy a matek, hogy melyik léccel? Hajlanék a szélesebbek felé, arra gondolva, hogy a pályán milyen jó is lenne. Végül győz a józan ész, oda is kell jutni, meg ott felfele is. 9 előtt indulok. A hó kicsit nedves, alul olvad is. A vax a fókán Remeterétig tart ki, itt egy darab gyertyával újítom fel. Két futón kívül senki. Van itt egy nyiladék, abban szoktam léccel közlekedni, át is váltok rá. Menet közben ütögetem le az ágakról a havat, hogy visszafele ne zavarjon. Lapisban áll pár autó, de ember sehol. Felérek a Rotary D-i oldalára és éppen utolérek pár túrázót, amikor újra meg kell állnom vaxolni. A TV torony környékén már többen vannak, főleg szánkózók. Kihasználják, hogy nincs iskola. Miközben szerelek át, egy autóból rám köszön Péter, a sípálya mindenese, gondnoka stb. Megörülünk egymásnak, jó lesz együtt csúszni, mászni. Lecsúszom a turista úton, majd a felső kövesen a pályára. Mire indulnék befut Péter is. Megbeszéljük, hogy lecsúszunk, majd eltúrázunk Kisrét fele. A pálya egészen kiváló. Mindig elcsodálkozom, hogy ez az ős öreg Ski Trab lécem milyen jó. Csodaszépen úszik fel, pedig csak 80-as a dereka, igaz könnyű. A menet olyan jó volt, hogy ismétlést kívánt. Beszélgetve igen hamar felfókáztunk. A második menet után indultunk Kisrétre, majd amerre adja magát. Végül egy hosszú irtáson fel a Rortáry É-i oldalára. Itt útjaink elváltak, Péter visszacsúszott, és meg toronyiránt fel a János kilátóhoz. Innen már haza tudok csúszni. Jó kis menet volt lefele, hamar hazaértem. Volt még egy feladatom, megtartani a szezonzárót a kertben. Kb. 80 méter kék pálya. Ha már lúd, legyen léc teszt is. Előszedtem a 95-öst, meg a 116-ost is egy-egy körre. Annyira jó volt, hogy a szélesebbel mennem kellett még egy ráadást. És ezzel, ezt az igencsak különös, rövidre sikerült, elemeiben azért parádés szezont 19 nappal bezártam.

Ismét eljött április vége, és ez szokás szerint Mölltal. Idén öt napra mentem és vittem a montimat, ami a legjobb döntésnek bizonyult. 26-án munka után kiautóztam Flattachba a szokásos helyünkre. Szombaton, bár az idő annyira nem nézett ki rossznak, inkább a bringa mellett döntöttem, és első túrának feltekertem a vasútig, majd tovább a sorompóval lezárt úton. Itt kint volt egy tiltó tábla, amin igencsak meglepődtem, hiszen ez nem divat errefelé. De mint kiderült valami építkezés miatt mixeres betonszállítók jöttek mentek. Van egy alagút az elején, és lámpa nélkül nem éreztem valami jól magam benne. 1500 méter körül fordultam vissza enyhe havazásban. Azért 12 km-en az 1000 méter szint összejött. Egy kisebb pihenő után délután a másik irányba indultam, és - mint utóbb kiderült - egy Sankt Daniel nevű templomhoz tekertem fel. Megérte, csodás panoráma a völgyre. Ez volt az út:
http://www.movescount.com/moves/mov...e283953103

Másnap fenn minden zárva. Én az előző napi fáradalmakat pihenve csak a folyó mellett tekertem egy kisebbet. Hétfőn sok jóra nem számítva csak felmentünk. Mölltal a legrosszabb formáját hozta. Erős szél, köd, kavargó hó. Jellemző, hogy a kabinajtóba egyenként (mert másképp nem fér be) berakott lécemet a szél kiemelte szinte teljesen vízszintesre. A síbot csuklóhevederét a sífékbe akasztva tudtam visszahúzni. Két kör ebből elég is volt. Délután hármasban felfelé indultunk a folyó mellett. 20 km után fordultunk meg. Érdemes erről az útról pár szót szólni. 95 %-a aszfalt, tökéletesen jelölve, igazi élmény bringa, a folyót kerülgetve.
Kedden a rossz idő tovább tartott, már lent is esett többnyire, felmenni nem volt értelme. Délután csöpögő esőben azért csak elindultam, ezúttal megint lefele. Obervellach után gondoltam feltekerek Mallnitzba, de nem esett túl jól sem az emelkedő sem a forgalom. Kb. 1 km után egy tábla azt jelezte, hogy Kaponig Klettergarten 3 km. Ezt nekem, mint valamikori mászónak hivatalból meg kellet néznem. Igen derekas emelkedő után értem fel, mint kiderült a régi vasútállomásra, ahol a régi vasútvonal támfalába építettek egy perfekt mászóiskolát. Az utak jelölve, kiépítve, nittek, standok. Kicsit szürreális volt az egész. Ahogy a templomnál itt is tök egyedül, körbe a havas hegyek, körülöttem a virágzó fák az esőben. Kicsit körbejártam, sajnos a bringás cipőm nem adott lehetőséget a mászásra. Aztán elindultam a felszedett vasúti pályán kialakított dózer úton Mallnitz fele. Pár km után el kellett döntenem, hogy az idő miatt visszafordulok, vagy tovább és a főúton le. Inkább az előbbit választottam:
http://www.movescount.com/moves/mov...e283953188
A neten rákeresve találtam meg, hogy régen Kaponig volt Obervellach vasútállomása, ahova a szintkülönbség miatt egy kabinos felvonóval is fel lehetett jutni. Utóbb a Taueren vasutat átépítették, így ezt a szakaszt egy alagútban kerüli ki a vonat.
Május 1-én az SSC utolsó napján végre megjött a jó idő, így pár órára felmentem lezárni a szezont. Meglepő volt látni, hogy a JET bal oldalán az érintetlen oldalt a freeriderek 2 óra alatt rommá sízték. A szokásos móka, mindig jobban jobbra, aztán le a sziklák között a kettes ülőshöz. A hó fenn nem volt rossz, de volt már jobb is. Lehet az is, hogy csak elkényeztetett az idei tél. Lejjebb fagyott, szélfútt. (A pályák persze rendben voltak, de ezek már csak ritkán hoznak izgalomba.) Sajnos az Alteck nem ment. Persze csak átnéztem a gasteini oldalra is. Volt benne nyom. Nem baj, majd jövőre talán. A vége mindig ugyanaz, a Duisburger hütte mellett be a kis katlanba és le a kabin alatt. Elég szenvedősre sikerült.
Összefoglalva, idén Mölltal még a szokásosnál is rosszabb formáját hozta, és mégis csodás napokat töltöttem itt, bátran ajánlom az alternatív sportokat szeretőknek.

Ha március közepe, akkor Zillertal. Így volt ez idén is. Szerintem a legjobb szállások a Rohrberg-en vannak, szerencsére sikerült ide foglalni. Innen síbusszal kényelmesen fel lehet menni a középállomásig, és többnyire a szállásig haza lehet csúszni, így nem kell autózni. Idén ez egy kicsit macerásabbá sikerült..
Az idei egy hetünk meghatározója a szél és a hóesés volt. (Erről Évi tett fel korábban pár képet.) Szinte nem volt olyan nap, hogy valamikor, este vagy éjjel, vagy nap közben ne esett volna. Ez meghatározta a napi taktikámat is. Ha jók voltak a látási viszonyok, akkor mentem az erdőhatár fölé, ha nem, maradtam az erdőben. Többnyire egyedül mozogtam, de ez jórészt az egész szezonban így volt. Ahogy mentem felfele a különböző felvonókon, egyszerre nagyon ismerős lett minden, ezt is megcsúsztam már, meg azt is.. Az egyik korábbi nagy kedvenc, felmenni a legtetejére (Übergangsjoch 2500), majd balra a sziklás gerincen, amennyire lehet fenn, aztán le, a lassú 2-es ülős aljáig, aztán két lifttel újra fel, keresni egy másik szűz részt. De ugyanilyen jó átmenni a túloldalra és jobbra hosszan ki, a 21-es pálya felett a 4-es Krimml X-Press-hez. Az erdőben idén a legjobb Karspiztbahn 2 alatt volt, vagy végig le a középállomásig, az alján a felvonó alatt, vagy a nagy sziklánál el jobbra a Karspitz X-Press aljáig. Aki ismeri az Arénát, az tudja, hogy keresztül-kasul szelik a pályák, de szinte mind a Rosenalmra visz. Idén nem kellett a pályákkal törődni, megindultam lefele, és ami jött mindenen át.
Két nagyobb elhatározással jöttem idén. Az egyik a 34-es kék pályáról le jobbra egészen Gerlos-ig. Amióta ide járok vonz ez a lejtő. Idén végre láttam benne nyomot. Talán jövőre. A másik az Isskogel kerülés. Pár éve már mentem itt egy kört, akkor az Isskogel után szálltam be és mentem le a Krummbach völgybe, az itt lévő házhoz, ami akkor működött is. Idén komolyabb tervem volt. Már szintén évekkel ezelőtt kinéztem egy utat a 4-es Taufeltal székes közepétől le a Krummbach völgybe a patakig, majd mellette el a házig. Még soha nem láttam erre nyomot. Volt egy zavartalan verőfényes nap, és nem tudtam ellenállni. Öt percig egy Aréna reklámfilm főszereplőjének éreztem magam. Egyedül hasítottam a csillogó porhavat, majd leértem a patakig. Jónak tűnt, elindultam, lépegettem, csúsztam a patak mellett, felett a hóban. Szép volt. Aztán eldurvultak a dolgok. A völgy szurdokszerű lett, a patakon kisebb vízesések. Folyamatosan kerestem az utat a két oldalon. Minden kanyar után azt hittem, hogy vége, de nem, ha lehet egyre rosszabb lett. Egyszer bele kellet lépnem a vízbe, persze mélyebb volt, mint látszott, befolyt. Kis trükkös felmászások a mély hóban, a lécek akadnak, a tvines végük miatt nehezen jönnek ki. Pár helyen nem tudok léccel a kézben lemászni, le kell dobnom őket, pár kisebb ugrás, szerencsére a hóhíd megtart. Végül 3,5 óra után értem ki a házhoz, közel fél négykor. Bár reménytelennek tűnt, elkezdtem a visszaliftezést. 4 óra 10 kor még beengedtek az utolsó 4-es Krimmml X-press felvonóba. Ezzel megspóroltam egy hosszú fókázást. A nap vége, mint mindig, a lezárt fekete 10-es pálya. A darunál ki, majd 10 perc gyaloglás.
Utólag persze van pár tanulság. Ha nem csak nézem, hanem normálisan megnézem a térképet, akkor látom, hogy nem a patakot kell követnem, hanem a bal oldalon egy kisebb, majd egy nagyobb utat. Mindezzel együtt úgy érzem nem vállaltam túl magam. A régi mászó tapasztalat (a rutin meg az évek) segített. És másnapra a bakancsom is kiszáradt.

Az út a térképen:
http://www.movescount.com/moves/mov...e274618759

Ha április vége, akkor Mölltal. Így van ez már évek óta, és remélem így is marad. Igaz, hogy Kaprun nagyobb, és változatosabb, de ez a környék a maga nyugalmával, a harsogó zöldjével, virágaival nekem sokkal jobban tetszik. Idén nem lehetett okunk a panaszra 4 napból 3 volt síelhető, ez itt jónak számít. Szombaton kicsit későn mentünk fel, a pályák már megpuhultak. Igaz ez különösebben nem zavart minket, mert elég keveset tartózkodtunk rajtuk. Mentünk pár jó kört a gleccseren a fekete mellett végig le a kétülésesig, aztán az Alteck bal oldalán, ahol kitűztek egy freeride pályát. Mondjuk régebben is mentünk itt, amikor még nem volt jelölve. Ezt az oldalt telibe kapja a nap így nem volt jó. Ellenben a gleccser pont ideális volt, pont annyira puhult, hogy jó legyen.
Vasárnap már reggel nyolckor felmentem, és tettem egy próbát Sportgastein felé. Az erről szóló fórumban megtalálható.
Hétfőn is korán mentem volna, de a szél és köd miatt nem volt értelme felmenni.
Kedden a hazaút előtt korán felmentünk. Először megint a gleccseren mentem. Még jórészt árnyékban volt, kemény, az alsó sziklák miatt nem volt veszélytelen. Ezért inkább átmentem az Alteckre, ahol éppen jó volt a hó állaga, így tudtam menni pár igen jó kört. Végül még egyszer felmentem a gleccsere, hogy a 10-es feketén tudjak lejönni a Duisburger hüttéhez. Itt persze bevágtam abba a kuloárba, ami közvetlenül a kabinos alatt megy. Már sütötte erősen a nap, de még élvezhető volt. Ezzel a nap, és a szezon számomra véget ért.
Pár jó tanács annak aki ide készül. Célszerű minél előbb felmenni reggel. Az első vonat 8 órakor indul, ez tele van versenyzőkkel, akik nagy táskákkal mennek, úgyhogy érdemes már 10 perccel korábban ott lenni. Ha derült az éjszaka, akkor jól kifagynak a pályák, 11-12 óráig ki is tartanak. Utána lehet számítani komolyabb buckákra. Tömeg ilyenkor már nincs. A nap ha van, nagyon erős. Felmenetel előtt érdemes a web kamerákat megnézni, és a szelet. Aki napi jeggyel nyomja, annak főleg. Igazából nem is vennék ide több napos jegyet, pont a kiszámíthatatlansága miatt. Ha van elég hó, akkor bőven lehet pályákon kívül is menni. A gleccser meredek részén van pár nem túl vészes spaltni,ezekre figyelni kell.

A szezonzárót április 28-30 között szokás szerint itt tartottuk. A pénteki napra sok szót nem érdemes vesztegetni, köd, szél, hóesés. Szombaton ellenben gyönyörű idő ígérkezett, ezért már a fél kilences vonattal felmentünk. Az első köröket az alsóbb részeken tettük meg. A Duisburger hütte felett ki a pályáról egy vályúban, majd a kabinból is jól látható kuloárban le. Majd még följebb ki a fekete pályáról levágva a pirosra. Aztán felmentünk a gleccserre, és itt élőben láthattuk a helyi erők lavinamentését. Ahogy mentünk fel a Jet-el, láttunk egy lavinát, ami a Schareck oldalából indult, és főleg abban a jellegzetes nagyon meredek vályúban jött le, amit azért meg szoktak sízni. Mintha ember is lett volna ott. Szinte azonnal jött egy helikopter és ott pásztázott. A fekete pályán kívül kezdtünk ereszkedni, aztán balra tartva, de még a felvonók innenső oldalán maradva mentünk le. Mire leértünk már több tucat ember volt itt, ratrakok csinálták az utat. Mivel rajtunk is volt pieps, azonnal szóltak, hogy kapcsoljuk ki. Ez nem gyakorlat, mondták. Gyorsan elhúztunk onnan, ne zavarjuk a mentést. Láthatóan igen szervezetten ment minden, nem kellett külső segítség. A továbbiakban csak messzebbről követtük az eseményeket. Mint utóbb kiderült, egy ember sérült könnyebben, de ő is kijött saját maga. Ettől függetlenül a teljes protokollt végigcsinálták. Vagy öt helikopter járt folyamatosan, először pieps-el és kutyákkal kutatták át a területet, és ez után szondával is. Ez a munka még záráskor is tartott. Több mint 100 ember dolgozott. Szerencsére más sérült nem volt, ezt később a médiából tudtuk meg. A nap többi részét is főképpen a pályák mellett töltöttük.
Vasárnap is szép maradt az idő, de egy kicsit később mentünk fel, és a parkolóban valami embertelen tömeggel szembesültünk, még az erőműnél is parkoltak. Érdekes, de fenn nem volt elviselhetetlen a tömeg. Mentünk pár hosszú kört, és közben sajnos kinéztem Sportgastein felé, és amire nem számítottam, nyomok voltak benne. Én meg ott álltam egyedül, későn, és még a pieps sem volt nálam. Valami kellett, ami leszív, és ezért csapatunk azon része után indultam, akik ezt a napot sítúrára szánták. Vélhetően a lavinaveszély miatt az Alteck nem járt, bár a pályák jórészt meg voltak csinálva. Hamar átváltottam túrára, szinte semmit nem vittem magammal. Kb. fele úton utolértem a többieket, és húztam fel. Fél óra alatt fenn is voltam, és a már alulról kinézett, kissé már megsízett, de még jónak tűnő vályúban jöttem le. Közben felidéztem a novemberi szezonkezdést, amikor innen a Niederschartéból túráztam fel a Schareckra. Hamar elment ez a szezon, kicsit felemásra sikeredett... A nap hátralévő részében a párommal főképpen a gleccser-10-es pályát csúsztuk, persze azért ki-ki mentem. Három óra után hirtelen a felső rész felhőbe borult, így négy órakor mi ketten voltunk az utolsók akik feljöttek a Jet-el. Ezt nagyon szoktuk szeretni! A ködben óvatosan ereszkedtünk le a gleccseren, aztán már látni is lehetett. A 9-es alja mindig buckás, most sem volt másképp. Közben megint összetalálkoztam azzal a három honfitársammal, akikkel az Altecken is. Volt velük egy tüneményes border collie is.
Délután még megjártuk a szállásunktól nem messze lévő Raggaschlucht szurdokot, ráadásul többször is, úgyhogy a szezon utolsó napja eléggé mozgalmasra sikeredett.

A szilvesztert ismét itt töltöttük. December 28-án reggel jó időben ki is mentünk a pályára, de meglepődve tapasztaltuk, hogy a sárga kabin csak a középállomásig jár, és feljebb sem megy semmi a fenti nagy szél miatt. Ugyanakkor a tábla szerint Dorfgasteinben minden működik. Hamar lecsúsztunk, és úgy döntöttünk, hogy ezt nem erőltetjük, így fél tízkor már ismét a szálláson voltunk. Áttervezés. Volt nálam túraléc,fóka meg minden ami kell, így azt találtam ki, hogy a középállomástól felfókázom amíg lehet, esetleg átnézek a túloldalra is. Gyors pótreggeli és átöltözés után neki is vágtam. A középállomásig fellifteztem, itt feltettem a fókát és a firnvasat és el is indultam az ülős alatti piroson felfele. Van itt egy szép faház nem messze a pályától az erdőben, ennek a teraszán vettem le egy réteget magamról, majd haladtam tovább. A szél egyre erősebb lett, elhagytam néhány gyalogos-síléces embert és egyedül maradtam. Áldottam az eszemet, hogy feltettem a vasat, mert helyenként csak ez tartott a jégen. Így viszont mehettem nagyjából direktben, apró szépséghiba, hogy a sarokemelőt így nem használhattam. Az első szálloda előtt kissé küzdelmesen értem ki a síkabb területre, ahol viszont a szél lett még erősebb. Nem véletlenül nem járt a kabinos, ijesztően lengett némelyik. Nemsokára felértem a kabinos felső állomásához. Aki járt már erre az tudja, mekkora élet van itt. Zene, emberek százai, most meg sehol egy lélek. Jó erőben vagyok, megyek tovább, szép kényelmes tempóban két órán belül felérek a Kreuzkogelhez. Természetesen ez a ház is zárva van. Bár a szél erős, a nap erőlködik, ki-ki süt. Két vékony réteg ruha van rajtam de nem fázom. Nem lehet túl meleg, mert a zsákom zsebében a pet palackos sör kezd megfagyni. A sítúrának egyenlőre vége, átszerelek és megindulok a Fulsecklift irányába, ahol már van mozgás. Délutánig itt síelgettem, a vékony ruházat miatt csak a kabinossal. Mindenhol ki volt írva, és táblázva-hálózva, hogy a hegy másik fele zárva. Ez természetesen rám nem vonatkozott, így fél négy fele megindultam visszafele. A nyeregből normál esetben le kellet volna menni a Kreuzkogel lift aljához, és innen egy erdei úton le. Én viszont nem akartam kihagyni a pályák felső részét, ezért úgy döntöttem, hogy a gerincen felgyalogolok a Kreuzkogelhez. Ezért a kis menetért nem láttam értelmét a fókázásnak. Ahogy ballagtam felfele, utolért egy motorosszán két emberrel. Megálltak és mondtak valamit. Gondolom azt kérdezhették, hogy mi a frászt keresek én itt. Mondtam, hogy hova megyek, ez nem győzte meg őket. Erre mutattam a túrakötést a lécen. Ez hatott. Mondták, hogy rendben és elmentek. December végén hamar jön az este, de még időben voltam. Jött amire egész nap vártam. Tök egyedül egy tökéletesen preparált sípályán. Pillanatok alatt a sárga kabinos tetejénél voltam. Innen a középállomásig sem tartott sokáig. Itt visszatértem az emberek közé, de már ez sem zavart. A szezon eddig legjobb napja véget ért.

A szezont ismét itt kezdtük, szokás szerint november első hétvégéjén. Idén kissé más tervekkel vágtam neki az évnek. Több mászás,túra, ha lehet el a pályától. Ezzel a szemmel készülődtem,kerestem a lehetséges túracélokat. Végig kellene járni a gleccser feletti gerincet. Meg is találtam a teljes leírást:
http://www.hikr.org/tour/post84523....html

Pénteken ragyogó napsütés, szerencsére megy a Panoramabahn. Ennek az aljában hagyom a lécemet,amit egy önzetlen túratársam vállalt felvinni a gleccser tetejére. Megyek két kört, keresem az utat a Fraganter hágóba, de nem igazán találom. Végül látok egy jónak tűnő felmenetet, ami a lezárt 14-es pályából indul. Nekivágok, hamar lejönnek a rétegek.Egy vékony aláöltöző épp elég. Nincs nagy hó, de kemény fagyott. Sítúra bakancsom jól tart benne. Feljebb tartva elunom a taposást és belevágok jobbra a hegyoldalba,mert nem tűnik nehéznek. Nem is az, de elő kell venni jégcsákányt. Felérve a kis tetőre balra magam alatt látok a hágóban egy keresztet. Jó, gondoltam ekkor, kihagytam a Fraganter hágót. Hát nem, rövid időn belül kiderült,hogy jól eltájoltam magam, és a Nieder hágóba indultam meg,a Fragenter csak ez után következik,mindegy már ez a plusz óra belefért. A következő Herzog Ernst Spitze egy jó nagy meredek domb,amire fel kell menni. Egy időután úgy gondoltam, hogy egyszerűbb és gyorsabb lesz,ha vasat húzok. Ez bevált, a grivel F2 remekül tartott, két bottal jól haladtam. Igyekeztem nem az élen haladni,kerülve a párkányokat,inkább a fagyott É-i oldalban. Megint elő kellett venni a csákányt is. Helyenként egészen alpesi jellege volt az útnak 60 fok körüli meredekséggel. Elértem a biztosított szakaszhoz. Ez egy kb. 30 m hosszú C körüli steig, amire számítottam, így volt nálam beülő és szett. Az ilyen szakaszokban mindig az kulcs,hogy a drót mennyire van hó alatt,ezért elöl hagytam a csákányt. Másztam régen eleget télen sziklát, így nem volt szokatlan hágóvasban állni a tüskéken.Feljebb a helyzet bonyolódott, mert a drót jórészt szorosan a sziklát követte, és ezért többnyire nem látszott ki a hó alól. Fél kézzel a drótba kapaszkodva, helyenként az orrkörmökön állva, csákányoztam a havat,és tologattam feljebb a karabinereket. Egyszer minden jónak vége szakad, és felértem. Ideje is volt, mert a vékony kesztyűmben már nem nagyon éreztem az ujjaimat. Fenn levettem a már többet nem kellő szettet és a jól bemelegedett kezeimen a síkesztyűvel szaporán indultam tovább. Épp egy jó meredek részen harántoltam át, amikor szólt a telefonom. Gondoltam, hogy a társaim keresnek ezért felvettem. Közben sajnos az egyik kesztyűm elhagyott. Az aggódókat megnyugtattam, majd valami csodában bízva elindultam a kesztyűm után. Kb. 100 m után rá kellett jönnöm,hogy a keresés reménytelen. A fél pár kesztyű feliratozott a hegyen elvesztett tárgyak gyűjteményébe. Elindultam hát fölfele,és meglepetten konstatáltam, hogy lihegek. Ja, a magasság már észrevehető. Már jó fenn látszott a csúcskereszt, de még vagy 40 perc kellett mire felértem. Csúcsfotó, a csoki elmaradt, öröm.Még egy kis figyelem tovább a gerincen és fenn-lenn vagyok a gleccseren. A lécem ott vár. Miközben pakolászom, befut Attila,váltunk pár szót,látja rajtam,hogy most nagyon kerek a világ. Merev lábakkal lesízek a gleccseren,nem erőltetem, ebből ma ennyi elég. A szezon elkezdődött.

Néhány technikai adat itt:

http://www.movescount.com/moves/mov...e130237630

Felszerelés: Téli(hágóvas,jégcsákány,bot)+ ferrata szett.

Graukogel
Írtam már erről a helyről, két éve márciusban egy csodás napot töltöttünk itt. Azóta a Graukogel önálló oldalt kapott.
Most három napot töltöttünk a völgyben, a szállásunk a Sporthaus Gasteinben volt. A második nap Zsolt (Sörapu) barátommal látogattunk ide. A hangulat a szokásos, egy-két autó a parkolóban, a lift még áll, de érdeklődésünkre közlik, hogy természetesen jár. Rajtunk kívül nincs síelő. Szép komótosan felérünk az alsó ülőssel, közben keressük a pályát, de az kicsit arrébb van, nem sokat látunk belőle. Van néhány nyiladék, amin le lehetne jönni, de ehhez nincs elég hó. Miközben átszállunk a másik szintén retro felvonóra látjuk, hogy az alsó rész le van zárva, és azt is tudjuk, hogy lejövünk rajta. Végre felérünk, az alulról több mint 20 perc. Balra kezdjük a csákányos felé. Kiérünk a pályára amit kb. 30 centi érintetlen porhó borít. 95-ös derekú lécem úszik rajta, Zsoltnak nehezebb a dolga a GS-el. A csákányos alján gyors telefon Norbinak, ha jót akar azonnal jöjjön. Lemegyünk elé végig. Nem tudok betelni a hóval. Ez a 16. napom a szezonban, de az első igazi, a sok műhavas után. Megjön Norbi, de pár dolga a szálláson maradt, így társaim elugranak értük,egyedül megyek fel. Megnézem jobbra a Toni Sailer-ről elnevezett fekete pályát (itt nyert VB-t 1958-ban). Tök egyedül vagyok rajta, szinte érintetlen az egész, a legjobb porhó. Mintha nem is pályán lennék, beugranak a magányos túrasís reflexek. Egyedül vagy, vigyázz, ha baj van nincs aki segítsen. De menni kell, annyira jó. Aztán megjönnek a társaim, és folyamatosan nyomjuk a köröket, karcoljuk össze a hegyet. Persze kimegyünk jobbra az elvileg lezárt ski route-ra is. Délben eszünk egy jó levest fenn a házban, amelyik időközben megtelt sítúrázókkal, aztán folytatjuk tovább. 30 sízőnél nem volt több egész nap. Sajnos négykor vége a varázslatnak.
Most már biztos, hogy ez a hely a kedvencem marad, így ahogy van, a lassú, öreg, szeles felvonóival, a fűtetlen üléseivel. Remélem ilyen is marad, és továbbra is messze elkerüli a lassan mindent beborító tömeg síturizmus.

Szeretem ezt a helyet és kész. Macerás a megközelítése. Ha sok hó van az a baj, lényegében csak egy pálya van, és mégis. Március 2-án végre megnyitották az utat, így utolsó napunkat itt tudtuk tölteni. Rengeteg hó, a felső kabin persze nem jár. Az idő elfogadható. A pálya lényegében egy nyolcas, aminek az alsó szára reggel, délelőtt le volt zárva. Több helyütt van lehetőség kicsit kimenni a pályáról, a legkézenfekvőbb fenn be a nagy sziklafal alá, majd onnan vissza. Itt találtunk egy kellemes ratrak utat is, amely a pálya felső meredekebb részét kerülte meg. (Szokás szerint ott kell kienni, ahol a tiltó tábla van.)Annak ellenére, hogy csak egy pálya van, egész nap nem bírtam megunni. Számomra ideális a lejtés, nincsenek nagy lankák. Délután 3-kor terveztük a hazaindulást, így hütte szünet nélkül nyomtuk végig. Maradtam volna még.

Csabornak válaszolva ismét írok a helyről. Tavaly már voltam itt egy napot, és nem volt valami nagy véleményem róla. Most sem ide készültünk, hanem Sella Neveára. Sajnos a rengeteg hó miatt a szokásos út le volt ide zárva, így Log Pod Mangartom-ból, ahol laktunk nem volt értelme körbe kerülni. Így maradt ismét két napra Tarvisio. Kezdők miatt a 401-es felvonónál indultunk. Ez a része felejtős a rendszernek, a felvonók lassúak, hiába ülősek. Az első normális felvonó a 414-es, ezzel lehet felmenni. Az alatta feketének jelzett pálya nem rossz, de azért a fekete enyhe túlzás neki. Viszonylag elfogadható volt a 8-as pálya fenn, de abban is sok a megeresztős rész. Ez még-inkább igaz a 7-esre. A kis falu látványos, de igencsak gyalogolós. A hátsó hosszú piros pálya tetszett a legjobban, a fekete elég rövid, a vége meg lapos.
Megismertük az olasz pályazáró rendszert az első napon. Kissé elkalkuláltuk az időt a visszaindulásnál, de a fennhagyott zsák miatt muszáj volt visszamenni. A 17-es pálya már le volt hálóval zárva, de lementünk rajta, mondván hogy 4-re odaérünk a 411-es felvonóhoz. Ez be is jött, de az csak 3/4-ed 4-ig járt, és már állt. Így nem maradt más mint a felgyalogolás a 9-es pályán. A kezelők ekkor mentek fel motorosszánnal. Eltelt pár perc és egy szán lejött értünk. Persze jól letolt minket a vezetője, teljesen igaza volt. Fenn már várt a záró patrol. Türelmesen kivárta, amíg összecuccoltunk, és mögöttünk jőve bezárta a terepet.

Másnapra semmiféle pályakarbantartás nem történt, pedig délután-este semmi hó nem esett. Ennek következtében a 6-os fekete elég pocsék állapotba került.Érdekes módon, míg a 7-es pályán semmit sem lehetett látni, a hátsó piroson és feketén egész tűrhetőek voltak a viszonyok. Már napközben megbeszéltük, hogy itt fejezzük be a nap végén, úgy hogy a kocsi átjön értünk. Így megspóroltuk a falun történő ismételt átgyalogolást.
Összefoglalva a véleményem nem lett sokkal jobb a helyről. A felvonók jó része lassú, kényelmetlen, nincs takarítva, ill. nincs teteje.A gyakorlottabb sízőknek az a jobb választás, ha eleve a kabinos felvonóhoz mennek.

Februárban mi is pont itt laktunk. A szervezők már akkor azt mondták, hogy menjünk át kocsival az olasz oldalra, mert a szlovén nem jár. Így is tettünk, ez kb. 20 km hegyi út. Az igaz, hogy korrekt módon takarították, még a legnagyobb hóesésben is járható volt, igaz lánccal. Az olasz oldalon lényegében csak a nagy kabinos járt, a 7-es nem. Ettől függetlenül nekem tetszett a hely. Jó ez a pálya, kicsit lehet variálni, pár napra megteszi. Egy napot mi is elmentünk Trarvisioba, de az a rendszer nekem nem jött be. A buszt lehet megszervezték, akkor elvileg a szállásotok előtt kell elmennie.

Félig ide tartozik, félig a túrasí rovatba. Március 25-én leesett kb. 25-30 centi hó a Mecsekben. Így 26-án mindent félretéve sí-túrázni indultam, és reméltem, hogy kipróbálhatom a civileknek is megnyitott egyesületi felvonót.

Fél 10 felé indultam otthonról, Mecsekszentkútról. A ház előtt csatoltam. majd pár száz méter után már az erdőben haladtam, végig szűz hóban. Remeterét,Lapis, Rotary körsétány, érintetlen hó, sehol egy lélek. Ezekért a percekért megéri élni. Kis-Tubes, Tv torony. Végre lekerül a fóka, lecsúszom a síházig, még zárva, így megyek tovább a pályára. Páran már vannak, de a pálya nagy része még érintetlen. Váltunk pár szót, megkínálnak pálinkával, aztán kezdődik. Idén elég sokat mély havaztam, így meglepően jól megy. Lenn szerelés, fóka és fel. Ez megy délután kettőig. A pálya nagyon jó adottságú, nem túl széles és elég meredek. Az évek alatt elégszer megmásztam. Szeretem.
Egyszer felfelé elkalandozok a Kis-rétre, minden érintetlen, őzet riasztok.

Kettő óra után nyit a síház, jönnek a tagok, látszik ezer éve ide járnak. Kedvesek, barátságosak,hamar megtaláljuk a hangot. Befizetem a pénzt, kapok egy gyors eligazítást, hogy kell használni a kampót, és kezdjük. A pályán már nincs egy érintetlen darab, de így is jó. Sajnos a 3. körben elromlik a felvonó, kidől egy oszlop is, így a sízésnek vége, mégsincs hiányérzetem. Fenn a a házban beszélgetünk még kicsit, amikor pénzem visszakapom(!)- én nem kértem volna. Jó társaság, remélem még sokszor lehetek közöttük.

Fóka fel, irány haza. Felmegyek még a János kilátóhoz, ott szerelek át, onnan már haza tudok csúszni. A saját reggeli nyomaimon megyek le, egész nap nem járt erre senki. A ház előtt lépek ki a kötésből. Búcsúzóul még megyek két kört a kertben a fák között, - ideális a lejtés - és ezzel vége.

Egy tökéletes nap a Mecsekben.

Sikerült egy héttel elhalasztani az utunkat, így március 10-től öt napot itt síztünk. Harmadszor jártam itt, és egyre jobban szeretem. Mivel erről a helyről már szinte mindent megírtak, csak pár személyes élmény.

Sportgastein. Első nap mentünk fel, mert lenn esett az eső. fenn igen korlátozott látási viszonyok fogadtak, és mégis azonnal megfogott a hely. Egyedül nem nagyon mertem kimerészkedni, a 3-as lavina miatt free részek elvileg zárva is voltak. De nem bírtam megállni, hogy egyszer a tetőről jobbra kicsit ne kalandozzak el. A nagy "geschlossen" táblánál már nagyon össze volt járva minden, így továbbmentem, egy elég szűk kis gerincen, majd le a combig érő hóban és vissza a pályára. Szeretnék ide visszajönni, és helyismerettel rendelkező megszállottakkal bejárni a terepet.

Garaukogel. A többi nagy rendszer mellett elveszik, így lehet, kevesen jutnak el ide. A negyedik nap az idő nem sok jót ígért, így úgy döntöttünk, hogy megnézzük. A parkolóban kb. 6-8 autó, síző egy se, hó se. A felvonó ment. Na ez érdekes lesz, hogy jutunk fel. Szerencsére a futószőnyeg előtt lehetett csatolni. Az már látszott, hogy a pálya alsó fele nem megy. A felvonó öreg és lassú. Mindegy, ha már itt vagyunk menjünk. Feljebb egyre több a hó, a második ülős is lassú, de csak felérünk. Balra a piros pályán indulunk. A teteje jó széles, ezt a részt egy csákányos is kiszolgálja. Jó a pálya. Nem tudom mitől van ez, de ez az már az első menetnél eldől. Az alsó része keskenyebb, hamar leérünk. Persze felmegyünk újra, most jobbra, a feketére. A hó kiváló, ketten vagyunk. Pár száz méter után megállok, a párom befut mellém, látom fülig ér a szája. Tudjuk, zárásig itt maradunk. A következő kör a B.6 fekete túraútnak jelölt. Egy hosszú majdnem vízszintes kicsúszás, aztán a tömény élvezet. Egyszerre meredek, és lejt oldalra. Kis ellen-dombok, amik mögé be lehet esni, a variációk végtelen tárháza. Sajnos, az aló fele le van zárva, mert levisz a felső felvonó alá. Délben megállunk egy forralt borra fenn a házban. Hangulatos, tele az 1958-ban itt rendezett világbajnokság képeivel. Zárásig maradunk, vagyunk vagy húszan. Jellemző, fél négykor a csákányos jobb szélén én húztam az első nyomot. Van itt egy kék pálya, megnézzük azt is. Hihetetlen, de ez is jó, szép erdei út hirtelen s kanyarokkal.
Nem szeretek felvonóval lemenni. Két nappal ezelőtt a Stubnerkogel lezárt alsó felén is le lehetett jönni, gondoltam itt is megpróbálom. Nap közben jött fel egy kb. 70 éves sítúrázó, és ő azt mondta, hogy cikk-cakkban le lehet menni. Láttam mások is bepróbálkoznak. Akkor nosza, vágjunk bele. Kissé szottyadt hóban, pár földfoltot kerülve értünk le, mögöttünk hagyva ezt a csodálatos helyet, és a szezon legjobb napját.

Eléggé felejtős hely. A múlt pénteken voltam itt egy napot. Egyetlen olyan pályát nem találtam ami tetszett volna. Az összekötés jó dolog, de gyalogolós. Valahogy a pályák vonalvezetése nem jött be nekem. Még a feketékben is nagy lankák vannak.

Január végén hat napot töltöttünk a síterepen. A szállásunk Orelle településen volt. Nem vitásan a megközelítés rövidebb és gyorsabb,csak pár km. az autópályától és a tengerszint feletti magassága is csak kb. 900 m. Ez főképpen rossz időben előnyös lehet. A szállásunk kb. 800 m-re volt az Orelle expressz indulási helyétől, a síbusz korrekt volt. A felvonó 9-kor indult, ami sztem kicsit késő, mivel kb. 20 perces az út. Bár lehet, hogy ez csak a "nyitástól-zárásig" embereknek gond. Mire a 9 órás síbussszal odaértünk már semmit sem kellett várni.
A bérletünk alapból Val Thorensre volt jó, úgyhogy főképpen itt síztünk. Az időjárás egy pocsék napot kivéve kiváló és jó volt, a hó bőséges. Hála a magasságnak még a legnagyobb napsütésben sem olvadt. A kék pályákat minden nap megjárták gépekkel, és többnyire a pirosakat is, a feketéket egyáltalán nem.
Néhány saját tapasztalat a pályákról felvonókról. Ahogy felér az orelle express jobbra indul a "peyron" és fölötte a "bouchet" felvonó 3200-ra. A pálya kiváló, tömeg semmi, csak éppen igen lassú a két régi felvonó,kb 25 perc a feljutás. A "rosael" felvonóval csatlakozuk be a 3 völgybe. A pályák hozzák a hírüket, itt mindenki magtalálja a magának valót, nem is szólva a pályán kívüli lehetőségekről. Nekem az egyik kedvencem a Cime Caronról vissza vezető fekete comba rosael pálya volt. Sajnos a Val Thorensbe levezető pályák mind egy nagy lapályba érnek össze, ahol rengeteg az ember és csak csúszik az ember egy kilométert.Igen nagy volt a tömeg a Méribelbe átvezető oldalon, úgyhogy ezt hanyagoltuk. Egyszer átmentünk Méribelbe, ami a sok ember ellenére is nagy élmény volt.Ahogy távolodtunk az átkelési ponttól úgy csökkent a tömeg. Visszafele Menuiresnek jöttünk. Itt sajnos előjött Orelle nagy hátránya. Már du. 2-kor el kellett indulni visszafelé, ugyanis zárásig biztonságosan el kell érni az Orelle felé vezető két felvonó - Grand Fond, Cime Caron egyikét. Ellenkező esetben a hegy másik felén reked az ember, ami kb. 130 km autózást jelent vissza. Úgyhogy aki szeretné a négy völgyet bejárni, annak semmiképpen sem szerencsés Orelle.
Mindent összevetve, egy kitűnő hetet hagytunk magunk mögött.