Élménybeszámolók

Most töltöttem egy egészen jó síhetet Bulgáriában, a kevésbé ismert Pamporovo síterepén.

Az elmúlt öt év legnagyobb havazása kezdődött – jelentették be a szervezők Plovdivban, és felhívták figyelmünket, hogy ne induljunk neki hólánc nélkül a Pamporovo felé vezető útnak. Igazuk volt: többször is csak a gondviselés lökte át mikrobuszunkat egy-egy kritikusabb emelkedő utolsó méterein. De tudtuk, ez a szenvedés a hóval borított, 60 kilométeren keresztül kanyargó szerpentinen valami nagyon jót ígér a következő sínapokra.
Beszámoló itt:
https://sielok.hu/rovat/elmenybesza...molo/cikk/a-keleti-nyitas...

Ha van egyéb kérdés, írjatok bátran!

Mi is voltunk ma Dobogókőn. Az az igazság, hogy príma a hó minősége odafenn.
Szerintem a pálya is rendben van, elég sok a hó rajta. Bár egy-két tenyérnyi folton itt-ott kilátszik a talaj, de ezek simán kerülhetők. Követ nem láttunk, egyszer valami ugyan koppant a talpam alatt, de valószínűleg csak egy kifordult jégdarab lehetett, mert teljesen karcolásmentes léccel jöttem haza.
Persze buckás, de milyen legyen ilyen körülmények között? Nincsenek fél méteres hó-jég dombok, nincsenek kijegesedett kádak vagy kemény bordák a pályán. Egy zsúfoltabb osztrák terepen délután már ennél durvábban néz ki a lejtő.
Legalább lehet gyakorolni, fejleszteni a technikát, mi élveztük, nagyon jókat csúsztunk.

És négy-öt embernél többet egyszerre nem láttunk a pályán - na jó, egyszer föntről összeszámoltunk 8 sízőt, de az már tényleg tömegnek számított. Egyszer sem vártunk a liftnél, folyamatosan tudtunk pörögni - 3 óra alatt mentünk 15 kört.
Szóval, ha ez az ára, hogy nincs tömeg, akkor csak továbbra se ratrakoljanak. Meg egyébként se, tessék megtanulni sízni :)

Síoktatók azt szokták mondani tanítványaiknak, hogy igyekezzenek „mindig a határon” síelni. Ez kell ahhoz, hogy képességeiket folyamatosan felmérjék és tágítsák, azaz fejlődjön a tudásuk. Ebből kiindulva a dél-karintiai Nassfeld-Hermagor rendszeres látogatása mindenki számára ideális lehet a tudás csiszolására, hiszen éppen az osztrák-olasz határon fekszenek sípályái.
Olvassátok, nézzétek tovább a blogon:
https://sielok.hu/blog/siriporter/c...ikk/nassfeld-situra/

Síelős bioritmusom általában szeptember végén kezdi egyre erősebben adagolni a vágyat. Havas képek, freeride videók és a lassan érkező pozitív hójelentések nézegetésével még egy ideig kezelhető a kényszer, de a virtuális petting után novemberben már muszáj eljutnom az első aktusig. Az idén Sölden csábított.
Beszámoló videóval a SíRiporter blogon. Olvasd tovább itt:
https://sielok.hu/blog/siriporter/c...ikk/besizes-solden-2013/

Gyakran zárjuk a szezont ezen a gleccseren, most is így történt. Az időjárás a korábbiaknál sajnos sokkal rosszabbul alakult. Erős szél, köd, havazás és eső is próbálta rontani az amúgy nagyszerű hangulatot, napsütésben alig-alig volt részünk a négy nap alatt. A vasárnap még változékony időben telt, de hétfőn és kedden nem jártak a gleccserliftek, csak a kabinos alatti 9-es és 10-es pályákon tudtunk csúszni. Itt viszont a meleg miatt (éjszaka sem fagyott) nagyon lelassult a hó, ami az erős szembeszéllel együtt gyakorlatilag megállította az embert az enyhébben lejtő szakaszokon. Értsd: kék jellegű lejtőkön lejutni csak taposva-botozva lehetett. Nem csoda egyébként, hogy álltak a liftek, hiszen egyes, a széltől kevésbé védett helyeken a működő pályákon is úgy fújt, hogy akár 45 fokos szögben is rá tudtam "támasztani" a lécem.

A gleccsert kivéve mindenütt puha havon, de azon kellemesen lehetett síelni. Pályán kívül is érdemes volt próbálkozni, igaz most csak a Duisburger Hütte felett induló kuloáron jöttünk le, de azt a meleg ellenére nagyon rendben találtuk.

Egyetlen igazi negatívum és kifejezett csalódás, hogy a terep hivatalos honlapján 2 napon is üzemelőnek tüntettek fel olyan lifteket, melyek egyébként álltak. Nagyon nem korrekt tájékoztatás, ezért azt javaslom a még arra indulóknak, hogy már lent a pénztárnál kérdezősködjenek a fenti körülményekről, mielőtt jegyet vásárolnak.

Mi persze a szezonjegyesek nyugalmával felmentünk 2-3 órára is, és amit lehetett, azt élveztük. Egyáltalán nem voltak sokan, igaz a lengyelek rendszámú autók ellepték a hegyet, és délelőttönként az üzemelő pályák egy részét is lezárták az edzések miatt, de azért bőven elfértünk.
Láttunk néhány magyar rendszámot és itt-ott hallottunk magyar szót is. Igaz, csabeszkával én nem találkoztam, és azon is őszintén megdöbbennék, ha Sörapuval összefutott volna.

Nagyszerű szezont búcsúztatunk, sok jó túrára, rengeteg hóra és pompás freerideokra emlékezhetünk majd. Jövőre ugyanitt, remélhetőleg ugyanígy.
Szép nyarat mindenkinek!

Eltelt egy ev es mi ujra a Fogarasban vagyunk. Az idojaras most sem a legkedvezobb, de azert jobb mint tavaly. Tegnap beteljesult egy 20 eves alom, vegig megcsusztuk a Doamnei volgyet (6 km, 950 meter szint lefele, elotte egy 200 meteres kimaszassal). Aztan jutott ido meg ket szep maszasra, ereszkedesre.
4-es lavinafokozat van, amit kisse tulzasnak tartok, de azert ovatosan kell kozlekednunk. Tegnap egyet szerencsesen megusztunk, kozvetlen folottunk szakadt be, raadasul az erdoben egy nyiladekban, epp ki tudtunk sielni elole (uj stilust teremtve: full speed down a fak kozott).
Ma kb 100 kilometeres szel a gerincen, csak hason lehet kimaszni. Meleg van, nem fagyott az ejszaka sem, igy a ho mondhatni tavaszias.
Holnapra hidegebbet es napot josol a helyi meterologia, remeljuk szep kondiciok mellett csuszhatjuk meg vegig a Cascada volgyet.
Reszletes beszamolo, fotok es video otthonrol...

Tegnap megjártuk Chopokot - jómagam a fejlesztések óta először. Visszaolvasva ezen az oldalon, inkább panaszokat találtam a megváltozott körülményekre, ráadásul hozzáértők billentyűzetéből, ezért vártam is, de tartottam is az élménytől.

A leggyakoribb kritikák: egyre több a pálya a korábban üres hegyoldalban, a régiek tovább szélesednek, az új liftek hozzák magukkal a tömeget, ami sorbanállást, zsúfoltságot, tömött parkolókat okoz. Mindez pontosan igaz.
DE. Engedjétek meg, hogy egy önző freerider szempontra is felhívjam a figyelmet. Ennyit korábban soha nem lehetett egy nap csúszni Chopokon. Nem is feltétlenül arra gondolok, hogy az új kabinosok gyorsabbak, mint a régi tányérosok. Elég gyorsak azok, nincs velük semmi baj. A lehetőségek a északi és déli oldal profi összekötésével szélesedtek ki - összehasonlíthatatlanul. A déli oldalra utazva (ami legalább egy óra úttal rövidebb) kényelmesen és megbízhatóan elérhetők az északi oldal freeride zónái is - ezeket a déliekkel kombinálva pedig a korábbinál sokkal pazarabb lehetőségek nyílnak. Számunkra ez olyan pluszt ad a terep egyébként is magasan pozitív megítéléséhez, ami egybehangzóan sokkal többé teszi szemünkben Chopokot.

Reggel valóban kivártuk a legalább 15 perces sorbanállást a négyszékesnél, ez sajnos a szűk keresztmetszet. Aztán a Kosodrevina új kabinosánál is riasztónak tűnt a sor, de ez gyorsan lement, a nagy lift "ette" a népet. (Persze az agresszív tolakodás a beszállásnál nem szűnt meg, ahhoz úgy hiszem nem technikai fejlesztések szükségesek. Vicces, hogy nem csak annyian szállnak be a liftbe, ahányan le tudnak ülni, hanem a térdek közötti szűk résbe is benyomakodnak még vagy öten-hatan. Gyakran sílécestől, mert az már ugye nem fér el az ajtóra szerelt, ülőhelyek száma alapján tervezett tartókban. Mint a metró a reggeli csúcsforgalomban.)
A Deres liftnél a szokásos sor, semmi extra. Ereszkedtünk párat ezen az oldalon, majd belevetettünk magunkat az északi fal örömeibe. Na az itteni meredekebb, szűkebb kuloárok és alattuk a kiszélesedő lejtők még adták az alig-alig összejárt szűz havat. Ezeknek a beszállása fentről azért elég morcosnak néz ki ahhoz, hogy a tömegeknek eszükbe se jusson belepróbálni. Így ott szinte zavartalanul lehet csúszni. És keresve az utat a második körnél már rájöttünk, hogy nem is kell székezni felfelé, hanem megoldható egyből az új északi nagykabinhoz traverzálni, ami alig 10 perc alatt emelkedik vissza a csúcsra. Szűk fél óra így egy északi kör, a liften lehet pihenni vagy elfogyasztani egy-egy szendvicset, csokit. Aztán ahogy felért az ember, rögtön tud indulni akár jobbra, akár balra és mehet az újabb kör, keresve a legérintetlenebb területeket, pályát minimálisan, csakis a lift megközelítéséhez szükséges utolsó 2-300 méteres szakaszon használva. Legalább 8-at fordultunk itt, ami korábban még az északi oldalról megközelítve is nehezen elképzelhető volt - a déliről pedig ugye lehetetlen. Aztán a liftek zárása után egy pihentető és olcsó kaja a naplementétől narancssárgára festett Kamenna Chata-ban. Befejezésként kicsúsztunk hosszan a Gyömbér felé, majd beereszkedtünk a völgybe egészen az alsó parkolókig csúszva. Itt már a naptól megsütött hó visszafagyott, lent pedig a patakmeder mentén keményre taposott szűk ösvényen kellett lejutni. De jó kis kaland lett ez egy nagyszerű nap végére, éppen besötétedett, mire az autóhoz értünk.

Igaz, egy alkalom azért nem alapos tapasztalat, de hazafelé egyetértettünk, hogy nekünk ez után az új Chopok jobban tetszik (ha a hegy magányára vágyunk, úgy is sítúrázni megyünk).
Aki pedig nosztalgiázni szeretne: a Deresen túl minden változatlan. Tudsz annyira messzire csúszni, hogy kevés legyen a nyom, és ne hallatsszon oda a fejlődés "zaja". Ott a Chopok megmaradt CHOPOKNAK.

Ezt a hosszú hétvégét a Gastein-völgyben töltöttük. A pályák állapotáról sok információval nem szolgálhatok, összeszámoltam, mindössze ötöt ereszkedtünk kezelt pályán a három nap alatt.
Viszont freeride fixációval megáldott (vagy vert) sporttársaim számára nagyszerű hírem van: újabb paradicsomot találtunk.

Többször jártam már ebben a sírégióan, de mindeddig társak híján nem nagyon kalandoztam el 50-100 méternél messzebb a pályákról. Olvastam azonban ezeken az oldalakon golo kolléga posztjait a itteni magyar freerider bázisról és csapatról, így már ismeretlenül is szerettem volna egyszer becsatlakozni egy ilyen kalandba.
A ház ideális helyen van, jól felszerelt és kényelmes, a házigazdák előtt pedig elismerő meghajlás így utólag is. Mindenkinek bátran ajánlom, aki ezen a környéken keres szállást, főleg ha valami extrémebb sport kipróbálására is vágyik.

Pénteken Angertalban csúsztunk az úgynevezett "hátsón". Ez a sárga kabinossal közelíthető meg, annak tetejétől ki kell traverzálni hosszan a Stubnerkogel hegyállomás majd a régi négyszékes lift felé és az alatt tovább messze-messze balra, igyekezve minimális szintet veszteni. Aztán onnantól csak lefelé a végtelen hómezőkön, majd az először ritkás később egyre sűrűsödő és meredekebb erdőben. A ride vége egy sífutó út, ezen kb 15 perc taposással vagy gyaloglással lehet visszajutni a sárga kabin aljába. 1100 méter szint, legalább 10 km hossz, változatos meredekségű terep, parádés mentek (lásd pl golo múlt heti videóját lentebb). Ami legjobb, hogy azonnal mehetünk fel a lifttel és lehet kezdeni újra az egészet előlröl.

Szombat-vasárnap Sportgastein volt a terep, a pénteki egész napos havazás után zavartalan napsütésben és mínusz 10 alatt hőmérsékletekkel. Ez a pályarendszer kevésbbé népszerű az átlagsíelők körében, mivel mindössze egy hosszú kabinos és egy csákányos lift szolgálja ki. Viszont nagyon hóbiztos, és gyakorlatilag egy nagy üres, döntött platón van az egész, így freeride szempontból maga az álom. Bemelegítésként a pályák között kezdtünk, legalább 30 cm porhóban, széles, alig-alig összesíelt szűz lejtőkön. Aztán ahogy szaporodtak a nyomok, kipróbáltuk a jelzett freeride útvonalat, ami a kabinos tetejétől kanyarog ki balra az elhagyott területekre, egészen a völgyig. Itt egy sífutóúton kellett visszataposni a liftig, a mínusz 17 ellenre ez azért izzasztóra sikerült. Vasárnap, amikor itt melegítettünk be, már nem csúsztunk le a sífutóútig, hanem az utolsó, egyébként szuper ereszkedést kihagyva visszatraverzáltunk hosszan jobbra, és így elérve a szélső fekete pályát egyenesen a liftig csúszhattunk.

Ezután jött a híres Nordseite. Egy olyan kb 1500 méter szintereszkedésről beszélünk, ahol biztosan minimálisan 10+ kilométert kell csúsznod. Messzi tájakról is járnak ide freeriderek egy-egy ilyen lesiklás kedvéért. A beszállása közvetlenül a kabinos hegyállomásától jobbra indul, gyakorlatilag egy métert sem kell gyalogolnod hozzá, az alja pedig a Mautstellénél (a sorompónál, ahol Sportgasteinbe felautózva a bérletet be kell mutatni) érkezik ki az országútra. Innen a rendszeresen közlekedő síbusszal lehet visszajutni a liftig. Ahogy az ember a tetejéről lenéz, elképesztő távlatok nyílnak a völgy aljáig, amit gyakorlatilag teljesen be lehet csúszni szabadon kalandozva a szinte határtalan terepen.

Már szombaton észrevettük a liftről, hogy néhányan a felső kék pályák mentén jobbra lefutó csipkés gerincre másznak ki, és onnan a túloldalon csúsznak le valamerre. Megfigyeltük a Nordseite felől is, és láttuk, hogy egy meredek kuloáron lehet beereszkedni, majd annak kiszélesedő aljából visszacsatlakozni a normál Nordseitéra. Tehát megvolt a lejöveteli út is a vasárnapi kivitelezéshez.
Léceinket a hátunkon cipelve, kellemes 15 perces mászás után értünk ki a gerinc egy bevágásába, ahol épp annyi hely van, hogy 2-3 ember elférjen, de csatolni már csak egyesével lehet. A beszállás valóban szűk és meredek, tovább nehezíti a helyzetet néhány kiálló szikla, tehát a megoldás beugrós vagy lemászós (ez utóbbi a nehezebb).
Aztán a jutalom a mászásért egy ritka jó ereszkedés, brrrrrrrr, még most is borzongok, ha visszagondolok. (Telefonos képekkel dokumentálva lentebb)

Nagyszerű élményeket hoztunk haza, igen magas sportértékkel, napi 5000+ szinteket mentünk (csak lefelé) nem akármilyen terepeken, nagyszerű hóban, kifogástalan időjárással. Nem gyakran jön ki ilyen tökéletesen egy egész hétvége.
Freeride forewer!

Január első napját Csorba-tónál töltöttük. Az előző két napos tátralomnici működésünk után (részletesen a vonatkozó topicban) kellemes meglepetés volt, hogy nagyon kevesen választották aznapra a síelést, nyilván inkább a szilveszeri buli fáradalmait pihenték ki.

A felső parkolókba nem engedtek fel a rendőrök, s ezt nem is éppen európai módon hozták tudtunkra. Így lent, a vasútállomás mellett kialakított nagy parkolóban tettük le az autót. Innen az ingyenes, kb 3-4 percenként közlekedő síbusz vitt fel minket a pályákhoz.

Hó sajnos itt is elég kevés van, de a pályákat ennek ellenére kiválóan megcsinálták. Az összeset végigcsúsztuk, és azt állapítottuk meg, hogy a hosszú völgypályákat valahogy jobban sikerült eldolgozni a pályamunkásoknak. A felső 6 székes alatt jobban érvényesült a műhó jellege, de azért ez is élvezetes volt.

Összességében kicsi, de klassz síterepet ismertünk meg, sokkal jobban tetszett, mint Tátralomnic. Kellemesebb lejtésűek a pályák, elég hosszúak és szebb a tájkép, itt ugyanis megúszta az erdő a nagy vihart. Nem tudom, a liftek mire elegendők tömeg esetén, de most nulla sorbanállással lehetett róni a köröket egymás után.

Zárás után megint macerás volt kissé lejutni a síbusszal, betudható a helyi sorbanállási szokásoknak és a nagy gyúródásnak a buszon, de ez cseppet sem tudta elvenni a kedvünket. Jó kis nap volt!

Mivel későn döntöttünk, és nem kaptunk már Ausztriában szállást, elhatároztam, sok év után újra kipróbáljuk Szlovákiát (eltekintve kedvenc egynapos Chopokjaimtól, legalább 4-5 éve nem jártam itt hosszabb síelésen). Így ide indultunk szilveszterezni. Még mielőtt bárki lekapna a tíz körmömről, előre bocsátom: az értékelés a saját, SZUBJEKTÍV véleményem.

December 30-31-én Tártalomnicon síeltünk. Tekintettel a szeretetteljesnek gondolt ünnepekre és köszönhetően a hosszan gyakorolt buddhista-szintű belátásnak, elfogadásnak, nem zaklattam fel magam sem azon, hogy a liftektől csak több száz méterre lehetett parkolni, sem azon hogy ezt nem a közel sem kedves és kommunikatív sárgamellényes alkalmazottaktól tudtam meg, hanem saját kútfőből kellett kiokoskodnunk. Rezzenéstelen arccal álltam végig a pénztárnál a 40 perces, majd a narancssárga buborékos liftnél a pontosan 26 perces sort. Igaz ezen a második helyszínen néha elmormogtam egy-egy befelé fojtott értetlenséget, látva ahogy a hat személyes liftbe 2-3-4-esével szállnak az emberek és a liftkezelők semmit nem szólnak, miközben mögöttük a sohasorranemkerülés reménytelenségével várakoznak százszámra a sport- és sorstársak.
Egész nap (mindkét nap) riasztóan sűrű maradt a tömeg mind a hatszékes, mind a kabinos beszállásánál, szerencsére a kék buborékos nyolcszékes valahogy kiesett a nép látóköréből, így itt 1-2 perc alatt gyorsan tudtunk pörögni - igaz, az ide tartozó pálya elég rövidke és mindössze 140 méter szintkülönbségű.

Na de végre lécen álltunk és a kötések csattanásának hangja okozta boldogsághormon-felszabaduláson semmit nem tompított az előzetes procedúra. A pályamunkások kitettek magukért, szinte a semmiből varázsoltak egészen jó havat, természetes áldásban ugyanis nem nagyon volt része a környéknek. A kellemes téli hangulat megteremtéséhez elegendő a hó, de síelni a jelentős hóágyú-park nélkül bajosan lehetne. Tájképileg még mindig elég siralmas a látvány a néhány évvel ezelőtti erdőpusztító viharnak "köszönhetően".
A felső pályarész, amit a kabinossal lehet megközelíteni, csontkeményre fagyott, mesterséges havas felületéből sokhelyütt kikukucskáló köveivel inkább csak a bérelt léccel közlekedőknek ajánlott. A legfölső fekete természetesen még nem üzemel, és a pályán kívüli síelés is esélytelen, hisz kilátszanak a sziklák és törpefenyők az alig 30-40 centinyi természetes hótakaró alól.
Az alsó részek ugyan elég laposak, viszont a hatszékes alatti pálya legalább jó hosszú, van vagy 4 kilométer, így kezdő sízőknek tökéletes a gyakorlásra és a gyengébb erőnlétűek legalább pihenhetnek sorbanállás közben.

Ausztria után itt valahogy határozottan más síkultúrához kell gyorsan hozzászokni. Ennyi mormotapózban száguldozó, láthatóan leginkább csak az egyenes irányt tartani tudó és megállni csak a lejtő alján vagy eséssel képes önjelölt versenyzőt egy helyen én még nem láttam. Viszont a száguldozás szó szerint értendő. Először éreztem síelés után a nyakamban izomlázat, annyit forgattam a fejem folyamatosan jobbra-balra-hátra, minden pillanatban számítva a váratlan becsapódásra. Egy szőnyegbombázás közepén lehet hasonló érzése az embernek. Rengeteg ütközést és még több csúnya, bukfencezős zakót láttunk. Isteni szerencsével sikerült megúsznom egy kisebb karambollal, amikor már nem tudtam a letörés fölül előbukkanó (hátulról érkező) kamikaze elől maximálisan kitérni. Az orosz kolléga, miután feltápászkodtunk, bár sejtésem szerint értenie kellett a "slowly please, langsam bitte" intésemet, fülig érő vigyorral folytatta hasonló stílusban és sebességgel ön- és közveszélyes szórakozását. Már csak hab a tortán és érdekes kulturális tapasztalat, hogy az idők változásával hogyan nem változnak mégsem errefelé az emberiség sorban állási szokásai: az újonnan érkezők nem a sor végére, hanem az elejére igyekeznek állni, fittyet hányva rá, hány "konkurensükön" kell ehhez keresztülküzdeniük magukat.

Pénztárcánkat ez a három napos kaland sokkal kevésbé viselte meg, mint ha ugyanezt Ausztriában műveltük volna. Eleve jóval kevesebb útiköltség jutott a csupán 250 kilométernyi távolságra, igaz ezt megtenni oda és vissza is több mint 4 órába telt. Apartmanunk színvonala bőven hozta (sőt sok esethez képest meg is haladta) az Ausztriában szokásos magánszállások minőségét, és mindössze 10 Eurót fizettünk fejenként egy éjszakára még ebben a frekventált időszakban is a Tátralomnictól 8 kilométerre fekvő Nova Lesna faluban. Az esti étkezéseket pedig megúsztuk ketten 15-20 Euro között, levessel, főétellel és az emelkedett ünnepi körülményekre tekintettel elfogyasztott jópár sör-becherovkával együtt is (egyébként ugye nem iszom ilyesmit, mert nem szeretem az alkoholtartalmú italok ízét). Mindezt összeadva még az sem billenti át a financiális mérleget, hogy a bérlet már-már eléri az ausztriai árakat - 93 Eurót fizettünk a három napos Magas-Tátra passért (ezzel több környékbeli sípálya használható).

A közvélekedéssel ellentétben magyarságunknak semmi hátrányát nem tapasztaltuk, inkább azt láttuk, hogy az ottani síturizmus-biznisz szereplői minden vendégre hasonlóan reagálnak. Mintha kicsit nyűg lenne nekik ez a nagy forgatag - valahogy úgy vannak bedrótozva, hogy alaphelyzetben egyfajta nemtörődömséget sugároznak, viszont ha helyzetbe kerülnek, a lehetséges jófej és rosszfej megoldások közül leggyakrabban az utóbbit választják.

Aki szeret síelni és árérzékeny, azaz nem különösebben zavarja, hogy mit kap a pénzéért cserébe és nem rendítik meg a viszontagságosabb körülmények, hanem a költségek alacsonyan tartása a cél, az itt ugyanúgy megtalálja az örömét kedvenc sportjában, mint a világ boldogabbik felén (ez esetben azonban illik az utólagos fikázást mellőzni). Aki viszont mérlegeli az ár-érték arányt, fontosak neki a kiegészítő szolgáltatások és hogy valóban vendégnek érezhesse magát, az jobban teszi, ha még egy darabig inkább a nyugatabbra fekvő országokat választja.
Mi nagyszerűen éreztük magunkat és nem bántuk meg, hogy újra belekóstolhattunk ebbe a fajta síélménybe is.
(Az új év első napját Csorba-tónál töltöttük, arról majd a vonatkozó topicban, ott már szigorúan a síterepre koncentrálva..)

Két éve már kipróbáltam a nyári síelést, igaz Argentínában, ahol augusztusban mégiscsak jó kis tél van.

Múlt héten azonban Ausztriában nyaraltunk, és gondoltam ha már úgyis csak órányira vagyunk a Tuxtól, miért ne próbálnánk ki ezt is. Felszerelkeztünk hát a gyerekekkel, és elindultunk szépen korán, számítva rá, hogy délután már nem lesz olyan élvezetes a hó. Ráadásul azokban a napokban sok csapadék hullott, sőt 2500 méter felett ez hó formájában, reggelente láttuk a házunk ablakából, hogy fehérlettek a hegygerincek. Gondolhatjátok, milyen lelkesek voltunk.

Nos, a parkolóban szinte alig volt kocsi egy-két nemzeti team mikrobuszán kívül jó ha harminc személyautó álldogált, így egészen közel tudtunk parkolni a lifthez.

Fent ködös volt, de az a mozgó köd, vagy inkább felhő, amit ide-oda fúj a szél. Ezért váltakozva csúsztunk napsütésben és ködben.
A pályák már reggel is tavaszias formájukat mutatták, leginkább az alacsonyabb régiók március végi, április eleji viszonyaihoz tudnám hasonlítani. Amit én kifejezetten szeretek, ez hozzátartozik az igazsághoz. Aztán ahogy haladtunk bele a napba, úgy vált egyre latyakosabbá a hó, sőt kisebb-nagyobb patakok, tavacskák, minivízesések alakultak ki a pályák közepén. Mókás volt őket kerülgetni, ha meg beleszaladtunk egy-egy ilyenbe, és embermagasságban fröcsögött fel a víz a léceink alatt rájöttünk, hogy végülis vízisízni is tudunk.
A legfurcsább az volt, amikor nem is havon, hanem magán a koszos gleccserjégen kellett siklani, de ezt is meg lehetett szokni.

Fent ugye csak csákányos felvonók vannak, az egyetlen kétszékes üzemelt ugyan, de le kellett előtte csatolni, mert a becsúszójánál már nem volt hó, és a léceket a következő széken küldte utánunk a liftkezelő, majd megint hosszabban le kell gyalogolni a kiszállásnál a köveken, így ezt többet nem használtuk. Egészen a Tuxer Fernerhausig le lehetett viszont csúszni, és innen a kabinossal visszajönni, igaz a beszállásig itt is gyalogolni kellett úgy 50-70 métert.

Mindent összevetve nagyon jó buli volt és mindhárman élveztük, hogy újra síelhetünk. Az egyetlen határozott negatívum, hogy ugyanannyiba került a napijegy, mint télen (43 a felnőtt és 19 a gyerek), miközben 13:30-kor bezárták a lifteket.

Szóval ha nyári síelés, akkor inkább Argentína :)

A Fogarasban zuhog a hó, igazi tél van. Kb 30-40 cm friss por fedi a hegyoldalt, alatta meg legalább két méter régi. Szél, szinte viharos körülmények, köd, délutánra erősen korlátozott látási viszonyok.
Kétszer kimásztunk a Balea-tótól a Doamnei nyeregbe, ez fért bele a mai napba, elképesztő jó hóban siklottunk lefelé.
Holnap pénzdíjas freeride verseny lesz, itt gyülekezik egy csomó boardos és léces arc, mindenki az esélyeket latolgatja. Az eredményről holnap este beszámolunk.

Teszek fel egy fotót a körülmények szemléltetésére, középen Sörapu.

A távolság és a számtalan közelebbi jó lehetőség valahogy úgy adta ki a dolgot, hogy még soha nem jártam itt.
A hosszú hétvége négy napját azonban ezeken a pályákon töltöttük (jórészt elkerülendő a kokárdás síelők hadát). A választás utólag tökéletesnek bizonyult.

Nagyszerű terep a Zillertal Arena. Mivel elég magasan fekszik, a felső pályák még délután is kiváló állapotban voltak, simák és kemények, amilyen a legtöbb síelő álma. Pedig a hőmérő mutatott 13-14 fokot is pluszban, 2000 méter magasan, délben félmeztelen söröztem a hütte teraszán. A középállomások alatt és főleg a déli lejtőkön kezdett erősebben buckásodni kora délutánra, de az az általam nagyon kedvelt kicsit felolvadt, kicsit firnes tavaszi hó alkotta a huplikat, amin olyan jó veretni lefelé :)
Reggelre pedig a ratrakok és az égiek végezték dolgukat, a pályák szépen kifagytak, csak úgy sercegtek a lécek kb 10 óráig.

A felvonók egy-két ódivatú darabtól eltekintve elég modernek és ezzel együtt gyorsak is. A pályák összeköttetése nagyon logikus és követhető, alapvetően lineáris. Mi Krimml felől közelítettünk és vagy Gerlosplatte-n vagy a Königsleitenen szálltunk be a rendszerbe. Egyik nap elcsúsztunk egészen Zell am Zillerig és vissza, szépen követve a liftek útját, egy rövid hüttével fél 3-ra értünk vissza, a SkiData 53 kilométert jelzett.
További nagy előnye a terepnek, hogy freeride lehetőségekben kimeríthetetlen. 11 után, amikor a nap már felpuhította az éjszaka durván kérgesre fagyott havat, a felsőbb részeken gyakorlatilag bárhol biztonságosan tudtunk kikalandozni a pályákról.

A látvány külön érdemel egy elismerő mondatot, lenyűgöző a körpanoráma, főleg nyugatra a Hochzillertal felé tekintve csillogtak megkapóan a hegyoldalak a felhőmentes napsütésben.
Elnézve a jelenlegi viszonyokat, egy pár hétig még egészen jó kondíciókkal szolgál a Zillertal Aréna. Biztosan megyünk még.

Nálam csillagos ötös.

Pénteken egy sarajevoi üzleti út farvizén jutott egy napom síelésre. A helyiek a városhoz közeli két síterep közül inkább Bjelasnicát ajánlották, mivel közelebb van, mint Jahorina és kevesebb a nép is.

Elég kalandosak arrafelé jelenleg a közlekedési viszonyok, leginkább várost takaró vastag hótakaró miatt lassul le a forgalom, mivel a gyalogosok is az utakon próbálnak haladni, a járdákon ugyanis egy-másfél méter hó van.

Végül 40 perc alatt jutottam ki Bjelasnicára, ahol a parkolóban maximum 20 autót láttam. Amint elkezdtem öltözködni, odajött hozzám három gyermeklány, akiktől az egész napos jegyet 15 Konvertibilis Márka (ez a vicces nevű helyi fizetőeszköz) helyett 10-ért vehettem meg. 1 EURO pillanatnyilag 1.9 KM, azaz a napijegy alig 8 Euro. Nem rossz.

A terepet az 1984-es téli olimpiára épített liftek szolgálják ki még most is, sem modernnek sem gyorsnak nem mondhatók, de korrekten működnek. A központból egy háromszékes lift visz fel a szintkülöbség mintegy kétharmadán, utána egy csákányossal közelíthető meg a csúcs. Jobbra-balra még egy-egy húzólift műkodik, és kint balra a gerincen egy kétszékes lift, ez utóbbi pénteken nem üzemelt.

A pályák a felső részen elég meredekek, fekete jelzésűek, lentebb pirosak és kékek vegyesen. Nagy részük szépen kanyarog az erdőben, és elég széles is. A pályakezelés aznap tökéletesnek mondható, számomra már-már zavaróan sima, és így kissé unalmas (de ez csak a Chopokon nevelkedett kényes ízlésem miatt van). A pályáról nem nagyon tértem le, mert első ránézésre elég sűrű az erdő, ráadásul egyedül nem is ajánlatos az ismeretlen terepen bóklászni. Pedig hó van bőven, lásd később.
Így inkább csak a valóban biliárdasztal simaságú pályákon carvingolgattam faltól-falig, nem nagyon zavart senki. Fura, hogy ilyen közel a városhoz, a szezon kellős közepén ilyen kevesen vannak.

A pályák mellett síkölcsönzők, éttermek és kocsmák is vannak, nagyon olcsó minden. A pálya körül nagy, KGST stílusú szállodák vannak, elég jó pályaszállások, vélhetően szintén jó áron. Azon viszont meglepődtem, hogy a parkolásért 8 KM-et, azaz 4 Eurot kellett fizetnem, ami aránytalanul sok a síjegy árához képest. Az is lehet, hogy csak lenyúltak (nem hiszem, mert elektromos, mágneskártyás sorompós parkolóról van szó), de nem bántam, ezzel együtt is megérte.

Azt gondolom, hogy egy 3-4 napos hosszú hétvégére tökéletes és nagyon olcsó választás. Kicsit több, mint 7 óra alatt értem haza, beleszámítva egy 20 perces pljeskavica szünetet is, a Sarajevo-Zenica-Slavonski Brod-Osijek-Bp útvonalon.

(csatolok néhány telefonnal készült képet, érzékeltetve a hóhelyzetet és a pályaállapotokat)

Tegnap Werfenwengen zártuk hosszú hétvégés, kis síterepeket meglátogató túránkat (Galsterberg és Rauris beszámolók saját topicjukban).

A időjárás szépen napsütéssel nyitotta a reggelt, de mire a pálya aljához értünk, vastag felhőzet takarta a napot, amit aztán többet nem is láttunk. Sőt, délután még havazott is. Az első bemelegítő kört a kabinos alatti 1-es piroson kezdtük, meglepően jó lejtésű pályát találtunk, ami az előző két nap szűzhavazásai után kissé most keménynek tűnt. Nagyon gyors volt a hó, szinte már megrémültem a sebességtől, úgy lehetett lefelé veretni a tükörsimára gyalult, néhol jó meredek lejtőn.

Utána szép sorjában megnéztük a hátsó pályákat is, ezeket egy rövidebb és egy hosszabb négyszékes és két csákányos szolgálja ki. Jól lehet variálni a lesiklásokat a tökéletesen gondozott havon. De mi inkább a terepet kerestük, ami az előző napokhoz képest itt most kevésbbé volt jó. Pedig szépeket hallottunk a helyi freeride lehetőségekről (lásd golo sporttárs videóit lentebb), de ismeretlenül csak óvatosan próbálgattuk az erdőt, és nyilván nem sikerült megtalálnunk a tutit.

Azért rábukkantunk egy-egy viszonylag érintetlen területre, például a felső csákányos mögötti részen alig voltak nyomok, vagy a rövidebbik négyszékesből a kiszállásnál jobbra le a hegyoldalban, és a kék síutat kétszer is keresztezve, az erdő mellett vissza a lift aljáig - ezek szuper részek, de elég kicsi a szintkülönbségük.

Nem voltak sokan a pályán, sorbanállás 0 másodperc, egyfolytában lehetett pörögni, így alaposan elfáradtunk a nap végére.
Összességében egy klassz kis síterepre bukkantunk, ami freeride tekintetben biztosan tartogat meglepetéseket, ezek miatt visszatérünk.

Hétvégi "small resorts tour"-unk második, tegnapi állomása Rauris volt.

Reggel nagy hidegben (-16 a völgyben), de tiszta napsütésben indultunk fel a hegyre. Illetve indultunk volna, mert kissé visszafogta lendületünket a kabinos aljában a pénztárnál feltorlódott sor. Ilyenkor mindig eszembe jut, milyen jó, hogy csak egyszer kell egy évben bérletet vennem, de mivel pajtásaimnak jegyre volt szükségük, kénytelenek voltunk kivárni a fél órát, míg hozzájutottak. Egyikünk, emlékezve a szombati galsterbergi élményekre (beszámolót lásd ott), még mélyhó lécet is bérelt, ez jóval gyorsabban ment, mint a jegyvásárlás.

A kezdeti nehézségek után a kabinoson ültünk, és nagyon jónak tűnt fentről a hó. Nem csak fentről volt jó, úgyhogy egyből mentünk is tovább a következő kabinossal a csúcsra. Itt nem a helyes kifejezés, hogy csikorgott a hó a lécünk alatt: recsegett. Egy bemelegítés a tükörsima, tökéletes nyomvonalú és lejtésű pályán a felső kabinos aljáig, nagyon szépen lehet rajta eregetni, főleg az alsó szokatlanul széles rész engedi a hosszú, kövér íveket. Második kört már a mélyhóban futottuk, a csúcstól balra nagy területen csupasz a hegyoldal, jó messzire kilehet csúszni gyakorlatilag szintvesztés nélkül, aztán csak lefelé a mélybe, aaaaaaa :)
Ezt nyomtuk egész délelőtt, egyszer a felső csákányos tetejétől jobbra (felfelé nézve) is kimásztunk. Itt van aztán az igazán nagy freeride terep, több száz méter széles teknő, az alján összeszűkül és ritkás erdőbe ér, egészen le az alsó kabinos középállomásához vezető 4-es összekötő erdei pályáig. Először kicsit bizonytalankodtunk, mert kint lógott a kötelező lavinaveszély tábla, de mivel máshol nem találkoztunk figyelmeztetéssel, és a liftkezelő is szótlanul figyelte merre indulunk, belemerészkedtünk. Mit mondjak, pompás volt, 500 méter szint távol a pályáktól, emberrel sem találkoztunk, csak a pow-pow és az erdő, nyamm.

Délután átcsúsztunk a terep másik részére, itt a kétszékes alatti, tökéletesnek ítélt 1-es piros pályán még találkoztunk néhány síelővel, azonban a fenti csákányos mellett több körön át konkrétan senkivel. Itt, a pálya két oldalán szintén elég szép freeride lehetőségek vannak, bátran kikalandozhat az is, aki csak kóstolgatni, gyakorolni akarja az érzést.

A nap végén visszatértünk a kabinos oldalra, nyomtunk még egy nagykatlant, de már nem volt olyan, mint pihenten, amiről nem a hegy tehet (illetve közvetetten persze mégis).

Két kör erejéig felfedeztük a 3-as pálya melletti, szintén alig betört szűzhavas részeket. Mentünk volna még itt, de addigra bezártak a liftek, így csak a fülbedugító hegy-völgy ereszkedés maradt hátra. A nap értékelése ötös, a szombati Galsterberg álomkategóriát éppen alulról súrolva.

A small resorts tour utolsó, mai állomása Werfenweng, hamarosan indulunk, beszámoló később.

A hosszú hétvégére, elkerülendő a síszünet zsúfoltságát, "small resorts tour"-t szerveztünk.

Első állomása Galsterberg, szombaton új arcáról mutatta meg magát. Többször jártam már ezen a kis terepen, általában első vagy utolsó napra szoktam választani, mert a schladmingi völgyben a Budapesthez legközelebb eső terep, amire még érvényes a salzburgi szerzonbérlet.

Soha nem volt azonban még ekkora hó, mint most. Az első két bemelegítő kör után kipróbáltuk a székes lifttől jobbra (lefelé nézve) eső alig összesíelt szűzhavas lejtőt, és már akkor éreztem, ez jó nap lesz. Annyira bejött, hogy utána már csak elvétve lehetett minket a pályán látni, éppen amikor szükséges volt, hogy visszajussunk a lifthez. A kitartó hidegnek köszönhetően nagyon jó puha maradt a hó, és minden bizonnyal esett is a tetejére valamennyi az előző éjszaka. A székes lift alatti pálya minkét oldalán nagy területek nyújtanak freeride élményt, nem csak az erdőhatár fölött, hanem egészen mélyen bent az erdőben is. Jobbra úgy száz méteres sávban ritkásak, beljebb épp annyira sűrűk csak a fák, hogy még lehet köztük mozogni. A bal oldalon pedig végig ritkás, csak az alsó meredek részen, a csákányos lift nyomvonalának környékén sűrűsödik be, de ott is síelhető.

A nap éppen csak átsejlett a vastag felhőzet mögül, ez a szórt fény mégis elég volt ahhoz, hogy jól lehessen látni. A hegyen -20, a völgyben -12 fokot mutatott a hőmérő, de pecsenyepiros arccal, fehérre fagyott szakállal is boldogan vigyorogtam vissza magamra a tükörből.

Magasra tette Galsterberg a lécet, arra gondoltunk a zárás után, esélyes, hogy ez lesz a három napból a legjobb... bár ki tudja, mit tartogat a többi small resort.

Ma délelőtt fenn jártam Dobogókőn. Nincs túl sok hó, ennek ellenére frissen ratrakolt, szépen kifagyott pálya várt. Mondhatni, a körülményekhez képest csodát műveltek az üzemeltetők és az öreg ratrak.

Kövezős lécet vittem, és ugyan kilátszott itt-ott a talaj, a taposott részeken olyan kemény volt a hó, hogy nem szerzett a sí talpa újabb sérüléseket.

Sajnos a szokásos kilenc helyett csak 10 előtt pár perccel indult a lift, viszont cserébe az első köröket csendes magányban csúszhattam, még liftkezelő sem volt az alsó állomáson. Aztán később besűrűsödtünk, Jani bácsi (a közben állomáshelyére megérkezett liftkezelő- és jegyellenörző-helyettes) elmondása szerint három újabb vendég is megjelent a pályán, egyikükkel valamelyik köröm közben össze is futottam.
Mivel 1-re be kellett érnem Budapestre, sajnos a 15 körös bérletből igy csak 13-at sikerült teljesítenem, ez nettó 13 kilométer (a kanyarokat nem számolva), jó kis mozgás volt, de maradtam volna még. Szívemcsücske Dobogókő most sem okozott csalódást.

Ráadásul a pálya tetején két szép zöld hóágyú virít, ez már talán a tervezett nagy beruházások előszele. Ambiciózus tervek készültek, a Zsindelyesben kifüggesztett térkép-látványrajzon többek között hóágyú-regiment, ülőslift, csákányos lift, dupla hosszúságú (több mint két kilométer) pálya, nyáron MTB downhill pálya, mászófal és jégmászófal, és két új hütte is látszik.
Laci (az üzemeltető alapítvány vezetője) egészen bátran jövő évre vizionálja a megvalósulásukat. Ezzel Dobogókő modern síközponttá válna a fővárostól 40 percnyire (bár így is nagyon szerethető).

Hajrá Dobogókő!
(a fotók telefonnal, tájékoztató jelleggel készültek, kérem nem értékelni)

Az elmúlt hetet mi is Saalbachban töltöttük. 7 nap alatt közel egy méter hó esett, a magasabb régióban talán több is. A Kohlmaiskopf lift középállomásánál laktunk egy hegyi hüttében, a bejáratot és a ház egyes részeit újra és újra ki kellett ásnunk a megközelíthetőség miatt. Az épület körül, a szélvédett oldalakon 3-4 méter havat fújt össze a szél.

Pályán és pályán kívül egyaránt ritka mély hó képződött, elképesztő nagyokat síztünk, "freeride forever" (talponsíelő idézet).

A két felhőtlen, napsütéses nap valóban a tábor fénypontja lett, de kifejezetten élveztük a hóeséses időket is. Utolsó este fejlámpákkal, sílécekkel a hátunkon felmásztünk a háztól a gerincig (kb 450 méter szint) és sötétben, 20 cm szűzhóban síeltünk vissza.

Szombaton több mint egy óra alatt ástuk ki a völgyben hagyott autóinkat.

Ez a szezon már rendben van Saalbachban, nem tudok elképzelni olyan időjárást, hogy ne tartsanak ki nagyszerű állapotban a pályák április közepéig.

Nekem teljesen más benyomásaim vannak, talán különböznek az ízlések.
(szerk: F2 bejegyzésére reagálva)
Péntek-szombat vasárnap kezdtük itt a szezont.
Valóban nem volt még ilyen kevés hó, mióta ide járunk, de a pályákat remekül tartják, egész nap nagyszerűen síelhetők. A piros 9-es alján a "csőben" délután kissé buckásodik, de abszolút az élvezhető határon belül.

Az új pályák vannak a legmostohább állapotban, egyrészt a kevés hó, másrészt az építés nyomán még valóban sok a kő, szerintem felhozza őket a ratrak is. Technikás dolog kerülgetni, de minimális sérülésekkel megúszták a léceim.

Igen, a vonaton nagy a tömeg, ez szokásos, de valahogy ez a terep sokkal jobban felveszi a népet, mint például Kaprun, itt szinte soha nem alakul ki hosszas sorbanállás a lifteknél. Délelőtt a 6 székes kissé ugyan dugul, de lemegy a sor 3-4 perc alatt, plusz ilyenkor beindítják a párhuzamos, bár csigalassú régi kétszékest is.

A 2-3-as kék pályákat csak délelőtt zárják le a most valóban szokatlanul nagyszámú tréningezők.

Az idő végig pompás volt, kívánni sem lehetne szebbet.

Mivel máshol a közelben nem nagyon van hó, síelni pedig kell, ezért a havazásig szerintem a legjobb választás. Az új szlovén autópályán pedig bruttó 6 óra alatt megközelíthető, két pihenővel, mindenhol betartva a sebességkorlátokat.