Szia Mindenki!
Kettő napot síeltem Dragobrat síterepen, február 07-én és 09-én.
Sajnos mint ahogy a Bukoveli fórum bejegyzésemnél említettem az időjárás maximálisan keresztbe tett, a megenyhült időjárás miatt megolvadt a természetes hóréteg teteje, majd vissza fagyott. De csak sorjában.
A sípályához a feljutás csak egyetlen úton lehetséges, ami egy kb.:10-12 km hosszú, egy nyomsávos, egy autó szélességű földút, kivályúsodott két keréknyommal, helyenként pici kiállással a szembejövő forgalom miatt, mert forgalom az van.
Az autó megfelelő hasmagassága, és összkerékhajtás, terepfokozat nélkül esélytelen, így is tapasztaltunk olyan helyi autót, aki még pluszba szerelte is fel a hóláncot, mert természetesen még pluszba lefagyott jég is ahol többen vissza cscsúsztak, így a felfelé vezető út több mint egy órásra kerekedett, volt ahol 2-3 méter magas félre tolt hófalak között.
Félelmetes és egyben lenyűgöző utazás, de ezen nincs idő gondolkozni, mert folyamatos dülöngélés, rázkódás, pattogás, kapaszkodó keresés, támaszkodni akarás van egész úton, szinte felüdülés, ha jön egy autó szembe, s félre áll a sofőr, de akkor meg azért parázik az ember, hogy ráborul a másik autó.
Szóval a helyiek végzik a szállítást főleg UAZ-okkal, s minden orosz csodával, ami alkalmas a feladat leküzdésére.
Felérkezve, az úton tapasztaltakat alapul véve, csak néztem és ámultam, bámultam és csodálkoztam, hogy hatalmas házakat látok egymás hegyén-hátán, különösebb rendszer nélkül, közöttük kanyargó utakkal, átláthatatlanul.
Szinte hihetetlen volt számomra, de minden volt, nagy házak, kis házak, hütték. kocsmák, étkező helyek, és ratrakolt sípályák felvonókkal és természetes hóval mindenfelé.
Igen a hó és az időjárás, gyönyörű napsütés, pályán síelő emberek, pályán kívül egy lélek sem, aminek egyszerű magyarázata volt, pályákon kívül mindenütt durván keményre fagyott hó volt. Úgy csillogott és szikrázott a napsütésben, mintha üveg hegyeket láttam volna magam előtt.
Nagyon tartottam ettől, de még mindig bizakodtam, amíg meg nem érkezett a helyi vezetőnk, instruktorunk, aki közölte, hogy sajnos nem alkalmas jelen pillanatban a hegy pályán kívüli síelésre, ismerkedjünk meg a pályákkal.
Jó. Elkezdtük az ismerkedést, ahány felvonó, annyi féle jegy, annyi fajta vásárlás, aztán a pályák, fekete, piros, fekete kék, habár Én nem igazán érzékeltem olyan eget verő különbséget a pályák között, de tény, hogy mindegyiken keresni kellett a havat. Meguntam, s ezután következetesen csak a vezetőnk snowboardos nyomvonalán haladtam, kevésbé fagyott részeken.
Egyik pályáról a másikra, egyik felvonótól a másikhoz való átjutás mindig a lift állomás tetején kezdődött, úgymond pályán kívül a pályák között, amikor is megtapasztaltuk, hogy miért nem javasolta a vezető a pályán kívüli síelést, mert az inkább korcsolyás túlélő gyakorlatnak felelt meg sílécen és snowboardon.
Nyugtatott és bíztatott minket, hogy 1-2 nap múlva jobb lesz, megolvad a hó tetején a jég és már használható lesz, lehet menni ratrakkal a hegyre.
Többen nem, de hárman, két bordossal neki indultam a szombatnak, hogy ki tudjam pipálni a ratrakkal a hegyre gondolatot, ha már eddig eljöttem, bármi legyen is.
Nem szaporítom a szót, felérkeztünk csak kicsit magasabbra, egy faházikóba a ratrak indulási helyéhez. Mondanom sem kell, hogy az idő borús, ködös, mi ködhatár fölött kicsivel, süvítő szél, és hideg, de nagyon. Megjegyzem, nagyon ritkán síelek maszkban, de most a csősálam alá még azt is felvettem, szinte a csontjaimban éreztem a széllökéseket, aztán egyre többen lettünk, beindult egy ratrak, kezdték felpakolni a bordokat, majd felszálltunk a ketrecbe 16-an két vezetővel, a ratrak vezető mellé plusz egy személy talán egészségügyi kísérő, legalábbis nekem ez volt a logikus. Adó-vevő hegyek az instruktoroknál aztán elindultunk.
Igen elindultam ratrakkal a hegyre, szétfagyva, összezsúfolódva, összekuporodva, egy jég hideg fapadon ücsörögve, magam elé meredve egy hang nélkül azon gondolkodva, hogy mit keresek Én itt egy pár síléccel 15 bordos mellett. De hát ezt akartam, ratrakkal a hegyre. Na mindegy, felérkeztünk valahová, de lefelé semmit nem lehetett látni, mert mindenfelé köd terpeszkedett alattunk. Ledobom a léceimet amik elpattognak, Én meg állok a havon és nem süpped be a lában, jaj, jaj, itt gondok lesznek. Gyors fényképezés, kamera indítás, csatolás, menetkész vagyok, de semmi.
Kis idő múlva az instruktorok összébb terelnek bennünket, és az egyik elkezd beszélni, a süvítő szélben csak hangfoszlányok jutnak el hozzám, de mindegy is, mert ukránul beszél, úgy sem értenék semmit, próbálom az arcát meg a kézét figyelni, aztán össze rakom, hogy Ő megy elől, és egy szoros sávban menjünk utána.
Ahogy elindul rögtön négyen öten rámozdulnak, majd Én is elkezdek csúszni, de ketten bevágnak elém, a tarajos, keményre fagyott havon, csak keresztebe csúszás van, tartom a tempót ami igen szerény, de mintha szétszóródnának előttem, kicsit messzebbre kerültek, vagy a köd lett nagyobb, már csak foltokat látok magam előtt, 3-4 ember együtt, meg oldalra feljebb ketten, figuráznak, lejjebb egy másik ő is előttem, nem mondanám, hogy egy sávban haladunk, inkább legyező.
Kiabálást, üvöltés hallok mögöttem, de nem merek hátra nézni, csak előre, szigorúan a 3-4 emberre, a szemem sarkából látom, hogy valaki nagyon elindult lefelé, de mintha nem lábon lenne, igen igen ez hason van fejjel előre, nem kísérem a tekintetemmel, mert aggódom, hogy kiesek a ritmusból. Most egy másik indult el lefelé, ő jobb helyzetben, fenéken és háton.
Folyamatos kiabálás mögöttem, nem törődök vele, csak csúszom továbbra is keresztbe, de mintha sokkal lejjebb lennének mint Én, muszáj egy S betű, nem nyertem elég magasságot, még egy és még egy, talán most jó az irány a sötét foltok felé, és milyen jó hogy csináltam egy pár kanyart lefelé, mert most tőlem balra egy függőleges fal mellet csúszom még mindig, és most is, ez kemény lett volna ha feljebb vagyok, s itt huppanok le, de mintha közelebb lennének a sötét foltok. Valóban egyre jobban látom őket, hát persze, állnak és Én is megállok ötödikként, aztán intek a vezetőnek, s azon gondolkodom, hogy ennek mi értelme volt.
Már jó pár perce várakozunk, de csak nem jön senki, aztán lecsatolok, s elindulok a vezető után, s kis idő után meglátom a ratrakot. Szóval ennyi volt a csúszás a völgybe, ja. Lassanként megérkeznek a többiek is, szerintem hiánytalanul megvagyunk, felszáll mindenki a ratrakra, elindul a zene, irány a hegy, továbbra sem látni semmit. Az egyik felvonó tetejénél állapodunk meg, s látom, hogy a vezető szedi be a pénzt mindenkitől, fizetek Én is, és egy kis megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy a pályán kívüli síelés véget ért.
Hatalmas ürességet érzek, hiányérzetem van, lehet bosszús vagyok, nem, örülök, jó volt, igen jó volt, lehetett volna sokkal, sokkal jobb is, de jó volt, jó voltam, meg vagyok elégedve magammal. Van itt egy hütte, a két bordossal bementem, s kiengedtük a gőzt.
Aztán lecsúsztunk a kijelölt pályán, nahát hogy ez milyen jó pálya, a pályán kívüli részhez képest. Aztán megint fel a hüttébe, kis pihenés, hogy a hiányérzetem javuljon, majd csúszás a 30 másodperces pályán, és ismét fel a hüttébe, ahol nincs telefon szolgáltatás, wc, tömeg, nem fúj a szél, kellemes meleg van, és még mindig kiszolgálnak bennünket, pedig már az utolsó lifttel jöttünk fel, az is megállt, a lift kezelők is eltűntek. Már csak néhány instruktor lézeng a hüttében, nagy hangon osztják meg egymást közt a gondolataikat, de a pultos még mindig kiszolgál, nem néznek ránk furcsán, nem akarnak kitessékelni, lehet együtt éreznek velünk.
De késő van, a szokásostól is később van, és még nem tudjuk hogyan jutunk vissza a szállásra, hogyan jutunk le a hegyről, nincs megbeszélt autónk. Sebaj, felcsatolunk az utolsó menetre, egész világos van, vagy csak a hold, talán a hütte előtti lámpák. Ahogy haladunk lefelé egyre sötétebb van, mintha egy verembe mennénk, de nem megyünk, mert 3 méterenként meg kell állni valami miatt, a lényeg, hogy maradjunk együtt hárman. De sajnos hárman hat felé csúsztunk, mintha Én lennék középen. Kiabálok, hogy ide, ide hozzám, talán Én a pályán vagyok, s igen tényleg, sikerült, aztán megint szanaszét, megint össze, már fáj a torkom, tőlem hangos a hegy, de nem szólnak rám, fejlámpás gyalogosok sétálnak el mellettünk, gondolom a személyzet a hüttéből, hisz gyalogosan sem egy nagy távolság, csak nekünk kihívás hármunknak, de megoldottuk, ügyesen, hárman együtt leérkeztünk a lift aljába. Viszonykag gyorsan és könnyen találtunk autót ami kisebb felárért elvitt bennünket a szállásra.
Kétségtelen, hogy számomra érdekes két napot töltöttem Ukrajna Dragobart síterepén.
Keresés
