k-balint által küldött hozzászólások listája

2023. január utolsó hetében síeltük be Tignes és Val d’Isére pályáit a Skilines problémamentes szervezésében, és kettős érzésekkel jöttünk haza. Egyrészt abszolút jó síterepről van szó, minden megvan benne, ami a legjobb francia alpesi terepek sajátja, aki idejön síelni, biztosan nem fog csalódni. Másrészt viszont szerintem a híréhez azért nem ér fel: mi évek óta vágyakozva néztük ezt az Európa egyik, ha nem „A” legjobbjának nevezett, az összes többinél jócskán drágább pályát, hogy majd egyszer talán ide is eljutunk – de valójában nincs ekkora különbség a többi nagy francia pálya és e között, sőt, szerintem mind 3 Völgy, mind Serre Chevalier/Briancon sokkal nagyobb élményt nyújt. Ha nem is igazán nagyok Tignes hibái, ahhoz azért sok van ezekből a kicsit zavaró tényezőkből, hogy ezt lehessen a legjobb terepnek nevezni. De leírom részletesen a tapasztalatainkat.

Hol érdemes megszállni:

Mi Tignes 2100-on, a Le Lac régióban, Lavachet-ben szálltunk meg, de mindenkinek azt javasolnám, ha tud, inkább Val Claret-ban foglaljon szállást, a két nagy tájegységből, Tignes-ből és Val d’Isére-ből álló terep tignes-i oldalának az a központja, szinte minden pálya oda fut be a nap végén ezen az oldalon, és reggel is könnyű innen továbbindulni, míg a legszélen található Le Lac/Lavachet régió elég elszigetelt, egyetlen egy, fekete pályán lehet ide becsúszni, ha kéken vagy piroson akar becsúszni az ember, a nap végén minimum 4 felvonót kell hozzá elérni, azaz zárás előtt jó másfél órával már el kell indulni egy egyébként nem is túl izgalmas körre. Cserébe viszont tökéletes a buszközlekedés: mi az első napi felvonózgatás után inkább hagytuk a fenébe az egészet, 16:45-kor Val Claret-ban végeztünk, és itt a központból, pontosan a sípályák végétől 5-10 percenként induló, ingyenes síbusszal tíz perc alatt hazabuszoztunk. (Az ilyenek miatt is beszélek kettős érzésekről: oké, egyrészt nagyon könnyen megoldható a buszos hazajutás, másrész viszont számomra a kiemelkedően csodálatos síterepnek az is tulajdonsága, hogy nap végén szinte az ajtómig csúszhatok, és nem kell buszon nyomakodnom a hatalmas tömegben.)

Ezt leszámítva Le Lac/Lavachet/Tignes 2100 egyébként teljesen megfelelő hely megszállni, a kis központban három szupermarket mellett minden van, aminek lennie kell (kölcsönzők, olcsó és drága éttermek, bárok, gyógyszertár, wifis közösségi tér stb), és reggel az új Toviére felvonó révén azonnal, egyetlen csúszással átjuthatunk Val d’Isére-be, azon keresztül pedig a terep bármely más részére.

Az átsíelhetőségről:

Szerintem ide semmiképp nem szabad olyan bérlettel jönni, ami csak Val d’Isére-be vagy csak Tignes-be érvényes, vitán felül megéri kifizetni a felárat a teljes terepes bérletért. Hatalmas, 300 kilométeres terepről van szó, ennek ellenére nagyon gyorsan át lehet jutni egyik oldalról a másikra: a térkép két ellentétes oldalán lévő Le Lac régióból a másik szélre, Le Fornet-ba kevesebb mint egy óra alatt át lehet csúszni, és visszafelé se kell ennél sokkal több. FONTOS: engem elsőre megtévesztettek az itteni beszámolók és egy helyi információhiány, de NEM KELL BUSZOZNI Le Fornet felé, még kezdőknek sem: ha a Santons nevű piros pálya a Bellevarde csúcs felől Val d’Isére központja felé le is lenne zárva, és az ember esetleg félne felmenni fekete pályára, akkor az Olympique felvonóval le lehet ereszkedni a völgybe, ez mindkét irányba szállít utasokat (amit a sítérképen csak egy apró szmájli jelez). Innen tovább a Le Fornet feletti csúcsra pedig a Leissiéres felvonó visz, ez szintén mindkét irányba szállít utasokat (és jó élmény is átkelni vele a hegygerincen, és hirtelen meredeken lefelé indulni vele, mint egy hullámvasúttal). Visszafelé Le Fornet és Val Claret között szintén nem kell több másfél óránál. Egy tipp: hazajutásnál a Solaise csúcson van egy kis plusz szintkülönbség, amit a Pim-Pam nevű kis mozgójárdával lehet kiegyenlíteni. Egyébként pedig ha megcsúszik valaki idővel, a Val d’Isére-i részen folyamatosan, pár percenként jár ingyenes síbusz Le Fornet és La Daille között, ezt a távot negyed óra alatt meg lehet tenni busszal. Ha pedig valaki a Tignes-be való visszajutáshoz elengedhetetlen, 16:30-ig nyitva tartó Tommeuse felvonót kési le, 18:10-kor indul egy ingyenes síbusz Tignes-be.

A pályákról:

Ahogy azt sejteni lehet, egy 300 kilométeres rendszer ad annyi besíelni valót, hogy hat nap után is új helyen lehessen csúszni, sőt noha mi lényegében besíeltük az egész rendszert, azért így is kimaradt végül egy-két pálya. Ráadásul ha van terep, ami tényleg hóbiztos, és nem csak ezt mondják rá, hát ez az, szinte minden pálya 2000 méter fölött indul, sok pedig 3000 méter környékén, akár több száz méterrel afölött húzódik, és több gleccsert is magába foglal a terep. Ennek egyébként van egy sajátos velejárója: Tignes közmondásosan a leghidegebb síterep Franciaországban, erre készüljetek. Ez azt jelenti, hogy amúgy tiszta időben is mínusz 13 fok volt már a szállásnál (!) reggel és este is, így 3500 méteren simán mínusz 20 alá is süllyedhet a hőmérséklet.

Ami számunkra egy kis negatívum, hogy itt kevesebb volt az igazán hosszú csúszási lehetőség; ezt persze francia viszonylatban kell érteni, persze itt is gyakoriak a 3 kilométeres, egybefüggő pályák, de máshol azért vannak olyan terepek, ahol 8-10 kilométeren át lehet siklani felvonózás nélkül. Tignes-ben talán a leginkább ilyen a pálya legszélső része, az Aguille Percée felvonó tetejétől egészen Tignes 1550-ig, akár piroson, akár a végén zöldön. A zöld Myrtilles fák közti andalgó pálya ugyan csúszásban nem nagy élvezet, majdnem vízszintes, viszont azt hiszem, ez adja a leggyönyörűbb látképet siklás közben, amit valaha sípályán láttam, a fák között előbukkanó tóval, patakkal és a hegyekkel; egyszer érdemes végigmenni rajta csak emiatt. Viszont valamiért az Aguille Percée felvonó ezen a héten nagyon sokszor zárva volt, amit nem igazán értettünk, mert teljesen jó idő volt, szinte minden más pálya mindig nyitva volt.

Egy másik kis negatívum a táblázás: bár a 300 km nagyobb részén ez teljesen rendben van, akadnak azért problémás kereszteződések, pl. itt is, ahol a tábla szerint csak az egyik irány visz x irányba, noha valójában lehetne a másikon is menni, mert lesz még később is megfelelő kereszteződés, de pl. a Marmottes felvonó lábánál lévő nagy csomópontban nekünk hat nap alatt sem sikerült megtalálnunk mindazt, aminek a térkép és a táblák szerint ott kellene lennie (jellemzőek az olyan helyzetek, mint amikor azt mutatja, jobbra van a piros pálya, ehhez képest jobbra kizárólag zöld cölöpök látszanak).

Ami haladóknak jó így, de kezdőknek érdemes rá figyelni: a pályaszínek sokszor elég véletlenszerűek. Sok zöld, azaz a bevett szokás szerint abszolút kezdőknek való pálya indul csúcsokról, amelyeken azért nagyon nem szívesen lettem volna kétnapos kezdő, nagyon kellemesen beillenek ezek kéknek is, de pár kék pályán is vannak olyan letörések, amik rövidek ugyan, de akár feketével is jelölhetnék (elég sok megdöbbent arcot látni pl. mindig a Mangard pálya első letörésén Le Fornet felett). Ugyanez a feketékre viszont fordítva érvényes: egyébként elég jó ötlet, hogy a megszokottal ellentétben itt a fekete csíkkal jelölt pályák szinte mindegyike ratrakolt, kezelt, csak épp meredek pálya, ami nem igazán jelenthet kihívást bárkinek, aki bevállal egy piros pályát, amit pedig más pályán hívnának feketének (brutális, kezeletlen lejtőket), azt itt fekete csillagozással jelölik.

Tippjeink:

Kék: záráskor, amikor már más nem fér bele, nagyon jól el lehet még körözgetni a Tichot és a Grattalu felvonók alatt húzódó kékeken, ráadásul a Grattalu kezelője jófejségből mindig kicsit tovább nyitva tartott, hogy beleférjen még egy búcsúmenet. Szintén zárásra jó a Tommeuse felvonó alatti Creux-n körözni az utolsó felvonóig, a Tommeuse-ről már el lehet csúszni a központi buszmegállóig felvonó nélkül. A terep szélén, Le Fornet felett a Mangard lendületes kék (viszont ez a hegyoldal elég rossz adottságú, efölött nagyon-nagyon sok a sík rész, ahol botozni kell. Tipp: ha a Vallon felvonó tetejétől csúszna a faluig az ember, érdemes mindig jobbra tartani – Pré-Chemin, Vallon –, így nagy lendületet véve talán megúszható a botozás).

Piros: nekünk a két sláger, az OK és az Orange annyira nem jött be, már délelőtt is eléggé rossz állapotban voltak mindig, aki errefelé száll meg, érdemes lehet nyitás után próbálkozni vele. Jó viszont a Les Lanches alatti hosszú piros, a félreeső Arcelle, a Germain Mattis (ne tévesszen meg az első párszáz méter unalmas lankája). Egy nagyon különleges pálya: a Bellevarde-ról induló Santons (az elején a Fontaine Froide-dal együtt). Ez szokatlan módon végig egy szűk szurdokban húzódik, körén magasodó falak között, nagyon különleges a hangulata, még úgy is megéri, hogy becsúszik a faluba, és a végén lehetetlen akkora lendületet venni, hogy ne kelljen több száz métert botozni. (Viszont sajnos hiába van kiírva, hogy nehéz pálya, csak haladóknak, ennek ellenére is rengetegen bejönnek, hogy aztán az első szűkületnél halálra rémüljenek, és elzárják azok elől az utat, akik szeretnének lecsúszni, úgyhogy saját és a többiek érdekében is tényleg csak magabiztos síelők jöjjenek erre :) ). A Solaise felvonó alatt húzódó piros is jó a nap elején, de mivel ez az egyetlen út vezet vissza a pálya összes többi részére, délutánra már borzalmas állapotban van.

Fekete: a Toviére csúcsról induló Crétes – Combe Folle – Johan Clarey trióból valójában csak a Johan Clarey nevezhető feketének, az előző kettő szakasz még csak nem is piros, inkább kellemes kék. Sajnos időhiány miatt pár itt javasolt feketét kihagytunk, viszont a Face de Bellevarde számunkra az egész terep legrosszabb pályája volt: még délelőtt jöttünk le rajta, de már ekkor annyira le volt gyalulva az egész, mintha végig tükörjégen csúsznánk, irányíthatatlan lécekkel, minden élvezet nélkül, ezt nem ajánlom senkinek, vagy gyertek rögtön nyitás után. Ez egyébként a pályarendszer egy újabb kisebb negatívuma: több olyan pálya is van, ami mindenki számára kihagyhatatlan a hegyek közti átjutáshoz, így hiába a 300 kilométer, nap végén már nagyon sok helyen kell buckákon eső-kelő embereket kerülgetni vagy élvezet nélkül jégen csúszni.

A híres gleccser:

Ahogy azt korábban már többen írták, a pálya legmagasabb pontját, a La Grande Motte gleccsert tényleg csak tökéletes időben nyitják ki, és hát tudjátok, mennyire gyakori 3500 méteren a tökéletes idő… Viszont nagyon szimpatikus tőlük, hogy tényleg mindent megtesznek, hogy ide lehessen jönni: ottlétünk alatt egyik nap a Val d’Isére telefonos appról vettük észre (amit emiatt érdemes letölteni), hogy délután 2 körül mégis megnyitották az addig zárt pályát még arra a maradék másfél órára. Azonnal elindultunk, de épp a rendszer másik végén voltunk, így csak 15:35-re értünk oda, noha a Grande Motte felvonó csak 15:30-ig üzemel, de a kezelő, kezében tartva a lakatot, még megvárta az utolsó érkezőket is, így a késés ellenére is kijutottunk a csúcsra. Elképesztően gyönyörű a kilátás, tehát emiatt érdemes egyszer feljönnie mindenkinek, és kiállnia a sajnos mindig hatalmas sort a nagyon kis kapacitású felvonó előtt. Ugyanakkor a gleccseren futó pálya rövidke, csak azért a kétperces, amúgy persze kellemes csúszásért nem érdemes sokszor kiállni a hatalmas sort.

Tipp: láthatóan ezt senki nem tudja, de érdemes NEM a „hivatalos” gleccserjárattal, a hegy gyomrába fúrt metrószerű Funiculaire Perce Neige-zsel menni a gleccserre, ugyanis ez csak 20 percenként (!) egyszer jár, és ha bement a bejáraton annyi ember, amennyi elfér egy járaton, ki se nyitják az ajtót, tehát garantált minimum 40, de akár 60 perc várakozás. De ez teljesen felesleges: mellette megy a Les Lanches felvonó, annak a végétől indul a Vanoise, ami ugyanoda visz, ahová a Funiculaire, azaz eljutsz háromszor olyan gyorsan, szinte sorban állás nélkül ugyanoda. (A másik metrószerű felvonó, a Funival ezzel szemben folyamatosan jár a Bellevarde csúcsra, így oda pár perc csak a feljutás.)

Egyéb tippek:

Ha nem hüttében akarsz enni, érdemes megkeresni a térképen egy kis sörpaddal és felette tetővel jelölt piknik-szobákat (Salle Hors-Sac), ahová szabadon bevonulhatsz a szendvicseddel, van fűtés, kanapé, wifi, olcsó kávé-, ital- és snack-automata, ez mínusz 15 fokban elég jól tud jönni :) Plusz csap, vécé, kesztyűmelegítő, telefontöltő – elképesztően komfortos és persze ingyenes szobák ezek. Az egyikben még műkandalló is van :D

Hüttéből nagyon köszönjük az itteni fórumos ajánlást: a Le Fornet felett, a Col de l’Iseran csúcsnál a Cascade felvonó lábánál lévő Cascade étterem tényleg zseniális hely, valami érthetetlenül olcsón, 15 évvel ezelőtti árakon. Összehasonlításként: itt 12 euró egy napi menü (egy tál hús körettel), míg pl. a Daille felvonó fölött ugyanez 28 euró. A Cascade-ban 15 euróért akkora steaket (entrecote) adnak, mint az alkarom.

Összességében tehát: Tignes/Val d’Isére alapvetően minden igényt kielégítő síterep, ahol senki nem fog unatkozni, aki idejön, és bár az itt a fórumban megfogalmazott éles kritikák egyike sem igaz (teljesen jók a felvonók, jók a buszjáratok, lehet olcsó ételt-italt találni stb), de szerintem a fent sorolt, kisebb bosszantó tulajdonságok miatt azért azt korántsem lehet mondani, hogy tökéletes vagy a többi közül kiemelkedő síterepről lenne szó. Jó síterep, de nem éri meg azt, amennyivel drágább a többinél.

Március 12-től 19-ig síeltünk Valloire – Valmeinier síterepen, és összességében jó szívvel tudom ajánlani bárkinek ezt a terepet, bár talán egy fokkal inkább a kezdőknek és középhaladóknak, mint a haladóknak, de azért a haladók sem fognak unatkozni.

Buszos úton voltunk, és megdöbbentően hamar, 17 óra alatt odaértünk, bár ez ezúttal inkább hátrány volt, mint előny, mert hiába érkeztünk meg már kettőre, négyig nem lehetett becsekkolni a szállásokon, így addig ácsoroghattunk a hidegben a csomagjaink mellett. A szállásunk Valmeinier 1800 sífaluban, a Grand Panorama 2 egyik hatszemélyes chalet-jában volt, és bár tágas volt, jól elfértünk és gyönyörű volt a kilátás, mégsem ajánlanám ezt a szállást, és még csak nem is azért, mert borzasztó mocskosan vettük át (még megszáradt sonkát is találtunk az ágy alatt a rengeteg arasznyi porcica mellett), hanem mert eléggé félreeső helyen fekszik: az utazási iroda busza meg se tudta közelíteni, legalább egy kilométerrel arrébb tettek ki minket, és még a központból induló síbusz is csak félútig visz, onnan mindenképp gyalogolni kell a csomagokkal, reggel pedig egy kisebb hegymászás után még vagy 200 métert kell sétálni síbakancsban, amíg rá tudsz csatlakozni az Épilobes pályára, ami persze bőven kibírható, de Franciaországban azért sok olyan szállást találni, ahol az ajtóból már csúszhatsz a pályára. (Autós érkezők számára pedig hatalmas volt a káosz szombaton, kábé ötödannyi parkolóhely van, mint ahány férőhely a szálláson.) A szokottnál nagyobb és jobban felszerelt közért a központban van, tőlünk úgy tízpercnyi sétára.

A 160 kilométeres pályarendszer három hegyből és négy (jóindulattal öt) hegyoldalból áll, és ami az egyik legjobb tulajdonsága, hogy ennek ellenére nagyon könnyen el lehet jutni az egyik végéből a másikba: több olyan napunk is volt, amit Valmeinier 1800-ban kezdtünk, már dél körül eljutottunk a legmesszebbi csúcsra, Setazra, aztán délután még síeltünk a középső csúcs, a Le Crey du Quart közelében, végül aztán különösebben még sietnünk sem kellett, hogy elérjük a felvonókat hazafelé. (Ez persze részben azért is van, mert francia viszonyokhoz képest ez a 160 kilométer nem számít nagyon hosszúnak: azért itt nem érzed úgy, hogy még hat nap után is új pályákat lehetne felfedezni.)
Az egyetlen, ami nem igazán tetszett a terep adottságaiban, hogy itt kevesebb a tényleg meredek és igazán hosszú piros pálya: vagy a meredekség olyan, hogy más terepen simán kéknek jelölnék, vagy ha elég meredekek, akkor maximum két kilométeresek. De így is akadnak azért jó pirosak, amiken jól lehet körözgetni pár óráig: talán a legjobb ezek közül a Setaz felvonó alatt tekergő JB Grange, a Brive 2 felvonó alatt lévő összes piros pálya (Rose, Gentiane, Aigle, Pervenche és a többi). Illetve van két pálya, amelyeket csak az elmúlt években avattak fel, az új Sandoniere felvonó alatti két piros, a Carline és a Moraine. Ezek a rendszer szerintem legjobb pirosai, pusztán ezekkel is el lehetne lenni egész héten. Illetve bemelegítésnek nagyon kellemes volt a valmeinier-i oldalon, a Roi felvonó alatt lévő Églantiers nevű piros pálya, de szerintem ezt más rendszeren simán kékkel jelölnék.

Viszont nemcsak a kék pályák között vannak olyanok, amelyeket valójában zölddel kéne jelölni, a zöldek között egy-két kék (pl. a zöld Épilobes is húzós lehet a párnapos kezdőknek) és a pirosak között valójában kékek, de a feketékről sem szabad mindről elhinni, hogy feketék: a szintén a Setaz alatt lévő Olympique szerintem az egész rendszer legjobb pályája, az ég adta világon semmi fekete nincs benne, még a pirosak között sem számítana nehéznek, sőt, akkor már a Campanule piros pályán, amiben folytatódik, vannak meredekebb lejtők. Az Olympique pályát semmiképp sem szabad kihagyni. Szintén nem nevezhető feketének a középső hegyen, a Grandes Drozes alatti, azonos nevű fekete, sem a Setaz hegycsúcs alatt induló Cascade: pirosra elegendő tudással ezek nem okoznak problémát senkinek, legfeljebb egy idő után be tudnak buckásodni, de ottjártunkkor még ez sem történt meg igazán.

Több gyönyörű kilátással rendelkező, nagyon hosszú (4-5-6 kilométeres) kék panorámapálya is van itt, de ezek közül én igazán jó szívvel csak az Armérát ajánlanám a Le Crey du Quart csúcs alatt: a kilátás mellett vannak benne nagyon kellemes lejtők is, csak a legvégén, az erdőben válik nagyon lankássá; érdemes többször is végigmenni rajta. Az öt kilométeres Selles-en ugyan nagyon szép a kilátás, de az egész egy szinte vízszintes lanka, ahogy a Primevere/Lutins is, és ott még a kilátás sem olyan nagy szám. A pálya legszebbjének nevezett Combe Orsiere-ről viszont nem tudok érdemben nyilatkozni, mert a tavaszi időpont miatt borzasztó volt rajta a hó, iszonyú latyak mellett az amúgy is keskeny pálya két oldalára volt gyűrve minden hó, így horror volt rajta lejönni, normálisan nem tudom, milyen lett volna.

Tavaszra egyébként nem ajánlanám pont ezt a pályarendszert, hiába írják a honlapon, hogy a pályák 70 százaléka 2000 méter felett van: mi sajnos egész héten az időjárással küzdöttünk, még a hegyek középső részén, 1500 méter körül is 12-13 fokok voltak, és ez szinte mindenütt meg is látszott a hó állapotán, még a csúcsokról induló pályáknak is csak az első egy-kétszáz méterén volt kifogástalan a hó. Ráadásul itt meglehetősen furcsa elveket követnek, ami a pályakarbantartást illeti: ez volt az egyetlen dolog, amivel komoly gondunk volt ezen a héten. Előfordult minden, ami ilyen téren rossznak nevezhető: volt olyan nap, hogy egyszerűen nem ment át a ratrak a pályák nagy részén, és a délutáni buckás, kisíelt, göröngyös állapotok maradtak meg másnapra is; volt, hogy a nagy meleg ellenére is fél méternyi műhavat szórtak a központi helyeken lévő kék pályákra, amelyeket mindenki használt, így a nap végére a legzöldfülűbbeknek is derékig érő, egybefüggő buckarengetegen kellett átküzdeniük magukat (utolsó nap a Valmeinierbe visszavezető kék – azaz kezdőknek is ajánlott – Pierre du Midi pályán még haladóként is pokoli volt leküzdeni magunkat, sokkal durvább, derékig érő buckákból állt a több kilométer hosszú pálya, mint egy fekete, fogalmam sincs, a kezdők hogyan küzdötték át magukat rajta; ez a pálya megkerülhető, ha az ember az Armera felvonóval kel át a két hegy között, én rossz hóviszonyok között inkább ezt ajánlanám). De volt olyan is, hogy a ratrak a meglévő hibákat döngölte bele a pályába, és reggelre kemény, tömörített, de egyenetlen, buckás, göröngyös pályák fogadtak mindenhol.

A pályarendszer másik, kisebb problémája, hogy a szokottnál több az elavult, régimódi lift, amelyeknek csak egy-egy tárcsája van lent és fent, azaz beszálláskor nagyon gyorsak, jó eséllyel combon-fenéken billentenek, menet közben viszont lassúak. Cserébe legalább alig van tányéros felvonó. És még van egy-két szimpatikus vonása a terepnek, pl. az átlagosnál jóval több a vécé (még a legmagasabb csúcsokra is telepítettek környezetbarát illemhelyeket), minden központban elérhető ingyenes wifi, és csak akkor zárják le a felvonókat/pályákat, ha tényleg muszáj: a mi első napunk 60 km/h-s szélviharban telt, és tényleg addig nyitva tartottak mindent, amíg csak fizikailag elképzelhető volt, már hintázott velünk a felvonó, de még felengedtek. Egy-két helyen (pl. a Grand Drozes felvonó lábánál) fedett, fűtött, ingyenes melegedő is van wifivel, olcsó étel-italautomatával, és szinte minden lift végén ki van téve a pályatérkép, nagyon könnyen átlátható az egész rendszer.

Tehát a középkategóriából abszolút ajánlom bárkinek ezt a terepet, noha talán tavasszal jobb egy még magasabban lévőt választani; igaz, cserébe egyetlen egyszer sem álltunk sorba egyik felvonónál egy percet sem, nem tudom, főszezonban mi a helyzet ezzel. Lehet, hogy nem ez lett a kedvenc síterepünk, de abszolút jól éreztük magunkat itt.

Csak egy napot töltöttünk Les 2 Alpes-on, tehát nyilván nem alakult ki atombiztos képen a terepről, de azért leírom, mit tapasztaltam.
Les 2 Alpes egész biztosan nagyon különleges síterep, de ez a szónak jó és rossz értelmében is így van. Ugyanis szokatlan a "formája", nem oldalirányba ágazik szét több hegyoldalon, mint a legtöbb francia pálya, hanem hosszanti irányba, nem véletlen, hogy az első nagy felvonó hosszú időn keresztül nem is felfelé megy, hanem vízszintesen távolodik a központtól. Aminek az is köszönhető, hogy alighanem itt van a világ legjobb gyakorlópályája, a legmagasabb, 3421 méteres csúcsról egészen a faluig tartó Jandri 5-4-3-2-1 kék pálya, amelyen megszakítás nélkül, kellemes lankákon 11 kilométert lehet csúszni.
De a terep hátrányai is ennek köszönhetőek. Például, hogy lényegében mindenki ezt az egy fő felvonót használja, így reggel több száz méteres sor áll itt. Vagy hogy a faluból visszajutni újra a csúcsra épp 60 perc (!!) felvonózásba kerül, csúszás nélkül (pontosabban a harmadik felvonó, a nagyon különleges, gleccser alatt közlekedő "metrókocsi" előtt kell egyetlen apró kanyart csúszni). És az is elég kellemetlen, hogy a faluba egyetlen egy kék pálya vezet vissza, ennélfogva délután MINDENKI ezen csúszik: mi még főszezon előtt voltunk, de délután háromkor már így is élvezhetetlenül sokan voltak az amúgy is élvezhetetlenné gyalult és buckásított kék szakaszon, de nem túlzok, ennyi embert egy pályán még soha életemben nem láttam, ráadásul a kék szín és az egyetlen lehetőség nélkül tudásszintre való tekintet nélkül, minden szakaszon a földön fekvőket és az óvodáscsoportokat kell kerülgetni.
A pályákról: mindenképp érdemes a hosszú felvonózás ellenére is felmenni a csúcsra, a gleccser tetejére a csodálatos panoráma miatt, és legalább egyszer érdemes innen nem a "fő" pályán, a Jandrin elindulni, hanem a Puy Salién, mert bár nagyon lankás, de végig gyönyörű róla a kilátás. És mielőtt nekifog az ember a hosszú csúszásnak, érdemes elcsúszni a Signal felvonóhoz is egy jó piros, majd kék pályán.
A csúcsról induló Signal 3 érthetetlen, miért piros, egy nagyon kellemes, kezdőknek is megfelelő kék pályáról van szó valójában. Az ellenkezője a helyzet viszont a Bellecombe 3-mal: bár kéknek van jelölve, olyan meredek, hogy bárhol máshol piros lenne, épp olyan, mint a Vallons du Diable 1, amely pont jó kihívás a középhaladóknak.
Ami viszont rettentően zavaró és több másik francia pálya ismeretében teljesen érthetetlen is, hogy mennyivel rosszabbul lehet itt tájékozódni, mint máshol. A legtöbb francia terepen jól bevált gyakorlat, hogy minden elágazásnál kint van, hogy melyik pálya milyen színű, mi a neve, melyik felvonóhoz vezet, sőt sokszor még az is, melyik pályarészhez tartozik. Ehhez képest itt mintha a táblák árával akartak volna spórolni, sokszor mindössze annyi van kiírva, melyik pályarész felé lehet továbbhaladni, sőt itt életemben legelőször az is megtörtént, hogy egy hosszú szakaszon úgy csúsztam le, hogy azóta se tudom, milyen színű pálya volt és mi volt a neve, mert sem egy tábla nem jelezte, de még a pálya szélén se volt egyetlen tájékoztató cölöp sem. És hogy a helyzet még rosszabb legyen, a térkép is kevésbé érthető, mint más pályákon, sokszor egy kék háttéren egyetlen apró kék nyilacskával jelölik azt is, hogy egyáltalán lefelé vagy felfelé megy az adott domboldal, és a kereszteződések is elnagyoltak, amíg ki nem alakul a helyismeret, nehéz eligazodni rajtuk.
Összességében: örülök, hogy kipróbáltam Les 2 Alpes-t, tényleg nagyszerű 11 km-t siklani megállás nélkül, de nem jönnék vissza ide egy teljes hétre.

Tegnap, március 9-én síeltem egyet Eplényben, és megdöbbentően jól sikerült. 9:20 körül érkeztem, bőven volt hely a lenti parkolóban, a jegypénztárnál sem volt sor, sem pedig utána egész nap: 45 kört síeltem 7 és fél óra alatt, azaz minimum hat órát ültem egy nap felvonón, de inkább többet, ami azért elég durván hangzik, persze még mindig sokkal jobban, mintha ennyit töltöttem volna sorban állva (ahogy korábban lett volna, amikor még tényleg síszezon volt).
Egész nap egyetlen percet sem kellett sorban állni, az esetek 90%-ában egyenesen az üres felvonószékekig csúsztam, összesen háromszor volt olyan a 45-ből, hogy állt előttem valaki, és egyetlen egyszer nem egyedül ültem a négyszemélyesben, tehát covid-szempontjából eléggé rendben volt a dolog :)
Az A1, az A7 és a kettőt összekötő Q3 volt (van) nyitva, és mivel egyrészt egész nap 1 fok körül volt a hőmérséklet a városi 8-cal szemben, másrészt meg alig használta valaki a pályákat, semmivel nem voltak rosszabbak egy téli, de műhavas napnál. Délután ötkor még mindig minimális volt az állagromlás. Sokszor volt olyan, hogy induláskor teljesen üres volt a pálya, de egész nap nem volt olyan pillanat, hogy egy szakaszon 4-5 embernél több lett volna, ráadásul láthatóan rengetegen csak reggelre jöttek, ebédidő körül sokan hazamentek.
Tavasz ide vagy oda, összehasonlíthatatlanul jobb élmény volt, mint a tél első havas napjain, amikor még csak egy pálya volt nyitva, viszont 1500 ember zsúfolódott össze rajtuk.

Vasárnap hajnalban értünk haza 3 Vallées-ből, Les Menuires-ből. Röviden összefoglalva: fantasztikus, gyakorlatilag felülmúlhatatlan síterep, ahol még a hatodik napon is teljesen új, remek pályákat lehet felfedezni, és két, de talán három hét alatt se lehetne megunni. Mindenképp ajánlom a teljes terepre érvényes bérletet, azért egy völgyet 2, max 3 nap alatt be lehet járni, és nagyon megéri a tejes bérlet, mert akárki akármit mond, igenis be lehet járni a teljes rendszert hat nap alatt (ha minden egyes pályát persze nem is, de minden „tájegység” legjobbjait igen). Aki még nem járt itt, mindenkinek, de tényleg mindenkinek ki kéne próbálnia, kihagyhatatlan. (Bár a globális felmelegedés ellen persze itt sincs mit tenni: nekünk totálisan abszurd módon két napot a brutális hóvihar tett tönkre, majd rá egy nappal már a dögmeleg, 15 fokkal és néhol gusztustalanul latyakos pályákkal.)

És akkor a részletek.

A kiút a szokásos volt (busszal péntek esti indulással már szombat kora délután a központban voltunk), Les Menuires-ben szálltunk meg, szokásosan nem tágas, de a célnak tökéletesen megfelelő apartmanban. És mindenkinek azt ajánlom, hogy Les Menuires-ben vagy Meribelben szálljon meg. Az időjárás bizonyította, hogy ez a két tereprész a legjobb: amikor hóvihar miatt le voltak zárva a hegyek közti átjárások és a csúcsközeli pályák, Menuires-ben gond nélkül elsíeltünk unatkozás nélkül két napot még így is, annyi pálya maradt pusztán csak az alsó részeken nyitva, amennyi simán kitenne önmagában is egy teljes kisebb síterepet. Ugyanezért NEM ajánlanám viszont a talán legnépszerűbb sífalut, Val Thorenst: mivel ez nagyon magasan van, itt, ha jól láttam az interaktív térképen, alig voltak nyitva pályák, aki itt szállt meg, valószínűleg elég rosszul járt rossz időjárási körülmények között. Menuires-ből és Meribelből viszont egyetlen felvonózással át lehet csúszni Val Thorensbe, szóval semmit nem hagy ki, aki itt száll meg.

Ez, az átcsúszás egyébként 3 Vallées egyik legnagyobb előnye: rengeteg az összeköttetés a (valójában nem három, hanem) négy völgy között, így itt szinte egyáltalán nem kell számolgatni a nap végén, hogy mikor kell hazaindulni egy messzebbi pályarészről, a legtávolabbi részről is haza lehet csúszni akár három felvonózással, de pl. a terep leges-legszélső csúcsáról, Orelle-ből egyetlen 9 kilométeres lesiklással be lehet jutni a terep egész másik részébe, Menuires-be. (Szemben mondjuk Paradiskivel, ahol csak a Vanoise Express köti össze a két völgyet, és akár már 3 órával zárás előtt el kellhet indulni hazafelé.) Ezért is jó Menuires vagy Meribel: akár már a reggeli első felvonózás után azonnal át lehet menni a másik völgyekbe, jobbra és balra is.

A másik, talán ennél is nagyobb előny értelemszerűen a méret: mivel 600 kilométernyi rendszerről van szó, természetesen MINDENKI megtalálja a neki való pályákat, ez egészen biztos. Vannak tanulóknak való zöld pályák, egészen remekek a kék pályák: bár mi alapvetően a pirosakat szeretjük, első nap bemelegítésképpen csak kékeken mentünk, és ez is szenzációs volt, hosszú, 7-8 kilométeres, megszakítás nélküli lesiklásokkal, széles, és a kékség ellenére azért kellemes meredekségű pályákkal, amiken a kezdőbbek gyakorolhattak, a haladók viszont akár rendesen be is gyorsulhattak. 3 Vallées-ban teljesen alapvető, hogy 3-4 kilométernél nem kell kevesebbet siklani megszakítás nélkül, ilyen hosszú egybefüggő pályákat mindenhol lehet találni, de nem ritka ennek kétszerese sem. És ennél nagyobb dicséretet én nem is tudnék mondani egy síterepre sem.

A harmadik legnagyobb előny is összefügg a mérettel: egy ekkora terepen nagyon jól eloszlik a hatalmas embertömeg is, így a legtöbb pálya abszolút kényelmesen járható, a legtöbb felvonónál szó szerint semennyit nem kell sorban állni; egyedül a terep legszebb kilátójához, a 3200 méter magas Cime Caron csúcsra felvivő, azonos nevű felvonóhoz kellett 20-30 percet sorban állni, ezen kívül a pár legfontosabb, völgyeket összekötő felvonónál (Pas du Lac, Plain des Mains, reggeli első felvonózáskor a Bruyeres) néha felgyűlt, nagynak tűnő tömegek is lementek maximum tíz perc alatt. És ez nem tudom, hogy lehet, de valamiért itt minden eddigi terepnél jobban azt éreztem, hogy az adott pályákon tényleg a megfelelő tudású emberek síelnek, és csak nagyon ritkán találkoztunk másokat veszélyeztető vagy csak másokra odafigyelni nem tudó síelőkkel/boardosokkal.

A negyedik előny az átláthatóság: hiába van szó 600 kilométernyi pályáról, mind a térkép, mind pedig a táblázás tökéletesen logikus, átlátható és gondos: minden elágazásnál minden információ táblázva van, sokszor még ezen felül is kitesznek hatalmas molinókat, amiken már több száz méterről látszik, hogy a kanyarban merre lesz mondjuk a piros, és merre a kék pálya. Ez alól egyetlen kivétel van: a terep Courchevel része. Nem tudom, miért, talán itt más a fenntartó, de ennek az átláthatóságnak ott nyoma vész, hanyagul van táblázva, több elágazás van, amelyben egyáltalán nincs tábla. Ez dühítő, de mi egyébként se szerettük meg a luxusról elhíresült, saját reptérrel és helikopterfelszállóval rendelkező Courchevel részt: itt sokkal rövidebbek az egybefüggő pályák, eleve kevesebb a piros, és igazán hosszú piros nem is nagyon van, és itt szerencsétlenebbek is a hegy adottságai, nagyon szerteágazó a pálya, nehezebben bejárható, sokat kell felvonózni a többi tereprészhez képest, ha át akarunk jutni máshová.

A pályarendszernek egyetlen olyan jellemzője van, amit talán negatívumként lehet nevezni: a hatnapos ottlétünk harmadik-negyedik napján szakadt a hó, és a legtöbb, magasabban lévő pályán ezt a havat már nem ratrakolták le az ötödik-hatodik (és persze a harmadik-negyedik) napon sem, pedig akkor már nem esett hó, így hatból négy napon keresztül a fentebbi részeken gyakorlatilag csak buckákon tudtunk síelni. Ez minket nem zavart különösebben, szeretjük a buckás pályákat is, de azért a „ratrakolt pályákon hasítunk nyílegyenesen”-érzést idén csak ritkán tudtuk kiélvezni, és ez kicsit hiányzott.

Mondok néhány szót a pályákról, de az az igazság, hogy ez szinte felesleges: több más tereppel ellentétben itt nem nagyon volt olyan, hogy bármilyen, a térképen jónak tűnő pálya csalódást okozott volna. Ha azt látod, hogy valahol van egy hosszú kék vagy piros pálya, menj le bátran, 99%, hogy nem fogsz csalódni. Egyedül a Boulevard (Bd.) nevű pályáktól érdemes ódzkodni: ezek csak átvezető pályák, inkább több, mint kevesebb vízszintes, botozós/gyaloglós résszel – ezekre élvezetből nem érdemes felmenni, csak szükségből, felvonók közötti átsikláshoz.

Val Thorens és Orelle:

Egyszer mindenképp érdemes kiállni a sort a Cime Caron felvonónál, nemcsak a csodálatos kilátás miatt, de az onnan induló piros pályák miatt is, amelyek aztán belefutnak a kék Gentiane-ba, hogy a csúcstól egészen a völgy legaljáig lehessen siklani.

Érdemes felmenni a valóban legmagasabb, 3230 méteres Sommet de 3 Vallées csúcsra is a Peyron és Bouchet felvonókon, itt talán még szebb a kilátás, noha kevesebb az ember, és mindkét piros pálya (Coraia, Bouchet) remek, és folytatódnak még tovább is kéken, de amíg ide eljutunk, az is élmény, a Rosael felvonó alatt húzódó Mauriennaise hosszú piros pályán.

Ugyanitt nagyon jó az összes, a hegylánc szélére felvivő felvonó alatti hosszú piros, majd sokszor kékben folytatódó pálya (a Masse 1-2, a Boismint és a Plan de l’Eau felvonók alatt).

Les Menuires:

A Bruyeres felvonó alatt végig lehet jönni akár kék, akár piros pályákon, rettentő hosszan, és mindenképp érdemes is. Itt is olyanok a kék pályák, hogy haladóként is imádtuk azokat is. A legjobb pálya talán az egész rendszerben az Alpage, egy meredek, de széles, ráadásul ratrakolt piros.

Bár kék, azért haladóként is érdemes egyszer a pálya hossza miatt végigmenni a Roc 2 vagy a Granges felvonó tetejétől le St. Martinig, ez legalább 8 kilométer, és végig jók a pályák.

Meribel:

Nekem ez a rész a kedvencem, itt a legtöbb egybefüggő, hosszú piros pálya. A Mont Vallon csúcs tetején nemcsak a kilátás csodás, de mindkét innen induló piros is. A Combe de Vallon után akár tovább is lehet menni, de az Ours pályát nem ajánlanám senkinek, rengeteg a szinte vagy szó szerint vízszintes rész.
Szuperek a Pas du Lac és a Sauliere felvonók alatt lévő piros pályák, ezeken akár egy napot is el lehetne lenni unatkozás nélkül. Ezek szerintem a terep legjobb pályái az Alpage mellett.

Courchevel:

Ahogy már írtam, ezt a részt nem kimondottan ajánlom. De azért itt is találni jó pályákat persze.

Egy tipp: már rögtön az átsikláskor kezdődik a rossz táblázás: a Sauliere csúcs innenső oldalán tábla nélkül kettéválik a pálya, így mindenki a bal oldali pályarészen csúszik, amitől az a pálya brutálisan buckás és zsúfolt, pedig ha az elágazásban jobbra továbbcsúszunk pár métert, egy másik, sokkal jobb lejtő belevisz ugyanabban a pályába. (A pályáról leágazik egy kis fekete, a Telephone, erre nyugodtan menjen fel bárki, őszintén szólva nem értem, mivel feketébb ez bármelyik pirosnál.) Sajnos utána Courchevel központjába már egy rettentő lankás zöld visz tovább.

Érdemes lemenni a La Tania részbe, ott bár nem nagyon hosszú, de jó pirosokon lehet csúszni.

Ezen kívül is mindenről csak jókat tudok mondani: rengeteg a hütte, a vécé, az étterem, a bolt, a síkölcsönző, jó az ingyenes buszjárat a falu részei között (illetve ezt csak Menuires-ben használtuk, erről tudok nyilatkozni). Egy étteremajánlat: Les Menuires központjában a Hacienda nevű tex-mex étterem érthetetlenül olcsó, és nagyon finom. A hüttékben a kávé, tea, forraltbor, forrócsoki talán valamivel drágább, mint más terepeken (akár hat eurót is elkérnek egy pohárért), de annyi baj legyen.

Ezen kívül még az volt rettentő szimpatikus, hogy a rettenetes időjárásban is érződött, hogy igyekeznek a síelők kedvére tenni: folyamatosan jelezték, hogy mely felvonókat, pályákat tervezik még a nap során kinyitni, és valóban óráról órára, ha csak megengedte az időjárás, újabb lehetőségeket nyitottak – pedig megtehették volna, hogy azt mondják reggel, bocs, ma ezeket lezártuk, majd holnap. Illetve nagyon sok a hóágyú, bár ezeket mi a két méteres hó miatt sose láttuk működésben, de látszott, hogy hóhiány esetén is rengeteg pálya lenne használható, és nem csak az alacsony részeken.

Én eddig mindig azt mondtam, akármilyen jó is egy síterep, minek mennék vissza, hiszen annyi másik van még, amit nem láttam. De 3 Vallées lesz az egyetlen kivétel: ez a rendszer annyira jó, hogy már most biztos vagyok benne, ide mindenképp visszajövünk még.

2019 februárjának első hetében síeltünk a Paradiski régióban, és nekem nagy csalódás volt a terep, főleg a toplistás helyezés és a nagyon pozitív beszámolók után. Biztos, hogy nem fogok visszajönni. Ha nem azt számítjuk, hogy hány kilométer a pálya és milyen a hó (mert az tény, hogy ebbe a kettőbe lehetetlen belekötni), akkor nekem eddig ez a terep tetszett a legkevésbé Franciaországban.

Mik voltak a problémáim?

1.) Hatalmas a tömeg. Egy héttel még a főszezon és a francia síszünet előtt jártunk itt, ennek ellenére több napon keresztül az élvezhetőség határáig voltak tele a pályák és a felvonók. Nem is a felvonók jelentik a legnagyobb problémát, mert azokból rengeteg van, a tömeghez képest egész gördülékenyen veszik fel az embereket, bár így is volt, ahol fél órát kellet várnunk. Nagyobb baj, hogy a pályák is mennyire tele vannak, így ahelyett, hogy élvezni lehetne a csúszást, folyamatosan a nagyon eltérő tudású embereket kell kerülgetni. Ez valószínűleg a hatalmas mérete miatt messze földön híres pálya hátránya (külföldről is rengetegen választják ezt a terepet: sehol máshol nem találkoztam ennyire sok külföldivel.)

2.) Nem megfelelő a táblázás és a térkép sem. Hiába vagyok gyakorlott a térképes útvonaltervezésben, itt még a hatodik napon is volt, hogy eltévedtünk. A táblákon túlnyomó többségben - főleg a La Plagne-i oldalon - értelmetlen módon nem a sípálya neve van kiírva, hanem csak az, melyik falu/körzet felé vezet, noha a síelőket az esti hazajutást kivéve nyilván alapvetően az érdekelné, merre folytatódik a pálya a talpuk alatt. Ráadásul mindezt úgy, hogy van kereszteződés, ahol jobbra is és balra is konkrétan ugyanaz a két tábla szerepel, mert mindkét út végül előbb-utóbb ugyanarra fut be, de ezzel marhára nem vagyok kisegítve, ha én X pályát szeretném követni. Ráadásul rengeteg az olyan érthetetlenül buta megoldás, hogy például a kereszteződésben már csak oda van kirakva a két irányt jelző tábla, ahol az egyik irány már nem elérhető, vissza kéne gyalogolni hozzá. Emellett a térképen rengetegszer nem is szerepel a pályák neve, ha túl rövid ahhoz, hogy kiférjen, így csak tippelni tudsz, melyiken is kéne indulnod. A jó táblázás hiánya például a két szakasz közti átjárásban is feltűnő: ha az ember Plagne-ba hazatérve leszáll a két hegyoldalt összekötő Vanoise Expressről, mindössze annyi segítséget kap az akár még egy óráig tartó hazajutáshoz, hogy egy darab táblán annyi van kiírva, hogy "La Plagne: jobbra", semmi több, ráadásul egy ponton ezek a táblák is eltűnnek. Vagy ugyanez a másik oldalon: az ember kinéz a térképen egy utat a Vanoise Expressig, és egy ideig valóban szerepel is a táblákon, hogy a kereszteződésekben melyik irány vezet erre, majd egyszer csak egy újabb kereszteződésben már egyik irányhoz sincs kiírva a Vanoise (pedig jó irányba mentem, mint utóbb kiderült).

3.) A rengeteg vízszintes szakasz. A térképen csak egy helyen (a Vanoise Expresshez vezető Route des Bauches pályán) van jelölve a 0%-os dőlésszög, de ennél sokkal gyakoribb, hogy egyszerűen a pálya közepén elfogy a lejtő, és botozni kell - nekem hat nap után masszív izomlázam van a tricepszemben a rengeteg botozástól, sőt La Plagne-ban a Pravendue pályán nem botozni kellett, hanem lecsatolni, mert az amúgy is lankás pálya egyszer csak elkezdett több száz méteren keresztül felfelé (!!!!) vezetni. Ráadásul számomra érthetetlen okokból itt nem használják a Franciaországban pedig bevett zöld pályás jelöléseket az igazán lankás, kezdőknek is ajánlott pályákra, így ha nem ismered a terepet, nem tudhatod, melyik kék pálya lesz élvezetes lejtő, és melyik semmilyen élményt nem adó, épp csak nem vízszintes túraút (ilyenekből a legtöbb talán a Les Arcs-i régió átvezetői szakaszainál van, de Plagne is bővelkedik bennük).
4.) A kevés hosszú piros pálya - ez főleg a La Plagne-i oldalon baj a haladók számára. Rengeteg a kék pálya (bár ezek sem mind jók, lásd fent), de az egybefüggő pirosból alig akad. A Les Arcs-i oldalon jobb a helyzet, de Plagne-ban szinte teljesen hiányoznak az olyan szakaszok, amelyeken egyhuzamban lehetne hosszan csúszni: a L'Aigle, a Myrtille, a Reches ilyenek például Arcs-ban, ráadásul ezek közel is esnek egymáshoz, Plagne-ban rövidebbek és sokkal távolabb is esnek egymástól az egybefüggő piros pályák.

5.) Ha ez furcsán is hangozhat: az emberek. Talán a zöld pályák hiánya, talán a terep túlzott népszerűsége miatt lehet, de az is lehet, hogy csak nekem volt pechem, de soha nem éreztem ennyire problémásnak, hogy mennyien csúsznak a tudásuknak nem megfelelő pályákon, ezzel jobb esetben csak feltartva, rosszabb esetben veszélybe sodorva másokat (a hóekében, faltól falig íveket húzó emberekre gondolok a legmeredekebb piros pályákon, még azokon is, amelyek elején konkrétan ki van írva, hogy kizárólag haladóknak - ld. a Bois-t La Plagne-ban), és hogy mennyien csúsznak egyszerűen felelőtlenül, másokra nem odafigyelve.

Néhány hasznos infó, ha valakit nem sikerült lebeszélnem :) (De viccen kívül: aki még nem volt, inkább Brianconba menjen, hiába kisebb valamivel az a terep, minden tekintetben sokkal élvezetesebb.)

Mi Plagne Villages-ban laktunk, és mindkét pályára kiterjedő bérletünk volt. Ma már nem így választanék: a Les Arcs-i oldal a haladó síelőknek sokkal megfelelőbb, inkább ott foglalnék szállást, vagy legalábbis közelebb a Vanoise Expresshez. (Ahhoz, hogy elérjük az utolsó, 16:55-ös felvonókat Plagne Villages felé, leges-legkésőbb 16:00-kor fel kellett szállnunk a Vanoise Expressre Les Arcs-ban.) De ha valakit mégis La Plagne érdekel jobban, teljesen megfelelő volt az itteni szállásunk a Pleine Sud nevű házban, egy aprócska, de jól felszerelt kétágyas szoba egy kihajtható kanapéval. (Pároknak érdemes valahogy érdeklődni, ha ugyan lehet: volt, akinek peche volt, és emeletes ágyas szobát kapott a párjával.) A ház ajtajától két méterre ott volt az Aoullets felvonóhoz vezető pálya, így a reggeli indulás nem is lehetett volna egyszerűbb. A menetidőről: Plagne Villages-ból a Les Arcs-i legmagasabb csúcs, az Aguille Rouge egy zsúfoltabb-sorbanállósabb napon 3 óra és 12 perc alatt volt elérhető, erről tudjatok, mielőtt nekivágtok.

Az átjárásról a két rendszer között (ha már ők maguk nem nagyon segítenek):

- La Plagne-ból a Vanoise Express felé először a Bellecote nevű központhoz kell eljutni (ez Plagne Centre-ből egy felvonózással elérhető pl. a Mira és a Trieuse pályán), onnan irány az Arpette felvonó. Ez után egy kötél áthúz egy rövid szakaszon, majd a Mont Blanc vagy a Pierre Blanches pályán el lehet csúszni a Vanoise-ig. (A Route des Bauches pályát az itteni kommentek miatt elkerültem, mert sokan írták, hogy itt több mint egy kilométeren át vízszintes a pálya, botozni vagy sétálni kell.)

- La Plagne centruma vagy a Villages felé: a Vanoise Expresstől tovább egyenesen a Mont Blancon, és a második (piros) vagy harmadik (kék) kereszteződésnél érdemes lecsúszni a Lac Noir felvonóig (noha nincs kitáblázva, hogy ide jutunk...), majd onnan egy rövidke csúszással tovább a Bijolin felvonóval, ahonnan egy újabb rövid csúszás a Salla felvonóig. Ez eljuttat az Arpette pálya végéhez, ahonnan vissza lehet csúszni Bellecote-ig, ha pedig ennél távolabb lakunk, a Colosses felvonó felvisz oda, ahonnan tovább lehet csúszni Villages vagy Centre felé.

Egy nagyon jó, de nagyon kérdéses piros pálya: a Mont de la Guerre.
Ez a pálya normál körülmények között kezeletlen. Azaz ha nincs friss hó, csak NAGYON gyakorlott síelők merészkedjenek rá, mert hatalmas méretű buckák várhatóak nagyon meredek és nagyon keskeny pályákon; aki nem nagyon magabiztos, annak ez iszonyú kemény lehet, bizonyos fekete pályánál sokkal durvább. Érdemes az információs pultoknál utánakérdezni a pálya állapotának: amikor ott voltam, pár nap után már külön kijelzőn is jelezték, hogy tényleg csak a legjobbak vágjanak neki. Viszont amikor már tényleg tarthatatlan lett az állapota, mégis végigmentek rajta ratrakkal, és ezt jelezték is a közeli Verdons Sud felvonónál (a DAMÉE jelenti a ratrakolt, a NON DAMÉE a buckás állapotot). Azért írok ilyen részletesen róla, mert ha az ember nem ijed meg a kihívástól, vagy mégis végigmennek rajta ratrakkal, akkor ez az egész rendszer egyik, vagy talán a legjobb pályája: 6 kilométeren keresztül csúszol megszakítás nélkül, tökéletesen háborítatlan, szinte fülfájdítóan csendes környezetben, elképesztő, leírhatatlan kilátással.

Végezetül néhány jó piros pálya:

- La Plagne-ban: a Harakiri és a Kamikaze ugyan nem túl hosszúak, de kellemesen meredekek, viszont szélesek is hozzá - igaz, ha nincs friss hó, az utolsó, már egybefutó szakasz iszonyatosan eljegesedik, érdemes inkább a kék pályán lecsúszni a Verdons Sud felvonóig. A Roche felvonó két oldalán is van két aránylag hosszú és jó piros - kár, hogy ezek ennyire kiesnek. Végül pedig a Sources pálya: a meredek szakaszok után mindig lankások jönnek, így remekül lehet úgy gyorsulni, hogy az ne legyen biztonságtalan sem.

- Les Arcs-ban: egymással szinte párhuzamosak az Aigle, a Myrtille, az egymással is kombinálható Reches és Bellette pályák - leginkább ezeket ajánlom (mivel az Ourson vezet a Vanoise Expresshez, ez minden nap teljesen kijegesedik és zsúfolt). Örülök, hogy láttam az Aguille Rouges gleccseres csúcsot, szép a látvány, de a pályák annyira nem jók, hogy feltétlenül megérje azt a rengeteg sorban állást, amíg feljutsz ide.

Összességében tehát nem ajánlom senkinek a Paradiski régiót, aki hozzám hasonlóan elsősorban a piros pályákat szereti (de még a kékeseknek sem annyira, mert ahogy már írtam, nem tudni, melyik pálya "tényleg" kék, és melyik csak egy unalmas lanka). Mivel ennyire szét van tagolva a terep, és kevés az igazán hosszú, egybefüggő pálya, kevésbé érződik, hogy 425 kilométeren csúszhatunk - még egyszer mondom, a "csak" 250 kilométeres Serre Chevalier (Briancon) élmény tekintetében sokkal inkább tűnt nagy terepnek, mert ott valóban pályákból, és nem ezernyi érdektelen összekötő szakaszból áll össze a kilométerszám.

Február 3-tól 10-ig síeltünk Brianconban (Serre Chavelier-ban), tehát az utolsó héten a francia síszünet és a főszezon előtt, azaz aki később indul, az általunk tapasztaltnál már nagyobb tömegre számíthat.
Busszal utaztunk, és nagyon hamar, péntek éjszakai indulás után már szombat délután megérkeztünk, még a hatalmas brianconi Casinóban is volt időnk bevásárolni a hétre, ahol jóval nagyobb a választék és valamivel jobbak az árak, mint a sífalvak kis boltjaiban.
Mi a négy, a völgyben található helység közül Villeneuve-ben szálltunk meg, és ha újra jönnék, biztos, hogy újra itt foglalnék szállást. Villeneuve ugyanis pont a völgy közepén van, a szállásunk mögül két hosszú felvonó is indult a terep kellős közepére, ahonnan bármelyik irányba könnyedén át lehetett csúszni; ezzel szemben Brianconból csak egyetlen felvonó indul, ami elsőre kevesebb pályát érint, hosszabb idő átcsúszni a többi pálya irányába, ráadásul az ottani felvonóhoz (Prorel) minden egyes csúszás után le kell csatolni, és léccel a vállunkon lépcsőzni. Villeneuve-ben is minden van, amire szükség van: kicsi, de a célnak teljesen megfelelő közért, sportboltok, stb. Mi a Concorde nevű apartmankomplexumban szálltunk meg egy kétszemélyes, apró lakásban: persze nem luxus, de abszolút semmiben nem szenvedtünk hiányt, és az első felvonó 2-3 perc alatt elérhető volt (nagy parkoló is van, ha valaki autóval érkezne). A síbusz egyébként idéntől fejenként 2 euróért visz át a másik falvakba/városokba, de aki először utazik vele, érdemes mindig előre megtudakolnia, pontosan hol is lesz a visszafelé menő irányban a buszmegálló, a brianconi üzletközpontnál például nagyon el van dugva.

A Serre Chevalier síterepet mindenkinek csak ajánlani tudom, minden szempontból tökéletes volt. Egyrészt minden tudásnak megfelelő pályából rengeteg van, a kellemes természetnéző zöld lankáktól a gyorsulásra és gyakorlásra is alkalmas kékeken, a lazább és a meredekebb pirosokon át egészen az olyan feketékig, amelyeken az úri síelők is lejöhetnek, és az olyanokig, amik a kezeletlen hegyoldalak kedvelőinek jók. (És persze végig, hihetetlen nagyságú területen van lehetőség pályán kívüli síelésre, egy hét alatt nem is nagyon láttunk olyan hegyoldalt, ami ne lett volna tele lécnyomokkal.) Másrészt pedig – nekünk ez a legfontosabb – rengeteget lehet egyhuzamban csúszni, legalább tucatnyi lehetőség van arra, hogy 6-8 kilométereket lehessen megállás és felvonózás nélkül, egyhuzamban síelni. Ráadásul – talán mert hatalmas rendszerről van szó – nagyon jól eloszlanak a síelők, mi az egy hét alatt, írd és mondd, egyetlen egyszer sem álltunk sorba felvonónál két percnél többet, de tízből kilencszer csak becsúsztunk, és már ülhettünk is a felvonóba, még a reggeli pályanyitáskor is ez volt a helyzet. (Aki Brianconban száll meg, ezen a téren talán rosszabbul jár, de ezt nem tudom biztosan, reggel sosem indultunk onnan.) Hüttéből is sok van, a gourmet éttermektől kezdve a snackbárokig, bár ezeket nem a csúcsokon, inkább egy szinttel lejjebb érdemes keresni. A felvonórendszer is nagyon jó: nincs egyetlen pálya sem, amit irreálisan bonyolult lenne elérni, és úgy van kialakítva a rendszer, hogy sokat lehessen csúszni két felvonózás között, azaz soha nem kell mondjuk a reggeli első órát csak felvonó és felvonó között utazgatva tölteni, ami nagy előny.
Nekünk a hóhelyzettel és az időjárással is szerencsénk volt. Mielőtt érkeztünk, sok hó esett, és az ottlétünk egyik napján is hullott pár centi. Úgyhogy az összes pálya végig nyitva volt, és egy bizonyos magasságig minden nap végig is ment a pályákon a ratrak – bár nekem kicsit furcsa volt, hogy egy szint fölött már hagyták a pályákat úgy, ahogy voltak, és azért hat nap után ez már több pályára rányomta a bélyegét, bár tényleg igazán rossz állapotú, ezen-soha-többet pályával talán csak eggyel találkoztunk. Illetve ami még furcsa volt számomra, hogy egy-két pályára egyik nap nagyon zavaró hókupacokat építettek műhóból, amit nem ratrakoltak le, csak jelezték zászlókkal, hogy vigyázzunk. Délután 3-4 felé pedig még ilyen kevés emberrel is érződött azért a hóminőségen, hogy melyik pályák a legnépszerűbbek, melyikek vezetnek a szállások felé: ezek délutánra sokszor jegesre voltak gyalulva és rendesen ki voltak buckázva. Érdemes tehát már kilenckor elkezdeni a napot, ha az ember a jobb hóminőséget szereti.
A pályákról: haladó síelők vagyunk, leginkább a piros pályákat szeretjük. Ezek közül két kedvencünk volt: a villeneuve-i szakaszt a monetier-ivel összekötő, hosszabb Cucumelle (a Vallons felvonó mellett), ahol nagyon jól váltakoznak a meredek és a lankás szakaszok, és végig széles, így az sem baj, ha tömeg van, ráadásul még hóágyúk is vannak, úgyhogy a hó miatt sem kell aggódni. A másik pedig a Col du Prorel csúcstól Brianconba vezető összes pálya, főképp a végén a Vauban nevű: itt sok-sok kilométert lehet egyhuzamban csúszni, aki csak piroson szeretne, az a Prorel 1-2 felvonó végétől indulhat, de egyszer-kétszer érdemes felmenni a csúcsig, ahonnan egy hosszú kék szakasz után lehet a pirosra csatlakozni. (A kék, Chemin nevű pályán van 1-2 kilométer „természetjáró”, nagyon lankás, de nagyon szép szakasz is, aki irtózik a lassú andalgástól, ezt talán kerülje el.) Illetve az Yret csúcsról levezető piros pálya is nagyon jó, bár rövidebb, viszont innen is rá lehet kanyarodni a kék Eychaudára, majd mondjuk a piros Corvariára, hogy 6-8 kilométeren keresztül, a csúcstól egészen a faluig csússzunk. (A Clot Gaillard pálya is elég jó lenne, de vigyázat, ebben van egy szakasz, ahol több emelkedő követi egymást, lehetetlen eléggé felgyorsulni ahhoz, hogy gyaloglás-mászás nélkül megoldjuk a csúszást, én legalábbis egyszer sem láttam senkit, aki elég lendületet tudott volna venni ehhez.)
Ajánlanék egy fekete pályát is, amit mindenkinek érdemes kipróbálnia, aki legalább középhaladónak érzi magát: nem is „igazi” fekete pályáról van szó, hanem egy, bár elég meredek, de nagyon széles és szépen kezelt, hosszú (3,5 kilométeres) pályáról. Ez a Casse du Boeuf az azonos nevű felvonóval párhuzamosan. Szerintem ezt csak-egy két hosszabb meredek szakasz miatt nevezik feketének, és nem pirosnak, de mivel széles, ezeken a szakaszokon is vígan húzhatja az S-eket, aki nem elég magabiztos.
A kék és zöld pályákról pedig semmi rosszat nem tudok elmondani, a Serre Chevalier terep tökéletesen megfelelő a kezdők számára is: rengeteg az ilyen pálya is, és kivétel nélkül mindegyik nagyon élvezetes még haladóknak is. És ezen a terepen még az átlagosnál is jobban lehet bízni a franciákban: nem találkoztam olyan kék pályával, ami valójában félelmetes lehetett volna egy kezdő számára.
Összességében nagyon ajánlom mindenkinek a terepet, ráadásul ez van az egyik legközelebb Magyarországhoz, úgyhogy még azoknak is megfelelő, akik ódzkodnak a hosszú utazástól: kora reggeli indulással autóval már estére itt lehet lenni. És tényleg nagyon megéri.